Nem kell hozzá túl sok bölcsesség, hogy belássuk, a schengeni döntés, a schengeni egyezmény nemzetközi jogi szempontból elsôsorban és elsôrangúan vízumkérdés. Nem a kultúra kérdése, viszont azt is figyelembe kell venni, hogy következményei hatással lehetnek, sôt hatással vannak a kultúrára. Ebbôl az ambivalenciából következô helyzetre megoldást természetesen csak az illetékesek kínálhatnak fel, úgymint a külügyek, a nemzetközi jog, a vám- és határrendészet területén dolgozó szakértôk. E szakértôk szakavatottságától függ, hogy milyen megoldásokat javasolnak a vízumkérdésnek értett schengeni egyezménybe foglalt pályákon, amelyek akár kényszerpályának is mondhatók.

A kultúra nem lehet a vízumkérdés, vagy a vízumkényszer kiszolgáltatottja, sem áldozata. Úgyszintén bizonyos, hogy a kultúra, veszélyeztetettsége folytán sem tarthatja nyomás alatt a javaslattevôt, a megoldást keresô szakértôket.

Ebbôl következôen viszonylag szûk területen mondható el az, "ahogy én látom"...

Én ugyanis úgy látom, hogy a kultúra a határra, a vízumokra vonatkozó jogos vagy kevésbé jogos utasítások és rendelkezések felett áll. Nem fensôbbsége folytán, hanem egyszerûen azért, mert a kultúra számára, a kultúra szóhasználatában a határ mást jelent, mint ahogyan a szót a politika, a külpolitika, a nemzetközi jog használja. A kultúra határismeretében és határfogalmában Schengen, a schengeni egyezmény érvénytelen, mert a mûveltség szóhasználatában a "határ" a személyiséghez és szabadságismeretéhez, tudásához és tájékozódásához kötôdik, a tanulás és a szellemi közlekedés cselekményeire utal. A kultúra nézôpontjából a határ szellemi, ezért elvont, logikai absztrakció, amivel — gondolkodva — viszonylag jól el lehet boldogulni. Annál is inkább, hiszen a kultúra akár a határsértés képességeként is érthetô. A szellemi és értelmi határok átlépése, kiszélesítése, átalakítása nélkül ugyanis a kultúra csak reprodukció, és nem kreáció. Ha a kultúrában az alkotás, a megalkotás, a megcsinálás különféle változatai érvényesülnek, akkor az a szellemi határ, amirôl beszélek, a kultúra határfogalma, nem más, mint képességeinek és érvényességeinek, hatékonyságának és felhasználhatóságának határa. Ilyen értelemben pedig nem tartozik sem a külpolitika, sem a nemzetközi jog illetékességi körébe, vagyis nem eshet semmiféle vízumkényszer szabályzóinak korlátozó hatása alá.

Még egyszerûbben is elmondható ugyanez. A határkérdés, ezúttal éppen a schengeni egyezmény viszonylatában, térfogalom, térségi kategória, az elválasztás értelmében, a kultúra viszonylatában pedig absztrakció, de mûködô elvontság, függetlenül attól, hogy nem rajzolható térképre.

Mirôl is lehet akkor szólni? Hogyan tükröztethetô egymásban a két határfogalom? Valószínûleg abból a reális adottságból kell kiindulni, hogy az európai jogelmélet, amikor gazdasági, büntetôjogi és más érvek felsorakoztatásával kialakította a schengeni egyezménybôl következô gyakorlatot, azt is kimondta — közvetve és nem szó szerint, bár így is elég hangosan —, hogy Európa nemcsak befogadó, hanem kizáró tényezô is. Európában van a bent és van a kint. Aki bent van, az belül van, aki kint, az kívül. Belül az otthon, kívül az otthontalanság. Az idegenség. A kívül a barbárok lakhelye. Az otthontalanság és az idegenség érzete nem szívderítô, fôként ha kimozdulásra egyre kevesebb lehetôség adódik. Ezt legjobban azok érzik és tudják, akik nem Európa felé néznek, mert számukra Európa egyre homályosabb, elérhetetlenebb, egyre távolibb metafora. Hiszen olyan világban élnek, ahová Európa be sem kukkant, legfeljebb idônként nyilatkozik, enyhén kezdeményez, sajnálkozik és csendben tiltakozik. A tisztelettel övezett agg földrésznek vannak olyan területei, ahol nem Európa, még a metaforának értett Európa sincs hatalmon. Ez a kívül világa. Itt Schengennek valóban semmi értelme, jelentôsége. Legfeljebb a kívül rekedt kisebbségek panaszkodásainak lehet (könnyen kiszárítható) forrása.

Mert — látható — ennek a megosztottságnak alapvetô sajátossága, hogy Európában tényleg vannak kisebbségek. Nemcsak nemzeti kisebbségek, bár ôk vannak legtöbben. A (mindenféle) kisebbségek meg mindig (valamin) kívül vannak. Bölcsek és szaktudósok tiszteletre méltó érdeklôdést mutatnak — fôként Európában — a kisebbségek iránt. Kerek és szép beszédeket tartanak, egyezményeket kötnek, nyilatkozatokat tesznek közzé. Ezek rendre nagyon tartalmas szövegek, majdnem azt mondtam, reménykeltô szövegek. Mindaz, amit ez ideig a schengeni döntés és a kisebbségek viszonylatában leírtak, amit értekezleteken és tanácskozásokon elmondtak, nagyon bölcs és reménykeltô is lehet, csakhogy mindezekhez a szép szavakhoz hozzá kell érteni, hogy a kultúrának mások a határképzetei, mint a politikának, ezért a kultúra, attól tartok, nem is javasolhat megoldást a vízumkényszerbôl következô megosztottságra.

Tudom, a kérdés most az, az európai integráció folyamatai során Magyarország számára kötelezô lesz az európai normák, elôírások, egyezmények betartása: be nem tartásuk szankcionálható, és ezek a szankciók súlyosak lehetnek. Ugyanakkor félre nem tehetô — nem akarom azt mondani, teher — az sem, hogy lelkiismereti gondokat okozó viszontagság, miszerint vannak magyar kisebbségek, és ebbôl következôen adódik — miként e tanácskozás címében* szerepel — a "magyar—magyar kulturális kapcsolattartás" furcsa helyzete, amin valószínûleg azt kell érteni, hogy magyar—magyar kulturális párbeszéd. Ha nem is tudom elképzelni, mirôl szólhatna ez a párbeszéd, azt mindenképpen értem, hogy fenntartásának feltétele a szabad kommunikáció. Mert kultúrák között nem is lehetséges másmilyen, csak szabad kommunikáció.

Eközben nem is áll fenn más nehézség, legfeljebb annak megértése, hogy ennek a párbeszédnek a kultúra határfogalma nem akadálya, ellenkezôleg, támogatója és elôsegítôje; a térségi határfogalomból eredô nehézségek megoldása pedig másra tartozik. De hogy errôl itt és máshol is szó esik, hogy ez egyáltalán szóba került és szóba kerülhetett, abból a belátásból következik, hogy a magyar kultúra önálló — részben kisebbségi — részekbôl építkezô kultúra, amelynek nem az "egységes" a meghatározó neve, hanem éppenséggel az, hogy ezen önálló részek értékteremtôk, hiszen csakis úgy lehetnek vitális, vagyis párbeszédre és megértésre alkalmas kultúrák, ha az értékeket nemcsak befogadják, hanem teremtik is.

A "magyar—magyar kulturális kapcsolattartás" kérdése tehát számomra a schengeni döntés visszfényében is változatlanul az a kérdés, hogy mennyiben állnak fenn és fennállnak-e mindazok az intézményes, esetleg intézményeken kívüli feltételek, lehetôségek és esélyek, hogy a kisebbségi kultúrák — a magyar kisebbségi kultúrák — a magyar kultúra szerves és elszakíthatatlan részeként valóban értékteremtô, vagyis párbeszédre kész és képes kultúrák legyenek. S eközben semmiképpen se lehessen afféle térségi sajátosságokra, regionális diskurzusokra hivatkozva külön fejezetbe sorolni a kisebbségi kultúrákat, hanem csakis magyar kultúraként lehessen érteni ôket. A kapcsolattartásnak mint párbeszédnek ez az alapvetô feltétele, és ha ezt beláttuk, ha a kulturális párbeszédet kultúrák párbeszédeként értjük, akkor a dialógus menetét, irányát, szellemét, tartalmát és jelentôségét semmiféle vízumkényszer nem szüntetheti meg.

Ha ezt nem értjük, akkor mindenki csak akarja a megoldást, a kérdés azonban érintetlen marad.

* "A schengeni döntés utáni magyar—magyar kulturális kapcsolattartás" elnevezésû konferencia 1998. december 17-én zajlott Budapesten, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) szervezésében.