Kedves Péter, bevallom, hogy zavarban vagyok. A professzor úr — úgy érzem, nehéz feladat elé állított, megpróbálok felnôni a feladathoz. Szombaton kaptam meg kedves leveledet, és most vasárnap, már éjfélt is elütötte az óra. Csend van, családom zajos tagjai lepihentek, az én kedves Katám itt ül velem szemben, és pisolyog, mosolyog, vajon-vajon sikerülni fog-e nekem. Vágjunk bele.

Idô: öt évvel ezelôtt, egy szép nyári délután, az épülô sötétpataki csángó ház, a Vaskóé, annak az udvara. Gerendacipelés közben egy pipa dohánynyi szünetre leülve beszélgetünk. A kezdôdô barátság, amit íme, az idô is hosszan tartónak jósolt, természetesen felteszi elsô kérdését. Ki volnék én? Tudod, Péter, egy konok székely kölyök, akinek gyökerei mélyen az ôsi székely földben elágaznak, keményen itt megkapaszkodtak. Ôsi székely család sarja vagyok, valahol a múlt ködében, talán. Üknagyapám addig jeleskedett a kardforgatásban, amíg kutyabôrre is szert tett. Idôközben hát családi vagyonukat gyarapítgatták, olyannyira, hogy nagyapám már mindig úgy emlegette, hogy tehetôs, birtokkal rendelkezô kisnemesi székely család vagyunk. A birtokkal való bajlódás mellett, úgy tûnik, a tollforgatás sem volt éppen olyan nehéz, hiszen nagyapám s végül én is pedagógus pályára léptünk. Felsôcsernátonban születtem, 1946. április 26-án, a marosvásárhelyi pedagógiai fôiskola végzettje vagyok, Málnás faluba kerültem tanárnak 1973-ban, és úgy érzem, pedagógiai pályafutásom legszebb tizenkét évét töltöttem itt el, késôbb, 1985-ben a sepsibükszádi iskolához kerültem mint iskolaigazgató, és egészen 1996-ig itt tevékenykedtem.

Itt, azt hiszem, egy kis kitérôt kell tennünk, tudniillik a sepsibükszádi iskola 1928-tól az Olt mentén egyetlen fennmaradt Mikes-kastélyban mûködik jelen pillanatban is. A kastély tulajdonosa — végül is utolsó tulajdonosa — Mikes Árpi, a Mikes család utolsó férfi sarjadéka volt, tôle vette meg a falu közadakozásból az iskola számára az épületet. Amikor idekerültem mint igazgató, romos állapotban találtam az épületet, úgy éreztem, hogy ezt a történelmi és kulturális értéket akármilyen formában meg kell menteni, erre koncentráltam minden fizikai és szellemi erômet, és hál'Istennek hat év kemény munkája után sikerült eredeti történelmi formájában feljavítani, megmenteni és az iskolát úgy átalakítani, hogy az épület külsô formáján egyáltalán nem változtattam, mégis modern és funkcionális oktatási központtá tudtam átalakítani. Talán ezt értékelték az emberek akkor, amikor a '96-os választások elôtt felkértek, hogy vállaljam el a polgármesterséget. Nagyon sokat gondolkoztam ezen, hisz én úgy érzem, és akkor is úgy éreztem, hogy pedagógus vagyok, de talán apámtól örököltem azt a tulajdonságot, hogy a közért tenni kell, és végül úgy döntöttem, hogy ha már a felkérést megtették, akkor elfogadom. Így vállaltam el a polgármesteri jelölést, és azóta a község polgármestereként tevékenykedem.

Hidd el, kedves Péter, bármennyire is jeleskedô polgármester vagyok, de annak az anekdotaszámba menô elképzelésnek, amelyen annyiszor elmosolyodtunk, a kis teheneknek való bugyogóféle szereléknek a megoldását még mindig nem találtam meg... Sajnos azóta is minden reggel és minden este a fel- meg levonuló csordák rondítják a nemzetközi utat, és ha majd errefele jössz még, bizony kerülgetned kell az általuk elpotyogtatott ajándékot, mert úgy érzem, hogy ez egyelôre még anekdota marad, megoldás nem körvonalazódott sem számomra... nem találtam még olyan elképzelést, amellyel ki lehetne küszöbölni. A falu lakosságának egyik fô megélhetési lehetôsége az állattartás, ez beleillik a képbe, ezt segíteni kell, nem lehet közelebbrôl sem azt a több száz tehenet a falu utcáiról, a fôútról kitiltani, még kerülô úton sem, úgyhogy egyelôre el kell ezt tûrnünk. Adott helyzet, bele kell illeszkedni, evvel együtt kell élni. Több alkalommal elmeséltem azt az elképzelésünket, amelyet végül is nevetgélve közösen alakítottunk ki, a vendégeinknek, sôt magyarországi barátaink még videofelvételt is készítettek az estefelé hazavonuló csordákról, úgy premier plánban, ahogy az megtörténik, ôk is megmosolyogták azt.

Végül is nem adtam fel teljesen a harcot, mert arra az évszázados idillikus faluképre, ami a napi fel- és levonuló csordákra vonatkozik, volna ötletem, megoldási lehetôségek, azonban, sajnos, a jelenlegi konjunktúrában ezek egyelôre utópiák maradnak, többek között az egyes kerülôutakat építeni és kialakítani, a házak hátánál csordakijáró lehetôséget biztosítani, viszont a mezôgazdasági területek annyira behúzódnak a házak és a kertek végéhez, hogy a gazdák hallani sem akartak arról, hogy ezeket a területeket ôk feladják. Még hat méter szélességben sem, ahol végül is ezeket a kijáró utakat meg lehetett volna építeni. Más ötlet: a kintháló csordák létrehozása, vagyis a tehenek a legelôn tartózkodjanak tavasztól ôszig, így lehetséges a mindennapi ki- és bejárás felszámolása, viszont ez megint nagyon nehezen megoldható. Hisz ebben az esetben a gazdák olyan személyeket kellene hogy alkalmazzanak, akik naponta megfejik a teheneket a kintháló csordában, és haza is szállítják a tejet. Tehát egyelôre ez is elképzelhetetlen, mert János bácsi és Juliska néni hozzászoktak évtizedeken keresztül ahhoz, hogy reggel mielôtt elindítjuk a tehenet, megfejjük, itthon este a csordát hazavárjuk, úgyszintén megfejjük a tehenet, és ügyesen kis bögrével elvonulunk reggel is, este is a tejcsarnokba, ez végül is egy szórakozássá vált, ezt ôk szeretik, még a csarnokból hazafelé vagy arrafelé a kománéval vagy a komával egy-két szót váltunk, még az élelmesebb kiskocsmákban a pohár pálinkát is megillogatjuk, és ez így megy. Harmadik ötlet: talán a legközelebb álló és a közeljövôben a legkézenfekvôbb megoldás az volna, hogy minden reggel a csordakivonulás után és minden este a csorda hazavonulása után egy közszolgáltatást végzô autóval a fôutat lemossuk, ehhez viszont szükségeltetik az infrastruktúra kiépítése, a falu csatornázása, mert végül is nem ildomos dolog, azt a vízmennyiséget, ami megtisztítaná az aszfaltot, csak úgy az út mentén lefolyatni, hová, merre, valakinek a sáncába vagy valakinek éppenséggel az udvarára.

Ezek motoszkálnak a fejemben, de mindaddig, amíg valamelyiket ezek közül meg tudjuk valósítani, addig, hidd el, Péter, sokszor kell még sasszézni a mûúton...

Na és most jön Katica, aki földrajzilag a tájba belehelyezi Málnás községet. A község öt településbôl tevôdik össze, és ezek a települések mind hegységek közti medencékben helyezkednek el. A legészakibb fekvésû település Sepsibükszád, amely Hargita és Kovászna megye határán található, és tulajdonképpen a Dél-Hargita hegyvonulata (vulkanikus hegység), valamint a Csomád-hegység, délen pedig a Bodok-hegyvonulat zárja közre. Málnásfürdô és Málnás falu már a gyûrôdéses hegységek között helyezkedik el. Mikóújfalu, amelyik a két falu között található, szintén az Olt teraszának a folytatásaként, egy szûk kis hegyközi medencében található. A község nyugati részén van Zalánpatak, mely teljesen elszigetelt a községtôl, hegyi utakon lehet átjutni, és a Bodoki-hegyvonulatnak egy kis medencéjében helyezkedik el. A bükszádi medence besüllyedéses, vagyis tektonikus keletkeztésû. Jellegzetessége a tájnak a hôinverzió, amelynek következtében a növénykultúrának a váltakozása és övezetes megoszlása is észrevehetô. Kiegészíteném annyival, hogy Málnás község Kovászna megye legészakibb települése, határközség Hargita megyével. És most következzenek a számadatok. Közigazgatásilag Málnás község öt településbôl, öt faluból tevôdik össze, községközpont Mikóújfalu, hozzátartozik Sepsibükszád, Málnás falu, Málnásfürdô és Zalánpatak.

Talán, ha érdekes, következzék egy rövid történeti áttekintés a községet alkotó falvakról. És kezdeném Sepsibükszáddal. Fiatal településnek nevezhetô, hisz 1782-ben a Mikó grófok hozták létre a falut, olyan értelemben, hogy a Mikóújfalu határában mûködô üveggyárat áttelepítették Sepsibükszádra, hisz itt, ezen a környéken az üvegkészítéshez és üvegolvasztáshoz szükséges nagy kiterjedésû bükkerdôk adva voltak. Ebbôl kifolyólag minden lehetôség megteremtôdött arra, hogy itt egy üveggyárat lehessen létrehozni, manufaktúrát, ami végül is nemcsak a grófi birkokok mezôgazdasági jövedelmét egészítette ki, amely aránylag vékonyka volt, hanem lehetôséget teremtett arra, hogy olyan kézmûipar alakuljon ki, amely végül is létrehozott egy települést, egy falut, és ez a közel 250 esztendô, ami Sepsibükszádnak a történetét is magában foglalja, mindez az üveggyár létrehozása és mûködtetése köré fonódik.

Mikóújfalu még fiatalabb. Utalás van erre a nevében is. Az ún. Nagypatak forrásvidékén az óriási bükkerdôk védelme alatt elszórtan telepedtek meg a 18. század elején portyázó rablócsapatok, amelyek a Sepsiszentgyörgyöt Csíkszeredával összekötô út mentén fosztogattak, zavarták az utasokat, kirabolták ôket, és ezért hosszú idôn át a közlekedés nehézkessé vált. 1812-ben a gyergyószentmiklósi és csíkszépvízi "Communitas" kéri, hogy a Tusnád és a Málnás közti út mentén egy-egy puskalövésnyire az erdô vágattassék le a tolvajok miatt. Így történt az, hogy Mikó Miklós, aki ennek a területnek volt a tulajdonosa, határozatot hozott arra, hogy ezeket a szétszórtan lévô, tolvajlással és rablással foglalkozó lakósokat erôszakkal gyûjtsék össze és telepítsék le, költöztessék le a fôút mellé. Meg is történt ez, és így jött létre Mikóújfalu.

Málnás faluról már az 1312-es évben írott dokumentumok léteznek, tehát régebbi település.

Málnásfürdô a gyógyvízforrásai, borvizei, valamint balneológiai adottságai révén a múlt század végén kezdett kialakulni.

Zalánpatak keletkezése és az üveggyártás megint összekapcsolódik. Az 1600-as években egy üveghutát hoztak itt létre, amely végül is megteremtette maga körül a települést is. Nagyon találó és ide kívánkozik Orbán Balázsnak a megjegyzése, hisz valahol fémjelzi az említett települések létrejöttét, amikor azt írja, hogy "a füstölgô sötét gyár adott létet a falunak, és ekképp teremté a lelketlen a lelkest, gyár gyártá a falut, amelynek helyén még évtizedekkel ezelôtt is elhagyatott vadon terült el".

A képlet egyszerû: a természeti adottságok + jól elképzelt, jó irányba elmozduló iparosodási óhaj = települések létrejötte.

És most merüljünk el egy kissé a jelenlegi statisztikai adatokban. A község összlakossága 5162 lélek. Ez a következôképpen oszlik meg falvanként: Mikóújfalu 1968; Sepsibükszád 1896; Málnás falu 682; Málnásfürdô 446; Zalánpatak 159 lakos.

A lakosság etnikai összetétele nagyon tarka. Végül is ez magyarázható azzal, hogy az itt létrehozott és mûködtetett üveggyárak szükségszerûen vonzottak ide szakembereket, szakmunkásokat, olyanokat, akik az üvegmegmunkálásnak mesterei voltak. Ezek viszont külországból érkeztek, Európa minden részébôl. És így telepedtek meg magyarok, románok, németek, olaszok, tótok, szerbek. Egy részük kôfaragó, egy részük üveggyártó mester. Másrészt pedig a kiszolgáló alkalmazottak. Erre utalnak a család- és helynevek is, mint például a magyar származású család- és helynevek. Családnevek: Antalka, Antal, Kölce, Erdôs, Domokos, Ábrahám. Helynevek: Fenyôfarok, Feketepatak, Verespatak, Barnató, Nagyhegyes, Kishegyes, Kerekzsombor, Tóbérce, Döngô és így tovább. Román származású családnevek: Orza, Nyáguj, Bogdán, Ágra, Száfta. Helynevek: Burgyépatak, Kaszta, Butuk, Szeretula, Lopáj. Német származású családnevek: Müller, Májer, Hanzi, Bépel. Tót származású családnevek: Pirámpel, Renyák. Olasz családnevek: Gyakomelló, Gyentilló, Defrancseszkó. Idôvel természetesen ezek a családok elmagyarosodtak, úgyhogy az 1992-es népszámlálás alkalmával a lakosságnak 99 százaléka magyar nemzetiségûnek vallotta magát. Vagyis a nemzetiségi összetétel a következôképpen alakul: 47 román, 7 cigány, és a többi mind magyar. A vallásfelekezeti megoszlás úgyszintén igazolja a lakosság demográfiai megoszlását is, éspedig: Sepsibükszád és Mikóújfalu túlnyomórészt katolikus települések (elôbbiben 29, utóbbiban 56 református él). Málnásfürdô és Málnás falu református. Zalánpatak megoszlik: fele katolikus, fele református. Nagyon érdekes és egyben örvendetes, mondjam azt, hogy szociológiai jelenség is az, hogy a község lakossága stabilizálódott. Olyan értelemben, hogy az elvándorlási folyamat, ami évtizedekkel ezelôtt eléggé nagyarányú volt, most megfordult. Vagyis létezik az utóbbi tíz évben egy olyan folyamat, amit én visszavándorlásnak, visszatelepülésnek nevezek, pozitív jelenség, hisz egyrészt a városon megszûnô munkahelyek, másrészt pedig a község gazdasági lehetôségei, valamint a visszaadott földterületek felkínálta lehetôségekkel magyarázhatók, és ez maga után vonja azt is, hogy a lakosság koronkénti megoszlása is stabil. Vagyis a fiatalok az utóbbi idôben nem veszik a hátukra a hamuban sült pogácsával teli kis batyut, és nem vándorolnak el a városok felé, vagy éppenséggel határokon kívüli munkalehetôségeket keresve, hanem itt helyben, a község területén, a falvakban próbálnak megélhetési lehetôséget teremteni maguknak, magyarul mondjam úgy, hogy itt próbálnak megkapaszkodni. Ez kimutatható azokból a statisztikákból is, amelyek azt igazolják, és erre konkrét példákat is fogok mindjárt mondani, hogy, és én ezt mindig úgy fogalmazom meg, "a házasságok helyben köttetnek". Polgármesteri tevékenységem alatt 51 házasságot celebráltam, amibôl egyetlenegy volt olyan, ahol a lányt községen kívülrôl hozták, a többi 50 házasság alkalmával a fiú is, a lány is vagy ugyanannak a falunak a szülötte volt, vagy éppenséggel a szomszéd faluból kapaszkodtak össze. Ez egy nagyon érdekes és nagyon örvendetes jelenség, mindig úgy magyaráztam ezt, hogy az a fiú és az a lány, amelyik falun belül köti meg a házasságot, ott végül is létezik egy mama, papa, létezik egy após, anyós ugyanabban a faluban, mind a kettônek van egy bizonyos gazdasága, ha a két fiatal összekapaszkodik, végül valamikor a két gazdaságból egyet hoznak létre, egyesítik azt, és valahol egy megerôsödött lehetôség, az hogy ezek itt maradnak, hogy a gyerekeik is itt maradnak, hogy ezeknek a gyermekeknek itt létezik iskolájuk, és ezzel magyarázom azt, hogy a lakosság létszáma a község szintjén és a falvak szintjén is stabilizálódott, sôt az utóbbi idôben, években a lakosság létszáma lassan emelkedik. Ezzel magyarázható az ún. hazavándorlás vagy visszavándorlás. Végül is a fiatalok, középnemzedék és idôsebbek megoszlása is, számbelileg is, ebbôl a stabilizálódott helyzetbôl kifolyólag állandósult. Van egy dolog, amellyel a statisztikai adatok is engem igazolnak. Az, hogy a születési és a halandósági arány sajnos még mindig negatív a születési arány rovására. Ahogy a pap szokta megfogalmazni, több a temetés, mint a keresztelés. Községszinten ez az arány nem mondhatni hogy nagyon eltolódott, de azért a '98-as adatok szerint községszinten 97 elhalálozás történt, és 53 születés összesen. Tehát ez még mindig negatív mutató.

A megélhetési lehetôségek helyben tartják a falvak és a község lakosságát. Ez valahol azzal is magyarázható, hogy Málnás község gazdasági potenciálja erôs. Olyan értelemben, hogy ipari egységeink vannak, amelyek a munkaerô nagy részét foglalkoztatják. Fôleg a férfi munkaerôt. Hisz azok a kôbányák, szám szerint öt darab, közel 500 munkalehetôséget biztosítanak a férfiak számára. A Málnásfürdôn mûködô likôrgyár és borvíztöltô pedig 100 munkalehetôséget kínál a nôk számára. Ezzel magyarázható az, hogy a foglalkoztatás nagyrészt inkább az ipari egységekben és nem a mezôgazdaságban történik. A mezôgazdaság mindig csak kiegészítô jövedelmet ajánl a lakosság számára. Hiszen mezôgazdasági területeink, fôleg a szántóterületek, gyenge minôségûek, viszont ennél nagyobb lehetôség, és mindig mondom az embereknek, mindig próbálom, hála Istennek eredménnyel, rávenni ôket arra, hogy ne a földet túrják, mert az csak a háztáji szükségletnek a kielégítôje, hanem az állattenyésztésre fektessenek nagyobb hangsúlyt. Ebbe fektessék az erejük nagy részét, hisz természeti adottságainkból kifolyólag ez egy potenciális lehetôség a megélhetésre. Óriási kiterjedésû legelôterületeink vannak, 4100 hektár községi szinten, és nagyon jó minôségûek. Az adatok szerint úgy néz ki, hogy a folyamat a '90-es évek után be is indult. Olyan szempontból, hogy végül is rájöttek az emberek arra, hogy az állattartás, ámbár nagyon lekötô foglalkozás, hisz éjjel-nappal az állatok mellett kell lenni, viszont egy jó jövedelmi forrás is. Ez azzal is igazolható, hogy 1990-ben Sepsibükszádon csak egyetlen tehéncsorda létezett, jelen pillanatban pedig hét tehéncsorda járja a legelôt. Végül is rájöttek az emberek arra, hogy az állattenyésztés nem biztosít nagy jövedelmet, de jövedelemkiegészítésnek nagyon jó, mert végül a tejecske mindig eladható, a csarnokok átveszik, és kisebb-nagyobb késéssel ki is fizetik. Egy alkalommal megnéztem a Sepsibükszádon kifizetendô összegeket, és bizony olyan állattartó gazdáknak a nevét is láttam az esedékes kifizetési lapon, ahol a leadott tej értéke a 2—3 millió lejt is meghaladta egy hónapban. A legkevesebb egy idôs nénié volt, aki 271 ezer lejt kapott az egyetlenegy kis tehénkéje után leadott tejért, ami a nyugdíjacskáját bizony kiegészíti. Végül is ez azt jelenti, hogy a mezôgazdaságban az idôsek dolgoznak, a középkorúak és a fiatalok valamelyik ipari egységnél próbálnak elhelyezkedni. Fôleg a kôbányák azok, amelyek lehetôséget biztosítottak és jelenleg is biztosítanak erre. Ez jó kereseti lehetôség; nehéz testi munka, ez tény és való, én nem dolgoznék a kôbányában, ez biztos, nem másért, nem vagyok kényes székely legény, viszont nagyon nehéz munka. Télen a hidegben, mínusz 15—20 fokon törni a követ, nyáron a nagy melegben és a porban, de a fizetés kompenzálja mindezt, és egy stabil megélhetési lehetôséget biztosít a családok számára. Hál'Istennek végül is nagyon kevés az olyan, aki arra szánja magát, hogy külföldi munkavállalással próbáljon megélhetést keresni. Községi szinten nagyon kevés azoknak a száma, akik ideiglenesen külföldi munkát vállalnak, a másik pedig az, hogy lassacskán az évek folyamán az ingázás is kezdett megszûnni. Azok, akik a községbôl még a '70-es évek elôtt a nagyobb városokba ingáztak, és ott keresték a munkalehetôséget, a '90-es években megint ugyanabba a visszafordulási folyamatba tartoznak. Megpróbálnak elhelyezkedni a községi és helyi ipari egységekben. Az ingázók száma minimális. Nagyon kevesen járnak Sepsiszentgyörgyre, még kevesebben Brassóba dolgozni. Lehetôség a helyi foglalkoztatásra van, és ki is használják, hisz a kôbányák lehetôséget biztosítanak a kôfaragásra azok számára, akik a kôbányákból mentek nyugdíjba. Azok a személyek, akik jó kezû kôfaragókká váltak, magánalapon vállalnak különbözô olyan munkákat, amelyek elég jó pénzt hoznak a konyhára. Építendô házak alapját faragják ki kôbôl, sírköveket, mûtárgyakat, és ezek mind kiegészítik a jövedelmüket. Nem nagy ezeknek a kôfaragóknak a száma, viszont ez is egy lehetôség arra, hogy azt a kevés mezôgazdaságból származó jövedelmet vagy azt a kevés nyugdíjat kiegészítsék.

Az emberek hangulata, munkakedve, a morál változó. Meg tudom érteni ôket. Mert nagyon sok esetben a velük folytatott beszélgetésben, a hozzám fordulók, a nekem elmondott panaszok alapján meg is tudom ítélni azt, hogy miért ilyen hullámzó ez a munkakedv. Azzal magyaráznám, hogy a nehéz mezôgazdasági munka — azokat, a fölterületeket megmûvelni, lévén mind dimbes-dombos, vagy éppenséggel az állatoknak a téli takarmányt nyár folyamán elôkészíteni — nem éppen könnyû munka. Viszont ha összevetjük, hogy mennyi a ráfordított munka, és mennyi a mezôgazdasági vagy az állati termékek értéke, ez nem fedi egymást. Igaza van azoknak az embereknek, akik azt mondják, hogy a kettô közötti különbség az ô ráfordított munkájukat közelrôl sem teszi jövedelmezôvé. Mert mindaddig, amíg egy tehén többet fogyaszt, mint amennyit termel, több munkát igényel az eltartás, mint az általa adott tej értéke, megértem tehát, miért nyûgösek a gazdák. Nagyon nyûgösek a földmûvelôk, viszont más lehetôségük nincs. Evvel foglalkozni kell, ha nehezen is, mert ugyan kevesebb a jövedelem, mint a befektetett munka, de végül is több, mint a semmi. Valamit ez is hoz a családnak, és megélhetést biztosít. Az utóbbi idôben, két-három évben az állami munkáknál is volt és van nem kevés probléma. Talán ez a privatizációval magyarázható. A bizonytalanság, hogy megindult a mi községünkben is az állami egységek privatizálása, és az a bizonytalanság, hogy vajon ki megy, ki marad meg, lesz-e még munkahely, vajon számunkra, magyarok számára marad-e munkahely, ez egy bizonyos fokig az emberek hangulatát bolygatja olyan értelemben is, erre példa van már, hogy a községben privatizált kôbányák olyan magánkézbe kerültek, amiknek a tulajdonosai nem éppen a legkorrektebbül viselkednek az alkalmazottaikkal, de nem azt a fizetési rendszert használja, mint amit a még mindig állami kôbánya, sokkal alacsonyabb bérért sokkal nagyobb tempót, munkaritmust követelnek, s ebbôl következôen ez a privatizációs folyamat az idén véglegesítôdik, ennek következtében az eddig a kôbányában dolgozók nagyon is felteszik maguknak a kérdést, hogy majd hogyan lesz tovább. Én nagyon remélem, hogy ez a probléma pozitíven oldódik meg, nagyon remélem, hogy a mi kis régiónknak nemcsak az eddigi gazdasági potenciálja marad meg, hanem majd kialakul egy nagyon komoly turizmus, ami jövedelemforrás is lesz. Hisz a lehetôségek és a természeti adottságok erre megvannak. Én mindig azt mondtam, hogy létezik ennek a vidéknek egy mágnese, amit Szent Anna-tónak nevezünk, amely bel- és külföldi turistát valósággal vonz erre a vidékre, ezt a lehetôséget viszont ez idáig nemigen használtuk ki. Ettôl arrafele viszont nagyon jó volna rátérni a turisztikai adottságok és lehetôségek kiaknázására. Igaz, hogy idô- és pénzigényes a turizmus kiépítése, de valahol ez is egy lehetôség lenne a megélhetéshez.

A község gazdasági lehetôségei messze felülmúlják a megye más községeinek gazdasági potenciálját. Talán Málnás községgel ilyen szempontból a versenyt Zabola és Uzon veheti fel. Összegezvén: a gazdasági potenciált én úgy tudnám elképzelni, hogy alapfoglalkozás a kômegmunkálás. Lehet az bánya szintjén, ipari mennyiségben vagy éppenséggel helyi foglalkozásként jó kezû kôfaragók által, ez idôvel ki kellene hogy alakuljon. Véleményem és meglátásom szerint emellett tehát óriási lehetôség lenne akár a faluturizmus, akár a tömeges turisztika kialakítása.

A székelyekrôl is kérdeztél. A székelység az egy külön fogalom. Fôleg a mi vidékünkön. 1877-es adatok szerint Málnás községet a Székelyföld, Háromszék nem fogadta be mint tiszta székely települést. Egészen 1877-ig Sepsibükszád és Mikóújfalu Felsô-Fehér vármegyéhez tartozott, éppen azért, mert Háromszék megye megtagadta ôtet. Olyan értelemben, hogy nem voltak tiszta székely falvak. Mindez érthetô. Összetételük vegyes erdetû volt. Csak az 1877-es döntés alapján került Málnás község Háromszék vármegyéhez. Olyan döntés alapján, hogy ettôl az idôtôl már annyira kristályosodott, tisztázódott az etnikai összetétel, hogy végül is elfogadhatóvá vált mint székely falu.

Mármost, ez nagyon sok mindent megmagyaráz. Végül is az, hogy jelenleg magyar község, ez egy dolog. De nem székely. Az a 250—280 év, amióta léteznek ezek a falvak, nyilvánvalóvá teszi, az elôbbi adatok alapján is, hogy nem székely eredetû falvak, hanem vegyes eredetû települések. Talán úgy fogalmaznám meg, és erre úgy egy kissé büszke is vagyok, hogy Sepsibükszádon a jelenlegi lakósok közül igazi székelynek én magam magamat nevezem meg, Péter barátom, ha nagyot akarok mondani, de ez így van. Ám a székelymagyar tudat az élô az emberek között. Nagyon kategorikusan és nagyon határozottan elhatárolják magukat a származásuktól, ôseiktôl, és magyarnak mondják magukat, sôt székelyeknek nevezik magukat, még akkor is, ha nevük Pirámpel vagy Orza. Ezt el kell fogadni. Végül is mindenki annak tartja magát, aminek akarja. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy egy magyar községet vezetek, ahol a lakosság 99 százaléka magyar. De az ôsi székely tudat nem itt keresendô, és nem is itt találandó. Ezzel magyarázható az is, hogy kulturális értékeink nincsenek. Már olyan értelemben nincsenek, hogy ôsi szokások nem léteznek. Jellegzetes, vidékre szabott népviselet nincsen. Ami van, az vegyes. A háromszéki és felcsíki keveréke. Egyetlen kulturális hagyomány, amely ezen a tájon létezik, az a farsang idôszakához kapcsolódik. Ez egy jellegzetes régi hagyomány. Tulajdonképpen családos emberek, tehát férj-feleség külön meghívóval vehetnek részt ezen. Nagyon röviden: úgy néz ki, hogy aki a szervezôbizottságtól megkapja a meghívót, az visszaválaszol, hogy igenis hajlandó vagyok részt venni, vagy nem vagyok hajlandó a kosaras bálra elmenni. Akik viszont igen, azok otthon felpakolják a kis kosarukat, amibe aztán az égvilágán mindent beleraknak, és azt a szombat estét tánccal, evéssel, ivással közösen egy kis rövid mûsorral együtt töltik el. A másik, ami az ôszi idôszakra vonatkozik, az úgynevezett szüreti bál. Az ifjúság privilégiuma. Ôk szervezik, ôk rendezik, ôk vezetik le. Ôk adják a mûsort, ôk fogadják a zenészeket, ôk vonulnak fel a faluban is, székely ruhában, feldíszített szekérrel, lóháton a fiúk, szekérben a lányok, végigjárják a falut zeneszóval, utána pedig kezdôdik az esti táncmulatság. Ez egy, két, három napig is eltart, attól függ, mennyire ügyesek a szervezôk, és mennyire bírják a legények, leányok. Itt kell megjegyeznem egy olyan dolgot, amit mindig kifogásoltam, úgy érzem, hogy itt szükséges elmondani. Édesapámtól tanultam meg azt, hogy a pedagógus a falunak a lámpása. Íratlan törvény volt, mint mindig, mondta édesapám, hogy a faluban élô pedagógus az kultúrmunkát kell térítésmentesen, bérmentesen, szívbôl-lélekbôl végezzen. Ez, úgy érzem, az utóbbi idôben, az utóbbi éveknek egy kihaló íratlan törvénye. Sajnos a pedagógusok egy része ezt nem vállalja. Vannak, akik megnézik azt, hogy mit kapnak érte, vannak, akik egyszerûen kényelembôl nem foglalkoznak a mûvelôdést óhajtó és ebbe bekapcsolódni vágyó ifjúsággal. Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy erre nekik nincs adottságuk, tehetségük, pedig nem így van. Én annak a híve vagyok, hogy természetesen amatôr szinten, de a falu ifjúságával, sôt a középkorúakkal is ilyen szempontból nagyon kell foglalkozni. Ezt próbáltuk meg a feleségemmel 1990-tôl megindítani, színdarabok, népi táncok, tánccsoportok létrehozásával olyannyira, és ezt sikernek könyvelem el, hogy külföldi szereplésre is sor került ezekkel a kultúrcsoportokkal. Sajnos a jelenlegi munkaköröm annyira elfoglal, hogy nem tudok már velük úgy foglalkozni. Oszlófélben, bomlófélben is vannak ezek a csoportok. Kértem a tantestületeket, hogy valahol kéne ezt vállalni, folytatni, ezek a fiatal gyerekek nem kellene hogy szétoszoljanak. Sajnos nem jött össze.

Kis kiállításunk, amely az itt mûködött üveggyár megmaradt és fennmaradt termékeibôl alakult, gyarapodik. Az a bemutatóterem, amelyet a feleségemmel közösen hoztunk létre, már szûknek kezd bizonyulni tárgyak kiállítására. Van egy olyan elképzelésünk, hogy egy kis múzeumot szeretnénk létrehozni, amelyben el lehetne helyezni mindazon üvegygyári termékeket, amelyek megmaradtak, amelyek a környékrôl gyûlnének össze. Gondolok itt a Mikóújfalu mellett, a Zsombortetôn mûködött valamikori üvegygyár termékeire, gondolok a zalánpataki üveggyáréira is, ott még mindig él az öreg Karácsony Zoli bácsi, aki lelkes híve volt a fennmaradt zalánpataki üveggyári termékek összegyûjtésének és megôrzésének. Ehhez csatlakozna a jelenlegi sepsibükszádi gyûjtemény. És ha a kis múzeum megépülne Bükszád központtal, akkor azt mondhatnám, hogy ennek a kis régiónak egy jellegzetessége tömörülne egy helyre.

Nagyon sajnálom végül is, hogy ezeknek az üvegtárgyaknak a gyûjtését nem hamarább kezdtük meg. Tudomásunkra hozták egyes személyek, akik komoly értékekkel is rendelkeznek, hogy elôttünk a falut és a környéket sajnos olyan mûgyûjtôk fésülték át, akik ebbôl kereskedelmet csináltak. Én úgy fogalmaztam meg mérgemben akkor, hogy ezek az amatôr mûgyûjtôk az embereket és a falut kirabolták. Potom áron vagy éppenséggel ajándékképpen összeszedték az értékes üvegtárgyakat, amelyek így idegen kézbe kerültek. Amikor elkezdtük a gyûjtést, éreztem is egy bizonyos idegenkedést az emberek részérôl. Vajon mit is akarnak ezek megint? Miért is kéregetik a még mindig féltve ôrzött üvegtárgyakat? Talán arra gondoltak, hogy ugyanarra a sorsra jutnak ezek az értékes poharak és vázák, mint az elôdeik. De amikor látták azt, hogy igenis létrejött az a kis állandó kiállítás, és amikor látták azt, hogy az általuk adományozott termék címkével ellátva ott díszeleg a kis vitrinben, kis tárolóban, akkor már jobban kinyiladoztak, megnyíltak a dugott kis szekrénykék, szekrényajtócskák, sôt már kezdték saját maguktól felajánlani idôsebb emberek olyan tárgyaikat, amelyeket eddig eldugtak, féltve ôket. Így gyûlt össze több mint száz kiállítási tárgyunk, és tudjuk, hogy még mindig nagyon sok lappang. Egyezséget kötöttünk azokkal az emberekkel, akik a múzeum számára át óhajtanák adni ezeket, hogy mindaddig, amíg nincs meg a lehetôség a bôvülésre és a további kiállításra, addig ôk tartják, ôrzik ezeket. És ha majd a kis múzeum megnyílik, ott és akkor majd helye lesz ezeknek az értékes üvegtárgyaknak.

A helyi lehetôségek, munkalehetôségek egy bizonyos fokon, egy bizonyos kategóriában és körben megállnak itt, ebben a régióban. Nem próbálnak, nem próbálunk, mea culpa ez az én hibám is, az eurorégiós kibontakozás felé orientálódni. Nem próbálunk más lehetôségeket pályázni. Az igazság az, hogy talán én is, és azok, akik részt vettünk ezen a rendezvényen (Hogyan pályázzunk? Szeminárium. Sepsiszetgyörgy, 1999. február 12—13), amit én egy nagyon értékes rendezvénynek tartok, nekem is ott kezdett felnyílni a szemem. Hát, uraim, még más lehetôség is van. Ahhoz, hogy községfejlesztést, ahhoz hogy infrastrukturális megoldásokat meg tudjunk valósítani, íme lehetôségeket kínálnak nekünk, és csak ki kell használnunk azokat. Azt hiszem, hogy a székely furfang és a találékonyság ilyen irányú elmozdulása sokat hozhat a konyhára. Ide embereket kell találnunk, akik ráhangolódnak erre, mert még mindig, ezen a szinten, a helyi lehetôségeket sem próbáljuk megvalósítani a jövedelmezôség irányába. Idegen források felmutatása és idegen források becsorgatása a községbe és a község érdekei szerinti felhasználása, az még egy távlati dolog. Azt hiszem, hogy itt sokat kell tanulnom, azt hiszem, hogy ilyen irányba el kell indítani olyan embereket, akik receptívek ezekre a megoldásokra. Ez a jövô kérdése.

Én azt hiszem, hogy itt is mindenki politizál. Ki csendesebben, ki hangosabban, de mindenkinek van politikai melléállása. Úgy érzem, hogy ezek a falvak, amelyek a községhez tartoznak, nagyon pozitívan mozdultak meg politikai irányba. Minden egyes faluban mûködô RMDSZ-szervezet van. Összhangban, közösen, jó irányú politikai elképzeléseket képviselnek. Hadd meséljem el itt azokat a megható éleményeimet, amelyek az évek során meg is leptek engem. Például 1989 utolsó napjai, euforikus helyzet, mindenki felszabadultan örvend, és ha látta volna valaki, mert én láttam, és nagyon jólesett, hogy egyik napról a másikra mennyi féltve ôrzött piros-fehér-zöld zászló került elô és vonult fel az utcán. És ez azóta is megy és folytatódik. Minden évben újabb március 15-i emlékmûvek jelennek meg, erre talán büszke is vagyok, és büszkék is vagyunk, nem hiszem, hogy létezik a megyében még egy olyan község, ahol négy emlékmûvet emeltek nyolc év alatt. Ez viszont Sepsibükszádon létezik.

Ami azt illeti, az a bizonyos rendtartó székely falu az ô testre szabott törvényeivel egy kissé rendetlenné vált. Nem vagyunk nagyon törvénytisztelôk. Talán ez a nagy demokrácia úgy értelmezett, ahogy nem szabad értelmezni, akkora szabadságot adott, hogy elfelejtettük az ôseink által nagyon komolyan megfogalmazott falutörvényeinket. Ez tény. Szomorú, hogy ezek a régi falutörvények csak az öregek tudatában léteznek. Sokszor elmondják azt, hogy hogyan is volt, és bizony, amikor a legelôre ki kellett menni, akkor aztán mindenki pucolt, ember, állat. És addig az állat, amíg a gazda elöljárók meg nem engedték, addig el nem mozdulhatott. Vagy akkor, amikor közmunkát, kalákát kellett végezni, akkor kifogás nem volt. Még a betegnek sem. Akkor egyszerre léptek a köz érdekében. Azt hiszem, hogy ezt az összetartást, ezt a végül is falutörvények által megszabott összefogást igazolja az is, hogy szétvert falvaink templomot tudtak építeni maguknak közös erôvel, iskolákat, egyházi méltóságoknak lakást, iskolaigazgatóknak szolgálati lakást építettek közös erôvel. Hogy ez most mennyire mûködik? Sajnos semennyire. Régi falutörvényeinket elfelejtettük. Az új állami törvényeink rosszak. Nem lehet ôket alkalmazni. És ha próbálnánk is alkalmazni, nagyon nehezen lehetne érvényt szerezni azoknak, mert mindeniknek megvan a maga kibúvója, nem konkrétak, nem testre szabottak, és ebbôl kifolyólag problémáink vannak. Azt hiszem, itt bejátszott az elmúlt negyven év is. Akkor, amikor azok a jó régi hagyományok, hogy "az enyém az enyém, és a tiedhez nem nyúlok", azok elmosódtak. Mindenki tudta, hogy közös, ami közös. Azt szét lehetett szedni, szét lehetett hordani, el lehetett lopkodni, és azt hiszem, hosszú idô el kell hogy teljen addig, amíg újra kialakul az éntudat, újra kialakul a magántulajdon tisztelete. Ehhez viszont nagyon-nagyon hosszú idô és rengeteg türelem szükséges.

Egy kicsit távolról indultunk, de azt hiszem, megközelítettük a témát. Lehetôségünk adódott testvérfalu kapcsolatot felvenni már 1990-ben a magyarországi Berhida községgel. Igazi testvérkapcsolat alakult ki. Minden évben meglátogatjuk ôket, ôk is meglátogatnak minket. Annyira elmélyült ez a kapcsolat, hogy nemcsak családi barátságok szövôdtek, hanem már házasság is lett ebbôl a viszonyból. Bükszádi lány berhidai fiúhoz ment feleségül. A tavalyelôtt felnôtt csoporttal mentünk Berhidába. Falunapokra. Egy busznyi bükszádi kirándulócsoport indult el. El tudod képzelni, hogy ami egyszer szem-szájnak kell, azt mindent megadtak ott, tenyerükön hordoztak, és amikor eltelt a harmadik nap, az egyik falusi bácsi, bükszádi bácsi, estefelé odajött hozzám az utcán, Berhidán, és azt mondta nekem: "Polgármester úr, tessék elhinni, nagyon jól érzem itt magamat. Nagyon-nagyon kedves emberek. A lelküket is kiteszik értünk. De úgy hiányzik a bugyogói borvíz, és úgy hiányzik a bükszádi levegô." És akkor elgondolkoztam, hogyhogy rossz a mi helyünk? (Utalás. Egy alkalommal egy bükszádi bácsi élete summájaként azt mondotta nekem: "Tanár úr, nem rossz idôben, hanem rossz helyre születtünk.") Balogh Péter nagyapám, akit imádtam, azért is lett a fiam Péter, mindig elmondta nekem a következôt, és ez úgy megragadt bennem. Idézem: "Ne hagyd el a szülôföldet, ne hagyd el az ôsi házat." Azt hiszem, hogy ez a pár szó, ez annyira helyhez kötött, és annyira belém oltotta a szülôföld szeretetét, hogy én azt mondanám, hogy sem az idô, sem a hely nem rossz, ahol mi születtünk. Én az idôvel és a hellyel is nagyon meg vagyok elégedve. Hogy az idôben voltak nehézségek? Ez igaz. Ezeket a nehézségeket, ezeket a megpróbáltatásokat a székely nemzet, a székely nép évszázadokon keresztül leküzdötte. Megküzdött a helyért, megküzdött a létért is, és fennmaradt. Létezik. Máshol idegen vagy. Igazán itthon a szülôföldön vagy. Nagy vonzás a szülôföld. Óriási mágnes. És azt hiszem, hogy történelmi példa, hogy ha nehezen is, ha keményen is, de a székely az mindig itt érezte jól magát. Itt küzdött meg a létért, a fennmaradásért, és ezért nem találom rossznak a helyét. Nem is tudok mást elképzelni. Ez az igazság. Én is csak azt tudnám mondani, amit az a bükszádi bácsi mondott, ahányszor elmentünk innen: Gábor, ahogy haladtunk és a kilométerek fogytak, ahogy gyarapodtak a hátunk mögött, úgy éreztem, hogy valahogy jó volna megfordulni, visszajönni. Engem nagyon köt a hely is, az idô is.

Kedves Péter, azt hiszem, hogy igaza volt nagyapámnak, hogy ne hagyd el az ôsi földet, mert mást nem találsz jobbat. Nincs. Ennél szebb, ennél jobb, ennél "bölcsôibben ringatóbb" számomra nincs. Én ôseim által itt születtem, ôseimen keresztül itt éltem, és úgy szeretném, ha utódaim is itt élnének. Nekem külföldön élô rokonaim nincsenek. Se közeliek, se távoliak. A családomból a Székelyföldet senki nem hagyta el, és én erre nagyon büszke vagyok. Azt hiszem, hogy pontosan ezért igazol engem, hogy sem az idô, sem a hely nem rossz.

Maradok baráti üdvözlettel, öleléssel, puszil Katalin, puszilnak a gyerekek, várunk, hogy gyere errefele, és most már elnézésedet kérem, még egy kis türelmed legyen, és kerülgessed ezeket a tehénpalacsintákat a kora nyári hajnalokon, lehet, hogy rövidebb-hosszabb távon megoldódnak a dolgok, de azért a Szent Anna-tó, a Sötétpatak és a bugyogó borvíz, azt hiszem, téged is visszahoz ide. Nem egyszer, többször.

Bükszád, 1999. március 8.

E.P. megjegyzése: eredetileg egy félig irányított beszélgetésre készülôdtünk. Nem jött össze. Másodízben szabályos szociológiai interjúra gondoltam. Ilyen értelemben küldtem el 12 csomagba szervezett felvezetô és tárgyi kérdéseimet. Végül Balogh Gábor, illetve a kérdéskör logikája úrrá lett a kérdéseken. Ez a helyes, és a dolog elgondolásának autonóm formájába öltözött. Alakilag hangkazetta, mûfajilag levél.