Az énregény és az esszéregény rokonsága Montaigne-tôl ered. Akár elsô, akár harmadik személyben mondja el, aki elmondja, az önvizsgálat, az emlékezés anyaga "belsô valóság" (Szerb Antal), amely külsô valóságok kihívására válaszol. Az esszéregény narrátora nemcsak mesél, elemez is; elemzi azt, amit a regényhôs átél, átéli azt, amit a regényhôs elemez. Csúsztatás ez? Lehet, hogy az. De valahogy érzékeltetni kell, hogy szerepek csúsznak össze: a regényhôs elhallgat, gondolkodik, s gondolatait közvetíti, tolmácsolja valaki. Ez a kitérô — esszé a regényben. S még nem is szóltunk a harmadik szereplôrôl, az olvasóról.

Németh László Szerdai fogadónapjában Jó Péter látószöge feltételez egy másikat, ahonan ô is látszik, miközben Barbián tanár urat és hallgatóságát figyeli, és ez az olvasó megfigyelôállása. Proust hôse, Marcel (Az eltûnt idô Swann címet viselô kötetében) önmagát mutatja meg, amint éppen Guermantes hercegnôt veszi szemügyre: egyszerre lát és látszik, pontosabban láttatja, mutatja magát. Olvasói szerepünket úgy értelmezzük, hogy elfogadhatjuk ajánlatát: belépünk a világába, átlépjük a bûvös kört, amely az ô idejét a mi idônktôl elválasztja. Nem szokványos figyelemrôl, figyelésrôl van szó. Az író gondosan kiválasztja a rituális helyet — Proust templomot, Németh László egyetemi elôadótermet —, ahol végbemehet a helyzet ritualizációja, az értékhalmozás folyamata. Várakozás ideje ez, felkészülés a találkozásra egy messzirôl csodált személlyel, aki addig legfennebb elképzelhetô volt, s íme, láthatóvá válik. A tudós, illetve az arisztokrata hölgy köré kulturális, történelmi, társadalmi, sôt erotikus értékkapcsolások szervezôdnek — érzelemmel is feldúsult — élménnyé. Idôélmény: és amiben végbemegy, az — Babits szavával — "lelki idô". Ezek a szálak az esszészerû kitérôben futnak össze, ott, ahol az érzelmi feszültség szellemivé alakul, vagy megfordítva.

Nem titok, nem újság, hogy az esszéregénynek több regénytípushoz van köze. Itt van mindjárt a Proust, illetve Németh regényciklusában könnyen felismerhetô fejlôdésregény, amelynek széles idômederbe hömpölygô történésfolyamát lelassítják, fel-feltartóztatják a cselekményre reflektáló esszészigetek. Kulcsregényként olvasva az esszéregényt, tájékozott vagy éppenséggel érdekelt kortársak felismerhetnek egy-egy helyzetet, életrajzi adatot, felfigyelhetnek valamely ismerôs arcra, testtartásra, jellemzô mozdulatra, csinos célzásra, személyes elfogultságra ott, ahol a be nem avatott kortárs olvasó vagy még inkább az utókor mit sem sejt a rejtett konnotációkról, amelyek oly tiszta szellemi örömmel töltik el a buzgó kutatót. Annál mélyebb, tartósabb, lényegibb az a kapcsolat, amely az analitikus regényt fûzi az esszéregényhez. Leginkább talán az idôkezelésben mutatkozik meg. Furcsa idô keletkezik: az ités most partjáról valahova messze mutat, a túlsó partra, ahol a felidézett téridôk valamikori és valahonnani sokasága integet. Közben tudva tudjuk, hogy ez a nyüzsgése és mozgása a máskornak és másholnak, hogy észrevegyék — káprázat csupán.

Az esszé ideje a regényben — felfüggesztett idô. Áll egy helyben. Vár. De bevárhatja a jelen a múltat? Utolérheti a múlt a jelent? Megpróbálhatja, és ha sikerül — nos, nyelvtani idôkbe sûrûsödik a történés és annak elbeszélése. Az egyidejûség pillanata ez: a narrátor elmondja Jó Pétert, aki Barbiánt meséli, s maga Barbián szólaltatja meg az esszét. "De Barbián másnap Aristotelesrôl beszélt, akit Aquinói Tamás szelídített meg, fogott be végleg az egyház szolgálatába — s ebbôl új csapás indult meg a toledói fordítóiskola felé, ahol az arab Averroës és a zsidó Majmonides szabadítják rá a kereszténységre ezt a Mohamed lovasainál is veszélyesebb pogányt, aki hosszú vándorlásában a hellenizmuson és iszlámon át minden érzéki, görög tulajdonságát levetette, de még így, pogány egyházatyaként is elég félelmes démona volt a kutatásnak és gondolkodásnak, hogy az egyházat keserves dilemmába szorítsa: elzárkózni az új elôl vagy felhígítani a hitet vele." A narrátorral már-már azonos regényhôs ilyenkor már-már kilép az epikai idôbôl, hogy átmenetileg esszéidôben éljen, majd visszalépjen az epikai keretbe. Észre se vesszük mikor, annyira átjárhatók ezek a terek: a mondat, mint egy lassított felvétel, átszárnyal a századokon, át a tanulásregénybôl, annak emberöltônyi idejébôl, abba, amit tanul Jó Péter: "Arabok, iszlám, görög filozófia: ez megint egy beláthatatlan detektívregény volt, s a magyar Goldzieher Ignác szép könyvén át Péter már Avicennáig, sôt a Mohamed elôtti, verssel és karddal vívó arabkorig nyargalt, amikor egy Dante-részlethez fûzött kommentár, mellyel Barbián a tanítóit a pokolba záró mester »rendszeretét« szemléltette — II. Frigyes Szicíliája felé terelte."

Az esszézóna szétfeszíti az epikumot; igeidôk és igék meg idôk kavargásában történet és történelem vállalja egymást, a narrátor karnyújtásnyira eltartja magától az elbeszélés harmadik személyben hallgató hôsét, mindent neki ad, életrajzát, tudását, szerepkészletébôl néhányat, fontosakat, majdnem az azonosulásig, az azonosulásnak azt a fiatalkorral együtt hevülô készségét is, a diákét, aki könyvtárban, auditóriumban álmodik kosztümös filmet, nyargalva verssel és karddal.

Az ismeret adatai, a mûveltség, a tudás az álmodozás nyersanyaga, az élvezeté és az önkínzásé. Németh Lászlónál szépirodalmi pedagógia az értékszervezô cél és eszköz. Proust esszével átszôtt regényciklusában az elôkelôség mint kulturális érték mutatja fel magát választékos-ironikusan. "Most, hogy mindazok az eszmék, amelyeket hozzáfûztem, szépnek találtatták velem ezt az arcot — talán fôképp legjobb énünk megtartásának ösztönébôl, azért, mert mindig kerüljük a csalódottság érzését — s mivel az új s az eddig megálmodott Guermantes hercegnô egy és ugyanaz lett, olyannyira elválasztottam ôt az emberiség maradék tömegétôl, amellyel puszta testi látásakor egy pillanatra összekevertem, hogy bosszúsan hallottam, mikor ezt mondták körülöttem: »Szebb, mint Sazerat-né, szebb, mint a Vinteuil lány«, mintha ôt, a hercegnôt szabad lenne összemérni velük!" Mint minden rajongás, minden szenvedély, amint elemezni kezdi önmagát, visszavetül az elemzôre. A szép szubjektív fogalma kitágul, magába foglalja az érzékelés és minôsítés okait is, és ezek nem érzéki természetûek, annyira nem, hogy Guermantes hercegnô széppé alakításának folyamatát úgy éli át és deklarálja az énregény hôse, mint eszmék hatását az érzelemre! Ez a hatás pedig úgy érvényesül, hogy az értékelés kritériumai összemosódnak, új szintézisben, élménnyé szublimálódnak, miután már eleve adottak voltak az esszéisztikus kitérô irányai, a képzelet, a történelmi múlt, a mûvészi analógiák.

Véletlen-e, hogy mindkét példánkról elmondható: kevesek, ha úgy tetszik: a kevesek olvasmánya? Vagyis — Babits szavával — "nem kényelmes szórakozás, hanem gyönyörû munka"? Véletlen-e továbbá, hogy az esszé színhelye a regényben — és nem csak Proustnál vagy Németh Lászlónál — látszólag ellentmondva mindannak, amit az esszérôl mint a szellemi meghittség kiváltságos formájáról szerzô és olvasó bensôséges együttlétének színhelyérôl tudunk — emelkedett, ünnepélyes rítusok színtere? A csendé és/vagy a szóé, annak legspirituálisabb alakjában, az írásé, amely beavat a tülekedôk világánál tisztultabb világba — szakrális tér. Könyvtár, templom, auditórium, tanterem, ahol a magányos elmélyülés láthatatlan közösséget teremt, ahol személytelen értékek lényegülnek át személyes élménnyé.