Lehet ezt fennköltebben és lehet darabosabban is mondani, kérdezni. Például: mit rejt a kéz? Vagy: mit ôriz a kéz? Köznapibban: mit fog az a bizonyos kéz? Parasztosabban, illetve realisztikusabban, pénz- és hatalomorientált világunkhoz igazodva: mit markol? Ne felejtsük ki a "manipulál"-t sem a sorból, hiszen ez az igazán ezredvégi ige. (A manipuláció elsôdleges jelentése a kézzel végzett mûvelet, a kezelés, az anyaggal való bánásmód — innen alakult a közvélemény befolyásolása, a mesterkedés, a fondorlat. Mindez végsô soron a valamikor ártatlan "manus"-ra vezethetô vissza. — Ám ha a bibliai Káinra gondolunk...)

Tettamanti Béla grafikáiról olvasom le ezt a szöveget — szöveget nem (vagy a ritkánál ritkábban és akkor is legfeljebb utalásszerûen) közlô rajzairól. Tettamanti címet sem ad, ki-ki maga címkézhet. Mondjuk így: A Föld arca, Az agy súlya alatt (Súly alatt a pálma?), Görcsök, Agresszió, Bûvészet, Gépezet, A diplomatatáska és a világegyetem, Varázslás, Megörökített kézfogás. Ha valahol érvényes az a közhely, hogy a kép beszél, hát itt igazán. Beszél persze a karikatúra is, a kiélezett publicisztika, a vezércikk egyértelmûségével, Tettamanti esszé-grafikái azonban többre vállalkoznak. Persze nem jó a szó, hogy vállalkoznak. Vallomások ezek a rajzok a világról, egy sajátosan látó mûvész gondolatai az emberiségrôl, a korról. De ez sem jó így, mert ezt az utóbbi közhely(em)et minden valamirevaló képzômûvészeti alkotásra alkalmazni lehet.

Tettamanti Béla csak rajzol, mert ez a létformája. Kézzel rajzol, természetesen — azt hiszem, szörnyûbb dolgot el sem tudna képzelni, mint a komputergrafika —, és rajzolás közben gondolkodik. Lehet, hogy fordított a sorrend. Az eredmény felôl nézve mindenesetre a kéz és az agy munkája nem választható szét. És ebben más ô, mint a karikaturisták, ebben más, mint sok kitûnô grafikus. Azt nem tudom, hogy ismeri-e az esszé különféle meghatározásait, például azt, amelyet világirodalmi lexikonunk az élre helyez, és amely szerint az esszé átmeneti mûfaj a filozófiai, illetve szaktudományi értekezés és a szépirodalom között. Vagy azt, hogy az esszé a "szellem étvágya". És lehet, hogy mindezeknél fontosabb — de az biztos, hogy ki nem hagyható: az esszé mindenekelôtt személyiség mûve.

A Tettamanti Béla névre hallgató személyiség rajzairól, mindegyikrôl külön-külön kedvem volna egy-egy esszét írni. Félek azonban, hogy lerontanám ezeknek a vonalba fogalmazott, folthatásokkal is élô esszé-grafikáknak a hatását. Egyszerûen szólva, nem merem vállalni a versenyt. Beszéljenek hát a képek, önmagukban, illetve — velünk. Akik fogjuk a fejünket, és azt hisszük, hogy közben gondolkozunk, és megváltjuk ezt a megválthatatlan világot.