"A Csíkszeredában mûködô KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központja mûhelyében született mûvek mindenekelôtt beszélni tanítanak. Semmi homály, semmi dagály, mintha maguktól szólalnának meg." (Csepeli György) Azon töprengek, mit illik a "beszélni tanításon" érteni. És töprenghetek életem végéig, mert engem sajnos hallgatni próbáltak megtanítani csíkszeredai tudósaink, kutatóink. Hogyan? Lássunk egy eredeti balkáni történetet.

Kitôl kérhetünk interjút? Akárkitôl — felelhetjük meggondolatlanul. A kiszemelt interjúalany nem kényszeríthetô arra, hogy leüljön a riportermagnó elé. Idôhiányra, hûlésre, anyósa temetésére hivatkozva menekülhet a kérdések elôl. És haragról szó sem lehet. Mosolyogni viszont szabad, ezt senki sem tilthatja meg.

Székelyföld-szám? Feltétlenül be kell mutatni a KAM-ot is. Egy ilyen jelentôs intézmény nem hiányozhat a térségrôl szóló lapszámból. Igen ám, de többen is figyelmeztetnek, hogy a "kamosok" nem fognak írást adni a Korunknak. Legfontosabb érvük az lesz, hogy saját folyóiratukban, az Antropológiai Mûhelyben közlik a legfrissebb kutatások eredményeit. Rosszmájúan teszem hozzá, hogy elég gyakran magyarországi kiadványokban (Valóság, Regio, 2000, Társadalmi Szemle stb.) olvashatjuk tanulmányaikat. Ne ereszkedjenek le Kolozsvárra, Budapestért felejtsék el Bukarestet és A Hét negyedévenként megjelent mellékletét, a TETT-et — morgolódtam, de egy interjú erejéig mégiscsak betérhetnének a mi utcánkba is. Be? Ábránd. Ne vágtassunk, halljuk a kerettörténetet!

Ki beszéljen a KAM-ról? A legbeavatottabb, Biró A. Zoltán. Elsô kapcsolatfelvétel. A sokat utazó kutató nincs otthon, de felesége örvendezve veszi tudomásul, hogy interjút kívánunk kérni Biró A. Zoltántól. Nagyszerû ötletnek tartja, hogy a KAM-ot népszerûsíteni próbáljuk. Bô hetek telnek el, míg végre-valahára a kiszemelt "áldozattal" is sikerül felvenni a kapcsolatot. Kiderül, hogy hamarosan Kolozsvárra utazik egy könyvbemutatóra. Tehát a csíkszeredai úttól is megszabadulok — könyvelem el örvendezve. Telefonbeszélgetésünk folyamán hátrálni próbált, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentôséget. "Biztos, hogy az interjúforma a legmegfelelôbb?" Érvekkel bombázom. Végül azt mondja, hogy a könyvbemutató elôtt bejön a Korunkhoz, és "megbeszéljük a kérdéseket".

Várok. Mindhiába. Csörög a telefon. Sejtem. A titkárnô sajnálkozva tudatja velem, hogy Biró úrék késôn indultak el Csíkszeredából, így hát az interjúból nem lesz semmi. Menteni a menthetôt! Elmegyek a Pro Print és a KAM közös rendezvényére, hátha egy használható anyagot össze lehet állítani.

A Kriza János Néprajzi Társaságnál telt ház fogad. Egyed Emese mellett találok egy üres széket. Amint helyet foglalok, be is kapcsolhatom a riportermagnót, mert kezdôdik a... Könyvbemutatónak nem nevezném, ugyanis Biró A. Zoltán legújabb könyvérôl (Stratégiák vagy kényszerpályák) egyetlen szó sem hangzott el — annál többet beszélt a szerzô és a KAM másik "fô embere", Gagyi József az intézetrôl. S az ilyen rendezvényeken ritkaságszámba menô kérdések is felszínre kerültek. Tövissi József, Péntek János, Vetési László vallatta a két antropológust.

Késô este ért véget a tartalmas és pergô beszélgetés. A nagy kavarodásban nehezen találtam alkalmat az ünnepelttel való beszélgetésre. Biró A. Zoltán sajnálkozva mentegetôzött amiatt, hogy nem értek idejében Kolozsvárra. Semmi gond, leutazom Csíkszeredába — feszítem gyanútlanul a húrt. S ekkor robban a bomba. Ô tulajdonképp "úgy gondolta", hogy nem interjúvolható meg. Hoppá! Nem kedveli az interjúformát. Sebaj, akkor arra kérem, hogy egyezzen bele a Kolozsvárott elhangzott beszélgetés lejegyzésébe, a szerkesztett változat közlésébe. Arról szó sem lehet — hárítja el ajánlatomat —, mert ôk nem kedvelik az öndicsôítés egyetlen változatát sem. Ha nagyon sterilen kívánunk gondolkodni, felvetôdik a kérdés, hogy a negyven kolozsvári elôtt elmondott tények "öndicsôítésnek", "önreklámnak" számítanak-e? A következô bokorból máris elôugrik az újabb nyuszika: habár a KAM 1990 elôtt meglehetôsen jó kapcsolatban állt a Korunkkal, 1990 után minden szál elszakadt. Nem mondja, kinek/kiknek a hibájából, de érezteti...

Itt kell abbahagyni a társalgást. Annyit még megengedhetek magamnak, hogy nem dedikáltatom a könyvet. Micsoda bosszú! Illetve azt is megtehetem, hogy a Kolozsvárott elhangzott beszédeket leírom. Mert ki tilthatná meg nekem, hogy "eláruljam", mi történt 1999. március 16-án a könyvbemutatón?

A KAM alapító tagjai közül nyolcan jelenleg is aktív tarsadalomkutatók. Biró A. Zoltán szerint 1989 elôtt az volt a legfontosabb kohéziós erô, hogy a szakemberek heti rendszerességgel találkoztak, és megbeszéltek egy-egy témát. 1983-tól kezdve csak álmegnevezések alatt mûködhetett a csoport, és 1985-tôl már nem lehetséges a nyilvános találkozás. A forradalom elôtt a KAM-füzetek belsô használatra készültek. (Igen ám, de a "fordulat" után sem léptek ki a piacra, tulajdonképp egy zárt tudományos kör mozgásterén belül maradtak-ragadtak. Jelzésértékû, hogy egyetlen kiadványuk sem jutott el — postán — a Korunkhoz. Lehetséges persze, hogy más intézmények szerencsésebbek voltak...)

Az 1989 utáni túlélés motorja az intézményteremtés volt. Kutatási programokat pályáztak meg, a pénzalapokat pedig az intézmény fejlesztésére fordították. Egészséges/beteges ösztönnel (a nem kívánt rész törlendô!) mindvégig arra törekedtek, hogy a zavaros, hangos közéleti játéktér partvonalán maradjanak. S hogy ez a magatartás bizonyos látószögbôl menekülésnek is tekinthetô? A hiba a nézô készülékében van. Vagy a cinikus ember gondolkodásmódjában, aki azt vallja, hogy a közéletiség csapdáját az a tudós sem kerülheti el, aki tudományos eszközökkel próbál a társadalom egészére hatni. Mert ugyan bizony a KAM tematikái nem érintik a politikum mezejét? Példák: interetnikus kapcsolatok, kisebbségpolitika, kormányon a kisebbség, nemzeti és regionális identitás stb.

A székelyföldi régióra vonatkozó programokat kulturális antropológia megnevezés alatt "futtatja" a kutatóintézet, de ezt az ott tevékenykedôk nem tartják etnikai behatárolásnak. A KAM antropológusai egy-egy kutatási területet "kisajátítanak". Van, aki csak az ünnepekre figyel, más a munkakultúrát vagy a székelyföldi gazdálkodást elemzi. A jóslások világában Gagyi József mozog legotthonosabban. A székely észjárás és humor is élesen elkülönülô kutatási terület. Ezeknél az "apróságoknál" sokkal fontosabb azonban a romániai magyar társadalom antropológiai elemzése, átfogó képe. Biró A. Zoltán kifejtette, hogy a KAM "meglehetôsen felelôtlenül" adta ezt az elnevezést. (Érdekes lett volna megtudni, miért tartotta ezt a tettet felelôtlenségnek, s ha valóban az, akkor miért ragaszkodnak ehhez a meghatározáshoz...)

Az elit formálódásáról, az intézményesítési folyamatról szóló tanulmányaik ma már könyvekben is olvashatók. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelenô sorozat (Helyzet könyvek ) már a tizedik kötetnél tart. A romániai magyar társadalomról szóló elemzések gyûjteménye a Változásban? címû kötet (1995). A vendégmunka és a székelyföldi életforma jellegzetességeit tárja fel az Elvándorlók? (1996). Székelyföldi életutakkal és a székelyföldi elszegényedési folyamatokkal ismerkedhetünk az Elmentünk?, illetve az Így élünk tanulmánykötetekbôl (1997). A rendkívül kényes etnikumközi kapcsolatok kérdéskörét sem kerüli meg a KAM, példa erre a magyar—román és a magyar—cigány viszonyokat bemutató Egy más mellett élés címû kötet (1996). A szocializmusról szólnak a Fényes tegnapunkban (1998) olvasható tanulmányok. A publikációs termékenységre legjobb példa 1998, amikor a KAM négy könyvet adott ki (kettôt Biró A. Zoltán írt). Ezt egészíti ki az Antropológiai Mûhely évi négy lapszáma és a kétévenként piacra kerülô angol nyelvû folyóirat, az Experiments. A KAM ugyanakkor kutatási, képzési kapcsolatban áll a következô intézményekkel: MTA, Kisebbségkutató Mûhely; MTA, Politikai Tudományok Intézete; Teleki Alapítvány, Közép-Európa Intézet; Institutul de Stiintã si Reformã Socialã; Miskolci Egyetem BTK Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszék; Miskolci Egyetem Közgazdaságtudományi Kar Regionális Gazdaságtan Tanszék.

A kiadványok esetében említésre méltó, hogy 1990—1992 között a csoport Átmenetek (A mindennapi élet antropológiája) címmel jelentetett meg lapot. Miért mondtak le errôl a közlési formáról? Azért, mert "az antropológiai kutatások régiónkbeli helyzete nem indokolja még szaklap fenntartását" — olvassuk egyik reklámszövegben. Ebbôl a megfontolásból született "intézeti kiadványként" az Antropológiai Mûhely. A kutatási programok anyagait tartalmazza, pár száz példányban készül, és elsôsorban intézményekhez, kutatókhoz, egyetemi hallgatókhoz jut el. Ami arra utal, hogy a hatókör meglehetôsen szûk, és rendkívül biztonságosak a zárjai. Kíváncsi vagyok, hány csíkszeredai tudna felelni arra a kérdésre, kicsoda-micsoda, mivel foglalkozik a KAM.

S mivel saját hazájában senki sem lehet próféta, lóduljunk át a szomszédba! Sajnos a szomszédot úgy választotta ki az intézet, hogy a legnagyobb mértékû jóindulat mellett is úgy tûnik, Csíkszeredához Budapest áll közelebb, nem pedig Kolozsvár vagy ne adj isten Bukarest. Ebben a megvilágításban fôhet a fejem, mit ért a KAM "régiófejlesztô tevékenységen". Milyen stratégiát követnek a tisztelt urak és hölgyek?

Az intézet törekvéseit Biró A. Zoltán jelentôsebbeknek nevezte, mint az eredményeit. A KAM legfontosabb saját "futó programjai": etnikai identitásteremtés nyilvános térben (szimbolikus térfoglalási gyakorlat a Székelyföldön az 1989 utáni idôszakban); a szembenállástól az alkalmazkodásig (a Székelyföld társadalomtörténete 1945-tôl 1990-ig). Ez utóbbi programot ötévesre tervezték, a támogatókat ma is keresik. A KAM közös programjai: román—magyar kapcsolatok a Hargita—Kovászna régióban; a katolikus egyház helyzete Kelet-Közép-Európában (Aufbruck Project); regionális fejlesztési stratégia a Csíki-medence számára; nemzetváltási folyamatok a csallóközi és a székelyföldi magyarság körében (a pozsonyi Mercurius kutatócsoporttal közösen). A székelyföldi társadalomtörténet megírását azért tartják rendkívül fontosnak, mert a fiókokban, hivatalokban megôrzött dokumentumok halmaza mellett létezik egy réteg, az életutaké, amely a meglehetôsen idôs emberek elhalása miatt veszélyeztetetté vált. A hatvanas-hetvenes években a Székelyföldön erôteljes felülrôl irányított társadalomátalakítási igyekezet volt megfigyelhetô — s errôl érdemben csak a szemtanúk vallhatnak. Ôk mondhatnák el leghitelesebben, milyen kényszerû alkalmazkodás, védekezés, esetleg szembenállás létezett a mindennapi életvezetés irányából, hogyan hárították el a társadalomátalakítási kísérleteket. Hogyan határozta meg ez a "kettôs játék" a régió életét? A jelen és a jövô embere számára tanulságos volna feltárni, mi történt a Székelyföldön az elmúlt évtizedekben — ez hajtja a "kamosokat".

S hogyan épülnek bele ôk ebbe a rendszerbe? Biró A. Zoltán elárulta, hogy a legtöbb érdeklôdô arról szokott kérdezôsködni, miként lehetett az ismert körülmények között egy ilyen jellegû tudományos fórumot, szervezetet (?) fenntartani, mûködtetni. (Keserû elégtétellel gondolok arra, hogy nem is annyira a csoport történetérôl kívántam faggatni kiszemelt interjúalanyomat, hanem az antropológiai szemlélet történetére összpontosítottam volna kérdéseimet. Az érdekel[t], hogyan mûködött 1990 elôtt a KAM; megváltozott-e, árnyaltabbá vált-e a szemléletmód. Sajnos ezekre a kérdésekre immár nem fogok szubjektív választ kapni.) Ôk bizisten igyekeztek érthetô magyarázattal elôrukkolni, de bizonyos idô múltán lemondtak errôl. "Most már úgy látom, hogy ez nem egy sikertörténet, hanem kényszertörténet. Kényszertörténet, hogy az intézet kialakult, és mi együtt maradtunk" — véli Biró A. Zoltán. Miért volna szarvashiba sikertörténetrôl beszélni? A KAM pályafutása utánozhatatlan. "Nem azért utánozhatatlan, mert valami különleges dolgot mûveltünk, hanem azért, mert soha többé nem állnak össze ilyen szerencsésen a helyzetek. Kényszertörténet abban az értelemben is, hogy alapos nyomás befolyásolta csoportunk egész életét. Nem szívesen kívánnám másnak, hogy hasonló utat járjon végig."

Büszkén beszél a könyvekrôl, az értékelésekrôl és a pozitív véleményezésekrôl (lám, lám!), majd következik a védekezés: nem, ôk aztán legkevésbé sem kívánnak panaszkodni. Az adott korban nem létezett választási lehetôség, gondolkodás nélkül tenniük kellett, amit tettek. (Valamelyik kiadványukból idézek: "Polémizáló volt a társadalomszemlélet önmagában is, de »átment« a cenzúrán, mert nem használta a fölismerhetô ellenzéki nyelvet.") S a KAM története mégsem ad használható választ arra a kérdésre, hogy lesz-e vagy sem romániai magyar társadalomkutatás. Ezt a pesszimista gondolatsort Biró A. Zoltán már vitaindítónak szánta, ugyanakkor pedig megkérte Gagyi Józsefet, beszéljen az intézetrôl.

Utólag persze hüledezhet az ember: tehát interjú nincs, és végsô soron azt is megtiltja, hogy társai a KAM-ról nyilatkozzanak ("mert ez öndicsôítésnek tûnhet"), de pár tucatnyi ember elôtt arra kéri társát, hogy...

Sajnos eszembe jut egy épületes "érv" is: mi (vagy ki) tarthatja vissza ôt, Biró A. Zoltánt attól, hogy egy kötetlen beszélgetés során "gátlástalanul dicsérje saját magukat"? Csakhogy a tudós is hiú ember. Micsoda "bûn": sikerként könyveli el a sikert. Jólesô érzéssel beszél arról, hogy a KAM óvó szárnyai alól meglehetôsen sok szociális munkás került terepre. Gagyi Józsefet idézhetem: "Van egy sikertörténetünk. A szentgyörgyi tanács mellé került szociális munkások intézményt alakítottak." Ez nem vállveregetés? Nem bizony, mert jön a beimerô vallomás, hogy az évfolyamtársak Udvarhelyre és Csíkszeredába kerültek, az ô történetük pedig egészen más jellegû... Mérlegelhetjük, mekkora csalódottság és megbántottság rejtôzik a csigamagatartás mögött, miért nem lehet az életet sikerek és kudarcok természetes váltakozásaként felfogni, elfogadni és kivetíteni (akkor is, ha ezt alapjában véve a tudósi, kutatói létforma határozza meg). Mert kívülállóként nyugodtan sikertörténetnek nevezhetnénk, hogy a KAM közvetítôként szociológusok és székelyföldi polgármesteri hivatalok közé ékelôdött, biztosítva a fiatalok képzését. Akiknek a maguk során határidôs feladatokat kell elvégezniük a polgármesteri hivatok számára. S mindez szerzôdéses formában történik.

Tetszik a történet, s arra gondolok, hogy hasonló modell Kalotaszegen is elkelne. Vagy máshol. Akkor is, ha... Bizony, terepen a KAM rengeteg akadályba ütközött/ütközik. Tizenöt székelyföldi polgármesteri hivatallal léptek kapcsolatba a kutatók. Csak négy nagyobb község rendelkezik számítógéppel, de ezeket sem mindenhol használják. "A legszebb történet a csíkszépvízi — emlékezik Gagyi József. — El voltunk ragadtatva a számítógéprendszer paramétereitôl, csakhogy... Néhány hete a megyei tanács valamilyen listát kért a községektôl. A csíkszépvíziek kézzel írták meg." Ami pedig az elérhetôséget illeti... Hat polgármesteri hivatalt nem lehet telefonon elérni. Ez jelentôs mértékben behatárolja a tevékenységi kört és a kapcsolattartás lehetôségeit.

Vagyis felszínre kerül a térség fejlettségének a kérdése, az infrastrukturális lehetôségek és korlátok dilemmája, az emberanyag használhatósága vagy felesleges volta. 1990-ben új hatalmi szerkezet jelent meg. Szakemberekre volna szükség, új mentalitásra, csakhogy a fiatalok marginális helyzetbe sodródtak. Esetenként elhelyezkednek ugyan, de nem biztos, hogy képzettségüknek megfelelô állást kapnak. Ezt súlyosbítja, hogy a helyi vezetôk kényszerpályán mozognak. Egyes településeken alig-alig lehet polgármesterjelöltet fogni. S ez érthetô, hiszen a vidéknek szánt pénzforrások rendkívül gyatrák. Egyik-másik önkormányzat elôre bejelenti, hogy júliusban, esetleg augusztusban elfogy a pénz, s akkor el lehet oltani a villanyt, be lehet zárni a kaput. Valóban hibernálásra kell gondolnunk?

A KAM megfontolása ésszerû, a példa pedig követendô: igaz ugyan, hogy vidékfejlesztésre nincs anyagi keret, azonban vidékfejlesztési stratégiákat ki lehet dolgozni, s ha majd egyszer alap is kerül... Pályázni tehát lehet, sôt kell. 1996—1997-ben 32, 1997—1998-ban pedig 27 pályázatot, tevékenységtervet fogadott el a KAM az ún. hálózatprogram keretében. Mibôl áll a támogatás? Szakmai konzultációból (tutori rendszer), a munkaköltségek részleges vagy teljes felvállalásából, esetleg fizetés jellegû ösztöndíj biztosításából. Melyek a legfontosabb célterületek? Lokális és regionális társadalomkutatás; önkormányzati tanácsadó munka; animátori tevékenység (mûvelôdési élet szervezése); nonprofit szféra; szociális munka végzése; iskolamenedzsment; település- és régiófejlesztés. A kutatás vonzotta legkevésbé a jelentkezôket. Akik kutatni akarnak, azok az indulást, a pályakezdést a távozással kezdik...

A KAM ilyen jellegû programjait az oktatásügyi minisztérium határon túli magyarok fôosztálya és Hargita Megye Tanácsa támogatja. Ez az önkormányzati—civil szféra közötti összefogás már ritkasága miatt is példaértékû. Biró A. Zoltán átveszi a szót társától, és a (hagyományos?) székelyföldi széthúzásról töpreng: "Székelyföldön minden város legalább egy tudományegyetemet szeretne kapni. Álmodozások. S lehetôleg mindenki a másik ellenében... Mert ugyebár: »Van egyetemünk!« Ettôl remélnek a helyi hatóságok egy újraválasztást." Csíkszeredában nem irreális az ötlet; a városi és a megyei tanács, a KAM és egy távoktató intézmény összefogásával létre lehetne hozni egy oktatási bázist — egyesületi formában. A tudós azért nem tartja az ötletet kivitelezhetetlennek, mert 1990 után megváltoztak a lehetôségek. "Kissé dicsekvésnek tûnhet, de Csíkszeredában is lehet professzionális szinten tudományt mûvelni." Az áttételesen vállveregetésként is felfogható kijelentés után következik egy rendkívül logikus érv: az internet korában a csíkszeredai pozíció nem feltétlenül a világ vége, bizonyos területeken elképzelhetô jól menedzselt oktatás. Ismét valamelyik KAM-tanulmány villan fel az emlékezés képernyôjén: hol a centrum, és hol a periféria e zaklatott századvégen? Valaki azt mondta, hogy a KAM irányelve a találkozás.

Lássuk, hogyan valósul meg a tudományosság területén a találkozás, a rendszeres kapcsolattartás. Tövissi József professzor a regionális fejlesztési stratégiáról érdeklôdött. Szerepelnek-e ebben a programban a természeti adottságok is, vagy csak a néprajziakat veszi figyelembe a KAM? (Ôt ugyanis a csíki medence természeti adottságai foglalkoztatják.) Elmélkedhetünk, hogy a KAM jó viszonyban áll Kende Péterrel, Kapitány Ágnessel és Kapitány Gáborral (a szépen csengô nevek hosszan sorolhatók), de nem igazán hallottak Tövissi Józsefrôl és kutatásairól. Kiderül azonban, hogy Tövissi professzor sem tudja: saját fia tervezi a KAM-könyvek borítóit...

Vissza a fejlesztési stratégiához! Töredelmes vallomás Biró A. Zoltán részérôl: "Minden reklámban van egy kevés túlzás. Ami ebben a megfogalmazásban túlzásnak nevezhetô, az a stratégia." A feltárandó, bemutatásra kiszemelt vidékkel érzelmileg nem ajánlatos túlságosan azonosulni. Számokra, adatokra van szükség, nem emelkedett hangulatú szövegekre. A csíki medence "szép vidék, jó hely", amikor azonban a Miskolci Egyetemmel karöltve a prágai Soros Alapítványhoz fordul a KAM, akkor nemzetközi standardok szerinti leírást kell ígérni. S mivelhogy "irigykedô nép vagyunk, reménykedhetünk, hogy a jó példa ragadós. Ha valahol jól elvégeznek valamit, reménykedhetünk, hogy mások is utánozni fogják az úttörôket."

Péntek János a Székelyföld "szellemi urbanizációs" szükségletérôl elmélkedik. Hallom, Egyed Emese halkan felszisszen: ez túlságosan erôs kifejezés — de nem kapcsolódik bele a vitába. Én Péntek János másik megközelítését próbálom értelmezni: "székely maffia"... Bizonyára ebben is van valami, nem tudhatom. Kapcsolatban áll a KAM ezzel a háttérvilággal? Nem derül ki. Annyit elárul Biró A. Zoltán, hogy a polgármesteri hivatalok felôl "békés megtûréssel" kezelik a KAM-ot és ennek célkitûzéseit. "Örvendenek, ha nem jövünk ötletekkel és javaslatokkal, mert köszönik, jól vannak; minek is beszélnénk régiófejlesztésrôl meg egyebekrôl?! Viszont meghallgatnak, toleránsak." Sok esetben a viszony csupán ennyibôl áll. A döntéshozók tátott szájjal hallgatják a szakmai kompetencia birtokában tanácsokat osztogató embereket, aztán az esetek túlnyomó hányadában ugyanazt teszik, mint a "kikupálódás" elôtt; az önkormányzatok lényegében tíz éven keresztül nem vették maximálisan igénybe a tudományos erôfeszítéseket és eredményeket. És ma? És a közeljövôben? És...

Igen, tudjuk, Erdély "antropológiai alaphelyzet", itt (bizonyos szinten és bizonyos mértékben) akarva-akaratlan mindenki antropológussá válik, azonban eléggé érett-e arra a romániai magyarság, hogy a mindennapok tudományos megközelítését el tudja fogadni, meg tudja emészteni? Félre tudjuk-e tenni az érzelmi töltetet, a szimbólumok világát? Biró A. Zoltán Nagy és Kis Történetrôl beszél. De vajon ez nem újabb szimbólumrendszer? Csak tudományos köntösben...

Hogyan tudja ebben a szövevényes világban megvédni, megtartani függetlenségét a tudós, a kutató? Mennyire befolyásolja a kutatást, a felmérést a megrendelô elvárása? Érdekes (és meglehetôsen kínos) kérdés. A KAM sejti egyik-másik megrendelô célkitûzéseit (például a Nyílt Társadalomért Alapítvány esetében), de nem fogad el olyan munkát, amelynek a végeredményét elôre sugallják, sejtetik. Az ilyen munkáltató "jobb, ha nem ad pénzt" — állítja Biró A. Zoltán. A szakmai függetlenség kapcsán kialakult vitaszerû kötélhúzás oda fajult, hogy egy adott pillanatban az alapítványok által kiírt pályázatokat egyes felszólalók párhuzamba állították a Szeku "elvárásaival". Egyetérthetünk Egyed Emesével: ez már kissé sok! Alapítvány és Szeku? Ugyanabban a tálban?! Az viszont igaz, hogy a "kamosok" néha elfogadták a "szalámitaktikát", vagyis valakik megpályáztak valamit, majd innen béreltek szakembereket. Jelenleg az intézet olyan szintre fejlôdött, olyan szakmai elismertségnek örvend, hogy tagjai az ilyenfajta "munkákat" visszautasíthatják, és kizárólag "bennszülött antropológiával" foglalkozhatnak.

Istenkém, micsoda helyes kis interjút lehetett volna... Eh! S hogy az állítólagos öndicsôítés helyett kissé negatív reklám lett a vége? Igyekeztem.