Az indítás retorikája konvenciókkal terhelt, vagyis: hagyománya van. Ugyanakkor egyfajta önkényesség is jellemzi, hiszen feltevôdik a kérdés: "hol" van az a pillanat, amikor egy történet elkezdôdik? Ha minden szöveg, akkor van-e olyan hely, ahol egy bizonyos szöveg elkezdôdhet, ha még nem kezdôdött el? Ha létezhet ilyen hely, akkor hol legyen?

A megszólalás paradoxonját maga a megszólalás tapasztalata fedi el, hiszen az indításnak tekhnéje, kipróbált, "bevett" módszere van. Ez azonban éppen a fenti paradoxonon alapul. Roland Barthes írja: "[A prooimon] nyilvánvaló szerepe az enyhítés, minthogy belekezdeni a beszédbe, összetalálkozni a nyelvvel annyi, mint kockáztatni, hogy felébresztjük az ismeretlent, a botrányosat, a szörnyeteget. Valamennyiünkben bennünk lakozik a csend (vagy a másik nyelv) széttörésének rémisztô ünnepélyessége... Talán ez az a mélység, ahonnan a retorikus exordium, a beszéd szabályozott felvezetése ered."¹ Az "enyhítés" egyfajta elôjáték a szöveghez, tehát elô-szöveg. A Szöveg elhalasztása egy másik szöveg révén, amely úgy tesz, mintha ô maga nem szöveg volna, mintha értéke, funkciója nem lenne több az elô- elôtagénál. Valójában azonban az elô-szöveg kontextust teremt, amibe a szöveg beleolvasódik, a kontextusnak pedig hatalma van, hiszen a jelentés egyik alapösszetevôje. És itt helyben is vagyunk.

A kontextus — fôleg a könyvhöz fizikailag is hozzátartozó cím, jegyzet, elôszó — különleges fontosságra tesz szert olyan rejtélyes könyvek esetében, mint Cervantes Don Quijotéja. A Don Quijote-értelmezések gyakran tekintik kiindulópontjuknak, vagy vitatják a Bevezetô egyes állításait, és így vagy alávetik magukat a Cervantes szerzôi nevébôl fakadó hatalomnak, vagy aláássák azt. Az elôszó olvassa a Don Quijotét, közben pedig, különféle fondorlatokkal próbálja elfogadtatni ezt az olvasatot.

Mit szoktak "csinálni" az elôszavak? Gérard Genette szerint alapvetôen: meggyôznek arról, hogy érdemes egy (saját) olvasatot kialakítani, és ugyanakkor elôsegítik, hogy ez az olvasat "jó" legyen². Az elôszó tehát: captatio benevolentiae, és ezenkívül a már-elolvasott elôrevetítése, felmutatása.

Ha a megszólalás problémája aktualizálódik, aktívvá lesz a hagyomány maga is. "Dologtalan olvasó!", szólítja meg olvasóját a szerzô. Talányos megszólítás. Dologtalan, mert olvasni szabad idejében szokott az ember? Dologtalan, mert amikor olvas, nem "csinál" semmit? Dologtalan az íróhoz képest, aki dolgozott, hogy az olvasó olvashasson? Egyszerre több dolgot jelent ez a megszólítás. De mit csinál? Nemcsak az olvasót szólítja meg, hanem az elôszóírói hagyományt is. Az elôszó a szó tágabb értelmében parodisztikus, amennyiben benne áll a kánonban, használja annak elemeit, de kívülrôl is szemléli önmagát. Az excusatio propter infirmitatem, a szerzôi gyarlóság kiemelése például gyakori fogás az elôszavakban, prológusokban. De Cervantes nyelve a maga újszerûségében mutatja meg ezt a retorikai eszközt: "nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlón mûvelt elmémbôl, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal telt magzatnak története". Mindenki által ismert alapigazságokra utal — a magzat hasonlít szüleire; a derûs lélek derûs mûvet alkot —, nyelvi toposszá kövült kifejezéseket használ, de maga nem kövületként viszonyul hozzájuk. A szerzô/mû—apa/gyerek izomorfizmust így írja tovább: "Azonban én, habár atyának látszom, Don Quijoténak csupán mostohaatyja vagyok; nem úszom a szokás árjával, s nem rimánkodom elôtted, nyájas olvasó, talán majdnem könnybe is lábadt szemmel, mint egyesek szoktak, hogy bocsásd meg vagy nézd el a hibákat, melyeket a fiamon tapasztalsz, hiszen sem rokona, sem barátja nem vagy, s a magad lábán jársz".

És mi történik tovább, miután a csönd megtört? Az elôszó a kulisszák mögé vezeti az olvasót, hogy megmutassa: hogyan készülnek az elôszavak. Itt sem maga a "látvány" a lényeg, hanem a gesztus, amely révén az olvasó beavatottnak kezdi érezni magát. A szerzô cinkosává lesz így, és ez a viszony a captatio benevolentiae alapfeltétele³. Cervantes nem egyszerûen a "nézôtér" felôl magyarázza és mutogatja azt, amit tett — mint Pedro mester inasa a bábukat a híres bábjáték-jelenetben —, hanem hátulról is, ahonnan láthatóak a bábokat mozgató rudak és zsinórok. Bergson nevetéselméletének alapja is ez: a hétköznapok máza alól kitüremkedô mechanikusnak, gépiesnek a kinevetése. Ilyenformán az elôszó szûkebb értelemben is parodisztikussá válik, noha a leleplezés elsôsorban magára a regény- és széljegyzetírásra irányul.

De hogyan csinálja ezt az elôszó? Az elôszóírás nehézségeirôl való töprengésbe kezd, amelyet megszakít egy baráti látogatás története, és a baráttal folytatott párbeszéd leírása. Ez a párbeszéd pedig maga az elôszó, vagy annak legterjedelmesebb része. A párbeszéd a mûfaji hagyományok körül forog. "Mert mondd csak..., mit fog szólni az a régi törvényhozó, akit közönségnek neveznek, ha látja, hogy... [ez az olvasmány] stílusában fogyatékos, élcekben szegény, minden tudományosságot nélkülöz, a margón nincs oldaljegyzet, a végén nincsenek utólagos megjegyzések, minôk pedig minden egyéb könyvben találhatók?" A közönség, úgy tûnik, a korabeli kánon alapján igényelné a jegyzeteket és a magvas mondásokat. A nyelv azonban már itt elárulja, hogy a szerzô nem tartja túl sokra ezt a mûveltségfitogtatást: mindenféle könyv "tömve van" aranymondásokkal, az olvasó pedig "ámul-bámul", amikor olvassa ôket, szerzôiket pedig "kénytelen" tanult és ékesszóló férfiaknak nézni. "Cervantes" képtelennek vallja magát arra, hogy ugyanúgy járjon el, mint kortársai, de ez ismét (csak?) a kimondhatóságot megteremtô fogás. A mondat vége jelzi, hogy problémáját álproblémának tartja: "természetemtôl fogva hanyag és renyhe vagyok, hogy olyan szerzôket keressek és kutassak, akik csak azt mondják, amit én magam nélkülük is el tudok mondani". A probléma tehát nem a Cervantesé, hanem azé az irodalmi köztudaté, amelyik ezt a szabályt felállította.

A barát válasza sajátos retorikájú. Felvezetésében azt ígéri, hogy "egy szempillantás alatt megcáfolom minden nehézségedet". Nem az következik azonban, amire a szerzô implicit állásfoglalása alapján számítanának, vagyis az azonnali nyugtatás, hogy jegyzetekre márpedig nincs szükség, hanem egy tanácsadási beszédaktusba bújtatott parodisztikus leírás a kánon által olyannyira nagyra tartott jegyzetanyag készülésérôl. Ez a rész azonban különösen fontos a captatio benevolentiae szempontjából: ez tulajdonképpen a kulisszák bejárása, a "gép" leleplezése. A barát szerint a legközhelyesebb szállóigéket érdemes idézni "bölcsesség" gyanánt, azzal pedig, hogy az idézet forrása helyesen legyen megadva, senki sem törôdik: "senki sem adja rá a fejét, hogy utánanézzen, vajon követted-e valóban vagy nem követted-e szerzôidet, minthogy velük egyáltalán senki sem törôdik".

A váltás csak a részletes leírás után történik meg: "ha jól értesültem, könyvednek nincs is semmi szüksége mindazokra, amiket hiányokul említettél, minthogy e mû csupán a lovagregények ostorozása". Ez a mondat nyilván vitatható: érthetô Cervantes szándéknyilatkozataként, de ellenvetésként felmerülhet, hogy az elôszó ironikusan távolságtartó diskurzusában miért éppen ez a mondat volna a komolyan veendô, vagy, ami jobban védhetô, hogy a regény egésze (ha a Don Quijote esetében beszélhetünk ilyenrôl) cáfolja ezt a megállapítást. Az elôszóban szereplô barát mindenesetre folytatja a tanácsadást, a "helyes utánzás" Arisztotelészig visszanyúló szellemében.

A fentebb idézett kijelentés, miszerint a Don Quijote "csupán" a lovagregények ostorozása, szükségszerûen rányomta bélyegét a könyv befogadástörténetére. Hogy miért, azt Jacques Derrida elôszó-értelmezése mélyebben is megvilágítja: "Az elôszó... jövô idôben nyilatkoztatná ki ("ezt és ezt fogjátok olvasni") a jelentését vagy eszmei tartalmát annak, ami már meg lett lészen írva. Vagyis, már kellôképpen el lett lészen olvasva ahhoz, hogy összesûríthetô legyen szemantikai tartalmában, és elôrebocsátható legyen. ...a szöveg egy olyan írás — múlt —, amelyet a hamis jelen látszatában egy rejtett és mindenható szerzô, aki teljességében uralja produktumát, jövôként mutat be az olvasónak. Íme, amit írtam, és amit aztán elolvastam, és amirôl most az írom, hogy olvasni fogod. Utána majd újra visszatérhetsz ehhez az elôszóhoz, amelyet, alapjában véve még nem olvasol, bár, miután már-elolvasod, már mindenrôl tudni fogsz, ami következik, és szinte úgy érzed majd, hogy el sem kell olvasnod."⁴ A vitatott ponton tehát az elôszó mintegy saját jelenébe hozza a regényt magát, és ráerôszakolja saját idejét a regényére, saját igazságát a regény igazságára.

Jose Ortega y Gasset egy hasonló idô- és kontextuscserében véli felfedezni a Don Quijote sajátos regény-mivoltát, amely egyben szakítást jelent az "epikával": a Don Quijote a "jelenbe" hozott múlt, azaz a még-epikus lovagregény egy más kontextusba helyezve⁵. Vagyis: a Don Quijote elôszó a lovagregényekhez, amelynek olvasása után már tudjuk, milyenek a lovagregények, és "szinte" el sem kell olvasnunk ôket... (Valóban, a huszadik századi Don Quijote-kiadások még az elôszóban parodizált jegyzetanyag tekintetében is lovagregényszerûek.)

Van a Bevezetônek egy különös mondata, Sancho Panzáról szól: "Nem akarom túlbecsülni szolgálatomat, melyet azzal teszek néked, hogy a nevezetes és nagy tekintélyû lovaggal megismertetlek; de kívánom, hogy köszönetet mondj nekem az ismeretségért, melyet fegyverhordozójával, a híres Sancho Panzával köthetsz". Sancho alakja ismét a meglévô kánon ellenében válik fontossá: a lovagregények nem szentelnek figyelmet a fegyverhordozóknak, Cervantes pedig igen. De ez a "kérelem" egy olyan olvasatot is kínál, amelyben a Don Quijote tulajdonképpen Sancho Panza regénye volna. Milyen lenne ez a regény? Ortega írja Sanchóról: "Cervantes a kaland ellen vezényli Sancho Panzát, hogy végül az általa váljék lehetetlenné. Ez a hivatása."⁶ Ortegánál a kaland az, ami új, ami "széthasítja" a való világot, ami poétikus. Sancho Ortega perspektívájából a "tiszta" valóság megtestesülése, és így antipoétikus. Ez nem azt jelenti, hogy Sancho regénye antipoétikus volna: "a valóság, éppen úgy, mint a jelen, az aktuális, poétikus állománnyá alakulhat át. Ha egyenesen rá nézünk, nem történik semmi, a «kalandosság« a mítosz elôjoga. Ferdén kell felfognunk azt, a mítosz kritikájaként. Ebben az esetben a néma és merev valóság megmozdul, az eszme kristályos világának hajtóerejévé változik... Nem az egész valóság lesz tehát a költôi mû részévé, hanem csak az a gesztusa, melyben az ideál tükrözôdik vissza."⁷ A regénynek ez a jellegzetessége visszasugárzik Sanchóra. Mert Sancho, ahogy Victor Ivanovici megjegyzi Don Quijotéról szóló szövegében, nem "tiszta", nem "érintetlen" valóság: "ha Sancho az anyag, ô mégis az Idea ôrült szelleme által megérintett és átformált anyag. Ha Don Quijote valóságátformáló akciója valamely ponton sikeres volt, ez a pont éppen Sancho."⁸ A kritikai, reális perspektíva ebben az értelmezésben a narrátoré, Sancho pedig "csodálkozik", ide-oda ingázik a valós és csodás perspektívái között. Ilyen értelemben akár neki is lehetne tulajdonítani az Ortega által említett "ferde" perspektívát, természetesen a tudatosság egy másfajta szintjén.

Mi az elôszó és mi a szöveg a Don Quijotéban és a Don Quijote körül? A Búsképû Lovag által olvasott lovagtörténetek olvashatóak elôszóként az ô lovagi életéhez. Az elsô fejezetek olvashatóak elôszóként a Cide Hamete Benengeli-féle elbeszéléshez, és persze az elsô rész olvasható elôszóként a második részhez. Vagy esetleg fordítva. Fentebb azt írtam, a Don Quijote elôszó a lovagregényekhez. De a kérdés úgy is megközelíthetô, hogy a lovagregényeket tekintjük a Don Quijote elôszavainak. Attól függ, hogy az elô- elôtagot hangsúlyozzuk-e inkább, vagy a szót. Hogy az elôítéletalkotó funkcióját emeljük ki, vagy inkább az utóidejûségét, a már-többet-tudását. Vagy-vagy. Sem-sem.

JEGYZETEK

1 Barthes, Roland: A régi retorika. 151. in: (szerk.) Thomka Beáta: Az irodalom elméletei III. Pécs, Jelenkor, 1997. 69-167.

2 I.Genette, Gérard: Seuils. Paris, Seuil, 1987. 183.

3 "A captatio benevolentiae... vállalkozás a csábításra a hallgatóságot illetôen, hogy megnyerjük magunknak a cinkosságon kereszül." Barthes, i.m. 151.

4 Derrida, Jacques: Diseminarea. Bucuresti, Univers Enciclopedic, 1997. 12. (saját fordításom, BIJ)

5 Ortega y Gasset, Jose: Don Quijote nyomában. Új Mandátum, h.n., é.n. 55.

6 Ortega, i.m. 59.

7 Ortega, i.m. 61.

8 Ivanovici, Victor: Formã si deschidere. Bucuresti, Eminescu, 1980. (saját fordításom, BIJ)