A Nagygalambfalváról 1929. május 10-én az életbe indult székely gyermek útját az udvarhelyi iskolákig, a kolozsvári Bolyai egyetemig és szerkesztôségekig, a Herder- és a Kossuth-díjig (de nem csupán Budapestig és Bécsig) elsôsorban kötetek állomásain át kellene végigkövetnünk. A Virágzik a cseresznyefát kezdô Beke Pista levelet írt, a Vargyasi ôsz meg a Kaszám élén... 1950-es versfakasztó élményeitôl a hetvenes-nyolcvanas évek reprezentatív közéleti és gondolati líráját, például a Vannak vidékek vallomás-sorozatát nemcsak az a négy-öt évtized választja el, hanem egy egész világ. Ebbe a világba beletartozik a mélyebben lélekbe, idôben és térben messzebbre nézô, elôdökkel és kortársakkal közelrôl ismerkedô költô számos új hódítása, amellyel a magyar költészet egyetemét gazdagította. Mûfordításgyûjteményébôl (az egyes szerzôkhöz és a lefordított versekhez fûzött magyarázatokkal együtt) az A betût, az "A" egy kis hányadát mutatjuk be — pars pro toto, egy kiteljesedett, kortársi klasszikussá nôtt költôi életmû elôtt tisztelegve. (Kányádi Sándorban a Korunk régi, hûséges munkatársát is köszöntjük.)

Odd Abrahamsen

Nyári reggel a naptól kifakult faluban;
araszolgatnak a kanyargós ösvényen, akár
az idô és szürke galambjaival a háztetô.
Nem hagynak föl a kedveskedéssel, bár nem
szólnak fényes szókkal, mint a magabiztos
férfiak csoportjai az új városháza elôtt.

A gyermek szótlanul fölkel,
cserkészve indul át a sárgult
és gyöngéden borzolódó mezôn.
Erdei tisztás lopódzik belé
könnyedén, mint egy madártest,
elfödi a szigorú szókat, a kétes
és a nyilvánvaló vereségeket, s el
a félhomályban a szoba szürke falához
topogva közelítô apró-kis lépteket.

A hatalom idegen, nem öregszik,
amint a meglepetés fegyverei sem
a ritkás dombtetôn lepecsételt
vaskapu mögött. Valami bennem a
kegyelem idejét láttatja áldóan
fölsejleni, mint a nap villanásait
a macska farkán és a szemhéjon; új
léptek alatt hajlik le a fû, de egy
pillanattal késôbb remegve fölélemedik.

Hirtelen színezôdnek vörösre a lombok
a félig kiszikkadt víztócsák fölött,
a hûvös tópartot kerülgetô ösvények
belüktetnek a szobába a délelôtti,
a pillanatig tartó napsütésben.

Az ôszi verôtôl fölragyog a patakkal
és a bokrokkal körülölelt házikó.
De a felhôket tovaböködô kékség
s az arcára merevült búskomorságát
magányosan cipelô férfi csupán ezeket a
megôszült dombokat látja s az árnyakat.

Ömlik az esô ránk a teraszon,
vadmadár nyomok a hangafû tövén,
a nyárfák zokognak rothadt rönkök fölött;
akár a halál maga is lehetne ez a
szavak mögé tompuló s még a hajnali
derengés után is bódító megszokás.

Mint az erdôben
a revesedô rönkök:
süpped a hatalmi nyelv.
A mezôrôl jövet
megáll a férfi: a holtak
jutnak eszébe s a vér,
ahogyan a havas földbe
ivódott az enyhe télutón.

Túl a hatalmi nyelv körén
falucska fénylik újra,
ismerôs és ismeretlen
emberek, az együvé
tartozás langyos esôjében
lélegeznek, mint a hajnal
a sövény mögötti agyagban
nyugvó idegen halottak fölött.

Odd Abrahamsen (1924) norvég költô, fordító, irodalomkritikus. Több verskötet szerzôje, versantológiák szerkesztôje. Szalmájára, termetére nézve, akár a mi Lászlóffy Aladárunk, talán még valamivel magasabb is. Olyannak láttam l984-ben, az oslói rádió ultramodern épülete felé menôben; azóta se találkoztunk... Sulyok Vince ötvenhatos, kint élô barátom és kollégám, a magyar irodalom és egyáltalán kultúránk nem hivatalos norvégiai nagykövetének, az oslói egyetemi könyvtár kelet-európai részlege valóságos vezetôjének közremûködésével, tolmácsolásával cseréltünk eszmét az északi ôszhöz illôen eléggé fagyos októberi szélverésben, mintegy fölkészülésképpen a rádióban fölvételre kerülô, majd barátian melegre sikeredett beszélgetésünkhöz.

Mi együvé tartozunk, puskázom egy akkorról megmaradt cetlirôl, a költészet birodalmának nincsenek határai. "Egyetlen útlevele a vers" —mondta a termetes norvég, a szelet is túlsüvöltve. Kicsit földhözragadtan sandítottam föl reá, de minek törtem volna meg lelkesedését azzal, hogy a földi birodalmakban nem elég a vers, magam akkor is, mint minden más külhoni utam elôtt, hónapokig küzdöttem az útlevélért, hogy eljuthassak a Csoóri Sándor és a magam verseibôl Európai hang ez is címmel összeállított közös könyvünk bemutatójára, melyet Vince és Odd fordítottak norvégra. Dicsérte a kelet-európaiak, kivált a magyarok költészetét, hogy az itteni verseknek van magassága, mélysége. A nyugatiaknak nincs. Felszínesek. Nincs tétjük. Hiányzik belôlük a... "megszenvedettség", adtam volna tolmácsom szájába a megfelelô szót, de nem kellett. "Ahogy Nagy Imre bácsi mondaná" mosolydult el Vince, mert ezt a rejtelmes-sejtelmes, csak derengô értelmô szót ô is Csíkzsögödben hallotta-tanulta Imre bácsitól, amikor jó tíz évvel azelôtt, 1974-ben nála vendégeskedtünk. Imre bácsi viszont Évától, a Vince feleségétôl azt tanulhatta meg velem együtt, hogy a rántotta nem kap oda a serpenyôhöz vagy a lábashoz, ha fölverés közben egy csorrantásnyi vizet töltünk a tojásba. Hogy mennyi az a víz, azt a matéria mennyisége, a rántotta készítôjének szeme, érzéke, ujjainak, csuklójának rátermettsége, tapasztalata mondja meg. Ezt már csak úgy utólag teszem hozzá, mint azóta elhíresült rántotta szakember.

Nagy élménye volt Abrahamsennek, hogy fölkereshette Pesten Illyés Gyulát, akit nagyon tisztelt. Nobel-díjat Illyésnek! címmel írt cikket norvégül megjelent kötete alkalmából. Nem rajta múlt, hogy nem kapott.

Egy kicsit illyésien próbáltam visszafogni Abrahamsen irántunk való lelkesültségét. Óvtamforma, nehogy úgy járjon, mint az az angol kolléga, aki nem tudván franciául, vagy lehet, hogy fordítva: a francia csak tudogatván angolul, hatalmas hegynek, óriásnak látta azt a franciát, vagy a francia az angolt, akit fordított. Aztán amikor fordítás közben egyre inkább megismerte a nyelvet s mind közelebbrôl a verseket is, rá kellett jönnie, hogy csak felhô volt, amit addig hegynek vélt. Odd rázta a fejét, hogy nem, elég sok magyar verset ismer ahhoz, hogy, noha nem tud magyarul, ne nézze hegynek a felhôt. (Tudtommal derekasan közremûködött az ugyancsak Sulyok Vince szerkesztette, Adytól Nagy Lászlóig tíz magyar költôt magábafoglaló norvég nyelvû gyûjtemény elkészültében.) Azt már, igaz lelkemre, nem tudom, hogy ô mondta volna-e, ott az oslói szélfúvásban, esetleg éppen a rádiós beszélgetésben, vagy magam jöttem rá fordítgatások közben, hogy az igazi vers még a sokszor nevetségesnek mondható nyersfordításon is átüt, mint ahogy a mély sebbôl kilüktetô vér átüt a tépésen.

Abrahamsenrôl (nem lévén benne Világirodalmi Lexikonunknak még a pótkötetében, a tizenkilencedikben sem) többet nem tudok. Születési évét, valamint a szûkszavú szakmai tájékoztatást egy norvég lexikonból szerezte be egy kedves filológus lány. Az itt közölt három verset még annak idején, találkozásunk után nemsokára fordítottam Sulyok Vince segítségével. Amolyan elrebegett, halk köszönetképpen. Akkoriban valahogy nem sikerült megjelentetnem.

Tudor Arghezi

Rada, foga közt virág,
Lángoló csipkebokorág.
Perdül, le-ledobban,
Repül a haja: méhraj a napban.
Hajlong, kígyózik, szökken föl és le,
Nyakában pénzek füzére
Zörren, akár egy tajtékos zabla.

Félig megdôlve, aprózva rakja,
Megáll, csípôbôl ég felé nyilaz,
Föl a magasba, hol éjente a Nyilas
Ezüst sasok útját elállja,

Nyílik a lába
S lánysága, a fekete rózsa,
Mintha szelence nyílna-csukódna
S benne vérrubin égne.
Ölelni, csókolni kéne.

Teperném borostyán testét,
Mint a kovács, ha vesztét
Nyerítô csikót dönt le
A földre.

Szólj neki, ne járja,
Fûz, víz és tavirózsa a tánca,
Benne kertek, madarak, ikonok muzsikálnak,
Betege vagyok az illatának.
Anyám, én ebbe beledöglöm.
Hozd ide, feketében táncoljon s nyöszörögjön.

Tollat ide és
kezdôdhet máris a számvetés.

A holdas nyárfás éjen át ma
Nyolc beteg ment a másvilágra.
Annyit koplaltak, addig vártak,
Míg hasuk gerincükre száradt
S nevetségessé préselôdött
Középen a hunyorgó köldök.

Csupaszok mind s a gennyes
Kelésektôl a hátuk enyves,
Vértôl sáros szétvetett lábbal várnak.
És szemérmetlensége a halálnak
Mutatja, hogy a szervek
Melyike mire termett.

Bent a sarokban,
Fölírandó, nôi halott van.
Szôke, karcsú, s láthatja, ki belép,
Teste kitakart, halott édenét.
Ôrök jönnek és röhögik,
Mutatván ocsmány gondolataik.

Ott fenn
Bronz- és vasórát bongat a menny.
Egy csillag
Bársony órája pillog.
Vén vártorony nemez
Órája neszez.
Gyapjú-órában öreg
Idô remeg.
Papír-óra sercegve
Szakad percekre.
Királyi sírirat igéivelHomokóra perel.

Nôvér, ma virradóra
Megállott minden óra.

Tudor Arghezi (1880-1967) Bukarestben született, ott is halt meg. Tanulmányait is ott végezte. Elsô verse tizenhat éves korában jelent meg. Aztán tizenkilenc évesen kolostorba vonult, hatévi szerzeteskedés után vagy öt esztendeig hol Genfben, hol meg Párizsban élt, órásmesterségbôl tartotta fönn magát. Hazatérte után újságíróként tevékenykedett. Negyvenhét évesen, elsô verskötetével, az Illô igékkel (Cuvinte potrivite) egybôl a század nagy román költôjévé avanzsált, ha nem a legnagyobbá. Már Dsida is fordított tôle két gyönyörû verset, s Szemlér, Áprily, Jékely, Nagy László, Franyó... Folytathatnám még, hogy ki mindenki fordította. Sokan és sokat. Mondhatni minden jelentôs verse megvan magyarul. A háború idején a bukaresti német konzulról írott cikke miatt Târgu Jiuba internálták. Akkor írta a Zsilmenti verseket. Aztán a fölszabadítóknak sem volt valami hálás, valamikor a negyvenes évek végén azt találta mondani: 44-ben csak annyi változás történt, hogy Hitler kiszállt a volán mellôl s a helyébe Sztálin ült be. Ezért aztán, s mert túlságosan nagy költô volt, az akkor forgalomba került akarnokok elhallgattatták. És elhallgatták. Miorita (Bárányka) nevet viselô kertes házában méhészkedett, almát termesztett. És árulta is, mint annak idején Németh Lászlóné, a piacon. A békeharc szezonjában utcai felelôssé választották a szomszédai, ahonnan a kerületi, majd a fôvárosi békebizottság tagja és ékes szavú fölszólalója lett. Mígnem a Párt látóterébe nem került. Miron Constantinescu, az akkori KB propagandatitkára kocsit küldött érte. Másnap már a Központi Bizottság székháza elôtt várta, tárt karokkal, a nagy hatalmú férfiú, hogy mint elveszett s megtalált kincset mutathassa föl magának a Fôtitkárnak. "Késett a kocsi" dohogta a már hetvenen jól túl járó vékony dongájú mester. Lehetetlen, megmondtam, hogy hány órára..." "Tíz évet késett, elvtárs."

Sok kedves és még több szarkasztikus anekdota kering mai napig róla. Sajnos a mai románok jórészt inkább csak a róla szóló történeteket ismerik s egyre kevesebben a verseit.

Arghezi mester magyarul is tudott. Hogy hol tanulhatott meg magyarul egy bukaresti román kisfiú a múlt század végén? Természetesen a Székelyföldön és ott is Szentegyházasfaluban. Abban az idôben nagyon sok székely lány szolgált Bukarestben, a nyergestetôi negyvenkilences honvéd hôsök emlékét ôrzô obeliszkre is ôk adták össze a pénzt, a Bukarestben szolgáló székely cselédlányok. Doamna Theodorescunak is volt éveken át egy nagyoláhfalusi (szentegyházai) szolgálója, aki úgy a családhoz nôtt, hogy nyaranként hazavitte magával a bukaresti kis Jancsikát, anyakönyvi nevén Ion N. Theodorescut. Talán még iskolába is járhatott Szentegyházán. Amolyan lógósként, pár hetet, ha túl hosszúra nyúlt a lány szabadsága, vagy ha késôbb kezdôdött a bukaresti iskola. Ez a föltevésem az iskoláról csak most sejdült belém, ahogy fölidézem az 1962-bôl való májusi vasárnap délelôttöt, amikor a bukaresti repülôs emlékmû felé vivô sugárúton becsöngettem a nemtudomhány szám alatti lakásába. Izgalmamban a földszinti szomszédhoz. Mással is elôfordulhatott, mert nagyon kedvesen és begyakoroltnak tetszô mozdulattal irányítottak az emeletre. Szelíd mosollyal s kicsit reszketegen jött elém a mester. Tudok-e románul, kérdezte, amint meglátott. Mondtam, hogy tudok, ha nem is valami jól. A hangom mintha valahonnan a hátam mögül jött volna. "Tudok" ,ismételtem elbizonytalanodva. "Én is tudok kicsit magyarul, emberek vagyunk, megértjük egymást", biztatott hibátlan magyarsággal, az "emberek" szót zárt e-vel ejtve, mint a szentegyházasiak. Reszketô kezével hosszasan szorongatta az enyémet, csak akkor engedte el, amikor bemutatott egy már ott lévô vendégének, az egyik kiadó közismert lektorának, akit egyben el is bocsátott, de az megkérte, hogy maradhasson. Maradt is, sôt még azután is, amikor jó két óra múltán eljöttem. "Nagyon rendes, kedves ember a maguk kultúrattaséjuk", mondta románra fordítva a szót, és hellyel kínált egy szép ülôalkalmatosságon. Rájöttem, hogy magyarországinak vél. Mondtam is, a kultúrattasé valóban kedves ember, magam is ismerem. (Szomszédfalumbeli volt, a késôbbi megfuttatott kolozsvári fôkonzul: néhai Vékás Domokos.) De én idevalósi vagyok. "Domnu Sandor kolozsvári, romániai magyar költô", erôsített meg állampolgárságomban a lektor. "Kolozsvári", ismételte Arghezi. Még most is hallani vélem vékonyka vibráló hangját. "Én is jártam egyszer Kolozsváron, 1921-ben. Szép város, szép magyar város." "Volt", sietett most már a mester segítségére a szolgálatkész lektor, aki végig ott ült és csak néha-néha segített ki derûsen egy-egy nyelvi kátyúból. (Te jó isten, képedek el így utólag, egy életnyi, már-már vérembe rögösödô tapasztalattal a hátam mögött. Az a lektor vajon melyikünkért ülte végig velünk a vasárnap délelôttöt? S milyen jól volt informálva. Nemrégiben tudtam meg, hogy valamikor éppen akkortájban volt egy rendkívüli Központi Bizottsági gyûlés egyetlen napirendi ponttal. Szorongva gyülekeztek a mit sem sejtô elvtársak, amikor kinyíltak az oldalajtók, kinek-kinek pezsgôvel telt pohárt kínált a sikkes palotapincérsereg, aztán kinyílt a fôajtó és, ugyancsak pezsgôs pohárral a kezében, megjelent maga a Fôtitkár elvtárs. Boldog mosolyát széthintve a tagok közt, állítólag azt mondta volna: "Csak azért gyûltünk össze, elvtársak, hogy megosszam az örömöm. Ma délelôtt kaptam a hírt, hogy Kolozsvár lakosságának egy százalékkal több mint fele román. Proszit!"

Aztán még azt is mondta Arghezi: Nagy szerencsénk volt nekünk magyaroknak, hogy mindig közelebb voltunk Rómához. Ez így hangzott el, eljövôben már akkor, az utcán lejegyeztem. És azt is mondta nem tudom hányadik grammatikai vétségem miatti szabadkozásomra: Nem tesz semmit, ô is elfelejtett magyarul, pedig úgy megtanult volt, hogy ôsszel, amikor visszajött a Hargita alól, az iskolai névsorolvasáskor "jelen"-t mondott "prezent" helyett, és még azt is hozzátette: "itt vagyok!" Ebbôl a "jelen"-bôl, ebbôl a tipikusan iskolai szóból bátorkodom úgy vélekedni, hogy csak járhatott valamicskét magyar iskolába, mert kirándulásokra is emlékezett. A homoródi borvíznél is járt. "Jártunk kirándulások", így mondta. "Franciául se tudok valami fényesen, pedig hosszú évekig éltem köztük", vigasztalt tovább. Ha az ember befogódzik egy nyelv igájába, elég teher azt húzni, életre szólóan elég. Örömnek is elég. Olvasni is elég csak a Bibliát és Baudelaire-t. A többi fölösleges." Aztán mégiscsak biztatott, hogy olvasnám föl a Szomjas vagyok c. versét, melyet magnószalagról másolt kéziratból fordítottam. És magyarul jelent meg elôször nyomtatásban, mert a fôvárosi szerkesztôk, lektorok valami gyanús mögöttest sejtettek a szelíd szerelmes versben, mert úgy végzôdik: Mindenbôl elegem van, jóból és rosszból: kazlak. / Rád vagyok éhes, téged szomjazlak. Kit szomjazhat vagy mit egy nyolcvanon felüli öregember?! "Megvan-e még a borvíz?", kérdezte még, amikor búcsúzkodtam. S kérte, ha arra járok, gondoljak rá, és igyam egy csuporral az egészségére. Azóta is ahányszor arra járok, mindig rágondolok és iszom, halóporában is, az egészségére, ha módom van rá... És elmondom a föntieket alkalmi fuvarosaimnak, útitársaimnak is. Mert nem akármilyen forrás az a homoródi. Bereckbôl Vásárhely felé tartóban, pár nappal halála elôtt ott ebédelt Petôfi Sándor. 1956 szeptemberében meg abban a tisztességben volt részem, hogy én csurgathattam tele a csuprot magának Tamási Áronnak.

Nem akarom Arghezit magyarrá spekulálni, csak azt adom tovább, amit magam is hallottam, hogy az írói neve: az Arghezi is mintha az Erkedibôl származna, talán a szolgálólány nevébôl, talán máséból szabta volna magára, hogy most már le se vethesse, amíg csak él a román nyelv, s az olvasó csak ámuljon, hogy Arghezi szavai úgy járkálnak a bölcsôtôl a koporsóig feszülô verssorokon, mint az artisták a drótkötélen; már-már szemünk elé kapjuk kezünket az iszonyattól, halljuk a sikoltást is, de a zuhanás elmarad, mire fölleskelünk ujjaink rácsai közül, már groteszk mosollyal s kalapot lengetve integetnek, zsebre dugott kézzel, bokájuk összeütve fordulnak meg és zordon ábrázatot mímelve fenyegetik a gyöngébb idegzetûeket; máskor a sürgönyhuzalokra települt fecskék, a kupáscserepeken sorjázó verebek természetességével, gátlástalanságával csivognak, csivitelnek, vagy a téli ablakpárkányokról morzsát, magokat szemelgetnek alázatosan; hosszú teleken fagyott madárként koppannak a fagyos földre vagy valakinek a képébe; vörös szegfût virágoznak a szenteltvíztartóban s a börtön dohos odúiban; óraingára kapaszkodó tücsökként cirpelnek hol a mennyország, hol a pokol kapui elôtt. Hajnalainak isten, alkonyainak tömjén és mirhaillata van.

Személyében leginkább egyik öreg nagybátyámra hasonlított, aki vasárnap délutánonként fehér ingben, fekete mellényben üldögélt annak idején a kapu elôtt, s míg reszketô kézzel ostort font a köré sereglett gyermekek örömére, mintegy az ostorfonás melléktermékéül, csodálatos világot rakott össze a legkézenfekvôbb igékbôl. Bizonyára úgy ül most Arghezi is egy örök kapu elôtt, gyönyörködik a tücsök nótájában, s ha alkonyattájt írni támad kedve, Gábor arkangyal gyújtja a gyertyát, cigarettáról maga Belzebub gondoskodik.