Ha Budapesten a televízióban a Deutsche Welle adóra kattintok a hírekért, a bemondó közli, hogy ô Berlinbôl, "von der Mitte Europas", Európa közepébôl beszél.

O.K., mondom, elvégre én is ezt írtam, 1989 óta ôk is közép-európaiak lettek, és ezáltal Közép-Európa fogalma nemhogy eltûnt volna, hanem kitágult.

A vasfüggöny megszûntével a két, eredetileg közép-európai nagyváros, Berlin és Bécs visszakerült a földrajz és kultúra szerint megfelelô helyére, nevezetesen Közép-Európába.

Ami azt illeti, ha valaki joggal mondaná, hogy ô Európa közepébôl, vagy ha tetszik, köldökébôl beszél, az ilyen kérkedés Budapestrôl hangzanék hitelesebben, esetleg Bécsbôl, no, Prágából vagy akár Krakkóból is, de kollégáink és a magyarok etnikai-nyelvi rokonai Tallinban is meg lennének sértve, hogy ôk ebbôl a középponti narcizmusból kimaradnak.

Persze mindenki szeret középen lenni, mondjuk inkább a szív táján, a jobb kar és a bal kar között, mindenki szeretné, ha mentesülne az extremitások lármás mulandóságától.

Ha nem arról van szó, hogy kinek van több tankja, ha a közép nem katonai-politikai, hanem geográfiai-demográfiai-szociológiai-mûvészeti fogalom, ha nem a hatalmi vagy akár az értékelési rangsor a téma, ha a városokról nem egymás ellenében beszélünk, akkor valóban megfelel a tényállásnak, hogy bár Európa észak—dél tengelyén Berlin a középtôl inkább északabbra van, a nyugat—kelet tengelyen azonban valóban középen látszik lenni, habár Moszkvában sokan úgy gondolják, hogy a London—Peking tengelynek ôk vannak éppenséggel a közepén.

A centrizmus napjainkban politikai divattá is vált. Az új német kancellár is "von der Mitte" gyôzött. És az új ellenzék is a közép visszahódítására készül. A sikeres pártok általában középre stilizálják magukat, és úgy kerülik a peremre, a szélsôségbe szoríttatást, mint a sumobajnokok.

A száraz tényeket figyelembe véve Berlin városa nem áll rosszul az új századfordulón vonzerô és érdekesség vagy fejlôdési esélyek tekintetében.

Mivelhogy a városban a beépített infrastruktúránál becsesebb és messzebb ható érték a lakossága, én a két fél-Berlin egyesülését nagy emberi nyereségnek tartom, éppen a különbségek jóvoltából. Elôny is, hogy a wessi és az ossi mást olvasott, tanult, és most ez összejön.

Budapestiként például örülök annak, hogy sok berlini, az egykori NDK-polgárok ismerik, méghozzá kellemes emlékek kíséretében az én városomat, mert még a fal idejében szívesen utaztak oda, az egész szovjet tömb viszonylag legszínesebb és legszabadabb fôvárosába, amelyet a második világháború nem tett tönkre, és amelyben érezni lehetett valami terét keresô energiát.

Kelet-Európa tapasztalata, szellemi teljesítménye és tartása nélkül Európa nem az, ami. Együtt teljesebbek, érdekesebbek vagyunk, ami a két félbôl összeálló egészekrôl, így például Berlinrôl is elmondható.

Valószínû és logikus, hogy ennek a két városnak mind élénkebb és kiterjedtebb kapcsolatai lesznek, Berlin és Budapest a két legnagyobb város Közép-Európában, ennek megfelelô gazdasági és kulturális aktivitással.

A szomszéd szomszédja általában rokonszenvesebb, mint a közvetlen szomszéd. Berlin és Budapest között nincs ressentiment.

Szerencsésebb európaiakként jóban lennünk egymással, mint például a tengelyhatalmi szerzôdés keretében.

A budapestieknek szokott tetszeni Berlin, és a berlinieknek is Budapest. Tudunk egymás körében barátokra lelni, mert valahogy értjük egymást, mert van érintkezés a két nagyváros humora között.

Berlinnek most hatalmasan megnôtt a vonzáskörzete, az agglomerációja.

Én is ingázó, commuter, Pendler vagyok, vendégelnök, havonta egyszer-kétszer repülök Budapest és Berlin között, reggel fél hétkor ülök Budapesten taxiba, reggel tízkor már a berlini asztalomnál ülök.

Ez mindinkább normális jelenség, és ha a határátlépés nem körülményes, ha az Európai Unió kitágul, ha csak a fizikai távolság marad, de már van közös pénzünk, alapvetô értékrendszerünk és otthonosságunk a hálózatokban, ha több nyelvet beszélünk, egyszóval ha kezdjük megtanulni és tudjuk használni, élni Európát, akkor logikus, hogy Európa policentrikus földrész, amelyben több centrum körül van nagy nyüzsgés, amelynek több repülôtere, pályaudvara bonyolít le nagy forgalmat, ahol nagyvárosi vagy éppen metropolitán jelenségek veszik körül a látogatót, az embersokaság, a választék, a változatosság, a kínálat, a látható munka nagysága, a városdzsungel az ô csábításaival és veszélyeivel, körülvesz a nagy konglomerátumban a "falvak" szigetcsoportja.

Van jó néhány nemzeti nagyváros, világvárosból nagyon kevés van, de még ez utóbbiaknak is megvan a maguk provincialitása, a "Mindig ugyanazok!" élménye, a társasági elit belterjessége, bár a világvárosokban is unják egymást a nevezetességek, és a sokról néha mégis úgy tûnik, ha valódi értékeket keresünk, hogy tulajdonképpen kevés.

A világvárosoknak nagy az immigrációja, összejönnek bennük a szerencsevadászok, a sikerre pályázók, a szemfülesek, akik oda akarnak menni, ahol valami mozog.

Jellemzô még, amit például New Yorkban, Londonban, Párizsban láthatunk, hogy a harmadik világ bôségesen van bennük képviselve, hogy az utcán bôrszínek és szépségek változatossága fogad.

De ha pontosabban vizsgáljuk, akkor mindegyik világváros a maga földrajzi-politikai környezetébôl vonzotta be leginkább az immigránsokat, London inkább a volt angol gyarmatokból, Párizs inkább a franciául beszélô Afrikából és Közép-Amerikából vonzott. Berlinnek inkább Kelet- és Délkelet-Európa a hagyományos vonzáskörzete.

Nemrég jelent meg Karl Schlögel szép könyve az oroszokról a két háború közötti Berlinben, voltak vagy háromszázezren, mindenféle politikai színezetûek, de közös, hogy a tanultabb rétegek. Most is vannak oroszok Berlinben, és lesznek is, mert ez így természetes. Pétervárról vagy Moszkvából jövet Varsó után Berlin a következô nagy állomás, ahogy Budapestról jövet Bécs az elsô az én szomszédságomban.

Ez a kelet-európai, fôként szláv immigránstömeg fehér, ezért bôrszín tekintetében Berlin nem lesz olyan tarka, min New York, London és Párizs.

Talán New York az egyetlen világváros, amelynek globális udvara van, ahova mindenhonnan, az egész földgolyóról jönnek a kísérletezôk.

Az is kérdéses, hogy a keletnémetek és a nyugatlengyelek mennyire különíthetôk el etnikailag, de Berlinben ezeknek az etnikai pettyeknek, foltoknak helye van.

Ha baráti társaságban scsit fogyasztok a Pasternak-caféban Bulgakov képe alatt, a Prenzlauerbergen a Kaethe Kollwitz téren, amely környéken manapság jobb, ha elôre rezerváltat az ember vacsorára asztalt, mert a wessik minden hangulatos helyet földerítenek, és már nemcsak a kelet-berlini aránylag merészebb értelmiségiek jönnek össze ott, akkor nem tudom, hogy a tulajdonos pravoszláv-e, avagy zsidó, de akár egyik, akár a másik, ha a németeknek egy szépen hangzó nevet akar felmutatni, akkor a Pasternak, Bulgakov és Mandelstam név lesz a cég reklámja.

Amivel azt akarom mondani, hogy éppen ezek a kulturális szigetek, ezek a társaságok, kolóniák, baráti körök, etnikai hálózatok és maffiák teszik a világvárost.

Berlinnek hagyománya van emigránskultúrák vendéglátásában, és most úgy gondolom, hogy ez a hagyomány folytatódni fog.

A bonni Szövetségi Köztársaság amerikai jóváhagyással és támogatással a fal idejében szubvencionálta Berlint. Az Egyesült Államok támogatta a Freie Universit-t építését. Annak a mûvészeti akadémiának az építését pedig, amelynek most az elnöke vagyok, egy német származású amerikai donációja fedezte.

Nyugat-Berlinnek voltaképpen jót tett, élénkítette a nyugati szövetséges csapatok jelenléte, a metróban és a járdákon éppen hogy oldott és nem merevített, a porosz tartáshoz képest azok az angolok, amerikaiak, franciák éppen hogy civilek voltak, készek a tréfára és a mosolyra.

Én magam elôször a DAAD, másodszor a Wissenschaftskolleg vendégszeretetét élveztem, és vagyunk vagy félszázan magyar írók és mûvészek, akik ennek a mûvészprogramnak a keretében egy-két éves itt-tartózkodásunk során úgy-ahogy megismertük és megkedveltük Berlint.

Az államnak látszólag költséges fényûzés, hiszen sem London, sem Párizs nem nyújtott ilyen lehetôséget a kelet-európaiaknak, világos benne a politikai intenció: Nyugat-Berlint nyugati-nemzetközi fôkuszponttá tenni, ráterelni a figyelmet, nehogy beolvasszák a szovjet tömbbe, s hogy inkább Nyugat-Berlin olvassza a környezetét, de ha már nincsen fal, ha már természetesen lehet jönni-menni, akkor az a kérdés, hogy ki olvaszt be kicsodát, mennyire és miben, csak az ég közbejöttével lenne megválaszolható, mert a tényállás az integráció, amely részleges és némiképpen kölcsönös.

A berlini átlagpolgár ma is abban az élelmiszerboltban vásárol, ahol ezt nyolcvankilenc elôtt tette. Miért is menne messzibbre, olyan környékre, amelyet nem ismer olyan jól? Marad tehát bizonyos kelet-berlini és nyugat-berlini intimitás.

Csakhogy innen is, onnan is összejönnek egy munkahelyen, egy irodában munkatársak, udvariasak egymáshoz, igyekeznek a másik elfogultságait megértôen kezelni. A nyugatiak kissé lazábbak, ironizálóbbak, a keletiek kicsit súlyosabbak, moralizálóbbak, de az élet meghozta a közös alapot, amely nem lehet más, mint az európai demokrácia és annak egy speciális németországi és berlini variációvilága.

Berlin városok és szubkultúrák sokasága, és éppen attól válik a liberális demokrácia mûhelyévé, hogy ezeket a benne szervesen képzôdô világokat érdeklôdô tisztelettel kezeli, hogy emberi viszonylatokban mutatkozik meg a kulturális minták iránti tolerancia és egyszersmind a közös, berlini ízlés és érdeklôdés tapogatózó alakulása.

Megfigyelhetô, hogy a berlini fellendülésnek egy, az átlagosnál erôsebb kulturális érdeklôdés az alapja, némi jóindulat a messzebbrôl jövô tehetségek iránt, szórakozni vágyó kíváncsiság. Olyan emberek koncentrálódnak itt, akik szeretnek estéként elmenni valahova, azok pedig, akik inkább csak otthon kuksolnak, talán olcsóbbnak és nyugalmasabbnak fogják találni a szuburbán környéket, amely íme, megnyílt és familiárisabb lett.

Berlin és Brandenburg ismerkedik egymással, valószínû, hogy a nyugdíjasok egy része kitelepül, és jönnek be a környékrôl és egész Németországból, meg azon kívülrôl a központba igyekvôk, az energikusabbak, azok, akik úgy képzelik, hogy van kereslet arra, amit ôk tudnak.

A kormány és a politikai osztály áthelyezôdése magával hozza a nagyvállalati centrumok egy részének áthelyezôdését is, új munkahelyek sokaságának a betöltését, a képzett keresôk számának növekedését, akik asszimilálni fogják a berlini tradíciót, illetve ez utóbbi ôket, és ez az átköltözködés nyugatabbról Berlinbe automatikussá teszi az elit horizontjának keleti irányú kibôvülését.

Berlin után Budapest Közép-Európa legnagyobb városa, és ténylegesen a Kelet-Európába települô nyugati tôke a legnagyobb arányban éppen ebbe a városba jött, innen mennek tovább a gazdasági orientáció és expanzió csápjai kelet és délkelet felé, ide jön be például az izraeli tôke, innen megy Romániába, fôként Erdélybe a magyar és nem magyar tôke, és ha a délszláv viszonyok rendezôdni fognak, akkor Budapestnek megint csak fontos szerepe lesz a civilizációs összeköttetés fenntartásában a Balkánnal és általában az európai humánökológiai viszonyok regionális rendezôdésében.

Ez a folyamat zajlik most le Berlinben. Ha Nyugat-Berlin 1989-ig Kelet-Európával szemben a Nyugatot képviselte, most, a konfrontáció elmúltával az újraegyesült Berlin közép-európai nagyvárossá lett többféle értelemben.

A legelsô kritérium az, hogy a közép két részbôl áll, keletibôl és nyugatiból, és íme, ez a lecke teljesítve van. Lehet a Wende (fordulat) miatt lamentációkat is hallani, de a fiatalabbaknak és a tehetségesebbeknek a változás keleten jól jött, arról pedig, hogy a nyugdíjas tanítónô mikor élt jobban a maga kelet-berlini lakótelepi lakásában, régen-e vagy most, többféle véleményt hallottam, de úgy tûnik, hogy az idôs hölgy sem járt rosszul.

Berlin természetesen morog, és ez így is van rendjén, de még nem nagyon beszéltem olyan berlinivel, aki elvágyakozik innen, beszéltem viszont már több olyan, nem berlini némettel (vagy éppen budapesti mûvésszel), aki Berlinbe visszakívánkozik.

Az érzékenyebbek és az éberebbek mindig oda kívánkoznak, ahol zajlik-történik valami, ahol valami mítosz van keletkezôben vagy újraéledôben, ahol megszületik valami újfajta, derûs lokálpatriotizmus, ahol ennek is, annak is kell lennie, mert milyen az a nagyváros, ahol éjszaka például nem vehetek oroszlánt.

Mikor ugyanis jó harminc évvel ezelôtt megkérdeztem Szelényi Iván barátomat, aki Fulbright-ösztöndíjjal egy évet tölthetett az Egyesült Államokban, és ma a Los Angeles-i egyetem megbecsült szociológiatanára, hogy milyen város New York, akkor hátradôlt, és a pipafüstfelhô után azt mondta: "Well, New York egy olyan város, ahol éjszaka is vehetsz oroszlánt."

Ez a válasz 1965-ben hangzott el. Én elôször 1976-ban tettem le a lábamat New York földjére, a Chelsea Hotelben szálltam meg, és miután kicsomagoltam, lementem körülnézni.

Megkérdeztem a portást, hogy hol vehetnék így éjféltájban oroszlánt. A vörös inges, afroamerikai, paradicsomos halat fogyasztó portás a legbolondabb dekorációk között jóindulatú fejcsóválással nézett rám: "Man, are you all right?"

Szóval oroszlán nem volt, de volt majdnem minden egyéb.

Berlinben is van sok minden, elég tágas a kínálat legyezôje. Ha az ember este valahova el akar menni, akkor van hova menni.

És hogy az önzés megbízható terepén maradjak, könyvesboltokban vagy netán épp az akadémia termeiben felolvasásokra van érdeklôdô közönség kellô számban.

Sok mindenre jut figyelem, élénk a helyi rádiók, lapok reakciója, noha bizonyára sokan úgy gondolják, hogy a hírnévbôl nem elég, sohasem elég, de én azt tapasztalom, hogy azokat, akiknek valami mondanivalójuk van, nyílt és szellemes publikum várja.

A publikum fontosságát nem lehet túlbecsülni, a mûveket a hívás, a serkentô várakozás segít megszülni és felnevelni. Számos tényezô összjátékaképpen elôre jelezhetô, hogy Berlin kultúrafogyasztóként érdekesen ötvöz különbözô érdeklôdés-hagyományokat.

A segítô közeg lehet akár egy Berliner Zimmer is, benne egy vacsoraasztal és akörül jó beszélgetések sorának emléke.

Logikus, hogy Berlin egyik legdrágább vendéglôje egy magányos kis házban áll vasúti sínekhez közel, és Paris-Moskau a neve.

S Berlin szívesen idéz fel emlékeket a húszas évekbôl, a kurta aranykorból, amely talán akkor is csak álom volt, amit az is bizonyít, hogy olyan könnyen jött mindaz, ami 1933 után jött.

Azt hiszem, ez a gyanútlanság is a múlté.

A mai berlinit a katonai stílus nem vonzza, civil, tárgyilagos, éles szemû, csípôs nyelvû városi polgár. Tud tisztelni is, de nem fél kérdezni, és nem éri be a köntörfalazással. Kevéssé rászedhetô és elbolondítható közönséget észlelek. A század végén Berlin polgárosultabb, urbánusabb, mint amilyen a húszas években volt. Mintha elmúlt volna az a két romantika, amelynek létszükséglete volt a külsô-belsô ellenség. Nem észlelem a két harcos világnézet varázsát, a nemzeti és a társadalmi forradalom friss retorikáját.

Nem lehet megkerülni a tôke, a munkaerô és a teljesítmény versenyét, nem kínálkoznak renkdívüli karierliftek fölfelé.

A modor hûvös, biztató, de nem rajongó. Veszik a lapot. Mindenkinek sok dolga van.

Sok idôs embert látok vonulni Rosához és Karlhoz, így emlegetik ôket, vannak köztük fiatalok is, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht emlékét ebben a különös kultúrkörben vallásos tisztelet övezi.

Ám tisztelegjen mindenki a maga szentjei elôtt, a maga hite szerint. Jár minden kultusznak a tapintat.

A mikrotársaságok kezdeményezô ereje közismert a kultúra történetében, és az is, hogy egy-egy nagyszerû írónô és háziasszony, mint Rachel Varnhagen, Mmne de St-el, Gertrude Stein, Virginia Woolf körül irodalomtörténet született.

Az utókor pedig azonosítja a város múltját egy-egy szalon képével vagy néhány regénnyel, így ma már természetesnek hangzik, ha Balzac Párizsát, Dosztojevszkij Pétervárát, Dickens Londonát, Fontane Berlinjét említjük, amit ezeknek az auktoroknak a kortársai minden bizonnyal meghökkenve észlelnének.

Az átfogó kép magányosok mûve, akik körül ott vannak a barátok és segítôk. A köröknek, szubkultúráknak, társaságoknak a nagy változatossága teszi lehetôvé a demokratikus értékegyeztetést, a liberális demokráciát.

Ezen a századfordulón jelent meg Közép-Európában a kihívás, hogy a többségi demokrácia liberális demokráciává fejlôdjék át. Az Adenauer-korszakot többségi kancellári demokráciának nevezném. A hatvannyolcas újbaloldali radikalizmus is a szubsztantív többségre hivatkozó ideologikus rendszer lett volna, kevés türelemmel a kisebbségek szabadságai és a formális játékszabályok iránt.

A berlini köztársaságot a liberális demokrácia iskolájának tekinthetjük, ha a pedagógiai optimizmus italával koccintunk.

Kedvezô forgatókönyv esetén, ha tehát a mostani trend folytatódik, ha nagyobb baj nem jön közbe, akkor továbbra is zajlik a közös nevezô keresése, az értékkonfrontáció, mint folyamatos intellektuális gyakorlat.

A civilizált súrlódás frissítô és elkerülhetetlen, miként a nagyvilágibb tónus elterjedése is. Ha a metropolitán fejlôdés a valóságos opció, akkor az adminisztráció rugalmasabb lesz, és nem öltözik nyárspolgári páncélzatba, akkor a hierarchia értékei mellett növekvô értékelésben részesül a személyiség, mint egyszeri fenomén.

Kérdés, hogy Berlin milyen nagyvonalúan fog agyat vásárolni és az agyelszívás egyik központjává válni, avagy inkább visszahôköl ez elôtt a perspektíva elôtt, és a nemzeti bezárkózás szellemét választja.

Fognak-e tehetségeket vásárolni, odakötni? Az aranykoroknak az átmeneti tehetségkoncentráció a titka, amihez a pólusok, a vonzásközpontok bôsége és nagyvonalúsága kell, ami természetesen elôbb-utóbb kiváltja az irigy neheztelést a hazai középszer részérôl.

Szándékosan idôzöm ennél a témánál, mert a városok karrierje szempontjából meghatározó jelentôséget tulajdonítok a sex apealnek, nem is annyira a meglétének, mint inkább az elôjeleinek, az ígéretének, mert annak multiplikatív hatása van.

Nyugat-Berlinnek nagy kihívás, vagy falat, hogy egybenyílt Kelet-Berlinen át Kelet-Németországgal és egész Kelet-Európával, hogy mintegy vágányfordító lett, hogy ezzel a fordulattal rákényszerült egy új, aktívabb önarcképet kialakítani magáról és szembesülni a többi német tartomány féltékenységével, ezért saját védelmében muszáj a nemzeti konszenzuson kreatíven fáradoznia, mert fennáll az esélye annak, hogy az öntudatos tartományok, a federális autonómiák szereplôi féltékeny gyanakvással fogják az új fôvárosban kialakuló összefonódást szemlélni a város és a kormány között.

Nem kétséges, hogy Németországban és keleti-délkeleti szomszédságában élénk és ambiciózus riválisok jelentkeztek és fognak is a jövôben minden bizonnyal jelentkezni, mert ahhoz, hogy Budapest, Prága és Varsó után vonzásközpontként Bukarest, Kijev, Moszkva és Pétervár is érdekes legyen, ahhoz nem kell se háború, se fordulat, csak idô és nyugodt polgári fejlôdés.

Berlin tehát ebben az új kontextusban rákényszerül arra, hogy másképpen lássa önmagát, mint eddig. Az európai városhálózatban már elmúlt az ideje annak, hogy valamalyik metropolis meghatározó centrumnak képzelhesse magát. A hálózat a meghatározó. Egymást kiegészítô, komplementer centrumok alakulnak ki benne.

Berlin választás elôtt áll: ha kihúzza magát, világvárossá lehet, ha összehúzza magát, akkor nem lesz az.

Akkor marad német fôváros, és ennyi. Ez sem rossz, de van még jobb, és én azért kívánom a világvárosi fejlôdést, mert az nem termel mérges sértôdést, mert az nem ébreszti fel a lelkekben az ideológiai gyûlölködést. Ez utóbbit ugyanis a véres konfliktusok és a háborús elvadulások nyitányának tekintem.

Ha Berlin derûs, ha szívesen együttmûködik a környezetével, és nem keres magának, nem pécéz ki ellenségeket, ha csak egy kicsit is tudja magát úgy szeretni, mint a szépasszonyok és a világvárosok, ha a divatot nemcsak követi, hanem csinálja is, ha a tehetségek elitjét nem nyomasztja, inkább megbecsüli, ha mellôzi az elitellenes jobb- vagy baloldali populizmusokat, akkor Budapesten is nyugodtabb az élet, és akkor ez az ezredforduló tûrhetô auspiciumok közepette érkezik.

Ami a keletnémet—nyugatnémet kulturális örökség kezelésének az elveit illeti, nekem a legjobban az Akademie der Künste gyakorlata tetszik, gyûjti mind a nyugat- és mind a keletnémet mûvészek és írók hagyatékát, megôriz, gondoz, feldolgoz, tárol, a vélekedést, kommentárt, ítéletet pedig másokra, egyénekre bízza. Mindenesetre, ha nem jön ingyen, akkor a becsüsök által megállapított piaci árat minden papírlapért, amely a mûvészet múltját ôrzi, megadja.

Összefoglalásképpen: a bonni demokrácia jogállam volt, és többségi demokrácia, de csak a belsô fejlôdés, egyebek között a hatvannyolcas mozgalmak nyomán változik liberális demokráciává, nem utolsósorban az újraegyesülés jóvoltából.

Egy kapitalista demokráciának egy államszocialista tekintélyuralmat megemészteni nehéz fogás. A kialakuló új kultúrába beletartozik az egykori keletnémet állam párhuzamos, felszín alatti, talán csak suttogva érintkezô vagy összekacsintó tudata is.

Hitek, mítoszok, emlékcsomagok élnek egymás mellett. A DDR, mint valami elsüllyedt földrész, az egyéni emlékvilágokba helyezôdött át, és mivel már nincs, mivel már nem fenyegetô hatalom, nosztalgiaközösségé alakul át. Kevesen szeretik saját múltjukat, ifjúságukat nyomorúságosnak látni.

Értékek és ízlések relativizálódnak, lehet a másiknak kedves intimitásokat idegenszerûnek, furcsának tekinteni, de éppen ez a nagyvárosias modor, respektus és humor keveréke, ami elôsegíti a liberális demokrácia beidegzôdését.

Vannak szobák, amelyekben egy asztal körül ülnek ossik-wessik, és elég jól megvannak egymással, vannak hasonló és vannak nagyon is különbözô emlékeik, beszélgetnek.

Bízzunk abban, hogy a harmadik évezred kultúráját inkább a dialógus fogja meghatározni, mint a harc. Nevezzük ezt a kíváncsi és megértô, terapeutikus és kollegiális viselkedést "dialogizmus"-nak. Néha jó egy új izmust bevezetni a szótárba. Ki ne higgyen a szavak hatalmában, ha nem egy író, aki tudja, hogy a fal szavak és nem a rakéták hatására omlott le?

Nos, Berlinben a horizont elmozdulását kézenfekvô intellektuális kihívásként felfogni. Ha a dolgok jól mennek, akkor Berlin számottevô kulturális találkozóhely lesz. Az utókorok megilletôdött mosollyal észlelik, hogy milyen kevés számú embernek köszönhetôk a nagy innovációk és a városok termékeny periódusai, feltörései, mondjuk, hogy utólag megköltött aranykorai. Minden más csillogás költségesebb, mint a szellemi.

Megnyitó elôadásként elhangzott a The American Institute for German Studies Berlin-konferenciáján Washingtonban, 1999. január 29-én.