S.A. figyelmébe

Meg nem énekelt szívverések, kóbor délutánok, elmulasztott köszönések árnyékában telt a június. Ésszrevétlenül rövidült, mint hatalmas gesztenyefák árnyéka délben a parkban. Barna combú, telt mellû fruskákkal volt tele a város, ez még nem az igazi nyár, amikor szétszóródnak az apró társaságok is, átlézengett délelôttök kávéillatával, lassú délutánok poros csendjével.

Apró szemû, lassú esôk mosták a járdákat — langyos záporok távoli rokonai. A kirakatok nedves szemében valószerûtlenül felgyorsult a járdák déli nyüzsgése. Kutyák feküdtek a kapu elé pár órányi sütkérezésre, napszemüvegek mögé bújt arcok lesték az esôfelhôket. Az autók falakra fröcskölték az úttesten meggyûlt vizet. Napok óta nem kellett öntözni reggel az utakat. Hatalmas cseppeket riasztott minden szélrezdülés a levelekrôl. Tejeskávéba oldott Küküllô folyt a híd alatt, a verebek eresz alá húzódva tollászkodtak.

Aztán, ha pár napra is, meleg lett. Levetett kabátjaink zsebében maradtak az unalmas délutánok akadozó beszélgetései, meleggé lettek méla szemeink, kacér blúzok alá folyt kíváncsiságunk, és szoknyalengetô mozdulataitok már nem mindig leptek meg. Könnyedén, mint a cigarettafüst, ellebegett valami. Én még ôszintébb lettem, mint valaha is voltam. Életem értelmét nem elvont eszmeként láttam. Pár apró gyöngyszem volt, amit el kellett volna ragadnom. És az esti sörök mellett már nem akartuk a világot megbántani.

Rájöttem, olyasmit fogok elveszíteni, ami nem volt az enyém. Küzdenék érte, de ki mondja meg... szóval, ha jól meggondoljuk, az is veszteség, amit elszalasztunk. De álmodni azért még szabad.

Kíváncsi kutyák futkostak a parkban, a sörkertekbôl szétfolyt a mindenféle zene. Valahonnan, a háztetôkön túli napos oldalakról szénaillat érzett. Kinyíltak a jázminok, pedig te nem is szereted, nehéz illatukat széthordták a szelek. Pirosodott a cseresznye a magas kerítések mögött. Apró csengôket kellene felkötni, hogy a seregély és a veréb ne sebezze meg kemény, fénylô húsukat.

Olyan ez az este, mint a nedves rózsaillat. Boszorkányhajú! Holnap csókold a falra a napsugarak ízét. Füttyints kutyák után, és rá se ránts, rossz helyen is át lehet jutni a túloldalra. A hosszú utcákon kevés az ember, és a pattogatott kukorica melegét messzirôl megérezni.

Elbámulok, fejünk fölött a szürkeségbe meredve. A világ helyett a papírtasakot szorítom öklömbe, és elhibázom a szemetest. Ezt is észrevetted.

Volt egy Éva. Haja, mint elhanyagolt istennôké, szemébe lógott. Tudtam, még nem szeret, mégis fontosnak éreztem magam csókjai által. Tévedés volt; engedtem apró szeszélyeinek, felnôttként hallgattam gyerekes furcsaságait, néha vigasztaltam, ha rosszkedvû, kesergô napok támadták vidámságát, és fázós ujjait melengettem a tenyeremben. Másoknak szánt türelmetlen kifakadásait ámítgattam, és tizenéves kíváncsisággal ha megcélzott másokat, csigamód behúzódtam lassú éveim falai mögé. Biztonságos szerelemmé nem nôhetett vágyunk, türelmetlen világfelderítésének beálló játékosává léptem elô. Komolyan vettem, mint felnövô szerelmet, mely éretté válik, de ízére akkor már nem lehetek kíváncsi. Talán ideiglenes szerelem lehetett volna, egy igazi helyett. Pótszerelem. Helyettesítô szeretô, amíg az igazi megérkezik. Vagy valami más. Errôl soha nem beszéltünk, hallgatólagos megegyezésnek tûnt ritka találkozásaink eseménytelensége. Mi csak mások elôtt tartoztunk egymáshoz, együtt kortyolt italok, közösen szívott cigaretták meghittnek tûnô bizalmaskodásai éltették kíváncsiságomat, hogy miért és meddig, mikor csorbul már ki egészen létjogosulatlan lelkesedésem, fületlen köcsögösködés lassú dallamával. Néha megkeresett, mintha fontosak lennénk egymásnak. És elôször ô csókolt meg, amikor elbúcsúzott. Néha én is vártam, ha sokáig nem találkoztunk. Nem tartottam igényt teljes figyelmére, megsérült antennákkal meredtem ismeretlen világára, és kínosan vigyáztam, ne tegyek föl neki kérdéseket. Azt gondolta, újraszervezem a világot néhány csókért. Kiütjük majd a közfalakat, egybeszakítjuk megfigyelések és meggyôzôdések tartományait, tágassá tesszük körülötte el nem hódított terek és partok döbbent csendjét. Visszhangok fázós remegése, rajtam könyörülô finom mosolyok árnyéka költözött álmaimba és lobbantott kedvre; türelmetlen szerelemvárások ideges játéka józanított, ha csókjait és verseit rám szabott szerelemcsírának gondoltam. Vártam, mikor lesz búcsújáték a játszadozásból, meddig ér kezem hajsimító, megtört kalandozása. Mert kegyetlennek kellett volna lennem, vágyait hangolva kinevetni magunkat és mindenkit, aki csak tud rólunk, megénekelni a mást keresô vágyat, ha már nem egymás karjába szédültünk és ne várni, már ne rá várni, mert így széppé emlékezem az elsô csókoktól ôt is, mint más gyönyörû zuhanást valaki másba, most már tudom, így is kezdôdhetett volna.