A bukaresti Steaua labdarúgócsapata, néhány héttel-hónappal azután, hogy 1986-ban elhódította a Bajnokok Európa Kupáját, Székelyudvarhelyre látogatott, barátságos mérkôzésre. Talán a közeli Szovátán üdülhettek éppen, és úgy kerültek oda — a legenda szempontjából nem is ez a lényeg. Mert az udvarhelyi Haladás (akkor még nem Hargita vagy Budvár) a komolyan vett küzdelemben, telt lelátók elôtt legyôzte a BEK-serleg birtokosát. Utána hónapokig lehetett mondogatni: "Tulajdonképpen mi is megnyerhettük volna a BEK-et."

Ennek a szövegnek a változó Udvarhelyrôl kellene szólnia, a városhangulat fókuszpontokban való lecsapódásairól, egy olyan korszakban, ahol a várakozás talán az egyetlen állandó pont — vagy mégsem. A '80-as és '90-es évekrôl, ráadásul egy változó nézôpontból, ahonnan a figyelemre méltó dolgok természete csupán azért egyanyagú, mert a megfigyelô folytonos önmagával. Talán. Maradjunk tehát a legenda mûfajánál, amely megvédelmez a ferdítések vádjától — a tanúskodó tudja, látja, hiszi, hogy amikor Szent Margit leveti ruháját, a sötét szoba kivilágosodik. A kérdés persze az, hogy mirôl szól ez a történet: Szent Margitról, a tanúskodóról vagy valami egészen másról.

Nem véletlen, hogy a foci belekívánkozik a legendába, már csak azért sem, mert az udvarhelyi Haladás évekig a feljebbjutásért küzdött a '80-as években, mindig az elsôk között végzett csoportjában, de sohasem legelsôként. Hargita megyének akkor sem volt, most sincs (legalább) "B-ligás" csapata. A Haladás mindenesetre nagy tömegeket és érzelmeket mozgatott, a román nyelvû, Informatia Harghitei nevû megyei napilap állítólag annak köszönhette jobblétét, hogy minden hétfôn leközölte az azelôtti nap focieredményeit és rövid összefoglalókat is a meccsekrôl. (A Hargita, a magyar nyelvû lap csak kedden jelent meg a hétvégi szám után.) A hétfôi számot ezért már eleve jóval nagyobb példányszámban nyomták, mint a többit, és hétfô reggelente sorok álltak az Erzsi néni asztalánál, a postán. Fôleg, ha idegenben játszott a csapat. Ez az Információ vitte a lapot.

De a '80-as évekhez hozzátartoznak az improvizált, hordozható tévéanntennák is, amelyekkel egy-egy autós társaság sporttévéstül kiült a Szarkakô tetejére, és a magyar válogatott meccseit nézte a szemcsés képernyôn. Aztán a bolgár tévét is fogni képes antennák a tetôkön, amelyek fôleg vébék, Európa-bajnokságok elôtt sokasodtak szemmel láthatólag. Nemrég készült kábeltévé-történeti összefoglalójában Katona Zoltán szinte egyenes összefüggést lát a közös meccsnézések, tévézések, videózások és az udvarhelyi kábeltelevíziózás korai, magas színvonalú jelentkezése között (Korunk 1998. 11.). Ehhez persze az is kellett — mint Katona Zoltán is mondja —, hogy a román válogatott ne jusson ki sem az 1986-os, sem az 1988-as nemzetközi megmérettetésekre; a román tévé helyett ezért muszáj volt más, alternatív megoldásokhoz folyamodni. A dugig telt vállalati (!) klubteremben az 1986-os vébédöntôt a megfelelô megjegyzések kíséretében mintegy ötven-hetven (vagy tán több?) ember nézte végig.

Ezzel a jelenséggel, a videózás, tévézés óriási súlyával — ami megtámadhatatlanul összefügg a focival — már a mába is érkeztem. Túlságosan is hamar. Mert a nyolcvanas évek (ifjúsági) kultúrájához még sok minden hozzátartozik. Például azok a sorok, amelyek az Erzsi néni postai asztalánál az Ifjúmunkás friss számaiért kanyarogtak. Az olvasási szokások is hamar kialakultak: gyorsan átlapozni az elsô oldalakon vagy eleve a végén kezdeni, ahol Mihály István okos, kritikus hangvételû zenés rovata kezdôdött. A "Modern Talking"-vita, amely ebben a rovatban zajlott, nemcsak egy színvonalas ifjúsági lap ügye volt, hanem "helyi" ügy is. Ebben az idôben sajátos öltözködési szokások alakultak ki — terepszínû vagy vadász-zöld mellények, felsôk, nadrágok, ami, utólag visszagondolva nemcsak életmódbeli, nemzedéki lázadást, elkülönülést jelentett, de egy nemzedék intellektuális igényét is valami más iránt. Pontosabban: az intellektuális igény találkozott egy zenei és egy szövegvilággal, amelyen keresztül egyszerûbb, primérebb volt az önmegfogalmazás. Nem volt véletlen, hogy az Ifjúmunkás-vitákban melyik "oldalon" jelentkeztek a logikusabb, mélyebb érvelések. A szó szoros értelmében teltházas koncertek — Autostop MS, Voltaj, Iris —, amelyeket néha csak körítéssel, hazafias nótákat éneklô egyszálgitáros fellépôkkel lehetett megszervezni, valamiféle megtapintható közösségi érzést jelentettek, ahogy a focimeccsek is. Pótlékait az alig létezô közös alkalmaknak.

A "felnôttek" kulturális-világnézeti lázadása ennél többnyire kevésbé volt látható vagy látványos. Rádióhallgatás, színielôdások (akkor még viszonylag sok), jelentôségteljes összenézések. Kulturális lapok járatása, fogyó könyvbemutatók. De ez nem az én legendám.

A nyolcvanas években belépôjegyeket gyûjtöttem. Koncertek, cirkuszi elôadások, operett, mozi, különféle vetítések jegyeit megôriztem, felragasztottam A4-es lapokra, melléjük írtam a dátumot és egy címszót, hogy körülbelül mi volt az esemény. Azok a lapok, amelyek most is megvannak valahol, maguk is egy történet fejezetei.

Egyik kedves barátom, "külsô szemlélô", lelkesülten s ugyanakkor hümmögve jön vissza Udvarhelyrôl. Döbbenetes, hogy milyen mozgás van ott, mondja. Sejtem, mire gondol. Túligénylés a mobiltelefonok iránt, egymásután induló cégek s ugyanakkor az Udvarhely-mítoszhoz egyre inkább hozzátartozó magas lakásárak. Többnyire Bukaresthez, Kolozsvárhoz szokás mérni, szinte dicsekedve, az árakat. Vagy Budapesthez. Az egyre stabilabb imidzs része az egy fôre esô autók száma is, amely állítólag a legmagasabb az országban.

A nyolcvanas években csak egyetlenegy helyen, a Sportcsarnok büféjében lehetett sárgadinnyedzsemet vásárolni. A befôttesüvegeknek különös formája volt, nyilván, mert valahol külföldön gyártották. Többször visszajártam oda vásárolni, egy idô után elfogyott a dzsem. Nemsokára a büfét is felszámolták.

A mozgalmasságnak felhangjai is vannak. Ezek a felhangok pedig visszavesznek valamit a lehetôségekbôl, amelyeket a kezdeményezôkészség, a kreativitás, a jó reakcióidôk megteremthetnének. (Ezért az Udvarhelyrôl visszatérô barátom hümmögése is.) A legendának ehhez a részéhez több dolog is kapcsolható. Elsôsorban talán az a kétfelé osztottság, amely az udvarhelyi sajtót (és egyre nyilvánvalóbban nemcsak azt) évekre visszamenôleg jellemzi. Az a sajtóvilágban talán szükségszerû — és a piac törvényeihez hozzátartozik —, hogy a rivális lapok, tévéadók nem szeretik egymást. De ebbe a körbe, az egymás nem kedvelésébe belekerülnek a közélet szereplôi is, egy-egy sajtóterméken belül következetesen és mindannyiszor feketére vagy fehérre mázolva. Ugyanakkor szemmel láthatólag nem értékrendek különbségérôl van szó — legalábbis ami látható, az nem errôl szól —, inkább személyes és közvetlen érdekbôl származó konfliktusokról. Pedig a konfliktus kezelésének egyik lehetséges módja éppen az lehetne, ha egy értékrendek közti eltérést hoznának felszínre a konfliktus színpadra állítói — talán van ilyen is, csírájában, a megfogalmazott felszín, illetve a mögöttes, de azért belátható érdekellentétek alatt. Ha nincs, annál rosszabb.

Röviden és tényszerûen a (mostani) pólusokról annyit, hogy egyfelôl létezik a Digitál 3 Televízió (amely egy kívülálló számára rendkívül meglepô és látványos egyesülésbôl, a korábbi két pólust jelentô UTV-bôl és az Ati Beta Televízióból született) és a hetente kétszer megjelenô Udvarhelyi Híradó, másfelôl pedig a Prima Rádió és az Udvarhelyszék címû hetilap. A dolgokat esetenként bonyolítja az újságírók, szerkesztôk vándorlása is egyik sajtóorgánumtól a másikig. De ez a konkurencia pozitív oldalához tartozik. Mert ilyenek is vannak. Az Udvarhelyszék például, kihasználva az Udvarhelyi Híradó egyre kommerszebbé váló arculatát, lapkoncepcióját, egy igényesebb, gondolkodóbb réteget célzott meg feltûnésekor. Mondhatni sikerrel. Terjedelmes kulturális rovattal indult a lap, és olyan fontos, nagyobb lélegzetû tanulmányokat közölt — Molnár Gusztáv erdélyiség-problémákról szóló írását például —, amelyek a kulturális lapok hasábjain jóval kevesebb olvasóhoz juthattak volna el. Nyitott ugyanakkor a lap a román értelmiségi réteg felé is, amellyel talán kialakítható egy közös tárgyalási alap. Az Udvarhelyi Híradó reakciója nem késett sokáig, mûvelôdési rovata sokkal színesebbé, élôbbé és — idônként — polemikusabbá vált. A korábbi múltcentrikusság, szimbolikus eseményekrôl való beszámolók felôl az aktuális kulturális jelenségek, problémák többirányú megközelítése felé lépett, és ezt minden bizonnyal a konkurencia fellépte magyarázza.

A legfurcsább talán azoknak a helyzete, akik se nem feketék, se nem fehérek, hanem pirosak, zöldek, kékek. Egyrészt azért, mert a médiák hajlamosak az átértelmezésre, a fehérre-feketére festésre. Mondjuk, valaki pirosat nyilatkozik, és átfestik fehérre. Vagy rózsaszínül beszél, és bemázolják feketére. Ez tulajdonképpen kevés emberrel történik meg — fôleg azokkal, akik köztisztségviselôk vagy a sajtóban dolgoznak —, de fontos lehet, széles körben ható. Az érintett persze bosszankodik, megsértôdik, frusztrálódik. A többi pirosak, zöldek, kékek azonban akkor tévednek, ha ezt az átfestett változatot elhiszik, illetve komolyan veszik. És ha csak fekete-fehér sajtót olvasnak-néznek.

A kultúrában Udvarhely paradox módon az one-man-show-k városa. (Nincsenek kulturális fekete és fehér arcvonalak. Szerencsére.) 1993-ban, emlékszem, elterjedt a hír, hogy Udvarhely lesz az új Marosvécs, hogy a Fagyöngy címû versantológiák köré évi irodalmi találkozók fognak szervezôdni, s ez jó alkalom lesz a mindenkori irodalmi gondok megbeszélésére, a szerzôk valamiféle — akár érdekvédelmi — önszervezôdésére. A Fagyöngy antológiák, késôbb az Erdélyi Dekameron is évente megjelentek, anélkül hogy az igazi "nagyágyúk" feltûntek volna a bemutatókon. Valamiért úgy alakult, hogy Majla Sándor, a kötetek szerkesztôje egyedül maradt, a második kötettôl nélkülözve Egyed Péter segítségét is. Talán ez is az oka, hogy a bemutatókon csak fiatal szerzôket, illetve földrajzilag elszigetelt alkotókat látni. Lehetôség ez így is néhány költônek-írónak, hogy "megmutassa magát". De távol áll attól az 1993-as féltitkos vágytól, hogy a rendezvény egy új Marosvéccsé nôje ki magát. odalmi körökkel, lappróbálkozásokkal többnyire ugyanez volt a helyzet. Udvarhely mindeddig az a város — egyesek szerint Szatmár is ilyen —, ahonnan elmennek az emberek. Csíkszereda, az örök rivális például az utóbbi idôben befogadó közeggé tudta kinôni magát. Ott mûködnek a dinamikusabb kiadók, könyvterjesztôk, szerkesztôségek, amelyek minôséget termelô közösséggé tudtak kovácsolódni.

Azok az intézmények, csoportok, amelyek az elmúlt évben kezdtek körvonalazódni Udvarhelyen — színház, profi tánccsoport, fiatal képzômûvész és fotós mûhely, legújabban a Kontakt irodalmi kör —, azt az egyetlen lehetôséget hordozzák, hogy a város kulturális befogadó közeggé váljon. A kilencvenes években mintegy tíz udvarhelyi fiatal jutott be a színészeti fôiskolára, s mindeddig a lehetôsége sem volt meg annak, hogy szülôvárosukban szerzôdtessék ôket. Most választhatnak.

Most a kilencvenes évek végére érhet be az a változás, amelyet az egyetemi oktatás '90-es újjágondolása hozott. Kissé késleltetve, mert 1998-ban végzett az elsô olyan generáció, amely már a középiskola kezdetétôl megválaszthatta, hogy mit akar tanulni. Ez a nemzedék mintha szakított volna azzal a tendenciával, hogy minél tovább kitolni a tanulási idôtartamot, minél késôbb munkába állni. Az elôttük járóknak, úgy tûnik, be kell pótolniuk valamit, a nyolcvanas évek végét.

Udvarhelyen mindez úgy csapódik le, hogy egyre több a fiatal humán értelmiségi. A mérnökök, politechnikások számára már rögtön '90 után volt befogadó környezet, fôleg az induló magánvállalkozásokban. És ôk, a romániai magyar önvédelmi stratégiának köszönhetôen, sokan voltak már a rendszerváltáskor is. (Az Udvarhely-legenda része a Tamási Áron Gimnázium — akkoriban Dr. Petru Groza Líceum — '70-es és '80-as évfolyamainak tömeges bejutása a reál szakokra.) Hosszú távon talán kialakulhat egyfajta egyensúly. A polgárosodó vállalkozói réteg egyre erôsebb a városban. De a polgár polgári értékrend s szûkebb közössége iránti felelôsség nélkül nem az, ami lehetne. A frissen hazakerült fiatalok és az új intézmények talán együttesen meg tudják emelni a közös igényszintet. Talán nemcsak feketék és fehérek ôk, hanem kékek, narancssárgák, tarkák.

A fiatal vállalkozóknak elsô közös teljesítménye a rendkívül színvonalas, nagy energiákat mozgató minifoci bajnokság. És ismét ott vagyunk, ahol a nyolcvanas években, a jelzôk is szinte ugyanazok. De most történt valami érdekes. A magánvállalkozók együtt labdarúgócsapatot hoztak létre Budvár FC névvel, amellyel beneveztek a megyei bajnokságra. Kezdetben a minifoci bajnokságban is szereplô amatôr játékosok alkották a keret egy részét. Éppen mikorra a C-ligás Hargita, a már emlegetett nagy múltú Haladás utódja kifulladt, és kiesett a C-osztályból, bejutott a helyére a Budvár. A felszín nem változott: Udvarhelynek továbbra is van egy C-osztályos csapata, amely részben, átigazolások révén ugyanazokból a játékosokból áll. De egy focicsapat sokkal több, mint a játékoskeret és a pálya, amelyen játszik. Megváltozott egy irány, és ez — nem akarom elkiabálni, de — jó jel. Ahogy egy kedves tanárom mondta valakinek, a Tamási Áron Gimnáziumban: "Ha valaki ennyire tud valamit, az már — na."