A sematizmus minden más mûvészeti ágban is eluralkodott. A komoly zenében Kodály és tanítványainak népzenére épülô klasszikus nemzeti irányát emelték hivatalos szintre. A népzene és a népviselet a közéleti események elengedhetetlen tartozékává vált. Ez a gyakorlat hívta életre 1950-ben a Magyar Állami Népi Együttest, amely néhány év múlva külföldön is nagy sikerrel szerepelt. A népdalnál és a népzenénél is jobban támogatták a propagandacélokat közvetlenül kiszolgáló forradalmi kórusmûveket, himnuszokat. Ilyen volt Kadosa Pál Terjed a fény címû kantátája, amelynek 221 szavas zövegébôl 93 szó nem volt más, mint Sztálin nevének éneklése, illetve kiáltása. Az újító-kísérletezô irányzatok zenéjét ugyanakkor a polgári dekadencia megnyilvánulásaiként értékelték. A Csodálatos mandarint az Ember tragédiájához hasonlóan betiltották, és az Operaház repertoárjából a klasszikus zeneirodalom számos alkotását töröltették. A zenei életet ily módon a provincializmus és a középszerûség egyre erôsebb hullámai árasztották el. A populáris zenei mûfajok közül tiltották az irredenta dalokat, a leventeénekeket, a régi katonaindulókat, a jazzt, a rock and roll-t, s mindazt, amit a nyugati országok ifjúsága ezekben az években kedvelt. Megtûrték viszont a múlt fonákságait és a régi vezetô osztályok hibáit kifigurázó operetteket és az egyszerû emberek világát idealizáló zenés színmûveket.

A kor tipikus populáris zenei mûfaja az ún. tömegdal vagy mozgalmi dal volt, amelyet felvonulásokon, gyûlések elôtt és után, sôt baráti összejöveteleken egyaránt énekeltek. Ezek között akadtak régi forradalmi és munkásmozgalmi dalok (Internacionálé, Marseillaise, Carmagnole, Itt van újra május elseje, A Nemzetközi Brigád indulója, Nem ismerünk címet, rangot...), szovjet munkásmozgalmi, partizán- és egyéb énekek (Poljuska, Az amuri partizánok dala, Bunkócska, Ej uhnyem), más népek forradalmi dalai (Varsavjanka, Avanti Popolo, Geyer Flórián dala), a kuruckor dalai (Csínom Palkó, Balogh Ádám nótája), 48-as dalok (Kossuth-nóta, Klapka-induló), újonnan szerzett "termelési énekek" (Gyôz a terv, Süss fel munka napja, Szôdd a selymet, elvtárs, Zúgnak a traktorok) és persze népdalok. Egyik legnépszerûbb dallá a NÉKOSZ indulója (Sej, a mi lobogónkat) vált, amelynek szövegét Jankovich Ferenc írta 1947-ben egy csángó népdal dallamára. A Sztálinról, Rákosiról, sztahanovistákról és tratorosokról szerzett dalok szerényebb népszerûségnek örvendtek. Elôfordult az is, hogy ismert énekek szövegét átköltve dalolták el — persze csak bizalmas körben — valódi véleményüket a fiatalok. Ilyen volt az ún. Rákosi-dal, amelynek ismeretlen szerzôje elég pontos látleletet állított ki az 1953 körüli helyzetrôl és társadalmi közhangulatról.

Hegyek között, völgyek között
Bedöglött a vonat;
Kiszállnak az utasok és
Tépik a hajukat.
Hajrá, kopasz, ne hagy magad,
Mert kitépik a hajadat!⁸

A forradalmiságot sugárzó tömegdalokat az iskolarendszer minden szintjén tanították. A felnôttek oktatásáról részben a Rádió gondoskodott, amely 1949 és 1954 között rendszeresen sugárzott tömegdal-tanító mûsorokat (Dalolj velünk), részben pedig a kórusmozgalom. A háború elôtt 3—4 ezer munkás vett részt néhány tucat kórus munkájában. A különbözô — üzemi, lakóhelyi, iskolai — kórusok és énekkarok száma most hirtelen megsokszorozódott: 1949 és 1951 között 776-ról 9584-re emelkedett. Ezeknek és a belôlük alakult "dalosbrigádoknak" feladatul szabták, hogy a tömegszervezeti összejövetelek során minden dolgozót tanítsanak meg legalább 4—5 dalra. Az eredményrôl azután az állami ünnepek — április 4., május 1., augusztus 20. és november 7. — alkalmából rendezett nagy felvonulásokon adtak számot — a hatalmas hangerejû hangszórókkal versenyre kelve.

A képzômûvészetben ugyancsak az egyszerûsítô-sematikus-heroizáló tendenciák domináltak. A legmodernebbnek számító Európai Iskolát 1948—49-ben szétzilálták, s a munkásokat, parasztokat, sztahanovistákat és gyôztes sportolókat ábrázoló táblaképeket és monumentális freskókat gyártó Domanovszky Endre, Hincz Gyula és Bartha László idillizmussal és pátosszal társuló naturalizmusát emelték mércévé. A Népmûvelési Minisztérium a munka és a munkások optimizmust sugárzó ábrázolására írt ki pályázatokat. Az ilyen igényeket kielégítô festôk és szobrászok mellett tovább alkothattak a posztnagybányai iskola idôközben minden forradalmiságukat és eredetiségüket elveszítô nagy mesterei, mint Egry József, Szônyi István és Bernáth Aurél, valamint az alföldi parasztélet helyzeteit és figuráit ugyancsak hagyományos eszközökkel ábrázoló hódmezôvásárhelyi iskola fiatalabb festôi, például Kohán György és Kurucz D. István. Derkovits mûvészete viszont Bartókéhoz és József Attiláéhoz hasonlóan elfogadhatatlan volt a szocreál stíluseszmény számára. Szobrászatban többnyire azok — Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál és Ferenczy Béni — maradtak meghatározó mesterek, akik alkotásaikkal már a háború elôtt megbecsült nevet vívtak ki maguknak, ámbár viszonyuk a hatalomhoz korántsem volt problémamentes. Ferenczy Béni 1948-ban készített centenáriumi Petôfi szobrát például nem fogadták el, s ezért csak jóval késôbb, 1960-ban állíthatták fel Gyulán. A kor mûvészetének "sikerültebb" alkotásai közöttt említhetjük Somogyi József Martinász címû szobrát (1953), Domanovszky Endre sztálinvárosi freskóját (1953—1955), s mindenekelôtt Mikus Sándor 1951. december 16-án felavatott nyolcméteres Sztálin szobrát, amelyet a Városliget szélén, az akkori Felvonulási téren helyeztek el, s amely sokak szemében az egész kor, illetve rendszer jelképévé vált. Azokat a régi köztéri alkotásokat, amelyeket összeegyeztethetetlennek ítéltek az új kor új szellemével vagy eltávolították, vagy újakkal és a középületek homlokzatán elhelyezett ötágú vörös csillagokkal ellensúlyozták. Egyebek mellett így jártak Aba-Novák Vilmos elsô világháborús csatajeleneteket ábrázoló freskói a szegedi Hôsök Kapuján, melyeket bevakoltak.

A sematizmusra hagyományainál és közönségénél fogva különösen hajlamos filmgyártásban két filmtípus vált jellegadóvá: a magyar történelem forradalmi-szabadságharcos vonulatának árnyalatok nélküli, patetikus-romantikus feldolgozása és a nevettetô zenés vígjáték. Az 1953-as Rákóczi hadnagya (Bán Frigyes) és az 1848—49-es idôszakkal foglalkozó Föltámadott a tenger (Nádasdy Kálmán, Ranódy László) az elsô, az 1948-as Mágnás Miska (Keleti Márton), az 1950-es Dalolva szép az élet (Keleti Márton), az 1952-es Állami Áruház (Gertler Viktor) az utóbbi kategóriába tartozott. A sematikus, sôt néha bárgyú történeteken alapuló filmeket kitûnô színészek sora — a régiek közül Kiss Manyi, Görbe János, Tolnay Klári és Gózon Gyula, a fiatalabbak közül Soós Imre, Mészáros Ági, s a nagy nevettetô, Latabár Kálmán — varázsolta élvezhetôvé. 1949 és 1956 között összesen 59 új magyar játékfilmet mutattak be. Ezek mellett igen nagy mennyiségben — hetente elôbb egy-egy, majd 1954-tôl már két-két kiadásban — készültek a nézôket direkt eszközökkel orientáló híradófilmek, amelyeket 1948-tól minden moziban kötelezôen vetítettek a játékfilm elôtt. Ugyancsak nagy számban készültek különbözô ismeretterjesztô és oktató filmek. Mûvészi színvonal szempontjából ezek közül Homoki Nagy István természetfilmjei emelkedtek ki. A Gyöngyvirágtól lombhullásig 1953-ban elnyerte a velencei fesztivál legjobb tudományos filmnek járó díját. Az addigi fekete—fehér technika után az 1950-es évek elején kezdtek színes filmeket gyártani. A magyar filmek mellett ugyanezen idô alatt bemutattak 206 szovjet játékfilmet, s ennél is többet a szocialista országokban készült filmek közül. Az egyéb országokban — beleértve az Egyesült Államokat és Nyugat-Európát is — készült filmek száma viszont a másfélszázat is alig érte el.

A Rákosi-kor fél évtizede alatt a mozibajárás általánosan elterjedt tömegszórakozássá vált. Az egy lakosra jutó átlagos évi mozilátogatás az 1935-ös, 2,1-rôl 1949-re 4,6-ra 1956-ra 12-re emelkedett. Az elôadások és a látogatók száma legnagyobb arányban a falvakban, azután a városokban nôtt, s legkevésbé a fôvárosban, amelynek lakossága már a két háború között megszerette a moziba járást. 1948 szeptemberében, amikor az államosításokra sor került, összesen 862 mozi mûködött az országban. Ezek száma 1956-ig 3931-re nôtt, tehát több mint megnégyszerezôdött. Ezen belül a budapesti mozik száma alig emelkedett, a falusi moziké viszont meghétszerezôdött. 1950-ben minden 100 falu közül 42-ben volt mozi, 1958-ban 84-ben. A tömegkultúra eme vívmányát az 1950-es évek végén már csak a legkisebb falvak és a tanyás vidékek nélkülözték, ahol havi egy-két alkalommal vándormozik tartottak elôadásokat.

A mozihoz hasonló látványos karriert futott be ezekben az években a rádió is. Bár a rádióelôfizetôk száma a háború végére 1938-hoz képest kevesebb mint felére csökkent, s csak 1948-ra érte el az utolsó békeév szintjét, ezt követôen gyors felfutásnak indult, és 1956-ig közel megnégyszerezôdött. 10 ezer lakosra 1938-ban 456, 1945-ben 198, 1950-ben 551, s 1957-ben 1806 rádióelôfizetô jutott. A mozihoz hasonlóan elsôsorban a rádiózás is a vidéki, s ezen belül a falusi lakosság körében terjedt. Az összes rádióelôfizetônek 1950-ben még 51, 1956-ban viszont már csak 31%-a élt Budapesten. A vidéki városoban élô elôfizetôk aránya ugyanezen idô alatt 23%-ról 26%-ra, a falusiaké pedig 26%-ról 43%-ra nôtt. A régi típusú vezetékes rádiók mellett 1950-tôl jelentek meg, és kezdtek terjedni a villanyhálózatra kötött és antennával ellátott önálló készülékek. A sem telefonnal, sem villannyal nem rendelkezô kis falvakban és tanyákon ugyanakkor ún. elemes — "fûtôs és telepes" rádiókat vásároltak az emberek. Az egyes készülékek ára típustól függôen 600 és 3500 Ft között váltakozott. A legegyszerûbb készüléket tehát sokan megvásárolhatták, ha néhány hónapig takarékoskodtak.

A sajtó a modern tömegkommunikációs eszközök terjedése ellenére megôrizte kitüntetett szerepét a hírközlésben és az emberek véleményalkotásának befolyásolásában. Sokszínûsége persze az irodaloméhoz hasonlóan tovatûnt. Az idôszaki sajtótermékek száma nemcsak a háború utáni években maradt nagyságrendekkel az 1938-as szint alatt, hanem 1950 és 1956 között is csak annak negyede (4—500) körül mozgott. Ezen belül a napi- és a hetilapok száma is lecsökkent közel 400-ról 60—70-re. A lapok példányszáma viszont megtöbbszörözôdött, s a két háború közötti 100—200 millióval szemben 1955-re megközelítette a 600 milliót. A 20—22 politikai napilap közül 4-et terjesztettek az egész országban. Legtöbben a Szabad Népet vették és olvasták, amely az MDP pártlapja volt. A régi nagy napilapok közül kettô jelent meg ezekben az években is: a szakszervezetek lapjává vált Népszava és a Magyar Nemzet. A sportrajongókat a Nemzeti Sport helyett Népsport címmel megjelenô sportlap tájékoztatta. A központi lapok mellett minden megyeközpontban, illetve megyei jogú városban is kiadtak egy-egy regionális napilapot. Politikai különbség az egyes lapok között nem mutatkozott, sôt még stílusuk, nyelvezetük sem ütött el egymástól. Az uniformizált nyelvhasználat tipikus kifejezéseit a hadsereg szókkészletébôl kölcsönözték. Az átalakulás szinonímája ebben a metanyelvben a "harc" vagy a "csata", az átalakulás színteréé a "front", a hibáé vagy tévedésé pedig az "ellenség támadása" volt, amelyet csakis a "párt tanítása" vagy "útmutatásai" alapján lehetett sikerrel "visszaverni". Különbözni legfeljebb a párthatározatok és -direktívák alátámasztására citált példák és tanmesék milyenségében különböztek az egyes lapok.

A kormányzat jelentôs összegeket fordított arra, hogy az irodalom, a mozi, a rádió és a sajtó által közvetített ideológia a címzettekhez jusson. A mozihálózat mellett ezért a könyvtárak és a mûvelôdési házak számát is jelentôsen növelték. A különbözô — tanácsi, szakszervezeti stb. — könyvtárak száma 1950—51-ben közel ugyanannyi — mintegy 4300 — volt, mint 1938-ban. Ez a szám 1955—56-ra csaknem megduplázódott. 1953-tól minden községben, nagyobb üzemben vagy hivatalban mûködött kisebb-nagyobb könyvtár. A könyvállomány — hivatalos statisztikák szerint — ezen idô alatt megötszörözôdött, a beiratkozott olvasók száma megháromszorozódott, s a kölcsönzött könyvek száma megnégyszerezôdött. A közmûvelôdési könyvtárakból 1954-ben 717 ezer olvasó 15 millió kötetet kölcsönzött ki, a szakszervezeti könyvtárakból 1955-ben 543 ezer olvasó közel 8 milliót. A több-kevesebb rendszerességgel olvasók száma tehát jelentôsen növekedett. Az érettségizettek és a városi szakmunkások mellett már a falusi lakosság fiatal nemzedékeibôl is sokan könyvet vettek a kezükbe. A gyermek- és ifjúsági irodalom mellett, amelyet legkönnyebb volt megérteniük, elsôsorban azokat a szerzôket — Gárdonyit, Móriczot, Mórát és Tömörkényt — olvasták, akiknek a mûvei róluk, az ô világukról szóltak. A két világháború közötti polgári, konzervatív, nacionalista és vallásos szellemû irodalomhoz ha akartak volna, sem juthattak volna hozzá. Herczeg Ferenc, Tormay Cecile, Márai vagy Zilahi Lajos éppúgy hiányzott e könyvtárak anyagából mint Heltai Jenô, Molnár Ferenc, Erdôs Renée vagy Rejtô Jenô. A könyvbeszerzés és -forgalmazás szabályozása mellett a totális pártállam más módon is törekedett az olvasók befolyásolására. Ezt a célt szolgálták az ún. olvasóórák, amikor a legfrissebb politikai irodalmat olvasták fel és kommentálták a pártbizottság munkatársai vagy az ideológiailag arra alkalmas könyvtárvezetôk.

A mûvelôdési házak vagy kultúrotthonok hálózata ugyancsak gyorsan fejlôdött. Az 1930-as évek végén mûködô másfélezer "népházból" a háború végét alig néhány száz érte meg. 1950-ben így még mindig csak 615 mûvelôdési otthont tartottak nyilván. 1953—54-re azonban már 2000 fölé emelkedett a számuk. Ezek túlnyomó többsége lakóhelyi vagy területi jelleggel mûködött, mintegy 250-et pedig a szakszervezetek tartottak fenn az üzemekben. A mûvelôdési házakban szakkörök, tánccsoportok, színjátszó körök és kórusok ezrei találtak otthonra. Ezek munkáját az 1951-ben alakult Népmûvelési Intézet igyekezett összefogni és irányítani. A kultúrházakban propagandával egybekötött és átideologizált ismeretterjesztô élôadások ezreit (Szabad Föld Téli Esték) tartották: 1950-ben összesen 50, 1953-ban 123 ezret. Ezek látogatóinak a száma évente 4 és 6 millió között mozgott. Ennél is többen, évente 9—14 millióan vettek részt az ún. mûsoros esteken, amelyek száma 36 és 62 ezer között ingadozott évente. Ezeken általában operetteket és zenés színmûveket, kórusmûveket és különbözô könnyûzenei összeállításokat adtak elô. A vidéki elôadások egy részét mûkedvelô egyesületek tartották, másik részét az Állami Falu (késôbb Déryné) Színház, továbbá a 15 vidéki és 13 fôvárosi színház mûvészeibôl alakult alkalmi csoportok mutatták be.

A városi emberek régi kedves találkozóhelyei, a kávéházak viszont egyre-másra zártak be. "Az új otthont építôk rohanó irama idején nemigen jut idô a kávéházi életre. [...] A napestig tartó üldögélésnek, a csacsogásnak, a kávéházi szellemi harisnyakötésnek örökre befellegzett" — konstatálta egy régi kávéházi ember, Heltai Jenô már 1948-ban.⁹ Még kevésbé virágozhattak a polgári lét eme intézményei abban a világban, amely a polgárságot mint olyant persona non gratának nyilvánította, s szellemét minden más alternatív ideológiával együtt máglyára vetette. A régi kávéházak így azután vagy vendéglôkké, éttermekké és gyorsétkezdékké alakultak át, ahol ebédelni és vacsorázni lehetett, vagy pedig eszpresszókká, ahová csak néhány percre ültek be az új kor sietôs emberei egy-egy frissen fôzött szimplát vagy duplát felhajtani.

A sportolás, amely már az 1930-as években sokak kedvelt szórakozási és szabadidôeltöltési formája volt, az olvasáshoz, a rádiózáshoz és a moziba járáshoz hasonlóan tömegméretûvé vált, s a városi ifjúság után a falvak fiataljait is meghódította. A mezei futóversenyek, a falubajnokságok és a vasárnap délutáni metítlábas focimeccsek általánossá váltak. Az 1930-as évek vévén — a versenyzôket is beszámítva — mintegy 300 ezren ûzték a szabadidôs testedzés valamelyik formáját. E létszám 60%-a Budapestre összpontosult, és a középosztály fiataljaiból, valamint a szakmunkások egy részébôl tevôdött össze. 1955-re a sportköri tagok száma meghaladta a félmilliót, s a sportolóknak már csak 30%-a élt Budapesten. Megváltozott a sportolók nem szerinti összetétele is. A háború elôtt a nôk az összes sportoló tizedrészét sem tették ki. 1955-ben viszont már minden ötödik sportoló nôk közül került ki. A vidéki tömegsport elterjedésében nagy szerepet játszott az MHK, azaz a "Munkára Harcra Kész" mozgalom, amely a leventéhez hasonlóan a polgári társadalom militarizálásának eszköze volt. Az ún. MHK-próbákon 1951 és 1954 között évente 320—520 ezren vettek részt.

Legnépszerûbb sportág továbbra is a labdarúgás volt, amelyet a sportköri, illetve szakosztályi tagok közel negyede ûzött. 1950-ben 92 ezer igazolt játékost és több mint 2000 labadarúgópályát tartottak nyilván. A labdarúgó-mérkôzések látogatottsága három-négyszeresére nôtt; egy-egy bajnoki szezonban a nézôk száma több százezerre rúgott. Az 1953. november 25-i londoni angol—magyar rangadót, amelyben a híres "aranycsapat", Puskás, Hidegkuti, Czibor, Kocsis és a többiek 6:3-ra verték az angol válogatottat, szinte az egész ország végigszurkolta a rádiókészülékek mellett. A tény, hogy a magyar csapat megverte az angolt, nemzeti büszkeséggel töltötte el az országot, feledtette a mindennapok szûkösségét, s az egyszerû emberek szemében Rákosit és politikáját látszottak igazolni: nincs lehetetlen, "határ a csillagos égbolt". Népszerûségében az atlétika, a röplabda, az asztalitenisz, a torna és a kézilabda követte a focit. Ezek, valamint a korábban exkluzív vízi- és teremsportok látogatottsága a labdarúgó-meccsekénél is nagyobb mértékben nôt. A valaha minden igényt kielégítô Sportuszoda úszóversenyek alkalmából kezdett szûknek bizonyulni, s a nagyobb birkozó-, ökölvívó- és tornaversenyek idején a Sportcsarnok befogadóképessége sem felelt már meg az igényeknek. Az új sportlétesítmények közül az 1953. augusztus 20-án átadott Népstadion emelkedett ki. Befogadóképessége megközelítette a 100 ezer fôt; a labdarúgópálya mellett futó-, ugró-, dobó- és több más ügyességi pályával rendelkezett. 10—20 ezer fô befogadására alkalmas stadionok számos vidéki városban, többek között Ózdon, Hódmezôvásárhelyen, Egerben és Salgótartjánban létesültek.

Az iskolarendszer minden szintjén kötelezô testnevelésnek, a tömegsport terjedésének, a leventének és az MHK-nak köszönhetôen a versenysportok terén Magyarország megôrizte elôkelô helyét a világ nemzetei között. Az 1948-as londoni olimpián ugyanannyi — 10 — aranyérmet szerzett a magyar csapat, mint 1936-ban Berlinben. Négy év múlva, 1952-ben Helsinkiben pedig 16-ot, amit azóta sem sikerült túlszárnyalni. Ennek értékét növelte, hogy 1936 és 1956 között a versenyszámok alig növekedtek; 1936-ban 144, 1948-ban 150 és 1952-ben 149 aranyérmet adtak ki összesen. A labdarúgó-válogatott tagjai mellett ekkor jegyezte meg az ország a vívó Kárpáti Rudolf, Kovács Pál és Gerevich Aladár, valamint az ökölvívó Papp Laci nevét, aki 1948-ban, 1952-ben és 1956-ban egyaránt aranyérmet szerzett.

A sport és a társadalom szoros kapcsolatára, illetve az élsportolók nemzetközi szerepléseinek nemzeti-politikai jelentôséggel való felruházására mi sem jellemzôbb, mint az, hogy a diktatúrával szembeni tömegelégedetlenség elsô nyilvános jelére egy sportesemény szolgáltatta az apropót: az "aranycsapat" 3:2 veresége az V. labdarúgó világbajnokság berni döntôjében, 1954. július 4-én az NSZK csapatától. A csalódás rendszerellenes tartalommal feltöltôdött kisebb utcai tüntetést váltott ki a fôvárosban. A spontán megmozdulásra olyan pillanatban került sor, amikor a diktatúrával joggal azonosított Rákosi hatalma átmenetileg megingott, és Nagy Imre személyében egy kevésbé kompromittált kommunista vezetô került az élre.

JEGYZETEK

8. Tokaji András: Mozgalom és hivatal. Tömegdal Magyarországon 1945—1956. Bp., 1983. 124.

9. A valóság vonzásában. Szociográfiai írások. II. Szerk. Gondos Ernô. Bp., 1963. 80—81.

A tanulmány elsô része a Korunk 1999. márciusi számában jelent meg.