(Goethe Faustjának egyik mintájáról)

Sem a Költészet és valóságban, sem az Eckermann-nal folytatott beszélgetésekben nem esik szó Sebastian Brantról. Nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, Goethe olvasta-e, s ha igen, élete mely szakaszában vette kezébe Brant fômûvét, az elôször 1494-ben, Bázelben megjelent Bolondok Hajóját, vagy a nagy allegorikus világköltemény (amelyet a kortársak, Dantére utalva, Isteni Szatíraként emlegettek) csak közvetve hatott rá. Annyi biztos, hogy A Bolondok Hajójának csaknem összes motívuma felbukkan a Faustban, különösen annak elsô részében, s ami ennél is fontosabb: Sebastian Brant gnomikus, szentenciózus versépítkezése és a mögötte álló moralizáló észjárás is felidézôdik Geothénél, helyenként szinte szövegszerûen. (Nemcsak a Faustban, hanem például a "közmondás módra" írt rövid költeményekben is.)

Ez, ha meggondoljuk, tulajdonképpen furcsa. Azt nem tudjuk biztosan, Geothe olvasta-e a bolondságokat ostorozó (egyszersmind katalogizáló) tankölteményt; azt viszont tudjuk, hogy nem kedvelte a tankölteményeket, és úgy vélekedett, hogy az oktató célzat összeegyeztethetetlen a tulajdonképpeni poézissel. S ha a Költészet és valóságban nem ejt szót Brantról, arról viszont nagyon is szót ejt, hogy a moralizáló tendencia leigázza, s így meg is fojtja a költészetet. A Bolondok Hajója pedig, bárhogy nézzük is, moralizáló tanköltemény.

Más kérdés, hogy nem feltétlenül kell bárhogy nézni. Az is elképzelhetô, hogy a dolgot (esetünkben a mûvet) magát nézzük, "úgy, ahogy van"; ez esetben nem a mûfaji besorolhatóság a legfontosabb szempont. A Bolondok Hajója az utolsó olyan középkor végi (és — német viszonyok közt hangsúlyozandó — reformáció elôtti) mûvek közé tartozik, amelyek a hagyományos antik-bibliai világképet még mint élô egészet fogják fel, ugyanakkor az elsô olyan mûvek egyike, amelyek érzékeltetik e világkép rohamosan mélyülô ellentmondásait. Ennek hatásos jelképét, egyben hatékony formaképzô elemét találta meg Brant a bolondság allegóriájában: 7000 sornyi terjedelmû költeményében száztizenkét különféle bolondságot ír le (és ítél meg): lényegében minden emberi szándékot, viselkedést és tettet bolondságnak tekint, kivéve a bölcsességre való törekvést, ami azonban saját bolondságunk felismerésébôl fakad.

Ennek két lényeges következménye van. Az egyik az, hogy Brant költeményének valóban erôs (mondhatni szigorú) moralizáló karaktere van, ez azonban, ellentében a reformáció utáni hasonló jellegû munkákkal (többek közt a Bolondok Hajója nyomán keletkezett "bolond-irodalom" alkotásaival) nem polemikus célzatú. Ha valóban mindent bolondságnak tekintünk, akkor nem egyik vagy másik eszmei-politikai ellenfelünk bolondságát pécézzük ki, hanem az emberi faj teremtményi gyarlóságáról mondunk valami lényegeset. S ha e gyarlóságot nem a bûn, hanem a bolondság gyûjtôfogalma nivellálja, úgy a mégoly szigorú moralizáló tendencia is egyfajta leíró-szemlélôdô beállítódáson keresztül nyeri el költôi formáját. S ez nemcsak a mûvön belül teremt egyfajta nagyvonalú tágasságot, hanem Brant (egyébként földhözragadtnak érzôdô) gondolkodását is idônként meglepôen közel hozza a száz vagy százötven évvel késôbbi szkeptikusokéhoz. Talán nem kell bizonygatni, hogy Goethe sem ettôl, sem attól nem idegenkedett.

A másik lényeges következmény szorosan összefügg a szemlélôdô beállítódással. A Bolondok Hajójából sok mindent meg lehet tudni a reformáció elôtti délnémet városi polgárság mindennapi életérôl, s ami ennél is fontosabb, észjárásáról. Ennek legszembeötlôbb jellegzetessége a közmondásban vagy szentenciában csattanó példázatosság: a szemünk láttára leleplezôdô gyarlóság, bolondság vagy vétek mindjárt fel is mutatja önmaga ôsképét valamelyik antik vagy bibliai hôsben; s a narratív ítélkezés is megtalálja önmaga referenciáit Bölcs Salamon példabeszédeitôl kezdve a Diogenes Laertios által idézett filozófus-szentenciákig.

Ez a példázatos gondolkodásmód az antik apophtegma- és gnómagyûjteményekig vezethetô vissza, van azonban közvetlen elôzménye is, a középkori "bizonyosság-költészet", korabeli német szóval "bschydikeit". A bschydikeit formailag a római (illetve késôbbi latin) epigrammából következik, a hexameter—pentameter váltakozást azonban, a nyelvi adottságoknak megfelelôen, párrímek pótolják; úgy is lehet mondani, hogy a szentencia gondolati feszültségéhez a rímfelosztás nyelvi-fonetikai feszültsége társul.

A német költészetnek olyan öröksége ez, amely egyik, egyszersmind legmagasabb csúcspontját Goethe szintetizáló poézisében érte el. (Hogy világos legyen, még miféle csúcsokra gondolok: említendôk Nietzsche költeményei, amelyekbôl azonban nem adódik poézis, továbbá Gottfried Benn lírájának egyik vonulata.) Goethe, aki világosan látta, hogy a német történelmi és kulturális hagyomány démoni erôi a 16. században törnek általános érvénnyel felszínre, a hagyomány ihlette démonikus erôt formailag a bschydikeitre visszamenô példázatos poézisben ragadta meg. Mephistopheles, aki bizonyságot tud a dolgokról, pontosan úgy beszél, mint a 13—14. századi bschydikeitek, vagyis bizonyságok. Még pontosabban: úgy beszél, mint a Bolondok Hajóját író Sebastian Brant.

A bschydikeitek költôi észájárását ugyanis nem a Goethe által olyannyira kedvelt Hans Sachs, nem is Fischart vagy Ulrich von Hutten közvetítte a 16. századi német irodalomba (és a nyelvbe, amely százötven-kétszáz év alatt teljesen átalakult), hanem Sebastian Brant. Az ô újítása, egyben alapvetô költôi teljesítménye, amelybôl mûvének összes többi költôi értéke következik: az egészre való törekvés. Mondhatni: kompozíció. A középfelnémet lovagi költészet lehanyatlása óta ô alkotott elôször olyan mûvet a "nép nyelvén" (magyarán szólva németül, ami — deutsch, illetve régebben diutisc — eredetileg ezt jelentette), amelynek teljes költôi világa van. Így a "kis világ" és a "nagy világ" kettôssége, amelyet gondolatilag Paracelsus közvetített Geothe számára, költôileg Brant mûvében lelte meg formáját elôször. A "nagy világról" Brantnak az a véleménye, hogy:

Die gantz welt lebt in vinstrer nacht
Vnd duot in sünden blint verharren
All strassen gassen sindt voll narren,

vagyis az egész világ sötét éjben él, és bûnökben megátalkodik vakon, minden út és utca tele van bolondokkal. Ami tehát a megátalkodott bolond világot mozgásba hozza, az az úton-útfélen hemzsegô kicsiny világok egyvelege. A kis világ pedig maga a bolond, illetve bolondság.

Ezt a képletet teszi Goethe dinamikussá és dialogikussá a Faust elsô részében. Az oktató-javító célzatú narrációt szituációba helyezi, és a költemény egyéb szólamaival (drámai költeményrôl lévén szó mondhatjuk: egyéb szerepekkel) szembesíti. Az az ontológiai telitalálat már jóformán fel sem tûnik, hogy az eredetileg jobbító szándékú bizonyságot Goethénél mindig a Gonosz mondja ki, akinek erejébôl még az ellentmondás ironikus reflexiójára is futja. Ô mondja ki magáról, hogy az az erô, amely "mindig rosszat akar, s mindig a jót teszi".

Föntebb azt mondtam, hogy a Bolondok Hajójának csaknem minden motívuma felbukkan a Faustban. Miután azonban a Faustot — sok egyéb mellett — az emberi tudás drámájának szokás tekinteni, érdemes szemügyre vennünk, miképp jelenik meg a tudás, illetve a tudnivágyás Brant költeményében. Feltûnô, hogy e motívumnak Brantnál is mennyire kiemelt jelentôsége van: a száztizenkét fejezetbôl legalább fél tucat a bolondos tudás különbözô válfajait írja le. Ilyen a könyvgyûjtô bolondról, a hanyag nevelésrôl, a tudatlan papokról, az orvosokról, a csillagászokról, a világot becsavargó felfedezôkrôl és haszontalan tanulásról szóló fejezet. Az derül ki e fejezetekbôl, hogy Brant a bölcsességet élesen szembeállítja a tudnivágyással, ez utóbbit viszont nagyjából a tudatlansággal azonosítja. Mindezt a legjámborabb erkölcsjavító szándékkal teszi.

Képzeljük el ugyanezt a mefisztói kajánság perspektívájában. S képzeljük hozzá az Auerbach-pince groteszk dôzsölését (amely jelenet forrása persze a Faust-népkönyvekben keresendô), valamint a híres dolgozószoba-jelenetet, amikor Mephistopheles — Faust ruhájába bújva — egy Agrippa von Nettesheim fölényével világosítja fel a gyanútlan egyetemi hallgatót a tudományok hiábavalóságáról.

Az ízelítôül kiválasztott jelenet teljes megértéséhez: a Szórt Ész fordítói lelemény, az eredetiben Sortes, vagyis Socrates nevének tudatlanságból eltorzított alakja. Az egyiptomi tíz csapásra Origenész egy homíliájában hivatkozik a szofistákkal kapcsolatban. A bukott diákok nagy része nyomdásznak ment, Brant szövegét is ilyen ember szedhette 1494-ben. A költemény jó öt évszázaddal késôbb a budapesti Borda Antikvárium kiadásában jelenik meg magyarul.