A nyolcvanas évek közepén, a Magvetô Kiadónál addig erôsködtünk néhányan, amíg megjelent Bözödi György Székely bánja címû könyve. Érdemünk nem nekünk van benne, hanem a szerzônek, aki oly régen megírta, két "közhatalomváltozás" kellett ahhoz, hogy tiltólistára tegyék. Nekünk csak indulataink voltak. Akkoriban errefelé éppen szerették az erdélyieket, és Pesten néhányan testükön viselték a halinát, amibe régebben a könyveket kötötték (meg is éltek belôle). Azt tartottuk páran, jobb lenne mellékelni a belvárosi szeretethez a dokumentumokat és helyére tenni a halinát. Ezekben a boldog-boldogtalan években több székely látszott a székesfôvárosban, mint akár Udvarhelyen. Ki dicsekedett a származásával, ki sértetten viselte, és volt, aki természetesen.

Mintha azon múlna, hol vagyunk: Pesten-e vagy a Kárpát-kanyarban... Gyakran tévesztenek össze a helyünkkel, helyzetünkkel. Emitt hôsnek látszunk, amott bohócnak, és viszont. Miközben mi magunk vagyunk.

Én magam különféle székelyek között éltem le mintegy negyedszázadot. Játszó-, majd írótársaim nem tartottak valódi székelynek (vélhetôleg anyám anyaországi illetôsége miatt, vagyis szintén "helyi", ne adj' Isten, származási okokból). Budapesten aztán barátaim nemegyszer somolyogtak a "székely észjárásomon".

Soha senki nem kérdezte meg viszont, kifélék-mifélék a székelyek (szülôhelyi írótársaim sem). Ettôl már-már úgy látszott, a székelyek olyanok, amilyennek elképzelik ôket. Vagy ellenkezôleg: amilyennek ôk képzelik magukat.

Ez így kiad egy nemzettudatot. Az is az önkép illúziója. (Kôbe vésett, könyvbe írt vagy zsigeri illúzió, az igaz.) Mint ilyen jórészt közhelyekbôl áll össze. (Életmentô, szép közhelyek, az is igaz.)

Eszerint: a székely elôször is más. Különbözik, bár nem tudhatjuk, miben.

A székely egyedül van. Messze is van.

A székely szabad. Igaz, mások "vették kézhez".

A székely ezermester. (Emitt már majd' minden építkezônek volt egy székelye.)

A székely azonban legfôképpen furfangos.

A székely csudaszép ruhában szerepel (bár lehet, hogy csak a ruhája, nem ô maga).

Mindezért aztán lehet csodálni. Megbízni benne viszont nem lehet.

A székelyt azonban mégis a (nemzeti) öntudatáért csodálják leginkább — és ugyanazért nem bíznak benne. Mármint a különféle, bel- és külhoni magyarok. Sem. Ahhoz túlságosan más, túlságosan messze van, túlságosan ezermester, túlságosan furfangos. A székely tehát egy túlzás.

A székely éppen az önmagáról magyar segédlettel kialakított kép miatt nem fér be az összmagyar képbe. Elônye így válik hátrányára.

És még így is jobb lenne neki, mint a valóságban.

A millenniumi statisztikák szerint Háromszéken volt a legmagasabb a gyereköngyilkosságok száma. Az "ezer fajta népbetegség" is átlagon felül tizedelte a székelyt. A közbirtokosság szétdúlása óta szabadsága inkább csak kiszolgáltatottság. Szorgalmával, találékonyságával (a "furfangjával") együtt is szegény.

Annál csodálatra méltóbb öntudatának akár a valóság ellenében is megtartó ereje. Vagy csak szerepe. Ama illúzió valóságként való "mûködése".

A székely tehát nemcsak túlzás, hanem (mint ilyen is) önellentmondás.

Így látja a külsô szem. A jobbik archaikusnak. A másik anakronisztikusnak. Így találja színpadra alkalmasnak, még ha a történelem "színpada" is az.

Ha létezik székely, aki túl tud nézni önmagám és a Hargitán, elemezhetné végre, mennyi a székelységkép kialakításában a (nép)mûvészet szerepe — és hogy miért éppen azt a képet alakította ki. Terjesztette, mindenesetre. Önvédelembôl az (akár magyar) többséggel szemben? Legbensôbb indíttatásból? Furmányos (szellemi) haszonlesés szándékával? Célzatosan vagy ösztönösen? És milyen mûvészi hitvallás, szándék színezte át a valóságot, akár a tudati valóságot? És miképpen és hányszor oltotta vissza elképzeléseit egy közösségbe a szolgáló mûviség? Az hogyan lehetett fogékony rá, noha másfajta életet élt, mint amit visszatükröztek neki? Sajátossága szerint vagy más boldogító eszme híján?

Számos példánk van erre, annyi, hogy még egymásnak is ellentmondanak.

Én mostanában ezek egyikével viaskodom.

Úgy látszik, sikerül filmre vinni Nyirô József Uz Bencéjét. Nagy dolog volna; még a kudarca is. Merthogy megtörténhetne: magyarul és helyben, Romániában. Hadd mondhassa el a nézôi kritika, hogy "szembesülés"-e, vagy micsoda.

Ez a könyv még azok számára is legenda, akik nem olvasták. Szimbóluma valaminek, ami maga is szimbólum. Átszálló állomás az önismeret útján.

Nem a mûhelygondjaimat akarom elpanaszolni. Hogy miképpen lehet egy anekdotasorból egységes történetet összerakni, hogy lehet büntetlenül, de mégiscsak elhagyni a mára már több mint melodramatikusnak vagy uram bocsá' laposnak ható epizódokat, a kor- és ízlésbeli közhelyeket, miképpen lehet az egyetlen fôhôs mellé hiteles mellékalakokat állítani néhány kósza mondat alapján — és legfôképpen, hogy lehet a könyv legigazibb esztétikai erényét, a stílusát vagy inkább irályát-kedélyét képpé alakítva is megtartani? (Ezek írói nyavalyák, nem egyebek. Egy Uz Bence egyenesen kacagna rajta.)

A nehézség nagyobb.

Az Uz Bence humoros-mókás regényként él a köztudatban, hôse pedig éppenséggel a székely furfang megtestesítôje. A szórványos történetek azonban, még a könyv terjedelmi arányait tekintve is, kétharmadrészt tragikusak. Szegénység, betegség, halál, természeti csapás... Néhány anekdotikus részlet és fôként az "összekötô szöveg" a mókás. (Igaz, azok jelzik, és nem a "tények" Bence felülkerekedését a bajain.)

Miért hogy az olvasóban a könnyed-kedélyes részletek mégis elfödték a drámát? Magyarán: miért ilyennek akarták-akarjuk látni a székelyeket, miért nem a gondjaikra, a tragédiájukra figyelünk? És persze arra is, ahogy felülkerekednek.

Hiszen ez az Uz Bence a folyamatos megcsalattatások története. Szinte mellékes, hogy idônként a csalót csalják meg. Mindig lesújt az istencsapása: erdô- vagy búzatûz, hirtelen halál képében. Mindig túlélik. Talán errôl, a túlélésrôl szól ez a könyv. Ez lenne a székelyek története — ahogyan ezen a századvégen elmondható? Ha újra lehetne fogalmazni az értékeit: az önfeláldozást, a szeretetet.

A többi móka, kacagás.

Havasi vadember-e tehát Uz Bence, aki a maga leegyszerûsített — de nem romlatlan! — módján éli át a természet, a szerelem és az egyéb alapvetô érzelmek gyönyörûségeit és csapásait? Cinikus magányos-e, aki kihasználja mások szorult helyzetét és fôként ostobaságát? Emennél kárhoztatnánk, amannál szurkolnánk neki. Jézust és a pogány vajákolást egyaránt eszközként használja, miközben egyiket sem ismeri igazán Uz Bence? Égiekkel játszik, természeti elemekkel, de valójában csak a földi hatalmakkal ellenkezik? Mosdatlan marhatolvaj, bûnbánó rabló vagy balek? Oly természetesen fogadja-e a halált (a saját anyjáét is), amilyen pogány pompával kompenzálja szegénységét a temetéskor? Szerelmében hiszékeny öreglegény-e, vagy furmányos kerítô? Mindkettô ugyanis, egyszerre. Mindenik.

Uz Bence persze a vadonban él, medvékkel társalog. Nem a faluközösség tagja, hanem csak amúgy székely, eredendôen. A vadonban úr, a magafajtájúak között (is) szolga. A maga módján emberi (és egyben székely) alapértékek hordozója — de a "székely közösségre" nem jellemzô, hiszen annak a kirekesztettje. Román államhatalom és gazdag székely paraszt úgyanúgy bánik (el) vele.

Már csak azt kellene tudni, miképpen vált ez a regény humorossá az "irodalmi köztudatban", és miért tartja ezt a Bencét jellegzetes képviselôjének az olvasottabb székely is.

Rejtélyes tudati mutációk történhettek. Megfeledkeztünk a számunkra kellemetlen történésekrôl (miközben ünnepekkor csak azokat idézzük fel), és ünnepien emlegetjük a nekünk tetszô jellemvonásainkat. A túléléshez, de talán még az élethez is szükségeseket.

Úgy látszik, Uz Bence olyan utat járt be a vadonból kiszállva, az utókori tudatban, hogy maga ez az út jellemzô tudatunkra. Ezért lehet fontos mindmáig. Magunk miatt. És nyilván, mert egy "jó figura".

Vajh' csak ne ennyi maradna belôle.

Budapest, 1999. március 16.