Bretter György még kortársunk. Ez azt jelenti, hogy a vele kapcsolatos emlékek még nem tokosodtak be, eszméi, célkitûzései, gesztusai, hivatkozásai itt vannak közöttünk, tanítványai és egykori munkatársai igyekeznek az egyik legeredetibb 20. századi magyar gondolkodót továbbra is távol tartani az enyészettôl. Hogyan lehetséges ez?

Elsôsorban úgy, hogy a tájainkon megszokott ünneplési gesztusok helyett a sokkal nehezebb szellemi ébren tartás, illetve folytatás, továbbgondolás formájában ismét és megint elhelyezzük gondolatait szellemi — és politikai — összefüggéseinkben. Ez nemcsak vele kapcsolatos feladatunk, hanem erdélyi kultúránkkal is: ez ugyanis a fenyegetettség és az ezzel kapcsolatos pótláskényszer miatt folyamatosan felejt (Bretter gyakran hangsúlyozta az eszméletvesztésnek ezt a paradoxonát). Az identitásválság jórészt a Léthé vizének a folyamatos kortyolgatásából fakad: a felidézés elevensége nélkül sincs jelenlét, a Mester jóváhagyólag venné például tudomásul, hogy a posztmodern Derridáját sokkalta többen vélik ismerni, mint ôt, de keserû mosollyal térne napirendre afölött, hogy például a nyelvfilozófus és -tudós, a pécsi (erdélyi filozófusunk szülôvárosa!) Janus Pannonius Tudományegyetem díszdoktorának, Jacques Derridának azt a kapitális tanulmányát, amely éppenséggel filozófia, nemzetiség és nemzeti nyelv összefüggésével kapcsolatosan sorakoztat fel döntô érveket (A filozófia... s az országhatárok), nos pontosan azt is, amely a magyar (nyelven mûvelt) filozófia karakterének megítélésében lenne oly fontos — s mely kérdés végre valóságos viták középpontjában állhat —, nyilván nem olvassa, idézi stb. senki, mivelhogy diadalmaskodni látszik a POM, azaz a posztmodern sznob. De hát felfigyelt az erdélyi kultúra egyik legjelentôsebb alkotójának, Székely Jánosnak — aki Lengyel Balázs szerint egyben-másban lángész volt — a filozófiai hagyatékára? Nem!

Nos, mindezzel csak azt kívántam bizonyítani, hogy Bretternek ebben is igaza volt.

A "tanítványok" azonban nem lettek hûtlenek hozzá.

Molnár Gusztáv például gyakran idézi — mostanság éppen geopolitikai összefüggésekben — Bretter felfogását a történelmi alternatívákról. (Az itt és mást tartalma) Idézzük fel eredeti gondolatait egyik híres esszéjébôl: "...az alternatívák keresése mindig fellazítja a kollektív tudat elfojtó reflexeit, s akkor felbukkan a mélybôl mindaz, ami lehetett volna, de nem valósult meg. A-meg-nem-valósult ilyenkor szembekerül a történelmileg kialakulttal, s élôként alakítja a jelent, amely kénytelen tudomásul venni saját árát: ahhoz, hogy épp ilyen legyen, valamikor el kellett tipornia a másik alternatívát, s most újra viszonyulnia kell ahhoz, ami régen halott: alakját ez a viszony határozza meg s nem saját logikája. Logikája — viszonya a más-hoz, a meg nem valósulthoz." (Berzsenyi) Ez Bretternek az ún. Atlantisz-tézise, nyíltan tagadja a marxi fejlôdéstörvényt, a totális immanenciát, közli velünk, hogy nem a termelôeszközök társadalmi tulajdona (államosítás), nem az osztályharc, a munkásosztály és a párt vezetô szerepe a történelem fejlôdéstörvénye, nem a Szovjetunió és a szocialista tábor népeinek megbonthatatlan egysége a jelen, hanem az a viszony, ami a reális immanenciával ezt összekapcsolja (magántulajdon, szabad társadalom és intézményei, valóságos állami viszonyok). Nem idézik azonban éppily gyakran Bretternek azt az elképzelését, amelyet mintegy feltételül szabott e gondolatnak, hogy a reális immanencia ismerete a jelennel kapcsolatos reflexióból származik egyrészt, másrészt hogy eredeti nyelvezetben jelentkezik. "Itt és most ma, és holnap is ma, és holnapután is ma, ez a jelenlét." (Laokoón, a néma) "...a másfajta beszéd lehetôségének felmutatásával a másfajta élet lehetôségének a felmutatása." Volt Bretter mítoszhoz fordulásának egy szerves oka tehát: ebben ô valóban ôsformát, a kollektív tudat ôsmintáját megtestesítô nyelvezetet látott, amit — ahogyan Kerényi Károly megfogalmazta — ki lehet hallgatni. A kihallgatás eszköze pedig Bretter számára egy roppant eleven és finoman érzékeny, ugyanakkor karteziánusan pontos és erôteljes esszéforma volt, utánozhatatlan probléma- és argumentációs szervezet.

De térjünk mármost vissza a kontextushoz, a kemény hatalmi-politikai összefüggésekhez, amelyben Bretter György mûködött. Gondolom, a fenti demonstráció után nyilvánvaló: a hatalom képviselôi — a magyar apparatcsikok leginkább — nagyon is megorrontották a bretteri szabad gondolat kénkôszagát, amely természetesen a konfraternitáshoz tartozó tanítványokat és híveket is belengte, azonban e gondolatok nem marxista jellegét nehéz lett volna bizonyítani, hiszen Mesterünk — marxista volt! (Azaz a maga késôbb ideológiakritikának nevezett módszertanával menetelt, akárcsak Althusser és Garaudy, ezen filozófia, tudomány, ideológia és utópia — partjai felé.)

Bizonyos védettséget biztosított neki a múltja: éppen a hagyatékának rendezgetése közben, a kolozsvári Igazságba írott cikkeit olvasgatva (ugyanis itt dolgozott 1954—1958 között) jöttem rá arra, hogy szabályos leninista-ifjúkommunista volt ekkoriban — persze hangsúlyozom, a mi körülményeink között. (Még a tejhozam növelése érdekében is írt valami novellafélét.) De Bretter — hogy úgy mondjam — a hetvenes években aktívan hárította is közvetlen környezetének legveszélyesebb elemeit. Egy alkalommal kikísértem az állomásra, talán 1975-ben, éppen a budapesti iskola, a Lukács-tanítványok valamelyikének az érkezését várta. (Közismerten baráti viszonyban volt Heller Ágnessel, Vajda Mihállyal és az azóta elhunyt nagyszerû gondolkodóval, Fehér Ferenccel. Ôk azután is jártak Kolozsvárra, hogy 1973-ban az MSZMP párthatározatban ítélte el ôket a marxizmus pluralizálásáért — íme, milyen leleményesek voltak a magyar elvtársak, együtt haladtak a korszellemmel: nem revizionizmus, avagy dogmatizmus, hanem pluralizálás. Késôbb azért — feltételezem a derék magyar belügy kérésére — Bretter barátainak egyikét-másikát csak kitiltották Románia Szocialista Köztársaságból.) Mesterünk közismerten és köz meg-nem-értetten jó viszonyt ápolt Kolozsvár akkori két veszélyes apparatcsikjával. Megkérdeztem, hogy miért teszi. Erre a kérdésre aztán furfangos mosolyával csak annyit válaszolt: ja, kedves P., ha uralni akarod, némileg kézben is kell tartanod a Sátánt. Bretter halála után a két illetô teljesen megvadult. Mindehhez azonban még azt is hozzá kell tennünk, hogy Bretter nem érte meg a nyolcvanas évtizedet, a teljes sötétséget, sôt lényegében a cenzúraviszonyok alapvetô megváltozását (a hagyományos állami cenzúrát 1977 júliusától kezdve váltja fel a párt-, azaz a közvetlen belügyi cenzúra). Ezután nyilván másképp mûködik az öncenzúra — meg ami a társadalmi nyilvánosságból megmaradt. Az írásmód belsô derûje és kedélye elképzelhetetlen lett volna e korszakhatár után, amikor is — pontos cenzúrautasítások híján — az apparatcsikok a közvetlen, "megelôzô" önkényeskedés útját kellett hogy válasszák, szegények, mely út kétségtelenül meg is felelt "sátáni" alaptermészetüknek.

Végül még egyszer visszatérve az alternatívák kérdésére: sokáig nagyon kíváncsi voltam ennek a problémának a történetfilozófiai megjelenítésére. Végül találtam valami hasonlót, ismétlem, hasonlót csupán, és végül is ez tudatosította bennem, hogy a bretteri alternatíva-gondolat egy olyan alapvetô radikalizmust feltételez, amely képes a transzcenzusra a történelemmel szemben, s képes fundamentális kijelentéseket megfogalmazni azzal a történeti képzôdménnyel kapcsolatban, amit éppen jelennek nevezünk. Íme tehát a minta: "Az alternatíva nemcsak egy a kettô közül: vagy-vagy. Választás is. Az alternatíva választás nélkül üres szó. És mit jelent maga a választás, hogy ne legyen megint csak üres szó? Legyen hieroglifa, melyet az események, cselekedetek segítségével, sôt illúziók felszámolásával még meg kell fejteni... sarkalatos kérdés. Volt-e választás 1917-ben? Mint olyan ember, aki sokat gondolkodott ezen, határozottan állítom: nem volt választás. Ami akkor történt, az volt az egyetlen, ami a mérhetetlenül nagy, véres kavarodással, az értelmetlen széthullással szemben állt. Választás késôbb volt — nem a társadalmi rendszer, nem a történelmi út megválasztása, hanem választás az úton belül. Több, mint változatok, más, mint a lépcsôfokok, melyek az elsôtôl maguktól vezetnek. Útelágazás. Útelágazások... Az egyszer s mindenkorra elve nemcsak behódolás a dogmának, hanem Sztálin öröksége is." M. J. Geftyer történész ezt 1988-ban mondotta. De vajon mi lenne a véleménye ma? (Persze a mai filozófiai diskurzusban magáról a történelemrôl beszélni nem valami exportképes dolog. De ez a mai vélekedésmód nagyon távol áll attól a radikális reflexiótól, ami Bretter eredetiségének a kulcsa: mintha valaki tematizálná, programálná ezt a diskurzust: posztszocializmus, nacionalizmus, multikulturalizmus, a történelem vége, globalizáció — az elmék megírják aktuális fogalmazványaikat —, aztán nincs tovább, egyetlen eredeti gondolatocska sincs.

E kérdéskör lezárásában hangsúlyoznunk kell, hogy az alternatívák mindig a cselekvésben léteznek in actu — a gondolatrendszer szerves részét képezô cselekvéselmélet kifejtésére azonban itt nincs terünk.

Bretter egy sajátos, ámbár sajnos ki nem dolgozott nyelvfilozófiát is hátrahagyott. Mindig is meg voltam gyôzôdve nyelvi koncepciójának abszolút eredetiségérôl, de hát nem árt ebbeli hipotéziseinket ellenôrizni is. Így hát eljuttattuk az esszék olasz változatát Ferruccio Rossi-Landinak, századunk kiemelkedô — azóta sajnos elhunyt — szemiotikusának-nyelvfilozófusának, aki azt nyilatkozta, jóllehet semmit nem tud a szerzôrôl, kétségtelen, hogy hosszú pályafutása során ennél eredetibb kortárs kérdésfelvetéssel nem találkozott. Részletesebben kell ismertetnünk Bretter nyelvvel kapcsolatos nézeteit, mivel — jóllehet a kortárs referencia- és jelentéselméletek hasonló törekvéseivel mély belsô rokonságban vannak — nem válhattak még csak szakmai körökben sem ismertekké.

Gondolkodói pályájának igen korai szakaszában már eljutott arra a következtetésre, hogy amennyiben a társadalmi tapasztalat megragadásának és kifejezésének a problematikájával foglalkozunk — mivel ez mindenfajta cselekvéselmélet premisszája —, szükségszerûen szembe kell néznünk a nyelvnek mint általánosító és rendszertényezônek, mint normatív és intencionális mozzanatokat tartalmazó organonnak a szerkezeti-tipológiai problémáival. A tapasztalat artikulációja függvény, amelybe a nyelvi empíriával kapcsolatos kritikai mozzanatot módszertanilag be kell építeni. A nyelvkritika tehát szükségszerû: eredménye a filozófia nyelvezetének megtisztítása a mitológia, teória, ideológia és utópia jellemzô predikátum-típusaitól. Hogy tehát — terminológiai pontosítással — a szituatív tényezôk vizsgálata egyben nyelvi vizsgálat is, ez a felismerés egy 1967-es tanulmányban bukkan fel elôször (Eugen Ionescu: Tanuljunk könnyen, gyorsan angolul).

A tulajdonképpeni nyelvfilozófiai tanulmányok szerves rendszert alkotnak: míg A nyelv és az erkölcs (1970) azt posztulálja, hogy a nyelvben a közlés (a közösség) alapvetô erkölcsi motívum ("kell"), egy és oszthatatlan adottság, az ontológiai dualitás egyben erkölcsi követelmény, addig a Hipotézis a nemzedékek kettôs nyelvérôl (1973) címû tanulmány szemlélete a társadalom nyelvi gyakorlatában egy lényegi nyelvi megkettôzôdést érvényesít, ez a kettôsség pedig alapvetô ellentmondásban van az immanens erkölcsi normával. (A nemzedékek kettôs nyelve hatalmi-politikai kérdés, az egyik fél gyôzelmének a jele az egyik nyelvezet eltûnése.) Az öröklött és kisközösségekben beszélt (anya)nyelv, valamint a társadalmilag beszélt nyelv (amint Pièrre Bourdieu fogalmaz: az intézményes-hatalmi nyelvi monopólium által alakított nyelv) viszonya tehát konfliktusos. Az alaki forma nem önazonos, az azonosság törvénye nem érvényesül. Ebbôl egyrészt a logikai-megismerésbeli konformizmus származik (lemondás az én, a szabadság, az eredetiség primer nyelvérôl, másrészt pedig az — és ez a legsajátosabb, jelszószerûen is megfogalmazott bretteri gondolat —, hogy a konfliktus intézményesül magában a nyelvben, amely az adottság szentesítésének ideologikus funkcióját (itt és most) és az eszmény funkcióját (itt és mást), a kritikai felszólítást egyaránt tartalmazza. A következmény az, hogy az etikai predikátumok meghatározatlanok, illetve meghatározhatatlanul többértelmûekké válnak, és az etikai diskurzusra alkalmatlanná teszik a nyelvet. Az erkölcsi fogalmak szemantikai többértelmûségének furcsa következménye, hogy hol engedelmeskednek az elemzésnek, hol pedig megragadhatatlanok. Ha pedig — amint azt az 1971-ben született tanulmány (Adalék egy hely- és idôhatározó sajátosságaihoz) megállapítja — a köznapi nyelvi általánosság egyetemesen elfogadott, és elmarad a kritikai mozzanat, ezzel szentesítôdik egy látszat is, filozófiai értelemben pedig lehetetlenné válik a rekurzió a valóságos tényekre, a reális ontológiára. A kijelentés (mondat) azonban a valóság nyelvi modellje kell hogy legyen. (Avagy képe — amint a viszonyt például Wittgenstein megfogalmazza a Logikai-filozófiai értekezésben.) A nyelv alanyának és állítmányának logikai viszonyában közvetlenül jelentkezik a szubjektumnak (alany) az objektumhoz fûzôdô viszonya (állítmány). A nyelv tárgyszerûsége és a tárgy nyelvszerûsége ugyanazon tapasztalati tény két vonatkozása. Szilágyi István regényének nyelvi analízise kapcsán Bretter eljut a tapasztalat megfogalmazhatatlanságának fenomenológiájáig, addig a megállapításig, mely szerint a mindennapi nyelv tárgyiasságának megszûnésével "a mondat ítéletekké-szervezôdése is megszûnik". Ha azonban nincs ítélet, lehetetlen a tapasztalat is.

A kérdéseket a modern nyelvfilozófia szemléletmódjának szintjén bemutató rendszerkísérlet a Vázlat a kijelentô mondat filozófiájához (1975). (Nekem errôl késôbb azt mondta, hogy egy eredetileg mintegy nyolcvanoldalasra tervezett tanulmány alapvetése; nos, ezt kellene megírni!) E vázlatban — egy elterjedt nyelvtudományos álláspont módszertanának megfelelôen — Bretter az egész—rész összefüggésébôl indult ki, a mondatjelentés létrejöttét vizsgálta a mondategységek jelentésviszonyainak alapján. A mondategységek jelentései egymást reflexíve meghatározzák, ezért a jelentéseik egymást reflexíve meghatározzák, tehát átalakulnak, függetlenednek a jelzett tárgyaktól (és azok egzisztenciális lététôl, ontológiai fennállásától). A mondat jelentésében tehát strukturálisan benne van az, hogy függetlenedik a létezôktôl, ugyanakkor a mondat alanyához (mint szubjektumhoz) kapcsolódó, abból kiinduló cselekvésünk ("intenció") a mondat jelentését a létezôk, a "fennállások" olyan rendszerére vonatkoztatja, amely maga nem szenvedte el a reflexív viszonyt. A "szemantikai tárgyak" révén a kijelentô mondat képes eltéríteni a cselekvést. Mivel tehát a nyelvben a tárgy létezése immanens, függetlenül annak realitásától, az állítmányok még az általános alanynak is empirikus meghatározásokat adnak, az alany empirikus konkrétként keletkezik. Ráadásul a nyelvi szerkezet nemcsak hogy létrehozza az empirikus konkrétat, hanem össze is keveri azt a reális konkréttal. Az alany egyre inkább az állítmányok határértékének a funkciójával helyettesítôdik. Kettôs intencionalitás alakul ki: a kijelentô mondat az alany és állítmány létrehozásának kétirányú célszerûsége és feltételezettségeként egzisztenciális dilemmát fog tartalmazni: az általános alanyt helyettesítô hipotézis azt a tárgyat kényszerül megragadni, amelyet hipotézisként tételez.

Hogyan kerülhetjük el tehát — az eredeti módszertani kérdés értelmében — mondatunk ideológiaivá válását? Ez a kijelentô mondat szerkezeti formájában érvényesített mûveletet feltételez: nem szabad megváltoztatni az intenciók minôségi különbségét. Az intenciók különbségének a megôrzése azonban nem lehetséges az egynemûsítô kijelentésen-mondaton belül; ismét a cselekvéshez, a cselekvés eredendô pluralitásához kell nyúlni. Nem választanunk kell a lehetséges állítmányokkal, hanem rendelkeznünk kell az összes lehetséges állítmányokkal. Az ideológia- és nyelvkritika után a nyelvfilozófia önmagában csak hipotézisünk leghelyesebb formáját biztosítja, a tárgyat nem. Az elemzés e pillanatában Bretter ismét a predikátumhoz, a cselekvéselmélethez fordult.

Ezek a voltaképpen nagyon nehéz demonstrációk lebilincselôen könnyedek, elegánsak, feszesek; szinte elfedik Bretter önmagával szembeni hihetetlen igényességét.

Sokszor gondolok arra, hogy a szatmárnémeti iskolából elszármazott "csapat", nemzedék — Bretter mellett a pszichológus Fodor Katalin, az irodalomkritikus Láng Gusztáv, az író Panek Zoltán és Páskándi Géza — gondolkodásában volt valami megragadhatóan azonos könnyed erô, áthatóság, perszeverencia. Stílus. Nem mondhatjuk, hogy egészen eltûntek volna a gondolatai — amelyekben, végkifejletként, a marxizmus egészen felszámolta magát —, itt-ott felbukkannak. A magyarországi Mester Béla doktori disszertációjának címe: Bretter György filozófiája. Megjelent egy újabb válogatás is munkáiból: A felôrlôdés logikája. (Esszék, értelmezések, jegyzetek. Enciklopédia Kiadó—Ister Kiadó. Budapest, 1998).

Mindig csak azzal a magam elé állított feltétellel írók róla, hogy — az elméleten túl hátha ismét sikerül az emlékezetembôl valamit elôhívnom, amit addig még nem, hogy bevillanjon az arc. Emlékszem, 1977 ôszén valamikor én is meglátogattam Budapesten a Korányiban; éppen Bodor Ádámék voltak nála. Váltottunk néhány szót, majd azzal a visszahúzó lassúsággal én is elballagtam. A kórház folyosóján az alkonyatban aztán világossá lett bennem, hogy utoljára láttam. Máig is hihetetlen a számomra, hogy amikor elment, 45 éves volt.