Európa nagy erôforrása az itt élô népek öntudatos,
egymás ellen és egymás mellett folytatott versenye.
Márai Sándor

A piacgazdaságra való át(vissza)térés komplex folyamataiban alapvetô a társadalom szerkezetének átalakulása, okként és okozatként egyaránt, egyrészt mint e folyamatok eredménye, másrészt mint gerjesztô, fenntartó tényezôje. Makroszinten ez a (re)privatizációval függ szorosan össze, fôleg a gazdasági szektorok közötti arányok gyors és jelentôs eltolódásával. Ez utóbbi lényegében az egész gazdaságot és ezáltal az egész társadalmat érintô korrekció: a hipercentralizált gazdasági szerkezet súlyos aránytalanságainak a felszámolása, egy új, funkcionális egyensúlyi helyzet kialakítása.

A mai Románia több gazdaságszerkezeti aránytalanságot is örökölt: a második szektor – az ipar – túlméretezettsége nagy tehertétele a gazdasági rendszerváltásnak; az elsô szektor, a mezôgazdaság társadalmi súlya az ipari túlméretezettség ellenére még mindig anakronisztikusan nagy (1989-ben a lakosságnak kb. 27 százalékát foglalkoztatta a mezôgazdaság); a harmadik szektor a kereskedelem és a szolgáltatások fejletlensége pedig nyomasztó, alig 20 százalék 1989-ben. A decemberi fordulatot követôen ez a szerkezet néhány évig még tovább is romlott. A munka-erôfölösleggel terhelt, korszerûtlen és versenyképtelen ipar nagy része összeomlott, s az addig álcázott létszámfölöslegbôl több százezren elsôsorban az ingázók kiszorultak az iparból. A második szektor részaránya az 1989-es 55 százalékról 40 százalék alá esett, miközben az ipari létszámfölösleg továbbra is számottevô maradt.

Az iparból kiáramló tömegek fôleg az alacsony képzettségûek falura kerültek vissza; ez a mezôgazdasági munkaerô látványos növekedésében tükrözôdött. 1996-ban a foglalkoztatott lakosság 35–37 százaléka tartozik ide, ami Európában messze a legmagasabb. Ez persze csak "statisztikai" tény, hiszen több mint 3,5 millió ember aligha talál valóságos foglalkoztatást 9–9,5 millió hektár szántóföldön, különösen pedig egy túlnyomórészt szemesgabona termesztésére szorítkozó, extenzív mezôgazdaságban. A helyzetet tovább súlyosbítja néhány körülmény, mindenekelôtt a 18/1991-es földtörvény alkalmazása, melynek következtében mintegy 7 millió hektárnyi szántó jutott 6 millió tulajdonosnak, miáltal a szántóföld rendkívüli módon szétaprózódott. Városon sem sokkal jobb a helyzet, a munkaerôigény minimális, illetve számos területen – bányászat, kohászat stb. – jelentôs leépítésekre van és lesz szükség, a kisipar súlya elhanyagolható, változás csak a szolgáltatások és kereskedelem terén észlelhetô.

Ilyen körülmények között a túléléshez szükséges erôforrások biztosítása rendkívül nehézzé válik, s a társadalom "kettészakadásának" a veszélyét, pontosabban az arra utaló jeleket és történéseket mind többen és többen kezdik érzékelni. A középrétegek kialakulása, a várt polgárosodás jobbára csak politikai imperatívuszként van jelen; kevés, szociológiailag is értékelhetô tény utal a középosztályosodásra (F.Heidness–P.I.Otiman, 1998). Elsôrendûen fontos ilyen körülmények között, hogy az elhúzódó tranzíciós folyamatban milyen elitrekrutációs mechanizmusok alakulnak ki. Meghatározó a késôbbiekre nézve, hogy a gazdasági, a kulturális és a státuselitek milyen közösségi szerepeket választanak, milyen értékeket képviselnek. A központi hatalom a helyi gazdasági elit kialakulásának folyamatát a legutóbbi idôkig inkább fékezte, semmint segítette.

A hatalom újraelosztása lényegében nem más, mint az élet- és karrieresélyek újraelosztása. A társadalom rétegzôdése a tulajdonbirtoklás, a jövedelemszerzés módja, a mentális struktúrák s kapcsolatrendszerek hol egybeesô, hol szétváló határvonalai mentén indul meg. Azoknak van nagyobb esélyük a megkapaszkodásra, akiknek a társadalomba-szövöttsége stabilabb, s akik szellemi és erkölcsi tartalékaik mellett rendelkeznek olyan kapcsolati tôkével is, melynek révén képesek az új helyzethez alkalmazkodni.

A térségben az egymás melletti kultúrák békés vetélkedését az európai egység célját és tétjét elsôdlegesen az a múlt határozza meg, amely a ma kereteként nem lehet mögöttünk. 1989-ig Románia kisebbségi közösségeinek már csak azért sem lehetett igazi jelene, mert a többségi nemzeti kommunizmus a kisebbségek múltját tagadta, annak tényeit a napi politikai érdekekhez igazítva átírta. A nemzeti többségnek 1989 után nem kellett "feltárnia" létezô múltját. Nem azzal kellett kezdenie az "önépítkezést", hogy sokáig tagadott és tiltott történelmi igazságokat tárjon fel és fogadtasson el. Viszont mindenképpen visszaigazolódott a tétel, hogy bizonyos nemzeti érzés nélkül a modern demokrácia nem mûködhet. Szellemi magatartásként polgárjogot nyert a "különbség természetessé tétele" (Joseph Marko 1996), s ez adott esetben rávetült a polgári társadalom korai idôszakára jellemzô, etnikai törésvonalakat fenntartó politikai életre (Rokkan, S. – Lipset S.M., 1967).

Ugyanakkor etnicitáspolitikát tematizáló ereje a "politikai vállalkozásoknak" (Barth, F. 1969, 1996) is teret nyit, ami külön szerepkör az "etnikai politikán" belül. Barth szerint ezekkel a diszkurzusokkal az etnikai csoportokat vezetôik közös cselekvésre mobilizálják, azonban "e mobilizáció […] nem a csoport kulturális ideológiájának vagy a népakaratnak közvetlen kifejezôdése". Bár az "etnikai törésvonal" és a "politikai vállalkozás" koncepciói egymással ellentétesek, valójában a "kisebbségproblémának" épp azt az ellentmondásosságát jelenítik meg, amely a modernizációs kihívások elé került peremhelyzeteket jellemzi. Jelen vizsgálatunk a "szórványlét" köznapi fogalmának újrakategorizációjához is támpontokat nyújt. Hipotézis és adalék annak az értelmezési keretnek a kialakításához, amelyben az etnicitás mind szerepvállalásként, mind kulturális determinációként felfogható a polgárosodás folyamatában.

Meghatározó, melyek az etnicitás megélésének helyi formái és szintjei, "a kultúrák sajátosságai talán éppen a találkozási-ütközési pontokon, és az átlépések folyamataiban a legszembetûnôbbek" (Kapitány Á.–Kapitány G. 1996). A térség kisebbségeinek közös kérdése: az etnicitás helyi újratermelôdését illetôen létezik-e intézményi "küszöb"?¹ További kutatási feladat: az etnikai többséggel és a többi kisebbséggel kialakított kapcsolatok jellege miként változik a helyi társadalomban birtokolt státusok és szerepek viszonylatában.

A bánsági (nagy)városokban és falvakban lefolytatott vizsgálatunk az elôbbiekkel összefüggésben azt is kutatta, hogy az 1989 utáni új politikai diskurzusokra mely társadalmi csoportok nyitottabbak, milyen tényezôk befolyásolják a társadalmi erôforrásokhoz való hozzájutást, illetve hogy a helyi elit kialakulására milyen generációs, etnikai és szociális tényezôk vannak elsôdleges hatással.

1. A vizsgálat alapjául szolgáló kérdôív kidolgozásában dr. Albert Ferenc, Bakk Miklós és Bodó Barna vett részt.

2. A kutatás elsôdleges célja a helyzetfelmérés: szociológiailag hogyan jellemezhetô az új helyi elit, milyen személyes pályaív vezetett mai szerepvállalásához, hogyan vélekedik a társadalmi változásokról, az európai integrációról valamint a helyi közállapotokról. További cél a szerepvállalást befolyásoló tényezôk, valamint a közöttük megfigyelhetô összefüggések kimutatása.

3. Konkrét hipotézisként annyit fogalmaztunk meg, hogy létezik egy – rejtett vagy rejtegetett – dilemma a helyi magyar (kisebbségi) elit vonatkozásában: közösségi megnyilvánulásaiban magyar elitként, avagy általános elitként kíván-e megmutatkozni. Ezt a kérdôív kérdéseire kapott válaszok alapján áttételesen lehet csak megválaszolni. De sokatmondó azok döntése, akik a kutatásban való részvételt, a kérdôív kitöltését megtagadták. Ôk szinte kizárólagosan a gazdasági elit tagjai; egy sajtótröszt vezetôje-tulajdonosa például e vonatkozásban a gazdasági elithez tartozik.

4. A kérdôív a személyt célozta meg, de figyelembe véve az elitrekrutáció körülményeit, kérdéseket tartalmazott a szûkebb családi, illetve baráti-munkatársi közösségre is. A személyes adatok tömbjei a család, a végzettség, munkahely, tisztségvállalások, kapcsolatok, anyagi helyzet. A társadalmi változásokkal kapcsolatos kérdések a közérzetre, jövôképre, európai integrációs folyamatra, a régió és az ország helyzetére vonatkoztak. A személyes pályaív kiemelt szakaszai, elemei értelmezési magaslatai: az 1989 elôtti közéleti szereplések, együttmûködések a közszférában, szakmai és interetnikus kapcsolatok, az elit támogatottsága, anyanyelv és közélet, szabad idô, kultúra. A helyi közállapotokra vonatkozó kérdések a közbiztonság, az infrastruktúra, a közintézmények helyzetét, illetve a helyi feszültségek esetleges létét kívánták feltárni. Tartalmazott a kérdôív egy idômérleget is, amelynek segítségével hasznos adatok birtokába juthattunk volna az elit idôgazdálkodásával kapcsolatosan, de ennek a kitöltését igen kevesen vállalták.

5. A kérdezés névtelenséget ígért, de ez egyeseket nem nyugtatott meg az 1989 elôtti politikai szerepvállalásokra utaló kérdések vonatkozásában. Mivel ma a totalitarizmus alatt vállalt pártbeli tisztségek erkölcsi megítélés alá esnek, az egykori politikai elkötelezettség mai morális súlyát nagyobbnak vélik a valamikorinál, és többen nehezteltek a kérdések kérdôívre való felvétele miatt. A névtelenség valódiságát sem hitték el, ami a politikai kultúra jellegére és szintjére utaló információ. A kisebbségi elit talán a kulturális kivételével nincs hozzászokva az etnikai hovatartozás nyilvános vállalásához; ennek (vélik valószínûleg) lehetnek miként voltak is nem kívánatos következményei, illetve ellenkezôleg, korábbról az a tapasztalata, ha célt kíván érni, ezt rejtenie kell. Ezért is nehéz a 3. pontban jelzett dilemmára a kérdôív alapján választ kapni.

6. A felmérés nem reprezentatív mintán készült. Falun Varjas, Szapáryfalva, Újszentes a teljes helyi magyar elitre kiterjedt a felmérés, ami a helyi értelmiséget, vállalkozókat és tanácsosokat (önkormányzati képviselôket) jelenti. Zsombolyán és Lugoson, a kis- és közepes nagyságú városokban is hasonló körre vonatkoztatva nagyobb mintát jelöltünk meg annál, mint ahány személyt végül sikerült lekérdezni. Temesvár vonatkozásában döntéskényszer állt elô. Az itteni magyar elit számbelileg két-háromszorosa a megyében máshol élô elitnek. Ugyanakkor a kulturális, illetve gazdasági elit "magyarságával" kapcsolatosan kérdések fogalmazhatók meg: mennyire és milyen magyar elitnek tekintendô az a mûegyetemi tanár, aki bár magyar anyanyelvû, semmilyen közösségi szerepvállalása nincs? Az a döntés született, hogy a temesvári lekérdezendôk száma ne legyen sokkal nagyobb az összes többinél, ugyanis a megye magyarságának a fele él a megyeközpontban.

7. Jelen vizsgálat egy nagyobb kutatás része, melynek keretében külön vizsgáltuk három kisebb település teljes vállalkozói körét, életútinterjúk segítségével tártuk fel a temesvári elitrekrutációs folyamat jellegzetességeit, esettanulmány készült a Bánságba került székelyek szocializációjáról.

A mintát rétegeztük települések és tevékenységi területek szerint. A települések szerinti bontás két csoportot különböztet meg: temesváriakat és másokat. Bár a minta felölel falut, kisvárost és közepes nagyságú várost is, ezeket egy csoportba vonjuk, két okból. Egyrészt azért, mert különben olyan kis számokkal kellene dolgoznunk, amelyeknek statisztikai relevanciájuk nincs, másrészt viszont a falvak és a kisebb városok között az ott található "magyar vonatkozású" intézmények tekintetében kisebb a különbség, mint az egyes városok és Temesvár között. Utóbbi minden kisebbségi intézmény központja, magyar tannyelvû líceum is csak itt van a megyében.

A temesvári megkérdezettek száma 58, az összes többieké 59 (Lugos 17, Zsombolya 20, Újszentes 10, Varjas 7, Szapáryfalva 5). Temesváron a kulturális és gazdasági elithez sorolható és sorolandó személyek száma a fenti szám többszöröse, a státuselit választott tisztségviselôk, közintézmények vezetôi ennél sokkal szûkebb. Lugoson sem volt teljes körû a helyi kulturális és gazdasági magyar elit lekérdezése, a többi településen viszont egy-két vállalkozót leszámítva igen.

Az alapszakmák szerint a kulturális elithez 39 megkérdezett tartozik, a nem kulturális elit 77 személybôl áll, 1 fô nem adta meg alapszakmáját. A gazdasági és státuszelitet együtt tárgyaljuk, mert mindkettô új, és nincs olyan jellemzô lokális szerepviselkedés, amihez viszonyulniuk kellene, illetve amihez szerepvállalásaik viszonyítható lenne.

A kettôs tagolás korrelációjából kiderül, hogy a nagyvárosi kulturális elit szignifikánsan jelentôsebb, mint a vidéki, miközben vidéken a nem kulturális elit van túlsúlyban.

II.1.Életkor

A kulturális elithez tartozók mind aktívak, de megjegyzendô, hogy egyetemi professzorok esetében a nyugdíjkorhatár 65 év. Az ennél idôsebbek a helyi politika választottjai.

Az átlagéletkor 47,21 év, a kulturális elité – 48,46 év – kevéssel magasabb, mint a nem kulturális elit 46,55-os átlaga.

II.2.Nemek aránya

A férfiak és nôk átlagéletkora közötti különbség a viszonylag magas átlagéletkor esetében természetes. Mivel a politikában szinte egyáltalán nincsenek nôk, és a gazdasági szféra hagyományosan a férfiak világa, meglepô az alábbi adat, miszerint a kulturális elithez tartozó nô kevesebb van, mint a nem kulturálishoz tartozó. A vidéki pedagógusnô néhány éve még jellemzô szereplôje volt a falu életének, a mintában nincs ilyen.

II.3.Családi állapot

A családi állapot tekintetében nincs szignifikáns különbség nagyváros és vidék között, miként a kulturális és nem kulturális elit között sem találtunk érdemleges különbséget. A helyzet:

II.4. Gyermekek száma

A kérdés az eltartásban lévô gyermekek számára vonatkozott, és nem a családok összes gyermekeire. Az ötven év felettieknél normális esetben már nincs eltartott gyermek a családban.

II.5. Iskolai végzettség

A kulturális elit esetében magasabb az iskolázottság foka, néhány érettségivel tanító helyettes tanár kivételével mindenki fôiskolát vagy egyetemet végzett. A legalacsonyabb az iskolázottság a politikai elit esetében, falun az önkormányzati képviselôk kiválasztásánál ez nem játszott szerepet.

II.6. Tanulmányok nyelve

* Bolgár nyelven; **Magyarul és latinul ;***Románul és oroszul

A "nincs válasz" az egyetem és a tudományos cím vonatkozásában ezek hiányát jelzi. Megfigyelhetô, hogy kevesen jártak német (világnyelven oktató) iskolába, illetve akik németül tanultak, utóbb ritkán sorolnak be a magyar elitbe. Az idôsebb korosztály tagjai jórészt magyarul végezték az egyetemet, innen az idevágó viszonylag magas érték.

Nézzük meg, milyen nyelven végezte a líceumot a kulturális, illetve a nem kulturális elit.

* A magyarul és a románul tanulók közé is besoroltuk azt a 2 személyt is, aki magyarul és románul is tanult a líceumban.

A kulturális elit esetében szignifikánsan magasabb a magyarul érettségizettek aránya, ezt nem magyarázza a minimális átlagéletkor-különbség, vagyis az, hogy az egymást követô generációk közül a magyar nyelvû oktatás leépülésének következményeképpen mind többen tanulnak románul. A kulturális elit közvetlenül kötôdik az anyanyelvhez, ezért rekrutációs bázisát elsôsorban az anyanyelvû iskolát végzettek jelentik.

II.7. Családban beszélt nyelv

Mind a 117 megkérdezett anyanyelve magyar. A családban leginkább beszélt nyelv 107 esetben a magyar, 6 esetben párhuzamosan használatos a magyar és a román, 4 esetben a család nyelve a román. Nem kérdeztük meg, ki él vegyes házasságban, de valószínûsíthetô, hogy ahol a családban a román nyelv használata eléri vagy meghaladja a magyar használatának a mértékét, az a család vegyes; mintánkban vélhetôen 10 ilyen család van. Ebben az esetben a 6 magyarul is beszélô román házastárs a 10-bôl figyelemre méltó arányt jelent.

A családi nyelvhasználatra pozitívan hat ki, ha a kisebbségi nyelv a család–egyház–baráti társaság szûk körein túl is kommunikációs eszköz. Ugyanakkor bizonyos jogok gyakorlása a családon túl például postai szolgáltatások esetében szemléleti kérdéssé válik. Minek magyarul táviratozni, ha a címzett is tud románul? kérdezhetik egyesek. Ezért fontos a válasz arra a kérdésre, hogy a többségitôl eltérô anyanyelv ismerete a közéletben elôny-e vagy hátrány. Döntô többség (76-an, 65 %) szerint mindenképpen elônyös, további 36 személy (30,7 %) szerint tökéletes román tudás mellett az, négyen pedig jelentôség nélkülinek vélik a kérdést. Ez a véleménynyilvánítás nehezen értelmezhetô, ha tudjuk, Bánságban a magyar gyermekek kétharmada nem magyar iskolába jár, és az elit körében is gyakori a román iskola választása.²

II.8. Nyelvismeret

* bolgár és olasz; ** jiddis, olasz, latin, spanyol; *** portugál, dán, holland, lengyel, horvát

Nehezen értelmezhetô, hogy 24-en miért nem válaszoltak arra, hogy mennyire ismerik a magyar nyelvet. Bánságban vannak olyanok, akik magyaroknak érzik magukat, és a nyelvet vegyes házasság, román iskola már nem beszélik rendesen, de számuk az elit vonatkozásában nem érheti el a minta egynegyedét. Várható volt a német elsôsége a világnyelvek között, s az is sokatmondó, hogy szerbül saját bevallása szerint senki nem beszél jól.

II.9. Születési hely

A helyben és a megyében születettek együtt kevesebben vannak, mint az ország más tájairól ide költözöttek. Ez alighanem magyar sajátosság, és összefügg Temesvár egyetemi központ mivoltával, illetve a nagyváros és Bánság vonzereje mutatkozik meg általa. A népszámlálás adatai szerint 1992-ben a megyében a 703 ezer fôt kitevô összlakosságból 276 ezer fô született a megyén kívül, míg az innen más megyékbe távozottak száma 55 ezer. Kisebbségekre lebontva nincsenek meg az adatok, de nagyon valószínû, hogy a magyar népelemre is érvényesek ezek az arányok.

A helyi magyar elit vélhetôen nagyobb mértékben "bevándorló", mint az itt élô magyarság. Származása szerint a nem kulturális elit nagyobbrészt helybéli, míg a kulturális elitben enyhe túlsúlyban a máshonnan érkezettek vannak. Illetve: a helyben/megyében születettek közül sokkal nagyobb arányban válik ki a nem kulturális, mint a kulturális elit.

II.10. Anyagi-vagyoni helyzet

A föld a városiak számára nem jelent anyagi hátteret, eladni nem érdemes, mert nincs piaca, ha kiadják bérbe, olyan keveset kapnak érte, hogy az szinte semmi. A földdel rendelkezô családok száma vélhetôen nagyobb az itt találhatónál, de a kérdés a személyes tulajdonban lévô földre vonatkozott. A második házzal és nyaralóval rendelkezôk minden bizonnyal a vagyonosabbak. A falusi elit a városinál jóval kisebb mértékben rendelkezik személygépkocsival. A lakókörülményekre vonatkozó kérdés célja a vagyoni helyzettel kapcsolatos kép árnyalása volt, de a nagyvárosi – 36,2 % –, illetve a kulturális elit – 33,3 % – nagyarányú nem-válaszai miatt errôl itt le kell mondani. A megkérdezettek anyagi helyzetüket szubjektíven egy folyamatosan romló tendenciaként élik meg, az elkövetkezô két évben a romlás mértéke várakozásaik szerint jelentôsen meghaladja az 1989 utáni teljes idôszakét. A nôk az 1989 elôtti helyzetet a férfiaknál pozitívabban ítélik meg, 2000 esélyeit illetôen a helyzet fordított, a férfiaké a – sokkal – pozitívabb jövôkép.

II.11. Mellékállás

A politikai vagy státuselit vállalt tisztsége az önkormányzatban mellékállásnak is tekinthetô, hiszen illetmény jár érte. De általában nem az ilyen esetekre vonatkozik a kérdés, hanem a nem politikai jellegû másod- vagy harmadállásokra.

II.12. Szabad idô, kultúra

Közvélekedés szerint a tranzíciós elit jellemzôje az idôkrízis. A megkérdezettek 30,7 % vallotta azt, hogy elegendô ideje jut a családra, ezeknek a fele érzi azt, hogy a barátokra, rokonokra is jut elég ideje. A szórakozás kerül az utolsó helyre a sorban 10,3 %-kal. Akiknek nincs elég idejük, azok elsôsorban a rokonokat említik (32,5 %), majd a szórakozást (26,5 %). A helyi elit 63,0 %-a ítéli úgy, hogy általános idôszûkében él. A kultúrára vonatkozó kérdés mintha zavarta volna az elit képviselôit, a mûvelôdési intézmények és rendezvények látogatását vizsgáló kérdésekre 59,6 % nem válaszolt. A másik végletet azok képezik, akik évente 30–50-szer mennek sportrendezvényre (1–1 személy), 12–20-szor komolyzenei koncertre (2–1 személy), 15–25-ször operába (1–1 személy), 15–20-szor színházba (3–1 személy), 25–30-szor tárlatnézni (1–1 személy). Ezen adatok korrelációja a heti idômérleg adataival sokkal megbízhatóbb képet nyújthatott volna.

II.13. Etnikumközi kapcsolatok

Ötfokozatú skálán volt megjelölhetô a más etnikumú rokonnal, baráttal, szomszéddal, ismerôssel és munkatárssal kialakított kapcsolat jellege. A kölcsönös segítségnyújtásban a munkatárs és a barát vezet, a rokon csak a szomszéd után, a negyedik helyen szerepel. Még a kölcsönös látogatások terén is a barát vezet, és második a rokon, jeleként annak, hogy a kapcsolatok milyen erôsen tér (helyzet) által meghatározottak. A legtöbb semleges köszönôviszony vagy elutasító nincs kapcsolat válasz a szomszéddal, illetve a munkatárssal kapcsolatos, amikor is egy adott helyzetben nincs mit tenni, mert a nem kívánt szomszéd, illetve munkatárs az egyén akaratától függetlenül van jelen bizonyos helyzetekben. A pozitív válaszok aránya háromszorosa a negatívaknak, utóbbiak a válasz nélkül hagyott kérdésekkel együtt alig haladják meg a pozitívak felét.

II.14. Helyi feszültségek

A helyi feszültségekre vonatkozó kérdésegyüttesben négy potenciális feszültségforrást jelöltünk meg. A legkisebb értékkel az etnikai alapú feszültség szerepel (28 említés), közeli értéket (31) kaptunk a politikai feszültség vonatkozásában. Kétszer nagyobb az elôfordulása a gazdasági és szociális (67–67) típusú feszültségeknek.

A helyzetmegítélésben 1996, mint az Iliescu nevével jelzett politika vége szerepel, 1997 felvételét az indokolja, hogy az új hatalom gyökeresen más politikát hirdetett meg. 2000 szerepeltetése nem csupán lélektanilag indokolt.

Az elit körében 1989 elôtthöz képest nôtt az elégedettség: 68,37 % ma elégedettebb, miközben 9,4 % elégedetlenebb.

Az elégedettség oka nem az anyagi-vagyoni helyzet alakulása, ugyanis a megkérdezettek a tízfokozatú skálán 1990 óta önnön helyzetük 0,25 pontos romlását jelölték meg, és 2000-ig további 0,67 pontos romlásra számítanak.

Érdekes korrelációt mutat a vagyoni helyzet megítélése az életkorral. Az általános negatív tendencia (lásd az alábbi táblázatot) nem érvényes a fiatalokra a 20–29 és 30–39 éves korosztályokra és a 60–69 év közöttiek csoportjára. A fiatalok pozitív jövôképét életkoruk magyarázza. A 60–69 évesek helyzetértékelésére a magyarázat: értékes tudást hordozó fiatal nyugdíjasokat adózási szempontból "elônyös" foglalkoztatni. A nyugdíj és a fizetés kettôs jövedelme anyagi biztonságuk alapja.

A közérzet és az eltartott gyermekek száma között nincs erôs korreláció, gyermekkel és gyermek nélkül is a nagy többség ma elégedettebb. Az eltartott gyermek nélküliek némileg elégedettebbek, és a ma gyengébben élôknek több mint a fele két gyermeket tart el.

A nôk közérzete szignifikánsan rosszabb, mint a férfiaké. Ennek egyik oka minden bizonnyal a napjainkra és az átmenetre jellemzô és a nôk által fokozottan igényelt biztonság hiánya. Ezen nem annyira a közbiztonságot, mint az anyagi nyugalmat kell érteni.

A közérzet adatait és a régió gazdasági helyzetének a megítélését összevetve a várt választ kapjuk: a jelenleg elégedettebbek érzik fôleg azt, hogy javult a helyzet (46,3%), miközben az 1989 elôtt elégedettebbek többsége (54,5 %) szerint romlott a helyzet. Minden csoportban a legkevesebben azok vannak, akik szerint a helyzet nem változott.

A helyi infrastruktúra a státuselit számára nem kizárólag társadalmi kérdés, politikai is. A szerepvállalás egyik célja és mércéje helyben az infrastruktúra. A közutak vonatkozásában általános az elégedetlenség, a telefonszolgáltatás jelenti a másik pólust lásd a fenti ábrát. Érdekes párhuzamot vonni, ugyanis mindkét kérdéskör jórészt kívül esik a helyi érdekérvényesítés lehetôségein, lévén központi pénzek központi elosztása a legfôbb jellemzôjük. Azon területek kapták a legtöbb közepes minôsítést, ahol lakossági köztehervállalásra is szükség van.

A helyi intézmények 1989-hez viszonyított helyzete elsôsorban nem a helyi társadalom alakulásáról hoz jelzést, bár az egyház és a kultúra ügye jórészt a helyi képviselô(k) szerepvállalásán áll vagy bukik. Az oktatás kérdése nehezebb, mert a jó kisebbségi oktatáshoz nem csupán jó tanárokra van szükség, hanem szülôi meggyôzôdésre is az anyanyelv "felette szükséges voltáról". Az egészségügy helyzete országosan a legrosszabb, ezt igazolják vissza helyi szinten az itt látható adatok.

A közérzet és a kultúra helyzetének a korrelációja azt mutatja, hogy azok szerint romlott leginkább a mûvelôdés állapota, akik 1989 elôtt elédegettebbek voltak (63,6 % vélekedett így), a jelenleg elégedettebbek többségének (52,5 % ) ítélete az, hogy javult a kultúra általános helyzete.

Közérzet és a régió nemzetiségi viszonyainak megítélése nem mutatja a fenti két esetben tapasztalható korrelációt, sôt azok érzik a leginkább javulónak a helyzetet, akiknek közérzete 1989 elôtt volt jobb: 72,7 % a ma elégedettebbek 60 %-ához viszonyítva. Akik korábban elégedettebbek voltak, a kisebbségi helyzet miatt nem sokat gyötrôdhettek, ezért érezhetik a jelenlegi, inkább szavakban, mint tettekben jelentkezô változást ígéretesnek. A megkérdezettek több mint a fele javulást észlel a nemzetiségi viszonyok terén, amit minden bizonnyal az RMDSZ kormányzati szerepvállalása motivál elsôsorban, s nem a kisebbségi jogok fokozott biztosítása. Fontos szempont, hogy az RMDSZ kormánykoalíciós jelenléte jelentôsen megváltoztatta szórványban a kisebbségiek önbecsülését. Egy kormányzó erô támogatójának lenni büszkeség forrása, nem kell rejtôzködni, mint a kisebbségi periférián oly sokszor, ami önmagában, a jogi keretek változása nélkül is a helyzet javulásának az érzetét kelti.

Az elit helyzetmegítélésében fontos, hogy a közéletben tematizálódó problémák közül mit és mennyire tart lényeges kérdésnek. Kisebbségi elit képviselôirôl lévén szó, várható a kisebbségi léttel kapcsolatos témák felértékelôdése. A kérdésekre adott válaszok három fontossági csoport elkülönítését teszik lehetôvé: legkevésbé fontos a társadalmi egyenlôtlenség (73 igen válasz), a következô csoportba sorolják a válaszok a munkanélküliséget (90), a bûnözés-korrupció együttesét (96), az életszínvonal csökkenését és a nemzetiségi kérdést (98–98), míg a legfontosabbnak ítélt kérdések csoportjába tartoznak a reform ügye (104), lemaradás Európától (105), szabadságjogok, illetve kisebbségi jogok biztosítása (109–110). Jelentôs szemléletváltás érzékelhetô a válaszok alapján, a kommunizmus által hirdetett egalitarizmus ellenpólusaként szerepel az emberi jogok biztosítása, vagyis a szabadság kérdése.

A nemzetiségi kérdés külön szerepeltetése a kisebbségek jogaira vonatkozó kérdés mellett azt hivatott jelezni, hogy vannak az etnikumközi kapcsolatoknak általános, a jogiakon túli vonatkozásai, illetve a kisebbségek érdekérvényesítését egész sor, a kisebbségekkel kapcsolatos általános (elô)ítélet határozza meg.

A fentiekkel kapcsolatosan következzék néhány észrevétel. Az elit alapvetôen nem "rejtôzködik", ez éppen közösségi szerepvállalásának mondana ellent. Kisebbségi periférián viszont gyakori az etnikai mimikri, az egyén egyszerûen nem kíván etnikailag megnyilvánulni. Ezzel szemben a megkérdezett alanyok tudatosan vállalják etnikai-nyelvi hovatartozásukat, még akkor is, ha életük alakulása úgy hozta, hogy a családi nyelv immár nem az ôsi.

Egységes helyi elitrôl miként általánosságban (Utasi–Gergely–Becskeházi, 1996), esetünkben sem beszélhetünk, igen nagy a különbség a nagyvárosi környezet és a falusi kisközösségek között, eltérôen nyilvánulnak meg a táj és mûveltség, a lokális civilizáció és jellemzô szerepviselkedések tekintetében. Eltérô módon nyilvánul meg a társadalmi szolidaritás, és ennek egyedi képletei jelennek meg az identitás vállalásában, illetve az interetnikus kapcsolatok terén. A különbözôségeket a vizsgálat során lehetetlen volt figyelembe venni, ezek többnyire beszélgetések során lásd életútinterjúk mutatkoznak meg és értékelhetôk.

Mind a kultúra, mind pedig általában a nemzetiségi kérdés vonatkozásában pozitív a válaszok alapján kialakuló összkép. Ezenközben a megye magyar iskoláinak tanulólétszáma folyamatosan csökken, 1990 óta is, az általános tanulólétszám csökkenésénél nagyobb mértékben. A pozitív helyzetmegítélés mintha ezt nem venné figyelembe, mintha ez nem volna fontos. Fontos, de ez esetben igenis "rejtôzködik" a kisebbségi elit, mert személyes felelôssége kerül elôtérbe. Gyakori, hogy olyan településeken, ahol a kisebbség iskolájába egyre kevesebb gyermek jár, maguk a tanerôk erôsítik fel olykor veszélyesen az elpártolási folyamatot. Lugoson már alig van magyar értelmiségi házaspár, aki magyar iskolába járatja gyermekét. Zsombolyán magyar tanárok az elsôk között íratták át a román tagozatra gyermeküket. Tették ezt akkor, amikor volt helyben magyar líceumi osztály is. A kisebbségi pedagógus mint helyi szerepközvetítô ilyenkor válságba kerül, s ô, aki abból él, hogy vannak magyar iskolák, ezek jövôje ellenében cselekszik.

Településenként különböznek a helyi státusok és ranghelyzetek. A totalitarizmus elôtt mind a kulturális, mind a gazdasági elit komoly megbecsülésnek örvendett, ami a falu tanítója vagy molnára számára biztosította, hogy figyelnek a szavára. Mára a vidéki kulturális elit a meghurcoltatások, politikai megszégyenítések elôl behúzódott városra, esetünkben nagyvárosra. Gazdasági elitünk csak most alakulhat ki, s bár helyi választások esetén az etnikai identitás jegyében történô szavazás szórványban is elég jól mûködik, magyar politikai elit vidéken szinte nincs. A helyi elit elfogadja válaszai alapján, hogy az új gazdasági elit a korábbi kapcsolati tôke és a jelenlegi politikai befolyás sajátos keverékébôl építkezik, és nem jelzi bár minden bizonnyal látja, hogy szórványban strukturális hátrányban van a többség képviselôivel szemben.

A helyzetmegítélés szempontjából külön figyelmet érdemel a helyi közösség demográfiai összetétele, hogy mennyire "kicsi" helyben a kisebbség. Az etnikailag "tiszta" településeken sokkal egyértelmûbb a helyi elit szerepvállalása, mint ott, ahol a helyi lakosság 5–10–20 százalékát érik el a kisebbségiek. Etnikailag egynemû településen 800 fôs közösség úgy-ahogy, de megéltet egy általános iskolát, ahol pedig 6 ezer lakosból 900 magyar, az összevont elemi osztályba is alig kerül gyermek. A helyzet a helyi magyar elit szerepvállalásai alapján is alakult ide.

A kapott válaszok keveset láttatnak a kapcsolati hálókból, Temesvár mint centrum és a vidék formalizált, illetve informális kapcsolataiból. Bizonyos, hogy a kisebbségi elit számára létfontosságú, ne érezze magát ott, ahol él, egyedül, elszigetelten. A vonatkozó kérdésre kapott válaszok nem megnyugtatóak, ugyanis a legjelentôsebb támogatás a család részérôl érkezik, a barátok következnek a sorban, pedig a közéleti szerepvállalásban a munkatársaktól és a mozgalom többi tagjától volna elsôsorban elvárható a támogatás. Helyi elitünk meglehetôsen "egyedül áll", és Sütô Andrást parafrazálva mi mást tehetne.

Bár a megjegyzések arra utalnak, hogy nehéz egységesen elbírálni a helyzetmegítéléssel kapcsolatos válaszokat, annyi nyilvánvaló, hogy a helyi kisebbségi elit helyzetértékelése pozitív, ezt építi be életstratégiájába. Értékválasztásaiban nem a politikai közelmúlt hatása dominál, hanem a jelen imperatívuszai. Általánosságban állásfoglalásaiban egyszerre, párhuzamosan vállalja saját tradícióit és a modernizációs kihívásokat.

A régió helyzetérôl külön kérdés segítségével kértünk véleményt, s a három szociális, kulturális, gazdasági alkérdésre kapott válaszok összesítése alapján kialakuló kép alig pozitív a 142, 1989-hez viszonyítva romlást jelzô, válasz ellenében 145 javulásról szóló áll.

A megkérdezettek vagyoni helyzetének alakulását 1989-tôl számítva négy idôpontra vonatkoztatva kértük értékelni. 2000-re a megkérdezettek saját anyagi helyzetük jelentôs, az eddigit jóval meghaladó romlására számítanak. A tétel, miszerint a reformnak ára van, ennél többe csak elmaradása kerül, nem csupán ismert, de elfogadott is az elit körében.

A jövôbeni kilátásokkal kapcsolatos kérdések kettôs tagolásúak voltak: egyrészt a régió és az ország holnapjára, másrészt az egyén és a nemzeti közösség jövôjére vonatkoztak. E kérdés esetében nem utaltunk idôintervallumra, de a vagyoni helyzet esetében 2000 volt a jövôbeni viszonyítási esztendô.

Az ábra adatai a válaszok számát jelentik, így például a térség jövôjével kapcsolatos 78 pozitív válasz 66,6 %-ot jelent.

A jövôre vonatkozó prognózisok tekintetében a férfiak és nôk közötti eltérések szignifikánsak, a nôk erôteljesebben bizakodnak a régió jövôjét illetôen, és sokkal kevésbé az ország illetve a nemzeti közösség vonatkozásában.

Az életkor és a jövô megítélése közötti korreláció azt mutatja, hogy jelentôs eltérések vannak mind a három kérdés vonatkozásában. A huszonévesek bizakodása a térséget illetôen a legnagyobb (83,3 %), viszont szinte a legalacsonyabb a nemzeti közösség (33,3 %) és mérsékelt az ország (50 %) vonatkozásában. A középkorúnak mondható korosztályok (30–39, 40–49, 50–59) szinte egyformán (42,9–44,7–46,4 %-os értékek) vélekednek a nemzeti közösség jövôjérôl, de az ország jövôjét illetôen a harmincasok és ötvenesek szignifikánsan – 10–18 pontos különbség – eltérnek a negyvenesek csúcsértéket jelentô 53,2 %-ától. A térség jövôjének a huszonévesekéhez mérhetô bizakodással néznek elébe a harmincasok (81 %), és valamivel kevésbé derûlátóan (74,5 %) a negyvenesek.

Amennyiben a kábeltévé illetve a parabolaantenna léte a nyitottság, a széles körû tájékozottság iránti igény és lehetôség kifejezôdésének tekinthetô, érdemes megvizsgálni a jövôkép és ezen eszközök birtoklása közötti korrelációt. Mindhárom vonatkozásban bizakodóbbak azok, akik rendelkeznek (a minta 77,7 %) ezen információszerzési lehetôségekkel, a legnagyobb eltérés (7 pontos) az ország jövôjével kapcsolatosan mutatkozik.

A jövôkép az eliten belüli strukturális tagoltság mentén is különbözik lásd az alábbi ábrát. A nagyvárosi elit általában optimistább a vidékinél, az ország és a nemzeti közösség jövôjét illetôen szignifikánsan derûlátóbb a vidékinél. A régió jövôjét Temesváron és vidéken egyformán optimistán látják, de e kérdésben mintegy kétszer akkora a borúlátóak száma vidéken, mint a térség központjában. Vidéken igen nagy a bizonytalanok aránya, és ez bár a régió jövôjében bíznak azt jelzi, hogy a demokrácia egyik alapvetô elve, a szubszidiaritás hatása még várat magára.

Az európai integráció iránti érdeklôdés igen élénk, a 71 pozitív válasz (60,7 %) ellenében csak 9 nemleges (7,7 %) található, miközben 37 személyt csak többé-kevésbé foglalkoztat ez a kérdéskör. Életkor szerinti bontásban vizsgálva az integrációs érdeklôdést, átlagnál nagyobb a huszonévesek és a hatvanasok érdeklôdése, átlagos az ötveneseké. A férfiak jelentôsen élénkebben 21 pontos különbség érdeklôdnek az integráció ügye iránt, mint a nôk.

A vagyoni helyzet és a jövôkép korrelációját úgy végeztük el, hogy négy vagyoni kategóriát különítettünk el. Ezek: I. saját lakás; II. lakás és autó vagy más ingatlan; III. lakás, autó és egy másik ingatlan; IV. lakás, autó és több ingatlan. A legvagyonosabbak (IV) saját jövôjük tekintetében abszolút biztosak, miközben kisebbségi nemzeti közösségük jövôjét ôk látják a legborúsabban. Megfigyelhetô, hogy nem a IV. kategória tagjai a legoptimistábbak, vagyis a konszolidált vagyoni helyzet megnyugtatóbb lehet, mint a kiugróan jó.

Temesvár és a Bánság általában jogos elvárásokkal tekintett az 1989 utáni idôk elébe, hiszen itt öltött konkrét, politikai következményekkel járó formát a totalitarizmus tagadása. A múlt és jövô diktatúrából kibontakozóban nehezen szervesíthetô folyamatot képez, a jelenrôl ilyen társadalmi robbanás után annyi állítható bizonyosan, hogy a múlttal teljes szakítást kell jelentenie. Elméleti és gyakorlati szempontból is kérdés e keretben csak jelezzük létét, hogy honnan és milyen mechanizmusok révén léphet színre az az új elit, amely a(z immár folyamatosan) változó helyzetben az élre áll, és folyamatokat irányít. Kérdések, amelyek az egész társadalom vonatkozásában, tehát általánosan jogosan és világosan megfogalmazódnak, a kisebbségek esetében szinte fel sem merülnek, képviselôik oly távol állnak a hatalmi struktúráktól és mechanizmusoktól.

Miközben 1990 zavaros elsô hónapjaiban országosan pozícióharcok folytak, és kialakultak azok az érdekszövetségek, amelyek mindmáig meghatározóak az elitrekrutációs folyamatokban, a magyar kisebbség potenciális elitje "önmagára figyelt", önmagát szervezte. A kisebbségi politikatörténet e kikerülhetetlen mozzanatának két velejárójára érdemes felfigyelni: ameddig a magyar–német–szerb stb. kisebbség képviselôi egymás kezét keresték, mások kisajátították az elosztó, érdekérvényesítô mechanizmusokat, úgy ültek be a hatalmi struktúrákba, hogy a kisebbségek képviselôi továbbra is kimaradtak. És miért? Azért, mert s ez a második lényegi mozzanata a váltásnak a "szervezkedô" kisebbségek már külön közösségi csoportosulásként álltak ott, ki tudja "kik által támogatottan", önmaguknak valami rendkívülit követelve, ellenségesen, ha nem is ellenségként. S ez a politikai értelmezés immár ideológiai alapot kölcsönzött annak, ami korábban közönséges diszkrimináció volt.

Mire a kisebbségi szervezetek létrejöttek, s megszerezték legitimitásukat, a kisebbségi elit kizáratott az új hatalmi struktúrákból. Erre a korábbról származó kapcsolati tôke jelenthetett volna némi ellenszert, amivel a kisebbség a diktatúra alatti tudatos kirekesztô gyakorlat miatt szintén nem rendelkezett.

Emellett nagy s egyre nô a nagyváros és az elsorvasztásra ítélt falu (pl. Szapáryfalva) közötti különbség, s ez meghatározó a helyi elit mozgásterére és szerepkészletére nézve. A vidék számára 1989 elôtt Temesvár a félelmetes központ képében jelent meg, ahol döntöttek a falu sorsa felôl. Mára legalábbis kisebbségi vonatkozásban Temesvár a segítô partner, az a központ, ahonnan segítséget várnak. A temesvári magyar elit a város térségi helyzetébôl fakadóan derûlátóbb. A kis vidéki centrumok a mobilitás mai fokán és részben következtében felszámolódnak. Az etnicitást újratermelô és szétsugárzó intézmények ma már Temesvárt vannak, két megye számára is. Innen származik a jövôképet illetôen a lokalitás dominanciája.

Az európai integráció igenléséhez nem csupán a történelmi háttér adott mindaz, amit Temesvár klein Wien-ként³ való emlegetése jelent, hanem a személyes kapcsolatok hordozta nyitottság, illetve érdek. Ami meglepô, hogy a hatvanévesek után a huszonévesek igenlik leginkább az integrációt, jobban, mint ötvenes szüleik, akiknek inkább lehet személyes tapasztalatuk arról, mit képvisel a sokat emlegetett "Európa". Erre magyarázat lehet, hogy Nyugat-orientációja miatt e kor-osztály megszenvedett a diktatúra idején, ami ösztönösen ma is hat. Az integrációval kapcsolatos véleménynyilvánítás szemléletet is megjelenít: utal arra, hogy mennyire hatott az egyes személyre a diktatúra propagandagépezete által forgalmazott tétel, hogy a román nemzetnek senkire sincs szüksége, minden gondját-baját képes világszinten megoldani, ha hagyják.

A nôk pragmatizmusa nyilvánul meg abban, hogy jobban bíznak a régió jövôjében, mint az országéban: ezt ismerik jobban, errôl van személyes véleményük. Amit kevésbé ismernek, arról milyen alapon nyilatkozhatnának pozitívan? A nemzeti közösség jövôjével kapcsolatos nôi borúlátás viszont figyelmeztetô. A közösség nyelve az anyák nyelve, amit ôk adnak tovább az új generációknak. Mit és miként adnak tovább, ha a közösség jövôjében megfakul a bizalmuk? A szórványlét tapasztalatát, az anyanyelv beszorítottságát fejezi ki a közössége sorsával kapcsolatosan kétkedést megfogalmazó nô. A férfi szignifikánsan 22 pontnyival erôsebb optimizmusa jelentheti azt is, hogy kevesebbet foglalkozik a gyerme(kek)kel, más, "komolyabb" feladatai miatt. Nem éli meg például azt az érzést, amit az anya, akinek gyermeke korosztályi kapcsolatai okán bekövetkezô nyelvváltása megannyi, az anya–gyermek kapcsolatra inkább kiható epizódok sorozata.

A szakmai kapcsolatok közéleti szerepvállalást jelenthetnek, például azon tanárok esetében, akik a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége keretében fejtenek ki tevékenységet. Indokoltnak tartottuk megkérdezni, milyen szakmai kapcsolati formák léteznek. A megkérdezettek közül 49-en (41,9 %) tevékenykednek szakmai szövetség keretében, ami magas értéket jelent. További 35 (29,9 %) személy említette a továbbképzéseket, és 63-an (53,8 %) vettek részt szakmai tanácskozásokon. Ezek a kapcsolatok elsôdlegesen a (nagy)városiakat érintik.

A többszörös tisztségvállalás tekintetében nincs szignifikáns különbség a kulturális és a nem kulturális elit között.

A tisztség- illetve szerepvállalás a közéletben a státuszelit számára evidencia kérdése, ugyanis azáltal vált elitté, hogy vállalta a feladatot. A mintában a választott önkormányzati képviselôk státuszelitként jelennek meg – lásd az alábbi ábrát – , ezért ebben a kategóriában a vidék öt települése magasabb értéket képvisel, mint Temesvár.

Többszörös tisztségvállalás nagyvárosban a jellemzôbb, ahol a társadalmi kihívásokra adható válaszok szélesebb skálán mozognak. A temesvári 29,3 %-os érték jelzi, hogy az elit gyakran, fôleg szórványban, szerepek halmozására kényszerül. A vidéki 13,6 % kicsi, kisebb annál, amit az önkormányzati képviselôk képviselnek, vagyis van olyan vidéki választott vezetô, aki helyben nem vállal RMDSZ-tisztséget sem.

A tisztségvállalás korrelációja a vagyoni helyzettel azt mutatja, hogy társadalmi és politikai szerepet a vagyoni helyzet javulásával szinte arányosan növekvô mértékben vállalnak. A legvagyonosabbak nem vállalnak önkormányzati tisztséget, illetve a szakmai szerepvállalásban a vagyoni helyzet alapján nincs differenciálódás.

A szerepvállalás nem jelent minden esetben kezdeményezést is. Kérdésünk öt válaszfokozata közül a "nem volt" és "megmaradt próbálkozás szinten" együvé sorolható, ugyanis alig volt "próbálkozás". A kettô együttes értéke 56, vagyis a megkérdezett elit fele egyéni kezdeményezések hiányában passzív szereplôje az eseményeknek, nem igazán tud mit kezdeni "elit-mivoltával". Helyi szinten 43, megyei szinten 10 és országosan 17 kezdeményezést említenek a megkérdezettek. Egy indítvány eljutott nemzetközi szintre.

A tisztségvállalási hajlandóság mértéke a kulturális és nem kulturális elit szerinti bontásban azt jelzi, hogy a nem kulturális elit aktívabb, bár közülük kerülnek ki nagyobb mértékben azok is, akik semmilyen szerepet nem vállalnak. (Lásd az alábbi ábrát, a számok %-értékek.)

A közszférában kialakuló együttmûködési kapcsolatok tekintetében a helyi szint dominál, nagyságrenddel kisebb gyakoriságúak megyei szintû kapcsolatok, az országos szinthez fûzôdôek pedig kivételeknek számítanak a minta vonatkozásában. A helyi szintû kapcsolatok a 27-es érték (a minta 23–24 %) körüliek az egyházakhoz fûzôdôek kivételével, itt 10 pontos többletet mutat a kapcsolatok gyakorisága.

A megkérdezettek döntô többsége szerint az elit feladata: érdekképviselet (102 említés), ezt követi a közösségszervezés (98), a közvélemény alakítása (81). A másik póluson olyan válaszokat találunk, mint: törölje el a sovinizmust, teremtsen konstruktív légkört, "állítsa meg" a korrupciót...

Az átalakulás feltételei kérdésnél a válaszlehetôségek négy csoportot alkottak: személyes feltételek, gazdasági feltételek, belpolitikai feltételek és a nemzetközi környezet mint peremfeltétel. A legtöbben a személyes feltételeket jelölték meg (felkészültség 93 említés, mentalitás 98), ezt követi a jogi keret (mint politikai feltétel 94), majd a gazdasági (86) és végül a nemzetközi környezet (65). Figyelemre méltó, hogy a politikai örökséget mint átalakulási peremfeltételt igen kevesen (32) jelölik meg.

A megvizsgált elitbôl 44-en voltak a kommunista párt tagjai 1989 elôtt (37,6%), párttisztséget 8-as viseltek (6,%). Szakszervezeti vonalon valamivel nagyobb volt a szerepvállalás mértéke (24), mint a politikain.

A '89 elôtti párttagság és a mai szerepvállalás korrelációját az alábbi táblázatban adjuk meg.

* A gazdasági szerepvállalásnál a 7 "nincs-válasz" beszámításával jön ki a 117, ezt a rubrikát helyszûke miatt kitöröltük a táblázatból.

A mintában kevesen vannak egykori párttisztségek viselôi, ezért a párttagságot vettük alapul a korrelációszámításhoz. Látható, az egykori párttagok ma szívesen vállalnak politikai szerepet. Ennek külön jelentôsége nem volna, ha gazdasági téren is ugyanez volna megfigyelhetô, de a különbség szignifikáns.

A kisebbségi elitet 1989/90 forradalmas napjaiban nemzeti érzése vitte a közösségi szerepvállalások felé. Rekrutációs bázisként minden új szerep betöltéséhez elsôsorban az a kulturális elit szolgált, amely korábban is jelen volt a közszférában, kapcsolati tôkéje és az akkori idôk megkívánta szerepkészlete is neki volt ehhez a leginkább. Ezt sokan mindmáig úgy értelmezik, hogy a romániai magyar közszférában nem történt elitváltás. A kérdés alapos elemzést követel meg, mert más szerepkészletet jelentett a diktatúra és másat ma a bármennyire is deficites demokrácia. Az biztos, a tegnapi kulturális elitbôl jött a mai politikai elit szinte kivétel nélkül.

Sajátos kérdés az elitrekrutáció a szórványban, ahol a tegnapi elitet nem lehet "lecserélni", mert nincs kivel. A politikai elit jelenleg érzékelhetô állandósulása, bemerevedése már más értelmezést követel meg, ugyanis a potenciális szerepvállalók másfelé fordulnak. Az egykori párttagok nem kezelhetôk tegnapi politikai elitként, még az alapfokon valamilyen tisztséget vállalók sem tartoztak semmiféle kiválasztottak közé. Bár ez közismert, van, ahol helyi szinten mégis zavaró, ha az a mai demokratikus vezetô, aki tagnap is fônök volt. De van példa a tegnapi pártvezetô visszaválasztására, a helyi közösségek is egyre inkább érvényesítik a kompetencia elvét.

A közösségi szerepvállalások tekintetében nincsenek még? kialakult hierarchiák, a vállalt szerepek és az általuk indukált helyzetek nem jelentenek társadalmi rangot, illetve amennyiben igen, ezek nem gerjesztik az elitrekrutáciot.⁴

A legtöbb kisebbségi tisztségviselô és szerepvállaló közösségi ügyszolgálatnak tekinti vállalt feladatát, ami azt is jelenti, hogy az elszámoltatást, a közösségi legitimációt a tisztség vonatkozásában csak bizonyos keretek között és feltételek mellett fogadja el. Jószándék és közösségi érzés motiválja a legtöbb szerepvállalót. Ezzel pedig harmonizál a vizsgálat során tapasztalt vélekedés, hogy az átalakulás idôszakában a változás peremfeltételeiként fontosságban elsôk a személyes vonatkozású felkészültség és mentalitás.

Szórványban szinte kötelezô módon kerül elôtérbe a kultúra ügye, az a kisebbségi, aki az etnicitás megélési lehetôségeinek folyamatos szûkülését tapasztalja, önkéntelenül is azt várja el saját elitjétôl, hogy tegyen ez ellen valamit. Ezt az elit természetes igényként elfogadja. Józanságát mi sem bizonyítja jobban, hogy a kultúra területén nem magas központi szintû kezdeményezéseket vár el, hanem helyieket. Realitásérzékére utal, hogy szinte ugyanilyen mértékben igényli az etnikumok közötti kommunikációt is, kölcsönösséget a hosszú ideje létezô, máig megnyilvánuló egyoldalúság helyett. Sôt olykor túlságosan is a többségi szemlélet határozza meg szerepválasztásait, mint a kétnyelvû helységnévtáblák ügyében.⁵ A temesi szórványban még ott sem érzett magában elég erôt és késztetést a helyi elit értsd: önkormányzat arra, hogy a táblákat kihelyezze, ahol helyi többségben van, vagyis "erôbôl" megtehette volna. A "mit szól a másik" lélektani gátja olyannyira beépült az elit közösségi szerepvállalásaiba, hogy ez olykor a jogérvényesítést is megakadályozza.

Ez jelzés is lehet, válasz a módszertani résznél megfogalmazott dilemmára, hogy a kisebbségi elit kisebbségiként vagy az általános elit részeként kíván-e elsôsorban megnyilvánulni. Jelzés értékû lehet, hogy bár a megkérdezettek leginkább a kultúra területén igényeltek közösségi kezdeményezést, amikor saját idevágó ténykedésükrôl kellett beszámolni, szám szerint a más területen tett indítványok voltak többségben. Ismét fel kell tenni a már jelzett kérdést: tekinthetô-e ez egyfajta kisebbségi mimikrinek. Feltételezhetô, hogy mûködik egy lelki mechanizmus: én jelzem, kimondom, mi kell a kisebbségnek, de végezze el más. És a mai tumultuózus idôk éppen elég mentséget kínálnak azoknak, akik lelkiismeretüket valamiképpen megnyugtatni kívánják.

Kérdésként fogalmaztuk meg: van-e az elitnek feladata? A társadalom "mûködésére" összpontosító tiszta funkcionalizmus nézôpontjából kétségtelenül vannak olyan szerepfeladatok, amelyek az elit helyzetének, tevékenységének funkciószerû leírására szolgálnak. Az viszont más kérdés, hogy e szerepek mennyiben azonosak azzal, amit az elit önmaga számára megfogalmaz, vagy mások az ô számára elôírnak. Az értelmiségi ideológiaforgalmazó vagy politikai vállalkozásokat kezdeményezô szerepét a kelet-európai történelmi tapasztalatok alapján feltáró szerzôk (Konrád György–Szelényi Iván 1989) szerint minden ilyen feladattételezés érdekmisztifikációk szennyeshalmazára vezethetô vissza. Mindazonáltal, az emberek közötti cselekvések közvetítése lényegében ugyanolyan fajtájú, mint e kijelentések közötti kapcsolat, ezért a társadalmi funkcionalizmusok nem tárhatók fel anélkül, hogy ne ismernénk, miként vélekednek az aktorok saját "funkcióikról". Amikor rákérdeztünk az elit feladatára, elsôsorban ezt tartottuk szem elôtt. A kötött válaszok a rendszerváltás, az átmenet "levegôjében" lógó feladatokra utalnak (érdeket képviselni, munkahelyet teremteni, intézményt létrehozni, közösséget szervezni, közvéleményt alakítani), úgy, ahogyan azok a közvélekedésben is általában megfogalmazódnak. Az egyéb válaszok szintén a rendszerváltáshoz általában kötôdô témákra való utalások, bár a konkrét feladatokat erkölcsi imperatívuszokkal vegyíti.

A kisebbségi elit szerepformálásában a belsô értékrend sugallta viselkedés és a gyakorlatban vállalt feladat között nincs összhang. Ez ugyan rávetíthetô a rendszerváltó menetrendnek a beláthatatlanságára, mögötte azonban sokkal inkább a korábbi görcsök vannak, valamint a szórványban megnyilvánuló "rejtôzködô etnicitás": az a zavarodottság, amelyet a kései modernizációs kihívás az "identitással megbízottakból" kivált.

Barth, Fredrik: Ethnic Groups and Boundaries, Boston, 1969; lásd még: Régió 1996/1.

Heidness, F.–Zeddies,J.–Grosskopf,W.–Otiman,P.I.–Sâmbotin,L.–Albert F.,: Cercetãri de dezvoltare ruralã în Banat. Timisoara, 1998

Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor : Kultúrák találkozása, Bp., 1996.

Konrád György–Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztálytársadalomhoz. Bp., 1989.

Marko, Joseph In: Altermatt, Urs 1996: A politika etnizálódásáról. In: Valóság 1996/12.

Rokkan, S.– Lipset, S.M.: Cleavage Structures, Party Systems and Voter Alignments. New York, 1976.

Utasi Ágnes–A.Gergely András–Becskeházi Attila: Kisvárosi elit. Bp., 1996.

1. Lásd a kérdéssel kapcsolatban: Albert-Bodó-Papp: Peremlét és megmaradás, Temesvár, 1997.

2. A helyzet mind tudományos, mind oktatáspolitikai szempontból figyelemre érdemesült az utóbbi idôben: 1992-ben a Kisebbségi Szórványkutató Csoport készített egy tanulmányt az iskolaválasztás gyakorlatáról, 1997-ben a Bartók Béla Líceum tanerôi mérték fel teljes körûen a magyar 3-6 évesek generációit és keresték fel a szülôk jelentôs részét.

3. A közszolgálati tévé helyi studiója 1997-ben riport- és vitafilmet készített Temesvárról Kicsiny Bécs címmel. A film által kiváltott vita során az örökség és a mai való egymásra vetítésébôl kiindulva a városvezetést történelmi adósságokra figyelmeztették.

4. Illetve érdekes kettôsséget jeleznek azon magyar önkormányzati szerepválallók, akik független illetve más pártok jelöltjeként mérettetnek meg. Szinte nincs olyan bánsági település, ahol erre na találnánk példát.

5. Temesvár és Lugos önkormányzati képviselôi szimbolikus értékû, négy- illetve háromnyelvû táblák kitételét kezdeményezték, de egyik indítvány sem kapta meg a helyi – különben koalíciós – többségi erôk támogatását.