Természetesen nem tudom, hogy milyen a székely mondat. Tudom (tudni vélem), milyenek Tamási mondatai. Szabédi László, aki születésekor és ifjúságában a Székely nevet viselte — hogy aztán a Mezôség és a Székelyföld (Marosszék) határán fekvô Szabédot vállalja származási-kötôdési helyéül —, remek meghatározásokba rögzítette lényegi észrevételeit Tamási Áron novelláinak, illetve hôseinek "fortélyos párbeszédérôl". (Például: "formája kérdés, tartalma titok".) Ugyancsak ô írta le, véleményem szerint mindmáig a legpontosabban, hogy Tamási stílusa miképpen kapcsolódik szülôfalujához, Farkaslakához, az ott beszélt nyelvhez. 1942-höz, a Termés-tanulmány korabeli állapotokhoz viszonyítva biztosan változott némiképpen a farkaslaki nyelvhasználat, a Tamási-prózáról, a Tamási-mondatokról megállapított esztétikai (és nyelvészeti) igazságon azonban aligha kell igazítani, fél évszázad múltán. Nem állom meg (most sem), hogy ne idézzem a Szabédi adta jellemzést: "...mondatainak tagolása, a hangsúlyok elosztása híven követi a természetes beszéd lélegzetvételeit. Valamennyi írónk közül ôt lehet legkönnyebben hangosan olvasni s hangos olvasása közben nyilatkozik meg legvilágosabban székely csontváza: önkéntelenül énekli az ember. Fogalmazása titkára is így derül fény: szavait oly rendbe illeszti, hogy a belsejében kedvesen zengô ritmusokhoz és dallamokhoz — melyekhez lelkében egy egész világ fûzôdik! — pontosan igazodjanak. A gondolat ezért nem szenved, de világos, hogy nála a gondolattársítás olyan mágneses mezô erôvonalai szerint igazodik, melynek logikai alkatát erôsen befolyásolják zenei tényezôk. Ez a kedves zene mindenesetre legértékesebb ajándéka Tamásinak és kincse magyarságunknak."

Hasonlóképpen Tamási ajándéka — ha nem is a novelláké, de az Ábel-trilógiáé s nem utolsósorban publicisztikai írásaié — az az európai, sôt amerikai tapasztalatot is magába olvasztó szemlélet, ami túlmutat a fortélyos párbeszéden, sôt a "pogány katolicizmuson" is. És Tamási Áron ebben az ajándékozásban nem maradt egyedül a székely világban, a székely világból jött magyar írók, költôk között. Ha Kányádi Sándor versmondatait a Szabédiéhoz hasonló beleérzéssel elemeznénk, az A mi utcánk közvetlen közelében rá kellene térnünk a Nagyküküllôre, hiszen itt (már 1956-ban!) poétikai meglepetés éri az olvasót: "Pedig tudjátok meg:/szép szelíd hegyek/ölébôl,/jószagú fenyôk/tövébôl/fakad, és úgy foly,/akárcsak egy Neruda-verssor:/szabadon, s mégis mértéket tartva." A Pantha rhei, A ház elôtt egész éjszaka vagy a Vannak vidékek ciklus egyszerre jelenti a szûk lehetôségeket (egyénnek és közösségnek) s a tág perspektívát a Nagygalambfalváról indult poétának. Farkas Árpádról, a Mikor az öregemberek mosakodnak és az Alagutak a hóban költôjérôl se feledjük, hogy "iskolái" Firenzébe is elvezették, s nem hiába járt "európa kivilágított ablakai" alatt. Király László "a régi mesterek" mellett már fiatalon Armstrong rekedtes hangját és trombitáját is meghallotta.

Bevallom, a mondatok ilyen összhangzattanát kívántam kihallani az 1997-ben útjára indított Székelyföld számaiból; és most, már a harmadik évfolyamból visszatekintve, nyugodtan mondható el, hogy az ifjú és idôsebb szerkesztôk, állandó munkatársak a regionalizmust nem állítják szembe mondjuk Szilágyi Domokos vagy Kovács András Ferenc régi vagy új játékaival. Miért, hogyan is tennék, mikor Ferenczes István (aki Csíkszeredából fôszerkesztôként jegyzi a lapot) már 1976 novemberében "apokrif nekrológban" búcsúzott Szisztôl... Tanulságos lapszámról lapszámra követni a tehetséges pályakezdô prózaíró György Attila olvasónaplóját; azt, ahogy szembesül Krúdyval és Buñuellel, Kazantzakisszal és Sólem Áléhemmel, Jung Changgal és Stanislaw Lemmel, Jorge Amadóval — és ismét Krúdy Gyulával.

Aki csak a Székelyföldet olvassa, az is felfedezhette már a Gyergyóból jött Kelemen Hunor prózáját s a nála is fiatalabb költôt, az udvarhelyi (Tamási-ösztöndíjjal Kolozsvárra érkezett) Balázs Imre Józsefet. A Látó, a Korunk, a Helikon olvasói már korábban ismerkedhettek velük. Most, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó jóvoltából mint kötetes szerzôk (Kelemen Hunor egy sikeres verskötettel a háta mögött) vizsgáznak — nem csupán "székelységbôl", hanem próza- és versmondataikkal mindenekelôtt.

A madárijesztôk halála címû, Kelemen Hunor könyvének érdemi részét kitevô kisregényben akadok rá ezekre a mondatokra: "Én még nem tudom, miként lesz, de illúzióim nincsenek. Nyugodtan ülök az erkélyen és bámészkodom. Gyönyörû a panoráma. Évente többször elutazom, szeretek belakni minél több vidéket. Egyetlen helyhez sem köt végérvényesen semmi. Bármikor meg tudok állni, irányt változtatok, és visszapillantás nélkül utazom tovább. Tudom, hogy eljön majd a nap, amikor én is csóválni fogom a fejem, akárcsak nagyapám, mert lesz néhány dolog, amit nem fogok érteni." Az elbeszélô azóta, a regényidô szerint is, úgy utazik már, hogy folyton visszapillant, mert az érthetetlen dolgokat is szeretné megérteni. Hogy mit lehet pontosan megérteni a vele-körülötte történtekbôl, hogyan lehet ezeket a történéseket mások számára is érthetôvé vagy éppen elfogadhatóvá tenni, abban nehéz határt szabni. Mindenesetre, a menekülô-utazó csóválhatja a fejét, akárcsak a nagyapa.

Mert egyfajta — többféle — menekülés, egyszemélyes és páros menekülés története A madárijesztôk halála (1998). Helyrajzilag nem rögzíthetô bizonyossággal, noha szó van benne a Sóvidékrôl, a tengerrôl, a Dunáról — a Mississippirôl, az Amazonasról és a Nílusról is (ez utóbbiakat, igaz, az elbeszélô sosem látta). Az idôhatárok már jobban kijelölhetôk: a gyermekkori emlékek közül erôsen tolul fel az "indián hétköznapokba" beleszóló felnôtt akarat, amikor "büszke úttörôknek maszkíroztak bennünket, majd a város fôterére vezényeltek"; a pioníroknak kiosztott, "párt küldte" egyforma csomagok mellett ("Hát, ennek a pártnak semmi fantáziája sincs, állapítottam meg") az Istenként tisztelt-szeretett tanítónéni ("...arra kért, hogy ilyet ne mondjak többé, mert még baj lehet belôle") és a kérdésekre kitérô válaszokat adó apa szavai ("Ne tudd meg fiam!") finoman korjelzôek. A menekülését mesélô fôhôs aztán egy-egy olyan újabbkori kulcsszót is elejt, mint Gorbacsov, Szarajevó, "valami forradalomféle", "Ajrópa ház". A cselekményben nagyobb részt kér az embercsempésszel való találkozás és a tragikus kaland a határon, amelynek egyetlen túlélôje az elbeszélô.

Korántsem hagyományos, ifjúkorian romantikus — bár szerelmekkel és szerelempótlékokkal fûszerezett — kaland tehát A madárijesztôk halála. Nem tehetségpróbáló stílusgyakorlat, Krúdy nyomán, noha a város utcáit betöltô halk zongoraszó, a zongoránál ülô ôsz hajú, fáradtnak látszó nô akár Szindbád-motívumnak tûnhet. De ebben a városban tanulja meg a mesélô, "hogy a szabadság elsôsorban önuralom". Vagy mégis (ezredvégien) Krúdy nyomában járunk? "Nem akartam semmi mást, csak ott lenni, ülni és hallgatni, hátradôlni, fejemet Yvette ölébe tenni, nem beszélni semmirôl, sem tegnapról, sem máról, nem gondolni a holnapra. Borozni késô éjszakáig, majd ágyba bújni és összenôni. Nem volt kedvem a szavakhoz: velük akkor már nem lehetett semmit sem mondani. Fölöslegessé váltak, mint a madárijesztôk télire. A halk zene volt a fontos, a nemistudomkiénekel, kijátszikdögösbluest, sírásrakésztetôdzsesszt. A tekintet volt a fontos, a mozdulat, a fejbólintás, a bor lassú kortyolgatása, a simogatás."

A "hûvös kelet-európai hajnal" egyaránt magával hozza a fabulációt és a csendes kivárást. "Csak jöjjenek a szavak és legyen belôlük mondat. Addig kell várnom, amíg rám találnak. Nem megmagyarázni semmit, csak leírni, úgy, ahogy történt, ahogy az emlékezetben megmaradt. A szavak biztosan rám találnak. Akár véletlenül, akár egy titkos terv részeként."

Kelemen Hunornak érdemes várnia a szavakra. Mondat lesz belôlük. Inkább krúdys-kosztolányis, mintsem tamásis. De olvasásra, meghallgatásra igencsak érdemes mondat — amely ránk talál.

Ha a prózától (megszokásból is) elvárjuk, hogy legyen hegy- és vízrajza, a versnek ez nem kötelessége. Amikor Balázs Imre József bemutatkozó (Forrás-) kötetében Földrajzot ír, ilyen egyszerûen teszi:

próbáltam átgyúrni a paplan ráncait
új térképet alkotni
az ágyon ahonnan felkeltél
de tudhattam volna
a térképet nem alkotják
a térkép valami lenyomata
holnap vasalni fogok

Semmi tudós hivatkozás szélességi és hosszúsági körökre, látványos, hangzatos utalás fenyvesre, forrásokra. Egyszerû kijelentô mondatok, a lehetô legtermészetesebben, a legközvetlenebbül, pátoszmentesen. Mint aki sokat tapasztalt (22 éves már! és elvégezte a Babes—Bolyai bölcsészkarát), sok fogadkozást hallott, sok felületességgel — bizonyára versben is — találkozott ("Felszínesség, fedélzet, futóhomok,/és mindemellett: jól bevált fortélyok"), kényes a szavakra, mondatokra.

megbízható mondatokkal
rakod körbe magad
hogy mindig kézügyben legyenek
mígnem elborítnak lassan
az ünnepi kifényezett mondatok
a rezignált porckopásos mondatok
a vádoló vádlott védtelen gügyögô
alkaioszi sóvár könyörtelen kérdô
tántorgó ittasult mondatok -

A veszély tehát még ôt, az ifjú lírikust is fenyegeti; a legbiztosabb, ha szavak nélkül dúdol, a hasznos mondatokat pedig — nos, a hasznos mondatokat

hát felmarkolod ôket
s leballagsz a meghitt
korszerû kukákhoz

a végsô dobás elôtt
elválasztod papír- s üvegmondataid
a mûanyag mondatoktól

Lehet, nemzedéki elfogultság szól belôlem, amikor Balázs Imre József kiváló költôi indulását, a "porckopásos mondatokat" gyártóktól való tudatos elhatárolódását a Forrás elsô nemzedékének legjobbjaihoz mérem. Amit ugyanis legfiatalabb kötetes poétánk ars poeticájaként fogadhatunk el (az 1998-as Ismét másnap hátsó borítóján áll, prózában), az — számomra legalábbis — összevág a harminchét éve történtekkel. Az eseményt Balázs Imre József maga teremti, ám korántsem külsôségekkel. Meggyôzôdéssel vallja (és gyakorolja!), hogy az eseményeknek "elébe kell menni egy csodálkozásnyival, egy kérdésnyivel. Aki kérdez, az figyel. Aki figyel, az gyûjtöget. Szavakat, fintorokat, helyzeteket, bármit, amit egyébként elhasználna vagy észre sem venne. Aki kérdez, az, még mielôtt kérdezne, felül a legutolsó autóbuszra, és tekintete egészen véletlenül a visszapillantóra téved." Így gyûjtögetett Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos, így néztek abba a bizonyos visszapillantóba. A Lánycsapat, záporral mintha egyenesen Szilágyira nézne vissza (Lányok az autón), a Szemlélôdés, az Úton falak mentén vagy a Villanyoltás elôtt 1—3 Lászlóffy Aladár korai szerelmes verseire — bár Balázs Imre József mindkettôjüknél halkabb, visszafogottabb, és már elsô kötetében pontszerûbb lírára törekszik. A "Ki viszi haza a buszsofôrt?" ciklus a még pályája elején álló Hervay Gizellát juttatja eszembe (itt egyébként a riportszerûség erôsebb, mint a líraiság). Balázs költôi játékai viszont Kovács András Ferencig vezetik a költészetben-emlékezôt; a szellemes-ironikus románcok és "librettók" (Salátabár a lelked, Galagonya, A törôdött áriája) azonban ugyancsak nem lemásolják, megismétlik KAF-ot, hanem a szerzô saját humorát, tudását, költôi és közéleti bátorságát, vértezettségét tanúsítják.

Ha már földrajzról, székelyekrôl, mondatokról volt (van) szó, zárásul épp egy "Ha már" kezdetû részt idézek az Improvizációk magán- és mássalhangzókra címû Balázs-versbôl:

Ha már kövülsz a tájba,
Raúl, a hír se vár ma.
Ha még a csizma szúr.

(Persze nem csupán írni — olvasni is meg kell tanulni. Ahogy a nevezettek, székelyek és nemszékelyek, Tamási Árontól KAF-ig és Balázs Imre Józsefig egyformán magyar, erdélyi költôk, írók megtanultak. Nem "kövülve" a tájba, ám tisztelve, szeretve azt — még ha ilyen-olyan okokból távolabb kerültek a Hargitától. És eldobták a mûanyag mondatokat.)