Egy magas boltozatú, szûk, gótikus szobában Faust a székén, az írópult mellett, nyugtalanul

FAUST

Tanultam, jaj, bölcseletet,
Meg orvoslást, no meg jogot,
S hittem, sajna, a hitemet:
Magoltam bízvást éjt-napot.
Most állok itt, bolond, szegény,
Mint azelôtt, oly balga lény!
Nevem magiszter, doktor a nevem,
S már vagy tíz éve hajtom, heccelem
Föl-le, föl-le és keresztül-kasul
Diákjaimat cudarul —
És látom, semmit, semmit nem tudunk!
Legyen akár, hogy belepusztulunk.

Több szorult fejembe, mint a sok tuskónak,
Firkásznak, doktornak, hunyorgó papoknak,
Skrupulus, kis aggály nem kerülget,
Kiállok pokolnak, ördögöknek —
Fizettem érte minden örömömmel,
S nem képzelem, hogy jól látok eszemmel,
Nem képzelem, hogy bármit is tanítsak,
Térítsek embert, bárkit megjavítsak.
Se posztó, se pénz nem enyém,
Nincs hírnevem a földtekén.
Kutyának se kell már az ilyen élet!
Ezért, nemrég, a mágiának élek,
Hátha szól a szellemi száj,
S a titok többé nem homály,
Hogy ne izzadjon homlokom,
Ha mondanom kell: Nem tudom!
S hogy mitôl világ a világ,
S mi tartja össze anyagát,
Kutatom én a tért, a sejtet,
S szavakban túrni elfelejtek.

Bár látnád, hamvas telihold,
Hogy meghalok, elhamvadok:
Veled virradtam ágyamon
Sötét éjjelen egykoron,
Könyvem sütött, sápadt a lap,
Sápadt barát, én láttalak!
Ah! ballagnék hegyekbe föl,
Míg fényed kedvesen ölel,
Barlangba bújnék a szellemekkel,
Mezôn bolyongnék, ha jön a reggel,
Tudás gôzétôl szabadulnék,
S a harmatodban jót fürödnék!

Ah! börtön ez? Ezer a rács.
Nyirkos, sötét lyuk, gúvadás,
Hol szûrt még a fény is, s fakón
Szivárog be az ablakon!
Nagy halom könyv, csak álldogál,
Féreg rágja, por ellepi,
S tetôig terjed a homály,
S papirok füstös halmai —
Szelencék körben, üvegek,
Szájukban furcsa eszközök,
Matuzsálemi kis szöszök —
A te világod, világlott neked!

S még kérdezed, vajon szived
Miért szorong-szúr szüntelen?
S egy rejtelmes, riadt keserv
Miért csücsül életeden?
A tarka Természet helyett,
Hová az Úr embert rakott,
Téged doh és penész temet,
Repedt csontok, csonthalmazok!

Ki! Föl! Gyerünk! Vár a világ!
S e könyv, Nostradamus kezét
Is látta könyv tán balgaság,
Utadra tán nem épp elég?

Csillag kinyílik egyhamar,
Természet majd levetkezik,
Lélek libeg lángjaival:
Két szellem egymáshoz szokik.
Száraz töprengés mit sem ér,
Nem beszélnek a szent jelek —
Szellemek, szótok ideér:
Ha hallotok, beszéljetek!

Kinyitja a könyvet, s megpillantja
a Makrokozmosz jelét.

Ha! gyönyörrel kínál a pillanat,
Káprázat remeg összes ereimben!
Fiatal, égi bolondság itat
Parazsából, a szívem belerekken!
Egy isten írta tán e jeleket,
Hogy ne dühöngjek én szivemben,
Hanem tisztuljak örömömben:
Talán rejtett hírt küldenek,
Hogy él a világ, s dolgozik nagy szervezetten?
Isten vagyok? Fényesedem!
Látom, e tiszta vonalakban
Természet él s hat s lélegzik nyugodtan.
Pedzem most már, mit rejt az intelem:
"A szellemvilág nincs bezárva.
Lelked a holt, szíved halott!
Fürödj meg, s mártsd fû harmatába,
Fiam, földi húsod és haragod!"

Rámered a jelre.

Hogy összeáll a szép Egész,
S összeillik sok kicsi rész!
Égi erôk szállnak, majd földre buknak,
Egymásnak aranyvedret adnak!
És áldott-illó szárnyaikkal
A mennybôl mind a földre szárnyal,
S összeszövôdik mélyen a világgal!
Mily színjáték! Eh! Színjáték csupán!
Nagy Természet, hol vagy te igazán?
Hol van emlôd? Forrása minden létezônek,
Amelybôl ég és föld iszik,
S inna ember, ha szomjazik —
Csereg a forrás, és csak én epedjek?

Kénytelen-kelletlen fordít a könyv-
ben,s megpillantja a Föld
Szellemének jelét.

Mennyire más e jel, mily más beszéd!
Te bátorítsz, te földi Szellem,
Pezsdíted a vért ereimben,
Mint újbortól, pozsog a lég,
S én sietek ki! ki! ki a világba,
Föld bánatát és örömét a vállra,
Föl a viharok tarajára
Hajótörést is dacosan megállva.
Felhô fejem fölött —
Elrejtezik a Hold —
Kihúny a lámpa!
Gôz és — Nyilallnak veres sugarak
Fejemnél — Rettenet
Fújkál a boltozatról,
És megragad!
Érzem, leszállsz, Szellem, megébredô!
Fedd fel magad!
Ha! szívemben nincs erô!
És minden iramban
Új érzések zára kipattan!
Vetem, íme, szívem az áldozatra!
Nincs visszaút! Eméssze bár gyehanna!

Megfogja a könyvet, és titokzatosan
kimondja a Föld Szellemének jelét.
Vöröses láng fakad, a lángban megjelenik a Szellem.

SZELLEM

Ki szólít?

FAUST (elfordul)

Rettenetes arc!

SZELLEM

Mágneses erôvel kicsaltál,
Köreimbôl kiszivogattál,
És most —

FAUST

Jaj! Halálba ragadsz!

SZELLEM

Hogy láthass, lihegve rimánkodsz,
Hogy halld a hangomat, és lásd az arcomat:
Meghallottam roppant szavad,
S itt vagyok! — Szokj a borzalomhoz,
Fensôbbrendû ember! Lelked talán kihúnyt?
Hol a kebel, mely egy világot alkotott,
Hordta, emelte s fürdött örömében,
Hogy hozzánk, szellemekhez illik éppen?
Hol vagy, Faust? Tôled eredt a hang,
Te igyekeztél hozzám itt alant!
Te vagy-e, akit párám nyersesége
Levág mélyre, lesûllyeszt mélyre,
Te undok, kunkori kukac?

FAUST

Megfutamodjam, láng, lopakvó?
Én vagyok Faust, hozzád hasonló!

SZELLEM

Ha élet sodor, ha tett szalaszt,
Alakom föl-le jár,
Fonódik, mint a szél!
Születés, halál,
Örök tengeri mély,
Ölelés cseréje,
Élet égetése:
Idô susogó székén így teremtek,
Isten élô ruháját így szövöm meg!

FAUST

Ki széles távolokba térsz —
Fürge Szellem, te édes rokonom vagy!

SZELLEM

Rokonod az, akit megértsz,
Nem én! (Eltûnik.)

FAUST

(Összeroskad) Te nem vagy?
Ki akkor?
Én, Isten képe-mása!
Még te sem vagy! (Kopogtatnak.)
Ó halál! A famulus jön — Tudom —
Legszebb gyönyöröm is kivásik!
Hogy arcok ezrét épp e másik,
Mamlasz kóró zavarja, borzalom!

Wagner slafrokban és hálósipkában,
kezében lámpás. Faust megfordul,
kelletlenül.

WAGNER

Pardon! Láttalak deklamálni...
Egy görög drámát... Olvastál sokat...
E téren vágynék kissé profitálni,
Manapság ez a jó kamat.
Gyakran hallottam, hogy dicsérik:
Bohóc csigázna papot nevetésig.

FAUST

Naná, csak passzoljon a pap bohócnak,
Mint bizony hébe-hóba megesik.

WAGNER

De ha az ember rabja múzeumnak,
S csak kikukkant a létbe, percekig,
Messzirôl, poros távcsôvel kezében —
Mért is fogná föl s gyôzné meg egészen?

FAUST

Ha bent nem érzed, hiába mind a kényszer,
Ha lélekkel nem párosul,
S ha gyökeres igézetével
Minden szívhez nem idomul.
Csak kuporogj! Csak csirizelgess,
Kotyvassz ragút más resztlibôl,

Fújkáld a lángot, bárha nedves,
S kojtol a tûz, dugába dôl!
Gyermek és majom megcsudálhat,
Ha fogad éppen erre fáj —
De szív sose lesz rokon szív a másnak,
Ha bent üres, sivár hodály.

WAGNER

Meggyôz a szónok, ha hittel beszél:
Én alig tudok többet semminél.

FAUST

Nyerészkedj csínján, módival!
Csörgôd ne rázd, ne légy bolond!
Érzékkel, ésszel él s ural
A bölcs, nem csal, nem égre ront.
S ha súlyt kívánsz magadnak kölcsönözni,
Vajmi fölös ott szavakat keresni.
Szó, szó, üres, vak szóbeszéd a szó,
Tömeg csôréhez pattog, hull a morzsa,
Mint ködös szél, oly száraz, elhaló,
Ha ôsszel levelet ráz zakatolva!

WAGNER

Hosszú a mûvészet, jaj, istenem,
S az életünk de kurta.
Gyakran, bár csípôs kritikára futja,
Majd elsül, lüktet a fejem.
Milyen nehéz az eszközökre lelni,
Hogy lásd, a forrás hol fakad!
Még alig tetted meg a fél utat,
S ha elkaszál, hát meg kell boldogulni.

FAUST

A pergamen, az tán a tiszta forrás,
Mely végleg oltja örök szomjadat?
Nincsen üdeség, nincs más szomj-eloltás:
Saját lelkedbôl szürcsöld az italt.

WAGNER

Pardon! mégiscsak istenáldás
Az idegen korokba kukucskálás...
Kilesni, a régi bölcs mint gondolkodott,
S továbbdöccenteni a boldog fogatot.

FAUST

Noná, ropogjanak a göncölök!
Barátom, múltak, elmerült idôk:
Titkos könyv, zárva hét pecséttel.
Ha vélnéd, érted korok szellemét:
Azt hallod, az urak saját eszét,
Melybe száz kor belepecsétel.
Csakugyan, gyakran sírni kéne!
Még nem szagoltam, s már orrfacsaró,
Kacatos lomtár, való épp szemétre,
Legföljebb ügyes állam-akció
Kitünô gyakorlati maximákkal,
Amilyet folyton mondatnak babákkal!

WAGNER

De a lét!... Ember szíve, szelleme...
Velejét látni ki-ki úgy szeretné!

FAUST

Ja, az csak fakó külszíne!
De nevén a gyereket ki nevezné?
A keveset, ki merészelt nagyot,
S ostoba volt, hogy nem tartotta száját
S kifecsegte a csôcseléknek álmát,
Kereszten, máglyán ölték, csak úgy ropogott!
Kérlek, barátom, már öreg az éj,
Folytassuk holnap, most pihenjünk.

WAGNER

Én még maradnék, mert ki jól beszél,
Azzal szívesen osztjuk meg a lelkünk.
De holnap, hogyha ránk köszönt a Húsvét,
Veled még kicsit elcsevegnék.
Habzsoltam én, piszmogtam ezer kis tudáson:
Az nem elég, én mindent tudni vágyom! (El.)

FAUST (egyedül)

Hogy megül a remény egy-egy kobakban,
Mely firtat, de csak csip-csup dolgokat
S mohón kincsek után kutat,
És boldog, ha a sárból egy kukac kipattan!

Szólhat-e itt, szólhat-e emberi hang,
Hol elôbb rend, csupa szellemiség volt?
Igenis! Megköszönöm, te bitang,
Hogy a hangod kicsit itt kukorékolt.

Kételyeimnek vége, vége már,
Nem rontják többé testem, nem emésztik,
Ó, Szellem, ó, te óriás sugár!
Törpe vagyok, maradok törpe végig...

Én Isten képe-mása, én, aki
Már-már örök dolgok tükrébe néztem
S tetszelegtem magas mennyei fényben,
S nem voltam földi valaki,
De több kerúbnál, kinek ereje
Természet érverése lett s kiáradt,
S míg teremtett, isteni létre támadt
Vakon, gyanútlan!... Ó, agyam kiszáradt,
Kisült szavaid parazsától, Föld Szelleme!

Hogy volna merszem ágaskodni hozzád!
Bolygattam álmod barlangbirodalmát,
De megtartani nem futja erôm.
Abban a boldog pillanatban
Óriás voltam, kicsi korcs:
Ellöktél, s megint torkomon van
Bizonytalan emberi sors.
Hát mit reméljek? Mit kerüljek?
Ami csikland, kövessem-e?
Gátolnak tetteink, gátolnak a keservek:
Tôlük biccen meg lépteink zöme.

Lásson bár nagyszerû csodát a szellem,
Idegen anyag megfojtja e csodát.
Ha némi jót találunk itt a földön,
Vakok leszünk a jobbra, ostobák.
Legbensôbb kútjainkból, szép érzelmeinkbôl
Haladva Föld présén csak fagy csörömpöl.

Szárnyaljon bár a képzelet merész
Szárnyon, táguljon örök végtelenre:
Legunnyad végül egy kis csenevész
Zugban, ha elbukott, és zokogni szeretne.
Mély szívbe aggály fészkelôdik,
Rejtett fájdalma szúr, velôkig,
S lüktet nyughatatlan, gyötör és fölkavar
Folyton megcserélt új maszkjaival:
Hol asszony, hol gyermek, hol ház a maszk,
Hol udvar,
Hol méreg s tôr, hol víz s parázs:
Attól rettegsz, mit sose látsz,
Ami meg birtokod, elhalmoz száz bajokkal.

Nem vagyok — semmi kétség! — isten-ivadék!
Hernyó húzza így porban a belét!
S miközben a port maflán szürcsöli,
Egy vándor talpa foltokká keni.

Nem port okád-e ez a száz rekesz,
Nem dohos börtön-e e négy fal?
És nem fojt-e meg, mi körbevesz
Gázokkal, savanyú szagokkal?
Itt lelném meg, mit keresek?
S kurkásszak száz könyvbe, hol meg van írva,
Hogy mindig minden ember szenvedett,
S tán itt-ott boldog is volt, hébe-hóba?
Mi mást kacagnál, kongó koponya,
Mint hogy mindketten felsültünk agyunkkal
Világos nappal, sûrû éjszaka
Valódit várva s verve látszatokkal?
Vigyorogjatok csak, vasgurigák,
Rugók, hengerek, rossz retorták:
Kapuban kértem, nyissátok a zárt,
S csak kuncogtatok bajszotokba, régi rozsdák!
Fényes nappal titok marad
A Természet, nem lehet kirabolni,
S mit szellemednek szépen ki nem ad,
Azt csörlôkkel, csavarokkal se csikarod ki.
Csak gubbaszkodj itt, ôsrégi kacat:
Kutyának se kell, mit dédelgettek apáink!
Csak barnulj, vén tekercs, füstök alatt,
A sárgaság alatt, mit lámpám fénye rád hint.
Herdáltam volna bár morzsányi birtokom,
Semhogy izzadjak itt morzsákkal bíbelôdve!
Ha egyszer belül vagy a birtokon,
Dolgozz meg érte, újra s újra megszerezve.
Amivel nem élsz, annak terhe nyom,
Csak azzal élj, mit nyújt a pillanat kegyelme.

De mért, szemem e pontra miért szegezôdik?
Mágnesként bûvöli tán az a kis üveg?
Szívemhez könnyû, puha fény szegôdik,
Mint éji erdôben mikor a hold kisüt...

Köszöntelek, te ritka fiolácska,
Gyere, simulj a tenyerembe, drága!
Benned mûvészet, benned értelem!
Halkan szunnyadó nedveknek edénye,
Halálos finom erôk menedéke,
Könyörülj most, kérlek, mestereden!
Láttodra forró fájdalom megenyhül,
Ha foglak, nem törtetek mindenestül,
Szellemem szilaj habja megtörik.
Kilépek óriási tengerekre,
Nyaldossa lábam hullám laza tükre,
S vezérel új nap újabb partokig.

Tüzes szekér belibben pilleszárnyon,
Betoppan! Látva látom, eltökélt,
Új lélekkel kell az éterbe szállnom,
Megistenülnöm tiszta tettekért.
Isteni gyönyör az, páratlan élet...
Imént még hernyó, megérdemled-e?
Hogyne! Hogyne! Nehogy kis földi fények
Most visszakössenek ide!
Merj! Szakíts föl minden mennyei zárat,
Hol aki retteg, vacogva oson.
Bizonyítsd végre tettel a világnak,
Hogy gyôz a férfi, gyôz az isten-ormokon,

S nem torpan meg, ha barlanglyukba téved,
Hol saját fájdalmát fôzi a képzelet,
Hanem keresi-kutatja a léket,

Melyet ostromolnak pokoli nagy tüzek:
Indulj derûsen, meg kell cselekedni,
Ásítson bár lépted alatt a Semmi.

No jöjj le hát, te kristálytiszta serleg!
A régi tokból szépen kiemellek,
Te esztendôkön át hanyagolt üveg!
Ragyogtál, ha ôseink ünnepeltek,
Bús vendégek is földerültek,
Ha körbeadtak ifjak-öregek.
A pompás képek, tarka rajz, ezer,
S hogy rímet kanyarítson róluk, aki inna,
S a serleget egyhuzamba kihúzza:
Szeszközi emlék mind... ifjan ki nem szeszel?
De most nem adlak, nincs itt senki szomszéd,
Nyelvet se rajzaidon köszörülnék:
Olyan nedû ez itt, mely hamar mámorít,
S barnán csorogva dül a poharakba.
Ürítem tehát szívszorongva
Végsô serlegem szent magasba vonva
A Hajnalra, mely bontja lepleit.

Szájához emeli a serleget.
Harangszó és kórusének

ANGYALOK KÓRUSA

Krisztus feltámadott!
Örvendjen, aki él,
Aki bûnben henyél:
Örök sunyi veszély
Rombol kicsit s nagyot.

FAUST

Micsoda zümmögés, micsoda tiszta hang
Ingatja serlegem épp most, hogy innék?
Hirdeti tán a sok tompa harang,
Hogy ütött az óra, és itt a Húsvét?
Vigaszt kínál tán, kórusok, a hangotok,
Mint egykor, a sírnál, daloltak angyalok,
Hogy itt vagy, itt vagy, Újszövetség!

ASSZONYOK KÓRUSA

Jó fûszerekkel
Mi kenegettük ôt,
Hû kezeinkkel
Óvtuk a szenvedôt!
Gyolcsba, lepelbe
Göngyöltük gondosan,
Ó, Krisztus messze,
Irdatlan messze van!

ANGYALOK KÓRUSA

Krisztus feltámadott!
Boldog, aki szeret,
Ki a legnehezebb,
Üdvös, rettenetes
Vizsgán túlhaladt!

FAUST

Miért kerestek, hatalmas-puha
Égi hangok, itt lenn a porban?
Puhány fülekbe, zúgjatok oda!
Hallom én a Jó Hírt, csak hitem van romokban...
Legszebb porontya hitnek a csoda.
Nem merészkedem oly magas körökbe,
Honnan leszáll a drága Hír,
S mégis, minthogy e dal ifjúságomig ér,
Életre sarkall fuvolálva-zengve.
Záporozott le rám az égi csók
Akkor a bársonyos ünnepi csöndben,
S harangok lompos hangjába fürödtem,
S tudtam imámban az áhitatot...
Csupa vágyakozás, sugalmak

Csiklandoztak az erdôn, a mezôn,
S forró könnyeim lecsorogtak,
De megfogant világom, az enyém.
Megidézte e dal ifjak pajkos játszadozását,
Tavaszi ünnep örömét:
Emlékek gyermeki tiszta hangja kiált át:
Ne lépj! A végsô lépést ki ne lépd!
Ó, távozz, drága égi dal te, távozz!
Könnyezem, s maradok hû e világhoz!

TANÍTVÁNYOK KÓRUSA

Már a sírból a holt
Szállt föl az Égbe,
Hangja mennyei volt,
Tûzött a fénye.
Most már örökre van,
Örökkön él, teremt:
Csak itt van siralom
A földön, idelent.
Hagyja övéit
Sírni, zokogni itt!
Csak az Ígéret,
Mester, az boldogít!

ANGYALOK KÓRUSA

Krisztus föltámadott!
Elpusztult a halál!
Ne nyomasszon a gond,
Ki-ki hazatalál.
Dicsérd most az Urat,
És szeress másokat,
Oszd meg falatodat,
Hirdess új utakat:
Mind-mind örömöt ad!
Nektek közel az Úr,
Közel van, szótlanul!

Báthori Csaba fordítása