Mindenekelôtt azt kell megvallanom, hogy írásom címét Imreh István Erdélyi hétköznapok 1750-1850 (Bukarest, 1979) címû tanulmánykötetébôl kölcsönöztem. Mondhatom, kapóra jött ez a frappáns cím, mert most engem fôképpen az érdekel, hogy a 80. életévét taposó, közismert, sokat idézett és köztiszteletnek örvendô történetkutató és történetíró hogyan látta és szolgálta, s teszi jelen idôben is, a székely falu múltját kutatva a székelység önismeretének s megmaradásának ügyét.

De alighogy papírra vetettem az elôbbi sorokat, máris a gondolatom elôterébe tolult az a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e hasznos a történetkutatás a mindenkori jelen problémáinak megoldásában (talán inkább a kezelésében) s a jövô titkainak (ki)fürkészésében. A kérdés, persze, régi, de megkerülhetetlen. Minden történetíró életét végigkíséri. Elfogadhatjuk ugyan Cicero után, hogy a történelem az élet tanítómestere, de szorongásainktól ez sem szabadít meg, mert tudjuk, hogy a problémák ismétlôdhetnek ugyan, de mindig más feltételek közt jelennek meg; nincsen két teljesen azonos helyzet, s a régi modell az új helyzetben általában nem alkalmazható. Vajon a múlt és jelen között olyan szakadék tátong, hogy a történelem ismerete nem lehet hasznos az utódok számára? Természetesen errôl szó sincs. Ha a történész a múltbeli valóságot tudományos módszerekkel s megfelelô erkölcsi felelôsségtudattal próbálja visszaidézni, akkor abból a mindenkori jelen számára hasznos tanulságok vonhatók le.

Elôbbi fejtegetésünkkel kapcsolatban legyen szabad idézni századunk egyik legsikeresebb történetírójának, Georges Dubynak azt a vallomását, amelyet Guy Lardreau-nak az a kérdése váltott ki, hogy "tanulhatunk-e a történelembôl". "Valahány könyvet csak írtam — mondotta a híres szerzô —, nem csupán a magam kedvtelésébôl és mások gyönyörûségére tettem, hanem azért is, mert szent meggyôzôdésem, hogy munkám haszonnal, gyakorlati haszonnal jár, amelybôl a ma embere okulhat; azt vallom tehát, hogy a múlt ismerete alapján megalapozottabb ítéletet alkothatunk a jelen állapotáról, változásáról. Történelmet írni — meggyôzôdésem — azt jelenti, hogy hasznos ismereteket tárunk mások elé. A történelem megismerése pedig gyakorlás, edzés, amely hozzásegít bennünket ahhoz, hogy elônyösebb helyzetbôl ragadjuk meg a jelent."

Azért idéztem Georges Dubyt s nem mást — szintén modern irányzatú történészt —, mert úgy látom, hogy Imreh István kutatási módszere, célkitûzése, történetfilozófiája az övéhez, a francia "Annales"-iskoláéhoz áll a legközelebb. Mindketten társadalmi struktúrákat s agrártörténelmet kutatnak sokoldalú megközelítéssel, bár közismertem más régiókban s eltérô történelmi idôben. Tévedés volna azonban ebbôl arra következtetni, hogy Imreh István csak a francia történetírás említett modern irányzatának hatására kezdett struktúrakutatással foglalkozni. Ô az erdélyi falukutatás felôl, Venczel József körébôl indulva vált a székely falu társadalmi szerkezetének elkötelezett kutatójává. Elég megemlítenünk, hogy 1941—1943 között kezdô kutatóként a háromszéki Sepsibodok társadalmát mérte fel, s közben részt vett a Venczel által vezetett bálványosváraljai kutatásban.

Ezek jó kiindulási alapot biztosítottak a társadalomkutatáshoz, de kétségtelen az is, hogy jókor érte az új perspektívákat nyitó francia történeti iskola hatása, amely hozzájárult ahhoz, hogy Imreh István koncepciójában s könyveiben, tanulmányaiban egymást kiegészítve alkot egységet a történelem, szociológia, közgazdaság, néprajz, agrártörténet. Ennek köszönhetôen — könyveit olvasva — az a benyomásunk, hogy valóban olyan lehetett a régi székely falu, ahogyan a szerzô leírja. Közkézen forgó köteteibôl példák tömege áll elôttünk a hétköznapok gondjaival küzdô, önmaga életkereteit építô székely néprôl.

Bizonyosan nem tévedek abban, hogy Imreh István két legnagyobb hatású könyve mindmáig A rendtartó székely falu (1973) és A törvényhozó székely falu (1983). Mindkettô a székely faluközösség belsô igazságszolgáltatásának a kérdéseivel foglalkozik. Az ezeket tanulmányozó számára kibontakozik a 15—19. századi székely falu hatékony intézményrendszere, s ami legalább ennyire fontos: mûködésének módja. Látjuk, hogy a helyi igazságszolgáltatás — amelyet a szokásjog és a közösség védelmének szándéka legitimizált — hogyan szolgálta a személy s a vagyon biztonságát.

A székely falu belsô rendtartásának intézményei századok során alakultak ki, szüntelen csiszolódtak, s eléggé biztonságos életkeretet biztosítottak lakóinak. Nem lényegtelen kérdés, hogy mai világunkban lehet(ne)-e ennek a rendkívül értékes történeti hagyománynak valamiféle szerepe az elmúlt politikai rendszer által szétzilált székely falu — s nemcsak a székely falu — újjászervezôdésében. Szándékosan írok újjászervezôdésrôl, mert azt szeretném hangsúlyozni, hogy belsô megújulásra, önszervezôdésre van szükség; hiába várjuk, hogy csak az országos törvényhozás — amely egyre késik — segítsen a mai tarthatatlan közállapotok megváltoztatásában. Közismert, hogy a visszakapott termôföldet s a termelôt nem védik megfelelô törvények és közösségi intézmények. (Nemrég szülôfalumban járva panaszolták falusfeleim, hogy a határnak mintegy harmadát kitevô részén nem termelhetnek semmit, mert a vadak mindent elpusztítanak; azt magam is láthattam, hogy régen féltett termôföldeken teherautók, traktorok vertek utat, miközben a régi dûlôutak gondozatlanság miatt mind tönkrementek. Arról nem is beszélve, hogy a külszíni szénfejtés a falu határának közel egynegyedét holdbeli tájjá változtatta, s a faluban közlekedô dömperek a családi házak stabilitását ingatták meg. Az elmúlt év ôszén megdöbbenve értesültem arról is, hogy egyik gyergyói község határában fényes nappal idegenek dézsmálták a krumpliföldeket anélkül, hogy a kártevôket felelôsségre vonták volna.)

Visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy a múltkutatás hozzájárulhat-e a mai falu megújhodásához, s nevezetesen Imreh István könyveinek lehet-e ilyen hatásuk, utalni szeretnék szerzônknek arra a véleményére, meggyôzôdésére, hogy minden változás és romlás ellenére a jelenbe ágyazottan "él és munkál bennünk a történelem". Érdemes vallomását idézni: "Hinnünk kell ugyanis, hogy számtalan olyan eleme van személyiségünknek, amelyet a bennünket dajkáló, óvó, küzdelemre szoktató szülôföld hagyományos világa formált. Nem a vérség jussán, hanem a lélek, a tudat örökhagyói szerepvállalása folytán csoportosan is sajátos jellemvonások hordozói vagyunk. Vallottuk és valljuk, hogy nem csupán egy adott társadalmi szerkezet viszonyrendszerébe születünk bele, hanem az annak kereteit kitöltô, ránk maradott légkörbe, a gondolkodást, a magatartást s az azt kormányzó értékítéleteket közvetítô hagyományos világba is. A jelenbe ágyazottan így él és munkál bennünk a történelem. Ezért a magunk megismerésének egyebek között jó forrása az ôsök írásba foglalt szokásjogi rendje, a szavakba öltözötten megmutatkozni tudó való élet, a múlt gyakorlata, a hosszú évszázadokon át jól szolgáló, a nemzedékrôl nemzedékre átöröklött szabályok rendszere: a falu törvénye."

Egyet kell értenünk Imreh Istvánnal: a történelem, a múlt nem válik semmivé, hanem bennünk él, és formálja világunkat. A mindenkori jelen körülményei között. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy él a rendtartó falu iránti nosztalgia — a vágyódás. Az idôsebb nemzedékben ezt a hagyomány is élteti, a fiatalabb nemzedékek érdeklôdését inkább a nagyobb biztonságot adó rend szükségének érzete kezdi a régi falurend felé (is) fordítani. Bízvást elmondható, hogy a nosztalgiát nem kis mértékben Imreh István könyvei és elôadásai ébresztették fel.

Tévedés ne essék, nem csak nosztalgiáról van szó, legalább ennyire fontos a reális önismeret, amirôl a történelemkutatás nem feledkezhet meg. Illusztrációként Imreh Istvánnak az Ôsök és erkölcsök Keresztúr-fiúszékben címû kisebb tanulmányára hivatkozom.

A tanulmány adatbázisa egy olyan felmérés, amelyet 1823-ban (!) 38 székely településen egy "circalo Comissio" elôforduló bûnökrôl s bûnözôkrôl kapott válaszok alapján állított össze. Tanulmányában Imreh István tükröt tart Keresztúr-fiúszék népe elé: ilyenek voltak eleitek; ebben persze az a kérdés is benne van: milyenek vagytok ti? A tükör pedig az egész Székelyföld számára is érvényes lehet.

A gyakrabban vétkezôket, bûnözôket a tanulmány négy kategóriában mutatja be: garázdák, tolvajok-prédálók, féktelenek, a hit s tisztelet nélkül élôk. Az összeírás szerint a "garázdák" közé a részegesek, verekedôk, káromkodók és pipázók kerültek. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, nézzük meg, hogyan járt el, milyen büntetésnemeket szabott ki néhány esetben a faluközösség az elkövetôkre.

A részegeskedôt (ma alkoholistáról beszélünk) például aszerint büntették, hogy az illetônek volt-e "egyéb málitió"-ja is. Azokat, akiknek nem volt más bûnük, megintették, megdorgálták, "szavukat veszik", hogy az italtól tartózkodnak, s a faluban kihirdették, hogy a részegeseknek "részegítô italt" ne merészeljen senki adni. Azokat viszont, akik részegségük mellett másban is vétkeztek, gyakran "árestomba" vetették, olykor kenyéren és vízen tartották, s ha jobbágy volt az illetô, rendszerint a botozást sem kerülhette el.

A tolvajokat a vétség szerint büntették. Igen erôs gátat jelentett a tolvajlásban a faluközösség "szeme", hiszen mindenki mindenkit ismert, s igen nehéz volt annak az élete, akit tolvajnak tartottak, mert a családnak is viselnie kellett a megbélyegzés ódiumát. A faluközösség különösen számon tartotta az erdô- és határprédálókat. A "tilalmas" erdôkben kárt tevôk ellen súlyos pénzbüntetést róttak ki, s pontosan szabályozták a "szabad erdôk" használatának a módját, külön gondoskodva arról, hogy az építkezôk hozzájussanak a szükséges épületfához. A téli tüzelôfát minden családnak biztosították a közösségek.

Érdekesek a családot s a családi élet tisztaságát védô falutörvények és szokások is. A "házasságrontók" ellen egyik helyen 12 pálca vagy korbács s 24 óra "árestom" a büntetés. Bizottság elôtt kellett felelniük azoknak, akik "botránkoztató" életet éltek. De érdemes odafigyelnünk arra is, hogy a faluközösség megpróbálta azonosítani s gyógyíttatni azokat, akik valószínûleg a Napóleon elleni háborúkban szerzett "franc iránt" gyanúban voltak. Ôket a székelyudvarhelyi "chyrurgus"-hoz kellett a falusbírónak kísérnie.

Az 1823. évi összeírás bôségesen szolgáltatott adatot a székely falu életérôl s rendtartási szabályairól, szokásairól. Imreh István ezek tanulságát így foglalta össze: "A faluközösségben az életet hagyományok, ôsi modellek, minták, az évszázadok során kikristályosodott értékrend szabályozta. Más források, a falujegyzôkönyvek tanúsítják, hogy a székelyek [...] kialakítottak egy olyan értékrendet, amelyben fô helyre került a közösség érdeke s a talán legbecsülendôbb: az egymásért való felelôsség tudata."

A mai székelyföldi falu helyzete más, a szélesebb környezet s a világ is gyökeresen különbözik a régi faluközösségek világától. De a régihez hasonló és más jellegû, újabb keletû probléma bôven van. Úgy vélem, hogy ezek kezelése, orvoslása s megoldása terén Imreh István írásai nem adhatnak kész sémákat, de nyújthatnak ösztönzéseket arra, hogy a belsô szervezettség, az önszervezôdés erôsítése nagyobb személy- és vagyonvédelmet, biztonságosabb életkeretet eredményez. Ha a falvak mai lakói saját érdekükben nem feledkeznek meg az "egymásért való felelôsség" örök érvényû parancsáról.