1943-ban a Magyar Filozófiai Társaság vitaülésén, "A mai filozófia" címû felvezetôjében Halassy-Nagy József professzor úr "objektíven" bemutatta, mi történt, mi történik és mi fog történni a filozófiában, úgy is mondhatnánk, megrajzolta a birodalom térképét egy az egyhez arányban. Rögtön utána Hamvas Béla kijelentette (nem kevesebb deklaratív erôvel, mint az elôtte szóló), hogy a filozófia igazi formája az essay. Meg is határozza, mit ért ô essay-n: kísérlet, mondja, próbálkozás, inkább vérmérséklet dolga, új gondolkodói magatartás, ami "a végleges és visszavonhatatlan megoldást jóindulattal veszi, de kénytelen mellôzni". A következôkben különbséget tesz a tudomány (amelynek nincs stílusa, és nincs is erre szüksége), valamint a filozófia között. A filozófusra — Schopenhauer óta — a stílus a kötelezô. És ekképp zárja a hozzászólását: "Az emberi Én sem egyéb kísérletnél és töredéknél. Ez bennünk az igaz és valódi. Befejezetlenek vagyunk, nyíltak, meggondolatlanok, fragmentárisak, kérdésszerûek, és sorsunk essay-szerûsége bennünk a legigazibb."

Túl messzire vezetne, hogy a Hamvas Béla álláspontjáról a filozófia (mint rendszer) értelmére vagy akár a nemzeti filozófiák létére vagy nemlétére kérdezzünk rá (a vitaülés résztvevôi számára ez még csak nem is kérdés: van ilyen, sôt "tükrözi" a filozófiát, lelkük rajta), egyébként is nyugtalanító (no meg kínos) lenne, mert ez az utolsó kérdés, amit a filozófia "horizontján" belül még feltehetünk — izgalmasabbnak ígérkezik, ha a Hamvas által megrajzolt "esszéembert" és lehetséges életterét járjuk körül.

Az "igaz" (továbbá "igazság") és a "valódi", azaz a "valóság" összefüggéséhez két kiindulópont adódhat: egyik az "individuum" kierkegaardi és romantikus felfogása, valamint — ami szorosan kapcsolatba hozható az említettekkel — az "átesztétizált társadalom" Odo Marquard által megrajzolt képe. "Individuum est ineffabile", szokás citálni mint a német romantika jelszavát: fordítják úgy is, az individuum "kimeríthetetlen", úgy is, "kimondhatatlan". Összejátszásában e két fordítás egy folyamatot ír le: a "reménytelenül magára maradt" individuum (amely, tegyük gyorsan hozzá, "magasabb rendû az általánosnál") folyamatos kimondására vagy felmutatására tett kísérlet az esszé. (Tehát nem az igazságéra. Olyan nincs is. Vagy ha igen, akkor is mellôzzük.) És maga ez az esszé lenne az "emberi Én". Eszerint az esszét nem a közösség vagy társadalom írja — ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne a közösség iránt elkötelezettként esszét írni. Amennyiben úgy dönt az illetô — mint ahogy elvonulhat "legbensôbb magányába", legyen az a falusi tanító lakja, ôrültekháza, hegyvidék, avagy tengerpart, ami közös bennük, hogy elegendô hely kell az ilyesmihez. Tehát ez az emberi Én testi fenoménként is egységben kell tudja önmagát, amely azon elôfeltevést hozza mûködésbe, hogy létezik egy "reális" világ, a "valóság", és áttevôdik a hangsúly az egyén valósághoz való viszonyára. Ergo a "valóság" fogalma kiegészítôdik a "számára való" illesztékkel, vagyis: a valóság mindig az individuum számára való valóság (ilyenként adott), ennek belakása (vagy betöltése) hordozza magában az egyén igazságát, amelyet — vonja le a következtetést Kierkegaard — az egyén csakis szenvedélyével tud igazolni. Egyrészt tehát ez a fajta igazság verifikálhatatlan, mert a másik számomra csakis cselekedeteiben és abban, amit mond, nyilvánul meg, mindezeket nem ellenôrizhetem, hogy "tényleg úgy gondolta-e" (magyarán: nem látok be a fejébe); másrészt ez az igazság valamiféle hiten alapul, és manifesztációja során szükségszerûen átesztétizálódik. Hamvas nem azt mondja, hogy maga a kísérlet töredezett volna, sôt mintha egyfajta teleologikusság hatna az ô elgondolásában, a kísérletet egységbe foglalja az a tény, hogy az Én kísérletem, amely arra irányul, hogy önmagamat felmutassam — és egységbe foglalja maga a stílus.

Elsô látásra a fenti gondolatmenet summázható a már lassan eszmetörténeti közhellyé váló mondásban, miszerint "a stílus maga az ember". Csakhogy számunkra ez nem így igaz. Fordítsuk meg a kijelentést: "Egy ember maga: stílus." Látható, hogy amennyiben kihagyjuk a határozott névelôket, lebegésbe jön ez a frázis, és érdekes módon nem a talajtalanná válást jelzi, hanem egyfajta szabadságkoncepciót ír le. Amikor elsikkasztjuk a határozott névelôt, nem Yossarian cenzortiszti szerepét vállaljuk fel (tehát nem stilizálunk prokrusztészi módon), hanem eggyé oldjuk a brutálisan, hm, "önmagasságába" állított emberi egzisztenciát, individuumot, jelenvalólétet (Dasein), ahogy tetszik. Mert nézzük csak, mikor és milyen összefüggésrendszerben éltethetô egyáltalán megfordításunk. Szokássá vált, hogy mindig bejelentjük valaminek vagy valakinek a halálát. Kezdtük azzal, hogy "Isten halott" (és mi van, ha mégsem; mennyiben hat ki egy élô Isten fogalma gondolatmenetünkre? — erre a késôbbiekben visszatérek még). Aztán Barthes bejelentette, hogy a szerzô is halott (nem akarom olcsó logikai poénkodásba fullasztani ezt a tételt, mármint rákérdezni, hogy kicsoda jelentette be stb.). Mára oldódik a "szubjektum" is, temetjük, temetgetjük — mintha panoptikumban írna az ember, amennyiben komolyan veszi ezeket a bejelentéseket. Merthogy ezek a "tételek" fôleg írásban hatnak, vagyis mûvekben. És pont errôl van szó: az élet mint esszé (mû)alkotás, tehát egyfajta teremtés is. Legalább két következménnyel viszont számolnunk kell: az egyik, ahogyan Odo Marquard fogalmaz, hogy ennek az "összmûalkotásnak" (tehát azon elképzelésnek, hogy összeállhat történetekbôl a történelem, innen nézve) van valami köze a valósághoz, ámde magának a valóságnak már semmi; a másik kulcsfontosságú probléma az Isten nélküli teremtés kérdésköre. Heidegger a Schellingrôl tartott elôadásaiban egy helyütt fel is teszi a kérdést: "Micsoda az Isten egy ember nélkül? Az abszolút unalom abszolút formája. Micsoda egy ember Isten nélkül? Tiszta ôrültség az ártalmatlanság formájában."

Eljutottunk végre az alapvetô problémánkhoz: akár Istennel, akár Isten nélkül — a fentebbiek függvényében — az ôrült és az igazmondó között csakis stílusbeli különbség lehet. (Amennyiben hisszük Istent, akkor az "igazmondó" fogalmát nyugodtan kicserélhetjük a "hívôkre". Durván leegyszerûsítve ez Kierkegaard megoldása, érthetô módon, mert számára az igazság csakis hitigazság, és még csak nem is a kinyilatkoztatott igazság az igazság, hanem maga az Istenben való hit az igazság.) Az esszészerû lét egy önmagában vett emberi élet szabadságát is jelentheti — erre a szabadságra viszont nem nagyon találhatunk garanciát. Jóllehet a teremtés aktusának megismétlése, vagyis az alkotás totális szabadságot feltételez — de pont ez a totális szabadság legitimálja az "átesztétizált társadalomban" zajló tevékenységeket. Az "átesztétizált társadalom" képével épp hogy nem mondunk ellent Kierkegaard alapvetô tételének, miszerint az individuum "reménytelenül" magára van maradva, mert az emberi életnek mûalkotásként való felfogása olyan egységfogalomhoz juttat, amely nem numerikus, és természetébôl fakadóan kizárja, hogy az "összmûalkotás" (tehát a valóság) és az egyes alkotó-teremtô egzisztencia viszonya kauzális legyen; az utóbbi meghatározottságát csakis a kettô szükségszerû egymásra vonatkoztatottsága felôl lehet megérteni (mondjuk, Gadamer "híd vagy korlát" dilemmája demonstrálja ezt), ámde szabadsága még mindig abszolút. Nem veszélytelen ez a felfogás, Odo Marquard tipológiájában fel is térképezi a következményeket, például a politika esztétizálódása egyenes úton juttat el olyan kijelentésekhez, hogy "a háború szép" (és ne feledjük: ebben a rendszerben ez egyben a legitimációt is jelenti), mint ahogy a mai környezetvédelmi demonstrációk sem mások, mint a "késô polgári világ pásztorjátékai".

Az esszéemberben is él az igazságvágy, ami esetünkben azt jelenti, hogy magának a tevékenységének (nevezhetjük akár önmegvalósításnak is) kell igaznak lennie, és amennyiben zsigerbôl (ámbátor "jóindulatúan") lemond a végleges megoldásokról, ténylegesen "töredezett," "fragmentáris" marad, dacára az elôbbiekben vázolt (és mûködôképes!) "átesztétizált társadalom"-koncepciójának. Az "átmenet-életnek", minthogy elvileg teljesen szabadon megválasztható cél felôl olvasódik vissza, a legenyhébb hozadéka az, hogy a "két pont között legrövidebb út az egyenes" matematikai axióma mára már nem csak Stephen Leacock figurája számára bírhat egy hittétel értékével. Például.

Ilyen névnap, igenis, van: május 17-én. Sôt május 17-én csakis Paszkálnak van neve napja. Mintha reménytelenül magára lenne maradva.