Kolozsvár, Mikes utca. Fel a lépcsôn. Rácsos ajtó figyelmeztet: közel a piac, ide a Széchenyi térrôl mindenféle alakok bejöhetnek.

Szöllôsi Ferenc nyitja az ajtót. Azt mondják, idôs, de ez nem látszik rajta. Életerôs úriembert látok. Bekísér, leültet, és elkezdjük az ismerkedô társalgást. Ô kezdi a "vallatást". Mikor végeztem a Báthoryban? Utána hol tanultam? Jó pedagógus — gondolom magamban —, nyugdíjazás után is az iskola, az egyetem, a diákok múltja és jelene érdekli. Mindent elmondok, amire kíváncsi. Ekkor megengedi, hogy én folytassam a kérdezôsködést. Nem kapcsolom be a riportermagnót. "Önnel és a kedves feleségével szerettem volna beszélgetni. Nincs itthon...?" Majdnem kimondtam: Szöllôsiné. Szerencsére félbeszakított: "Dehogynem, máris hívom." Bemutatkozunk. Kellemes arcvonások, kemény kézfogás: "Katharina Cloos vagyok."

— Telefonon keresik a feleségem. "Cloos család?" Igen, Cloos család — egyezem bele mosolyogva. "Cloos úr?" Igen, én vagyok. "Cloos asszonnyal szeretnék beszélni."

— Az én történetem hasonló jellegû — csak ellenkezô elôjelû. Németországban voltam. Barátnômnek orvoshoz kellett mennie. Késô volt, nem tudtuk, fogadja-e vagy sem. Barátnôm elárulta, hogy az orvos magyar származású. Gyerünk — mondom —, mert nekem sikerem lesz. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélek, az orvos betessékelt minket. "Kolozsvári?" Igen, kolozsvári vagyok. Németországban nem a lánykori (és jelenlegi) német, "hivatalos" nevemet használtam, hanem Szöllôsi Ferencnéként mutatkoztam be. "Milyen szép név!" Leginkább az lepett meg, hogy tíz-tizenöt Szöllôsi él Münchenben.

Nevek és sorsok. Pedagógus házaspár. Katharina Cloos a tanítóképzô elvégzése után (1958) Kolozsvárra került. Az ún. német iskolában tanított. Ennek a háború elôtt hagyománya volt, de csak 1957-ben indították újra. Jóval több német gyermek volt akkoriban Kolozsváron — emlékezik Katharina Cloos, majd felidézi a magyar kultúrával való találkozását:

— A magyar nyelvvel nem Kolozsvárt kerültem kapcsolatba. Ezt én már otthon hallottam. Édesapámnak magyar barátai is voltak, úgyhogy én a magyar szót már a szülôi házban megszoktam, de sajnos magyarul akkoriban még nem beszéltem. Késôbb két és fél évet Udvarhelyen töltöttünk, kényszerlakhelyen. Ennek köszönhetôen rendkívül gyorsan elsajátítottam a nyelvet.

A kolozsvári Brassai már a nagy iskola, a nagy élmény volt számomra. 1962-ben valósággal lenyûgözött a hagyományos líceum világa. Megértô, intelligens kollégák vettek körül. Goethét parafrazálhatnám: abban a környezetben ember lehettem — és ember voltam. Fiatalságom és kisebbségi státusom ellenére is jól éreztem magam abban az iskolában.

24 év a kolozsvári líceumban. Németként magyarok között. A magyar kultúrába zökkenômentesen beilleszkedô, saját német hagyományait ôrzô értelmiségi. Hogyan fogadtatta el magát, és miként épült bele ebbe az új világba Katharina Cloos?

— Kerestem az utat. Mihez kezdjek? Tanártársaimmal rendszeresen megbeszéltük gondjainkat. Hogyan közelítsünk a diákokhoz? Hogyan kedveltessük meg velük a tantárgyat? A helyzet annál bonyolultabb volt, mivel ezekbe a német osztályokba a német diákok mellett magyarok és románok is beiratkoztak. Eleinte több német járt a Brassai német tagozatára. A háború után a besztercei szászok ide jöttek. Munkahelyet kerestek, és sokan éppen itt, Kolozsvárt érvényesültek. Mesteremberek. Nyilvánvaló, hogy gyermekeiket a német iskolába íratták be. Akadtak vegyes házasságokból származó gyermekek is.

Késôbb érkeztek azok, akik a kolozsvári egyetemre iratkoztak be. Általában ôk "Wahlklausenburger"-ekké formálódtak, vagyis ezt a várost választották új lakhelyként. Georg Aescht, Michael Markel, Peter Motzan, Konrad Gündisch, Franz Hodjak, Volker Wollmann, Otto Schmidt, Werner Klemm, Gerda és Hans Peter Türk gyermekeit említeném. Legtöbbjüket magam is tanítotam. Ôk az egyetem elvégzése után Kolozsvárt maradtak. Szóval utánpótlás akkoriban még akadt.

Erdélyben hagyománya volt a kétnyelvûségnek. A gyermekek a családban elsajátították a magyar és német, német és román vagy magyar és román nyelveket. Legjobb esetben mindhármat. Hogyan emlékszik erre Szöllôsi Ferenc? Milyen volt e tekintetben az egykori Kolozsvár, és milyennek tûnik ma, amikor a "tiszta" egynyelvûség kezd teret hódítani? (Legalábbis a románság körében.)

— Lényegében a német nyelvvel a Brassaiban kerültem szorosabb kapcsolatba. Német tanárokkal találkoztam nap mint nap. Amikor 1965-ben igazgatóként oda jutottam, megismerkedtem Katharinával. (Tennyvel.) Akkor kezdtem alaposabban tanulmányozni, elsajátítani a német nyelvet. Ô a magyar nyelv felé fordult. Igen, a mi családunkban a háromnyelvûség kézzelfogható valóság volt. Apósom, Cloos Martin jól beszélt magyarul. Székelyföldön, Apáczán, Ajtán magyar barátai voltak, és kölcsönösen látogatták egymást. Amikor kapcsolatba kerültem a Cloos családdal, tapasztaltam, hogy tagjai a német mellett a magyar és a román (állam)nyelvet is birtokolják.

Gyermekünk, Ingeborg születése után mindkét nyelvet használtuk. Lányunk már kicsi korától kezdve megszokta, hogy az apja magyarul, az anyja pedig németül beszél vele. Ingeborg tehát kétnyelvû környezetben nôtt fel, majd az iskolában elsajátította a románt is.

Katharina Cloos kiegészíti ezt azzal, hogy igazságtalanságnak érezte volna, ha gyermeke nem sajátíthatta volna el a magyart is anyanyelve mellett. Érvelése egyszerû, tiszta: a nyelv, a kultúra gazdagabbá teszi az egyént. Erkölcsileg elfogadhatatlannak vélte, hogy Ingeborg ne tegye magáévá édesapja anyanyelvét is. Természetes büszkeséggel mondja el, hogy lánya tökéletesen használja a német, a magyar és a román nyelvet, vagyis "nem keveri" ezeket.

Szöllôsi Ferenc a családi könyvtárról is említést tesz. Ebben a német irodalom gyöngyszemei mellett a magyar könyvek is helyet találtak, de román nyelvû munkák is szép számmal sorakoznak a polcokon. Mindez megteremtette a harmonikus családmodell kialakulásához szükséges ideális feltételeket. Szöllôsi Ferenc mosolyogva folytatja:

— Ebben a családban sosem voltak nemzetiségi villongások. Kölcsönös megbecsülés és egyenlôség irányította minden lépésünket. Már házasságkötéskor az volt a kimondott elvünk, hogy "mindenki ôrizze meg sajátos nemzetiségi hozományát". Ennek többek között az volt a következménye, hogy feleségem megtartotta leánykori nevét.

A kétnevûség gyakran sodort minket tréfás helyzetekbe. Külföldi utakra magunkkal kellett vinnünk a házasságlevelet, hogy igazolhassuk: férj és feleség vagyunk. Egyszer a román határôr visszaküldött Váradra, hogy hagyjuk ott a házasságlevelet. Arra gyanakodtak, hogy végérvényesen el akarjuk hagyni Romániát.

— Engem egy tanárnô megszólított az iskolában: "Nem tudod, ki az a Szöllôsiné? Képzeld, nem írja alá a jelenléti könyvet!" Mondom neki, ne törôdjön Szöllôsinével, menjünk tanítani. "De én azt hallottam, hogy rendes asszony, s lám mégsem tartja meg az óráit!" Aztán a szünet alatt elárultam, hogy én, Katharina Cloos vagyok Szöllôsi Ferencné...

Súlyosabb kérdések kerülnek "terítékre". Figyelemmel kísérték a romániai magyarság és németség tragikus sorsát. "Drukkoltak" egymásnak. A kolozsvári magyar fájdalommal szemlélte a romániai német közösség lassú felmorzsolódását, kivándorlását, eladását. De ugyanilyen keserû szívvel látta a német feleség az erdélyi magyarok konténereit. Szöllôsi Ferenc és Katharina Cloos mindössze a Romániában maradt németek számát illetôen nem ért egyet. Csupán az evangélikusok 17 ezres közössége biztos fogódzó, a statisztikák nem mindig fedik a valóságot — figyelmeztet Katharina Cloos. A temesvári és környékbeli katolikus svábokról a kolozsvári németek keveset tudnak. A hang nem remeg, de kiérzôdik belôle a mérhetetlen kín. Akkor is, ha nem panaszkodásként, csak a szomorú tények pontos leltározásaként kell felfogni:

— Kevesen maradtunk. Brassais német kollégáim mind egy szálig elmentek.

Érzem, hogy kényes kérdés, mégis felteszem: gondoltak-e kivándorlásra? Miért maradtak? Nem kapok egyenes választ, hanem elmondják, hogy lányuk Németországban él. Szöllôsi Ingeborg szerkesztette és írta a kolozsvári Echinox német oldalait. A kolozsvári környezet azonban nem bírta gyökéreresztésre. Katharina Cloos szerint ebben a befolyásolás is jelentôs szerepet játszott.

— Ôt Szebenbe küldtük tanulni. A középiskola elvégzése után mindegyre kapta német osztálytársaitól a leveleket: "Most én is elmegyek..." Egy iasi-i rendezvényen rendkívüli sikert aratott, díjat is kapott, így hát könnyebben adtak útlevelet a kezébe. Ez a nyolcvanas évek vége felé történhetett. Húszéves volt, amikor elment. Semmiféle akadálya nem volt a hivatalos iratok megszerzésének.

Katharina Cloos felidézi apa és lánya éjszakába nyúló beszélgetéseit. Menni vagy maradni?

— Én, a német nem avatkoztam közbe. Hagytam ôket, a magyart és a félmagyar—félnémetet, vitatkozzanak...

A kolozsvári egyetemre visszavárják. Itt akármikor állást biztosítanának számára. Vagy német állampolgárként taníthatna Romániában. Eleinte az ismerôsök azzal szokták zaklatni édesanyját, hogy nem kívánná-e megszerezni a német állampolgárságot. Nem követné lányát?

— Idôközben megszokták, hogy nem megyek el. Férjemhez és családjához tartozom. Meg aztán elszállt felettünk az idô, ilyen korban nem könnyen vált az ember hazát.

— Nem tudnánk elmennni — folytatja a gondolatsort Szöllôsi Ferenc —, hanem inkább mindenkit hazavárunk. A véndiák-talákozókon egykori tanítványaik bevallják, hogy szívesen térnek haza szülôföldjükre, a felnevelô iskolába. A mi nagy elégtételünk az, hogy bárhova is vetôdtek, becsületesen megállták a helyüket.

— Amit mondott a férjem, az mind szép és igaz, a kivándorlás kapcsán mégsem állíthatunk olyasmit, hogy soha-soha... Egyelôre itt élünk, és megkíséreljük a lehetô legtöbbet nyújtani közösségeinknek. Nyugdíjazás után sem szakadtam el teljesen az iskolától. A Sprach—Kultur Zentrumban elvállaltam egy nyelvkurzust.

Egy édesanya számára persze nem a legkönnyebben elviselhetô érzés a gyermektôl való elszakítottság, azonban annak, akit nagyon szeretünk, fel kell kínálnunk a szabadság lehetôségét.

— Feleségem is korán elkerült otthonról. Udvarhely után Segesváron, majd Kolozsváron kötött ki.

— Igen, lányom ugyanolyan bátor volt, mint egykor én. Én is kirepültem, csakhogy nekem jóval kisebb világban kellett bátran viselkednem. Ingeborgnak már a nagyvilágban kell helytállnia...

Szüleitôl a helytállás szükségességét kapta útravalónak Ingeborg. Szöllôsi Ferenc a Brassai igazgatójaként összefogta a tanári kart, többéves küzdelem után visszaszerezték az iskola nevét. A Brassai-kultuszról és az iskola régi vagy újabb keletû hagyományairól, a sportvetélkedôkrôl, az éltanulók jutalmazásáról, valamint a szegény diákok segélyezésérôl beszélünk. Brassai-hetet indított az iskola. Brassai-nagydíjat alapított a tanári kar. Az egykori igazgató büszkén vallja, hogy az ô ötlete volt a Brassai Kupa létesítése. Leginkább annak örvend, hogy a mai brassais ifjúság ápolja a hagyományokat.

— Múltunkat senki sem veheti el tôlünk, de csak abban az esetben, ha kellôképpen ismerjük és megbecsüljük ezt.

S miként becsülték meg egymást a házastársak? Szóba kerül a politizálás. Elmondom, hogy interjút kértem egy jelentôs kolozsvári német közéleti személyiségtôl (akinek a felesége magyar), azonban ô rendkívül agresszív módon elzárkózott, mondván, hogy nem kíván a német—magyar kapcsolatok révén politizálni. Valóban hordoz-e politikai "mondanivalót" a harmonikus vegyes házasság? Politizálásnak számít, hogy a kisebbségi férj és a kisebbségi feleség nem próbál "nemzetiségi vonalon" dominálni a családban?

— Normálisabb — véli Szöllôsi Ferenc —, hogy a család egy nemzetiség keretei között alakuljon ki, de mi betartottuk, amit elhatároztunk: elôbb ketten, aztán hárman reális dologként éltük meg a kettôs kulturális kötôdést. Azt persze nem állíthatjuk, hogy a német—magyar barátság teljes egészében politikamentes. Évszázados, sôt évezredes kapcsolatról van szó. István királyunk bajor hercegnôt vett el. S a mi századunk folyamán is gyakran összefonta a történelem a két nép sorsát. Akarva, akaratlan; sokszor éppenséggel rossz irányban is... Mi mindezt tudtuk, semmilyen vonatkozást nem hagytunk figyelmen kívül.

Politizálnak-e? Katharina Cloos a Német Fórum tagja, de Szöllôsi Ferenc is szimpatizánsként szerepel a szervezet nyilvántartásában. Ugyanakkor RMDSZ-es. A családon belül sosem alakultak ki késhegyre menô politikai viták. Egyetértenek például abban, hogy a magyarságnak joga van az önálló magyar tannyelvû állami egyetemhez. Hogyan látják ezeket a kérdéseket német szemmel?

— Ô RMDSZ-es, én Fórumos... S ne feledjük, hogy férjem református, én pedig evangélikus vagyok. Persze nem a legszebb dolog, hogy vasárnap mindenki a "saját templomában" imádkozik... Egyetem-ügyben csak annyit mondanék, hogy mindig ahhoz tartottam magam: ha egyszer megígérek valamit, akkor azt be is kell tartanom.

Szerencsés társításnak tartják a romániai németek a Petôfi—Schiller elnevezést? Valóban ilyesmire volna szükségünk? (Arról nem beszélve, hogy már ennek a torzszülöttnek a világra hozatalára sem mutatkozik elegendô politikai bába-akarat...) Így lehet maradásra bírni a német fiatalokat?

— Alig-alig látni német diákot a kolozsvári iskolákban. Segesváron és a Bánságban jobb a helyzet, de ott is kevés a gyermek. A fiatalokat nem az egyetem köti szülôföldjükhöz. A név pedig érthetetlen. Miért épp ôk? Petôfit el tudom fogadni — de Schiller?! S én imádom Schillert! Sosem tudom eldönteni, hogy Goethét vagy Schillert kellene az elsô helyre helyezni, mégis azt kell mondanom, hogy Schiller és Erdély között semmiféle kapcsolat sem mutatható ki. Ha már mindenképp szükség volt egy német névre, akkor valamelyik erdélyi személyiséget kellett volna választani. Nagyon sok értékes nevünk van. Adolf Meschendörfer, Michael Albert, Erwin Wittstock stb. Miért kellett olyan távolról "importálni" egy hangzatos nevet?

Lejegyezte: Szabó Géza