Erwin Wittstock elbeszélései és regényei olyan világot ôriznek és tárnak az olvasó elé, mely napjainkra már széttöredezett és eltûnt, de amely az elsô világháború elôtt, illetve maradványaiban még azután is eleven volt. Történetei elsôsorban az erdélyi szász parasztok világába vezetnek, de a magyar miliôbôl vett történetekkel kiegészülve, e térség többszörös identitásának és nemzeti pluralizmusának környezetébe ágyazva kelnek életre, hol emelkedett hangnemben, hol pedig lebegô, szabad könnyedséggel,távolságtartóan és tárgyilagosan, illetve ironikusan és humorosan, azonban sohasem érzelem és rokonszenv nélkül.
Prózájában leggyakoribbak az erdélyi falu eseményei. A paraszti világ pontos ismerete, a tájleírás, a hely színvilága és a részletrealizmus olyan költôi valóságot teremt, amelyben — leginkább egy község zárt kulisszái elôtt — idôtlen létmintát vélünk felismerni az egyes vidékekben. Az etnikum gondolkodás-, fogalom- és észlelési rendszerét szintén az író mûvészi szemlélete alakítja. Az erdélyi falvak és városok világát a belsô és külsô veszély ellenére az állandóság és védettség tereként ábrázolja, amelyet a közösségi értékek szilárd szerkezete tart össze, de ez nem a reflektálást mellôzô idealizálás vagy szentimentális idill.
Erwin Wittstock számára az elbeszélés szenvedély volt. Ez nem csak könyveiben, tehát nem csupán az írás szintjén mutatható ki. Régi tanár- és lelkészôsök leszármazottja, olyan polgári család szülötte, mely nemzedékek óta vezetô szerepet játszott a csoporthierarchiában, így történetek sokaságát birtokolta. A nagyapa, Heinrich Wittstock (1826—1910) és az édesapa, Oskar Wittstock (1865—1931) ismert erdélyi pedagógus, teológus és író, anyai ágon a nagyapa és a dédapa ideiglenesen Szeben polgármestere. Meghitt baráti körben, gyakran egy pohár bor vagy sör mellett adja elô egyik-másik elbeszélését, elôször szóban, mintha a szerzô a történet érvényességét jövendô olvasói elôtt szeretné próbára tenni, hatásáról akarna megbizonyosodni. Késôbb egyes részeket, amelyek lassanként különálló történetekké nôtték ki magukat, bel- és külföldi lapokban és folyóiratokban tett közzé, majd novellagyûjteményei egymást követô kiadásai és újrakiadásai számára folyvást átdolgozta ôket. A szövegek történetileg és kritikailag megbízható változatát Joachim Wittstock 1979—1986 között rendezte sajtó alá, az elbeszéléseket három kötetben a bukaresti Kriterion Könyvkiadó adta ki.
Erwin Wittstock novellái az érzékeny és intenzív emlékezet tanúbizonyságai, irodalmi figurái túlnyomórészt saját életének kivetülései. Az egy gimnáziumi tanár, majd lelkész fiaként 1899. február 25-én napvilágot látott szerzô a személyesen átélt és megtapasztalt, illetôleg másoktól hallott eseményeket dolgozta fel prózájában — természetesen többszörösen alakítva, átköltve és stilizálva ôket. A falusi történetekben, amelyek az elbeszélés tárgyilagossága ellenére a szülôföld iránti erôs érzelmi kötôdést árulnak el, újra meg újra feltûnnek a Szaben megyei Feleken és Berethalomban töltött gyermek- és ifjúkor évei, emlékei.
Élményei láthatára elsô ízben a segesvári és medgyesi gimnáziumi évek során tágul ki — fôképp erre az idôszakra nyúlnak vissza az iskolai környezetbôl merített elbeszélések. A tematika, az író világ- és életszemélete jelentôsen elmélyült az elsô világháború ideje alatt, amikor 1917-tôl önkéntesként megjárta a frontot. Két elbeszélése — a Hollosch és a Die Begegnung (A találkozás) —, jóllehet sokkal késôbb vetette ôket papírra, ezen idôszak tapasztalataiban gyökereznek.
Az elsô világháború politikai következményei, Erdély Romániához való csatolása szintén éreztetik hatásukat irodalmi mûvein. Több novellája középpontjában ez az esemény áll, amely maga után vonta Erdély Közép-Európától való elszakadását és eltolódását a Balkán irányába, a közigazgatás átszervezését, az ókirályságból érkezett románok bevándorlását s ezáltal nemcsak a szász, hanem az erdélyi magyar világ kiüresedését is. Néhány elbeszéle magyar földbirtokosokról szól, akiknek élet- és gondolkodásmódját közel egy évig tartó házitanítóskodása alatt Kolozsvár közelében ismerte meg. (Ez az elsô világháború végén történt, amikor a kolozsvári egyetemen jogot tanult.) A Der Sohn des Kutschers (A kocsis fia) és a Die Hexenalbe (A boszorkány) címû elbeszéléseire például a részletes környezetrajz és a pszichológiai konfliktusok éles, pontos elemzése jellemzô. A szerzô ugyanúgy értett a szenvedélyek, a tragikus család- és élettörténetek feszültségteli ábrázolásához, mint bizarr vagy groteszk történetek lebilincselô és megkapó elôadásához.
Késôbbi életszakaszai szemmel láthatóan kisebb mértékben vannak jelen novelláiban. Jogi tárgyú írásaiban, hírlapi cikkeiben gyakran foglalt állást aktuális kérdésekben, hasonlóképpen egyik-másik terjedelmes epikai vagy drámai mûvében is, amilyen például a Bruder, nimm die Brüder mit (Testvér, vidd magaddal testvéreidet is — 1933), a Das letzte Fest (Az utolsó ünnep — 1991) címû regények (utóbbi a hagyatékból került elô) és a Die Töpfer von Agnetendorf (A szentágotai fazekasok — 1954) címû dráma — ezeken érezni a korszak politikai eseményei, a gazdasági átalakulások hatását.— s nemcsak A szocializmus, a kommunista diktatúra éveiben sikerült önmaga megtagadása nélkül megôriznie az ideológiától való távolságát. Miután a harmincas évek kezdetén a német kiadók is felfedezték és kiadták könyveit, 1939-ben Berlinbe telepedett át. Két évvel késôbb az éjszakai légiriadók hatására Hammer am Seebe költözött, itt élt 1944-ig. 1942-ben felesége megbetegedése miatt a családnak Szebenbe kellett költöznie, az író két évvel késôbb követte ôket. Egészségügyi okokból felmentették a frontszolgálat alól. 1945-ben ügyvédi irodát nyitott szülôvárosában. Idôközben ugyanis befejezte félbeszakított, sokáig elhanyagolt jogi tanulmányait.
Utolsó éveit Brassóban töltötte. Feleségének halála után, 1947-ben telepedett ott le, azt követôen, hogy házasságot kötött Thea Depner orvosnôvel. Mivel 1948 után nem folytathatta ügyvédi praxisát, 1950-ben tanári munkát vállalt. 1956-tól kezdve a Román Írószövetség nyugdíjat folyósított számára, 1962. december 27-én rákbetegségben halt meg.
A harmincas és negyvenes években keletkezett novelláiban és elbeszéléseiben a szerzô a korabeli politikai háttért szándékosan mellôzi, és történeteivel mintegy ellenképet alkot kora összekuszált állapotairól. Élete utolsó éveiben nagy figyelmet szentel terjedelmes prózavázlataira, többek között a csak részleteiben fennmaradt Das Jüngste Gericht in Altbirk (A legújabb ítélet Altbirkban) címû regényre (1971, a hagyatékból kiadott mû), amelyben paradigmatikusan és példázatszerûen jeleníti meg a 20. századi erdélyi szász léttapasztalatokat.
A huszas évek közepe táján keletkezett korai elbeszéléseit a késôbbiekben újra és újra kiegészítette, részben át is írta. Közös bennük a romlatlan, természetes világ, az egyszerû, biztonságban élô emberek iránti érdeklôdés, akik titokzatos, szinte mágikus módon kötôdnek környezetükhöz, az ekként érzékelt szász falusi-kisvárosi világhoz. Alakjait tudatosan a nyelvjárásra épülô, valósághû köznyelven beszélteti, amelynek szókincsében, szórendjében és kifejezésmódjában az erdélyi szász dialektusra ismerünk. Mivel mûveit széles körû olvasóközönségének szánta, egyszerûbb, hozzáférhetôbb elbeszélésmódot alkalmaz, ahogy ez az erdélyi német naptár- és falutörténetben már bevett szokás volt. Az esemény bemutatása közvetlen módon történik, a cselekményvezetés egyszálú, csúcs- és fordulópontokkal, de — a késôbbi elbeszélésekkel ellentétben — kevés színezô és reflektáló elemet tartalmaz. A "tudósító" — a szerzô az egyes szám elsô személyt részesíti elônyben — része az ábrázolt világnak, még akkor is, amikor visszaemlékezik, s a jelent a múlttal köti össze. Az események krónikása, történetei pedig saját élményvilágából táplálkoznak. Elbeszélôi magatartásán — amely hol humoros (Ein Ausflug mit Onkel Flieha — Kirándulás Flieha nagybácsival), hol tragikus (Die Bienen — A méhek), máshol pedig enyhén átszellemült (Das Herodesspiel — A Heródes-játék), fanyar és közvetlen módon megragadott (Die Verfolgung — Üldözés) — felismerhetô az ábrázolt eseményekkel szembeni érzelmi közelség.
Korai elbeszélései, habár kevesebb szereplôt mozgatnak és esetenként kevésbé átköltöttek, mint az író késôbbi teljesítményei (például az Ein Ausflug mit Onkel Flieha és a Die Verfolgung), nem mondhatók mûvészileg kevésbé sikerülteknek, mint a harmincas és negyvenes évek novellái.
Az 1930 után írt elbeszélések újdonsága a témaválasztás, a nyelv és a forma közös jegyei mellett mindenekelôtt az elbeszélôi perspektíva kitágulásában és a problematika elmélyült tárgyalásában keresendô. Ott is, ahol a közvetlen megnyilatkozás formáját alkalmazza, ahol a történetet egy ifjú vagy egy öreg nézôpontjából mutatja be, ezt a szemléletmódot a mindentudó mesélô idô- és térbeli áttekintésével egészíti, illetve szélesíti ki. Az árnyalt lélektan, a hangsúlyozás többszörösen indokolja a konfliktushelyzeteket, a cselekmény szigorúan szerkesztett, a történet jellegétôl függôen hol késleltetett, hol siettetett.
Végig megôrizte a maga hagyományos forma- és stílustárát. Amennyiben továbbra is a költôi realizmusnak elkötelezett írásmódot használ, megjelöli a konkrét esetet, és sajátos módon írja le azt, ami szerinte közlésre méltó. Az olvasó vagy azonnal a fô esemény részese lesz, s az elôtörténet csak késôbb bontakozik ki számára — mint például a Der Sohn des Kutschers címû elbeszélésben —, vagy pedig a cselekmény a problematika rövidebb-hosszabb felvezetése után kezdôdik. A harmincas és negyvenes évek szövegeiben hangsúlyosabban alkalmaz a bevezetôben, befejezésben vagy az elbeszélés menete alatt a közvetlen okot fölülmúló megfigyeléseket. Mind a mesélô szándékai és vallomásai, mind pedig a keret, amelybe ezeket beágyazza, azt a célt szolgálják, hogy a történéseket szimbolikussá tágítsák, jelentôs korabeli eseményekkel összekapcsolják (Der falsche Malvasier — A hamis malvázia), illetve hogy érzékfölötti összefüggésekbe ágyazzák ôket (Die Begegnung, Die Hexensalbe, Hollosch).
Az írói nyelv kitûnôen alkalmas az érzelmek differenciált bemutatására, a jellemrajzra, a táj- és természetleírásra, illetve a reflexiók és állapotok ábrázolására. Túlnyomórészt tárgyilagos — ott is, ahol mitikus területet érint —, a részletek autentikus ábrázolását célozza meg, szenvedélyesen, fôleg magyar témájú sokszínû novelláiban, melyek tájleírásai szemléletes képekkel telítettek, de alkalomadtán az ünnepélyes-retorikus stílussal is érintkezik. Írásmódja a belsô részvétel ellenére rendszerint távolságtartó, hûvös és világos, máskor ironikusan találó és humoros.
Az egzisztenciálisat az egyediben ragadja meg. Az erdélyi szász, illetve magyar környezetben zajló történetek szereplôi olyan helyzetekbe kerülnek, amelyek során minden egyes esetben erkölcsösöknek bizonyulnak. Függetlenül attól, hogy egy erdélyi német faluból származó gimnazista áll-e ellen a szexuális csábításnak (Der Viehmarkt von Wangersthuel — A wangersthueli marhavásár), hogy egy hadnagy az elsô világháborúban megszegi a törvényeket, és az ellenséges hadsereg egyik tagjával emberséges módon bánik (Die Begegnung) vagy az egymástól elválasztott ikertestvérek lerombolják idilljüket (Miesken und Riesken — Miesken és Riesken) — a szerzô számára mindig az a fontos, hogyan tud beilleszkedni, akár lemondás árán is az egyéni természet a kollektív rendbe.
Ez nemcsak arra vall, hogy a szerzô a politikai csatározások és a napi események színterérôl szívesen vonul vissza az egyszerû életbe, hanem egyben az erkölcsi és közösségi értékekbe vetett hitét is mutatja. Ezekre az értékekre az erdélyi szászok körében minduntalan rábukkant; veszélyeztetett, felbomlásnak indult nemzete mellett élete végéig kiállt. Életmûve védôbeszéd a falusi világban is átörökített demokratikus struktúrákért. Ez a magatartás intellektuális nyíltságról és egységes szellemrôl tanúskodik, és ellentétben áll évszázadunk primitív utópisztikus ideológiáival és megváltó tanaival.
Nagy Enikô fordítása