A komédiaíró Arisztophanész csuklások meg tüsszentések közepette Erósz dicséretébe kezd. A csuklásról meg tüsszentésrôl simán megfeledkeztünk, hogy annál meghatottabban emlékezzünk "Platón" "mítoszára": hajdanán az emberek teljesek voltak, a mostani két félbôl — némi apollói formakészség meg zeuszi könyörület által tett módosítást leszámítva — összeragasztott "egész", bátrak voltunk és nagyratörôk, az isteneknek sem kegyelmeztünk volna, ha Zeusz észbe nem kap, és villámcsapásaival ketté nem szel bennünket. Ha pedig még így sem húznánk meg magunkat, tovább hasogat, s majd ugrándozhatunk fél lábon.

Nem tudom, hogy a lakoma résztvevôi akkor kezdtek-e el nevetgélni, amikor Arisztophanész rendkívül plasztikusan elmagyarázta, hogyan közlekedett ez a nagyratörô egész ember — "Járni egyenesen is tudtak, mint ma, amerre éppen akartak, ha pedig gyorsan kellett menni, mint ahogy a bukfencezôk feldobják egyenesen a lábukat, és hányják a kereket, ôk is, az akkor még nyolc végtagjukra támaszkodva, gyorsan karikázva haladtak elôre" —, vagy akkor, amikor a kettévágott, egymással ölelkezô, de párzásra képtelen, mert nemiszervét kívül viselô emberrôl beszél, aki "a földbe csinálja, akárcsak a tücsök".

De hiszen a tücskök együtt is!

Vagy már az ugratás egyezményes gesztusakor, a tüsszentéskor elkezdôdik a kuncogás?

Illik ez a totális antimítosz a lakoma Erószához. Karneváli ellentett-párja annak, amit Diotima mond el Erósz köztességérôl. Arisztophanész kivágja a hangzatos Erósz-definíciót — "a teljesség vágya és keresése" —, az olvasónak eszébe ötlik a teljesség arisztophanészi fogalma, a gömbölyded karikázás elôfelé, s gyorsan idézôjelbe teszi egyszer s mindenkorra az önellentmondásos szókapcsolatot. Így: "Erósz-definíció".

Diotima türelmes bábáskodása ugyanerre próbál rávezetni: sem nem egy az istenek közül, sem nem halandó, valami a kettô között, s nem is az az értelmes kérdés, hogy mi ô, hanem hogy mit tesz. Közvetít. Durva és elvadult, de mindig a szépet és jót keresi, mezítlábas és hajléktalan, de ugyanakkor tékozló, folyton meghal, és ismét újraéled. Erósz nem a vicces vágy a teljességre, nem a tökéletességhez való érthetô és bocsánatos dörgölôzés. Erósz nem az, akit szeretnek. Erósz nem az. Erósz szeret. Közvetít. Legalábbis megpróbál közvetíteni. Feltéve, hogy a két fél nem véli gömbszerûen összetartozónak magát, ha van távolság. Vagy még ez is restség a gondolkodásra: hogy olyan könnyedén tudom mondani: távolság? A távolság közelségének képzete nyilvánvalóan a közelségillúziók egyike. Erósz közvetít, hogy legyen egy szabad köz a kapcsolatban, legyen végre egy üres tér.

Erósz a kérdés a szövegben?

Mit csinálnak a tücskök?

A közvetítés az olvasásnak az a módozata, amelyik leteszi az éppen kézben tartott könyvet, s megkeresi a Brehmben a tücskökre vonatkozó részt. Mert különben tücsköt-bogarat egybeolvasnék, s nem venném észre a szöveg kettôs mozgását, még a komédiaíró Arisztophanész történetében sem. Baudelaire írja, hogy a komikum a dédoublement-on, az el-kettôzôdésen múlik. Benne lenni valamiben, ugyanakkor rajta kívül is. Maximális szorgalommal kutatni és nem tudni semmit. Egyszer valaki, miután (miután? Most még igen, miután), szóval miután fokozhatatlanul visszautasított, megajándékozott az egyik legszebb történettel, amit valaha hallottam. A semmit-tudásról szól. Éveken át kereste, mi volna a Szentlélek szó egy pontosabb magyar megfelelôje, hiszen a görög pneuma jelentése korántsem ennyi, még a szél is benne van. Fel-alá járkáltunk a Ferenciek terén, rettenetesen fújt a szél, említett néhány verziót, maga is fázósan nevetve rajtuk, végül elmondta, hogy fölismerte a legpontosabb kifejezést: Szentlélek.

A közvetítés kettôs mozgás, kettô, mert két dolog (két személy, két nyelv) közötti közvetítésrôl van szó. De ne feledjük a harmadikat, a mozgást. S mivel az ember, ahogy Esterházy Péter írja, sose látja be eléggé, hogy mennyire antropomorf természetû, gondoljunk Mózesre, mint a közvetítés (az erósz) megszemélyesítôjére. Átveszi a tíz parancsolatot. Nem ismerem eléggé, mégis most csak annyit, hogy egy árva szó nincs benne szeretetrôl. Aztán az Úr elmagyarázza Mózesnek: "szeresd felebarátodat, mint magadat". Aztán, harmadjára, Mózes elmagyarázza a népnek: "Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és teljes erôdbôl."

Mindegyik mozzanatban az van a legerôteljesebben, ami/aki hiányzik: elôször szó sincs a szeretetrôl, mert ott van, veri ki a szemüket; másodszor nincs ott Mózes felebarátja, hát róla esik szó; harmadjára Mózes és a nép között van a kapcsolat, következésképpen az Úrról beszél.

A kettô mindig a harmadik felé fordul. Másképp befülled. Nincs távolság — és közelség sincsen.

Mi felé fordul az írás-olvasás pár? Mindenféle szavakat lehet mondani, de inkább ne szavazzunk. Vagy szavazzunk a fordulra? Arra a határ-pillanatra, amikor az olvasás írásba, az írás olvasásba fordul? Elôbb még pontosan tudható volt: ez írás — ez meg olvasás, most pedig fölugrás és könyvek között keresgélés vagy fordítva, széljegyzetek, próbálgatások, essais. Az esszé, lévén ilyen írás- és olvasásközöttes, alapvetôen erotikus mûfaj? Szorgosan kutatni és semmit sem tudni, ez az esszé? Megpillantani az ígéret földjét, és nem lemondva róla nem bemenni? Szeretve szeretni és nem megérinteni? Mert az esszé: átmenet?

Az átmenet összeszedett, fegyelmezett semmit-tudás. Ez a semmit-tudás nem hatalmaz fel arra, hogy habzsoljon vagy ömlengjen, egyedül a vágyakozásra hatalmaz fel. Szent Ágoston Vallomásait együtt olvasva Szentkuthy Ágoston olvasása közbenjével, az elôbbi távolságtartóbbnak, kevésbé intimnek tûnik, mint az utóbbi. Annak ellenére, hogy Szentkuthy, mintegy önfegyelmezésképpen, nem is a Vallomásokról, hanem a Civitas Deirôl ír.

Ágostont az átmenet, a fordulat fegyelmezi? A közvetítô Erósz? (Hitvalló Szent Maximosz felkiáltójellel mondja, hogy belôle, az erószból keletkezik a tiszta imádság.)

Milyen Szenkuthy erotikája? Mást sem ír, mint esszéket, ír és olvas. És továbbmegy. Mert ilyenkor nem szimultán a közelítés és a távolítás. Hol belezuhan, hol meg észre sem veszi. Olvasása leskelôdés vagy tanulmányozás. (És vannak Ágoston könyvéhez hasonló erotikus terek, melyekben a közelítés és a távolítás egyszerre történik.)

Közelítés és távolítás egyszerre: el-közelítés. André Scrima az állandó mozgásban lévô, az idegennel találkozó létformát jellemzi a dezapropiere kifejezéssel. Próbálkozhatnék a közelítéstôl megfosztással vagy el-távolítással (a távolítás távolítása, tehát közelítés) is, a derridai espacement egyik magyar fordulatával, vagy választhatnánk a szó szerinti teresülést is. Az el-közelítésben viszont benne van Erósz szegény és tékozló, faragatlan és szofista, koldusi és isteni természete. Átmenetben van.

Az el-közelítés pillanatra felvillanó toposza egy éppen átadása, idézése folyamatában olvasható mondat. Jézus elsô nyilvános szavai Keresztelô János szavai a pusztában: "Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa." Elközelített: közel van és távol, tehát fordítani kell és fordulni, a könyveket és a másik felé, és újra el, legalábbis elviselni ezt az elhordozhatatlan gyönyörûséges semmit-tudást.