A középkori német—magyar irodalmi kapcsolatokról a 20. század embere vajmi keveset tud, holott e kor és e kapcsolatrendszer számos érdekességet rejteget. A probléma alapvetôen abból adódik, hogy a középkorban a két irodalom, tulajdonképpen a két kultúra egyenlôtlen helyzetben volt, hiszen a 12. század derekára-végére a német irodalomban kiforrott az irodalmi nyelv és a formatudat, míg a magyar irodalom és a keresztény magyar kultúra csak az elsô lépéseket, az elsô próbálkozásokat tette. Az egyenlôtlen helyzetbôl mégis érdekes kapcsolat alakult ki, mert a német irodalom ugyancsak reflektált a magyar kultúrára, tulajdonképpen a magyarságra, jót és rosszat egyaránt állítva róla. Számtalan elejtett szó, megjegyzés tanúskodik a német irodalomban arról, hogy a magyarságról többet tudott a német költészet, a német írók-költôk, mint ahogy azt mi ma sejtjük. Másrészt meg bátran állítható, hogy a középkor óta önmagát ismétlô kognitív struktúrákkal állunk szemben, amelyek lényege abban ragadható meg, hogy Magyarország a német irodalom, de fôleg a kultúra szemszögébôl az ismert világ peremén, Európa még ismert határán volt — akárcsak ma. Ebbôl a soktényezôs rendszerbôl a kezdetektôl a 13. század elejéig-közepéig követjük nyomon azon mûveket, amelyek a magyarságot recipiálták, illetve amelyek a recepció modelljét megteremtették.

Már jó másfél évszázada toposz, hogy a magyarság a kalandozásokkal került be az európai népek tudatába. Fokozottan érvényes ez a németekre, hiszen a kalandozók a legtöbb csapást a Római Szent Birodalom bizonyos területeire mérték. E toposz ténytartalmához nem fér kétség, az érdekességet azonban a bekerülés mechanizmusa adja, hiszen irodalmi-kulturális szempontból a magyarok hirtelen feltûnése kihívás, azaz megválaszolatlan kérdés volt a kor emberének: kik ezek a jövevények, mit is akarnak? A válasz viszonylag hamar megszületett, a magyarokat a hunokkal azonosították, valószínûleg azért, mert mindkét nép keletrôl jött, valószínûsíthetô a hasonló harcmodor, de maga a népnév hasonló hangalakja is az azonosítás egyik tényezôje lehetett. Ezen találgatásokon túlmenôen bizonyos viszont, hogy mindkét népet az adott kor "értelmezte", vagyis a kora középkori gondolkodás alapján a nép eredetét bibliai kategóriákkal magyarázta meg, ezért a hunok, de a magyarok is Isten büntetéseként éltek a köztudatban, s a legkülönfélébb bibliai népek leszármazottaiként próbálták ôket azonosítani. Az azonosítási játék legszélsôségesebb példája a tatároké, akik Tartaroszból, az alvilágból jöttek a büntetés isteni missziójával. Bár a bibliai kategóriák túl szûkek voltak a történelmi jelenségek értelmezésére, mégis jó ideig ezek a gondolkodási sablonok határozták meg a népekrôl hozott ítéleteket. Az antik példák alapján — hisz már a görögök is elítélôleg nyilatkoztak minden más néprôl, a barbárokról — a magyarokat és a hunokat számtalan negatív jelzôvel látták el, de ez az eljárás nemcsak a magyarokra vonatkozott, hanem valamennyi ellenségre. Kérdés, hogy a magyaroknak valamiféle kiemelten "negatív" helyük lett volna ebben a kánonban, mint ahogyan azt a 19. század magyar történetírása és filológiája hangsúlyozta. Álláspontunk szerint, s a mai történettudomány is egyre inkább vallja ezt a felfogást, a magyarok csupán egynek tekintendôk a sok támadó közül, tehát a krónikairodalomban, leginkább a latin nyelvû krónikákban megfogalmazott negatív magyarságképnek nem lehet kiemelt jelentôséget tulajdonítani, hiszen számtalan más támadó is megjelent e korban. Példaként csupán a legnagyobb pusztítást végzô vikingeket említenénk meg.

A magyar irodalomtudomány a múlt század végétôl számtalan tanulmányban foglalkozott a német krónikáknak és irodalmi mûveknek a magyarságra vonatkozó kijelentéseivel. Mivel a középkorban minden gazdagabb városnak volt saját krónikása-krónikája, az anyagbôség miatt ez a feladat máig sem zárult le: e tény önmagában véve még nem okoz tudományos ismerethiányt, mivel a krónikák általában néhány nagyobb korpuszból merítettek, a Kaiserchronikból például, így tehát ítéleteiket csoportosítani lehet. E kutatási irány a második világháborúig tartott, utána a germanisztika, de a téma maga is politikai és tudományfejlôdési okokból visszaszorult. Turóczi-Trostler József egyik tanulmánya e kutatási periódus lezárásának tekintendô, itt a szerzô a krónikák valóságkövetô irodalmát, valamint a fikcionális irodalmat egyben tárgyalva arra a következtetésre jut, hogy a magyarságkép a német irodalomban a krónikák negatív képe alapján fejlôdött ki, majd idôbeli késéssel megjelenik egy pozitív kép is, amely sok ideig párhuzamosan él a német irodalom negatív ítéletei mellett.¹ A mai kutatások ennél összetettebb folyamatokat fednek fel.

Talán abból kell kiindulnunk, hogy a krónikák negatív képe nem volt jelentôs véleményformáló hatású a középkorban, nem is azért, mert a krónikákat kevesen olvasták, még csak azért sem, mert az egyik krónika a másik másolásával és kiegészítésével keletkezett, hanem fôleg azért, mert a szépirodalom és a krónikaírás között csak nagyon szûk információs csatorna volt. Az írók és a költôk a korabeli kultúra kanonizált szövegein nevelkedtek, és nem a reprezentációs célokat szolgáló krónikaszövegeket fejlesztették tovább. Ezért a krónikák negatív magyarságképe legfennebb áttételesen jelenik meg a középkori irodalomban; alapjában véve még jó párhuzam sem vonható a kettô között, mivel a krónikák — ha szûkszavúak voltak — csupán annyit mondtak, hogy egy bizonyos évben a magyarok feldúlták a várost. A következô évben meg a normannok, a szomszéd város vagy a császár katonái jöttek, tehát nyilvánvalóan csak kisebb kártevésekrôl lehetett szó, mert a gazdasági élet lehetôsége, a létfeltételek megmaradtak. Ha meg bôbeszédû volt a krónika, akkor egy bizonyos anekdotaszerû történetet mesélt el, amely nyilvánvalóan nem sok történelmi tényt közvetített. Ekkép az 1270 táján keletkezett Schsische Weltchronik (Szász világkrónika) Attiláról azt a ma már komikusnak tûnô történetet örökíti meg, hogy a nagy vezér Aquileia ostromakor a kimerülôben levô hun csapatokat akkor vezényelte még egy utolsó rohamra, amikor a városból kiszállni látott egy gólyát, amely csôrében tartva menekítette ki fiókáját.² A krónikák negatív képét ellensúlyozza a magyarsággal való foglalkozás ténye, vagyis hogy német területen készült néhány krónika a magyarok viselt dolgairól, említsük meg tán itt Heinrich von Mügeln mûvét a 13. századból, amely már egy differenciáltabb képet nyújt. Mégis állítható, hogy ezekbôl a szöveghagyományokból kevés került át a szépirodalomba, csupán áttételes hatást tételezhetünk fel.

De hogyan is történik a magyarok megjelenése a német fikcionális irodalomban? Az elsô említések nem fikcionális szövegekben vannak, hanem krónikákban és oklevelekben, ezek a honfoglalást követô kalandozásokkal egy idôben tudósítanak az eseményekrôl, tehát a 9—10. századtól követhetjük nyomon az adatokat. Megközelítôleg ebben a korban kezd alakulni a német irodalom az ófelnémet irodalmi nyelv és formakincs kidolgozásával; az eszmei tartalom kérdésével foglalkozik az a néhány írói vénájú pap, aki gyakran nem is tudott társai hasonló költôi kísérleteirôl. Az ófelnémet kor mûvei a vallásos és a hôsi dalok által meghatározott szûk tematikai spektrumon belül nem is közvetíthettek jelenkori eseményeket, így sem a magyarokról, de más korabeli néprôl sem írtak kimerítôen. Témánkba vág viszont az a vélhetôen antik és germán példákból átvett recepciós keret, amelyet az ismeretlen népekre való reagálás módozatait határozta meg: már az elsô ófelnémet költemény, a Hildebrandslied is egy ilyen keretben játszódik le. A hôsköltemény megemlíti egy mondat erejéig a hunokat, ami témánk szempontjából azért fontos, mert az avar—hun—magyar leszármazás evidencia volt a középkorban, tehát a hunokról alkotott vélemény mintegy elôfutára a magyarság megítélésének. A dal szövege Hildebrand és Hadubrand, az egymást nem ismerô apa és fia történetét meséli el. A két vitéz a hun és a keleti gót seregek képviselôjeként párharcra készül egymással; a harci elôkészületek közben puhatolózó beszélgetést folytatnak egymással, amikor is az apa felismeri harminc éve nem látott fiát, és ki szeretne bújni a tragikus helyzetbôl, hisz a két sereg közt élet-halál harcot kell vívniuk. Tanácstalanul, amolyan engesztelô ajánlatként legbecsesebb karperecét ajándékozná fiának, aki fortélyt sejtve apját "ravasz hunnak" nevezi, ami a középkori hôsi eszmény szemszögébôl nézve súlyos sértés volt a becsület és a nyílt bátorság ideáljáért harcolók körében:

du bist dir alter hun, ummet spaher,
spenis mih mit dinem wortun, wili mih dinu speru werpan,
pist also gialtet man, so du ewin inwit fortos.³

(Mérhetetlenül ravasz vagy, te öreg hun, szavaiddal elcsábítasz, hogy dárdáddal leszúrhass. Hosszú életed alatt mindig csak csalárdsággal gyôztél.)

A két harcos beszélgetésébôl túl sok következtetést nem lehet ugyan levonni, de az jelzésértékû, hogy a keletrôl jövô harcosban nem bízik meg ellenfele, közeledési szándékát cselszövésnek tartja. A fortély vádja és a hun néphez való (jelen esetben politikai) tartozás összekapcsolása lényegében nem más, mint az idegen, keleti nép viselkedésének elmarasztalása; képviselôit globálisan rossznak tételezik és ítéleteket — lényegébe elôítéleteket — fogalmaznak meg velük szemben. Fel sem merül az elôítélet tényének kérdése, vagy hogy esetleg ott más erkölcsi normák vannak érvényben stb.⁴ Az ítélet megalkotásában a saját normámerev alkalmazása adja azt a recepciós keretet, amelyet az ófelnémet irodalom áthagyományozott a késôbbi korokra.

A hunokról alkotott vázlatos kép negatív jellege egyértelmû, mégsem lesz minden hun mindig negatív hôs. Az irodalom összetettebb ítéleteket és helyzeteket tartogat az olvasók számára. Míg ugyanis a hunokról — mutatis mutandis a késôbbi korok magyarjairól — negatív ítélet jelenik meg ebben a jól meghatározott recepciós keretben, addig a nép prominens képviselôje, az uralkodó gyakran éppen ellenkezô megvilágításban, pozitív megítéléssel kerül az olvasó, illetve hát kora középkori környezetrôl lévén szó, a dalok hallgatói elé. A Hildebrandslied például áttételesen ugyan, de nagyrabecsüléssel szól Attiláról azáltal, hogy az apa, Hildebrand a fiának a legnagyobb becsben tartott kincsét akarja adni, egy olyan ékszert, amit épp a hun uralkodótól kapott. Ez az ékszer, egy arany karperec ebben a helyzetben a máskor rettegett és megvetett uralkodó elismerését jelenti. A Hildebrandslied ezen motívuma egyszerre mutat korban elôre és hátra, mivel megelôlegezi a Nibelung-énekben és sok más apróbb költeményben fellelhetô jó magyar király toposzát, de vissza is mutat a germán korba nyúló mély irodalmi gyökerekre. Ugyanis a germán irodalomban, az Edda-dalokban például Attila ismert hôs volt, vele együtt temészetesen a hunok is. Ezekben az ôsi dalokban Attila, avagy Etzel, Atli bosszúszomjas, vad, gátlástalan harcos, aki a Niflungok kincsére sóvárogva kegyetlenül felkoncoltatja csellel elfogott ellenfeleit. Tettei elborzasztják a mai olvasót, bár igaz, hogy az ellenkezô oldalon sincsenek jobb emberek. Attila germán felesége, Gudrun, úgy bosszulja meg testvérei halálát, hogy közös gyermekeiket öleti meg, majd a gyôzelmi lakomán fôéteknek feltálalja: "Hazafele vágtat / véres viadalból / Atli király seregével / sarkantyúzott ménen./ Csendül a csarnok / a fegyvercsörgéstôl / s a büszke paripák / acél patáitól. // Elébe megy Gudrun / setét gondolattal / csillogó kelyhet / nyújtva a királynak: / »Fogadd ím vidáman, / fejedelmi férjem, / a ködvilágba költözöttek / fényes fegyvereit!« // Rémesen rezegnek/ a rettenetes kelyhek, / színültig megtöltve / a szôlô nedvével. / Gyorsan gyülekeznek / a tágas terembe / a hosszúszakállú / harcedzett hunok. // A rettenetes asszony / ragyogó szemekkel / töltött a vitézeknek / a tüzes italból, / és finom falatokkal / kínálta a királyt. // De halotthalovány / lesz Atli hirtelen, / mikor Gudrun szólni kezd / szörnyûséges szavakat. // Gudrun: // »Halott fiaidnak / felkoncolt tagjait / és véres szívét / színmézzel etted. / Méltó a lelkedhez / emberhúst lakmározni / és bort inni kelyhekbôl, / mik koponyákból készültek! // Nem fogod már többet / térdedre ültetni / Erpet és Eitelt, / a fürge fiúkat, / és sose látod többé / termed ablakából / pajkosan játszani / a palota udvarán / lándzsákat faragva / vagy lovakat kergetve.«"⁵

Nehéz ma megmondani, mennyire bírta el e kor ezt a nagymérvû brutalitást, hiszen a szörnyû csatákban és a bosszúállások folytán germánok, hunok és más népek-nemzetségek egyaránt besározódtak, senkit sem lehet erkölcsi nyertesnek nevezni;⁶ a helyzet megítélését, elemzését — és egyben a keleti népek megítélésének mechanizmusát — az is bonyolulttá teszi, hogy e germán dalokat nem keletkezési korukban jegyezték fel, hanem jóval késôbb, a 13. században. A germán nyelvterület peremén Skandináviában és Izlandon örökítették meg e szövegeket, ahol mintegy konzerválódtak, és ellenálltak a keresztény térítés kultúraformáló erejének. De az egész germán nyelvterületen való elterjedtségüket biztosan dokumentálhatjuk, mert számtalan kézirat ôrzött meg részleteket e hôsök életébôl, és erre a mondakörre megy vissza a Nibelung-ének, a 12—13. század fordulójának egyik legnagyobb epikai alkotása. A magyarok megjelenésének talányát a német kultúra a hun—magyar azonosítással oldotta meg.

Az ófelnémet nyelvi és irodalmi korszakban született meg ez az azonosítás, de nem irodalmi mûvekben, hanem a krónikák, oklevelek hasábjain. Az irodalom még csak egy nagyon kis szelet volt ekkor a kultúra spektrumában, témáit még a vallás és a megelôzô kor hôsi énekei között kereste. Konkrétan a magyarokra történô utalást még nem találunk; majd e kezdeti irodalom a 11. század elején máig kiderítetlen okokból el is hallgat, egyszerûen nincsenek mûvek, alkotók. A következô periódus viszont annál virulensebb lett, mintegy elemi erôvel tört fel a poézis ereje több helyen is Németországban, és a témák sokféleségével kápráztatta el a hallgatót-olvasót. Ebben a bôségben még arra is volt energia, hogy a magyarokra reflektáljanak.

A jelenség azzal magyarázható, hogy a német irodalom számára a világ a 12. századra kitágult. A keresztény vallást felvett országok közössége nagyobb lett, közöttük megerôsödtek az információs csatornák, bôvült a kereskedelmi hálózat, sôt a keresztes háborúkkal a szolidaritás érzésén túl a Kelet világát is megismerte a Nyugat. Magyarország ebben az "információrobbanásban" bekerült a német köztudatba, majd az irodalmi érvelésrendszerbe is. A kora középkori krónikák számára még talány a magyarság, de a 12. század végére a földrajzi tudat része lettünk, valahogy úgy, ahogy azt Walther von der Vogelweide egy versében találjuk. Itt a Minnes-nger a közép-európai viszonyokról írt:

tischiu zucht gât vor in allen
Von der Elbe unz an den Rîn
und her wider unz an Ungerlant
sô mugen wol die besten sîn,
die ich in der werlte hân erkant.⁷

(Német divat uralkodik mindegyik országban, / az Elbától a Rajnáig / és vissza egészen Magyarországig,/ talán a legjobb emberek azok,/ akiket itt megismertem.)

Hasonló, a téma kibontását nem meghatározó, mintegy mellékérvként, vagy véletlenszerûen használt említést sokat sorolhatnánk fel, amelyeket talán úgy lehet összefoglalni, hogy Magyarország, a magyarok nem idegenekként, hanem ismert, bár nem jól ismert országként, illetve népként nyer említést. A szûkszavú kijelentések arra engednek következtetni, hogy az ismertség relatíve magas fokon volt, ezért az említés nem igényelt különösebb magyarázatot. A kalandozók emléke mintha visszaszorulna, s helyette vegyesen hol értékmentes, hol meg valamilyen értékítélettel megfejelt kijelentéseket olvashatunk. Ilyen mazsolára lelhetünk például a 13. század közepén Hugo von Trimberg Der Renner címû verses elbeszélésében: "Wie der Bêheim rede, Walch und Unger, / Daz muoz lernen manic man, / Dem biutel, hant und mage ist wan."⁸ (Ha valakinek üres tarsolya, keze és hasa, az tanulja csak meg a cseh, szláv és magyar beszédet.)

A magyarokra reagáló elsô mûvek közt találjuk a Nibelung-éneket, amely az összes ilyen jellegû alkotás közül talán a legbôvebben foglalkozik ezen ismert-ismeretlen néppel. A Nibelung-ének az Edda-dalokban is megörökített germán epikai anyagot szôtte tovább úgy, hogy a barbár viszonyokra és mentalitásra ráhúzta keletkezési korának — a 12—13. század fordulójának — modern díszleteit. A bosszúszomjas, szörnyû világ kereszténnyé vedlett át, bár a harcosok csak egyes esetekben lettek kifinomult, kulturált lovagok. Az ismeretlen költô nagyszerû mûvet alkotott azzal, hogy több epikai tradíció megôrzésének szorításában monumentális erôvel ábrázolta a brutális és tragikus történetet, amelynek végén az összes burgundi meghal, a burgundi nép elpusztul. A közép-felnémet nyelvû mû mindmáig a német irodalom nagy feladványa: a széles hömpölygésû alkotás indítóokait, eszmei mondanivalóját csak találgatja a filológia, miközben a mû maga már szinte két évszázada örökös olvasmány. A mû magyar vonatkozásai nem kevésbé rejtélyesek. Az eposz vége ugyanis Magyarországon játszódik, "Ungerlant" az események színhelye, bár a történet egyértelmûen a hun korba viszi vissza a hallgatót-olvasót, amelyet a szerzô körülbelül a 10. századra tételez. Kérdésünk tehát az, hogy az ismeretlen, feltehetôleg Passauban dolgozó szerzô mit vett át a szöveghagyományból, és mi az, amit a magyarokról a passaui püspökség kapcsolatai alapján vagy netán személyesen megtudott. Az irodalmi szöveg ugyanis e két információs forrás tarka egyvelegébôl áll össze, s a kép ingadozóan hol pozitív, hol meg elborzasztó. A hunok barbárok ugyan, de életvitelük csodálatos, a burgundok az elképzelhetô legszebb pompával találkoznak Etzelburgban (Esztergom, Visegrád, Buda, Óbuda?). De a pompa, a csodaszép termek, a lovagi tornák, ahol az alattvalók serege bemutatja ügyességét, a csodaszép szállás, ahol hermelin meg más nemes prémekbe burkolózhatnak a vitézek, a istentiszteletek fennkölt hangulata csak ürügy, csak megtévesztés, amely arra szolgál, hogy a burgundok figyelmét elterelje a hunok támadásáról. Ellenérvként felhozható, hogy a csalárdság nem is annyira a hunok, mint inkább Krimhilda bûne, hisz ô akarja elsô férje, Siegfried halálát megbosszulni, a hun harcosok csak a végzet eszközeivé — igaz: brutális eszközeivé — válnak a szörnyû asszony kezében. Ehhez a borzasztó szcenárióhoz Attila meg legfennebb asszisztál, még azt is bosszú nélkül tûri, hogy Krimhildával közös fiát a burgundok hadvezére, Hagen megölje. A hun uralkodó az ismert szöveghagyománnyal ellentétben itt békés ember, már-már gyenge kezû uralkodónak tûnik, bár a szöveg folyamatosan hangoztatja, hogy a legnagyobb uralkodóval van dolgunk:

Diu Etzelen herschaft was so wit erkant,
daz man z'allen ziten in sinem hove vant
die küenésten recken, von den ie wart vernomen
under krísten und únder heiden: die waren mit im alle komen.⁹

(Attila uralmát oly sokan elismerték, hogy udvarában mindig a legbátrabb lovagokat lehetett látni, akik valaha is éltek keresztények és pogányok között: mindenki ott volt.)

Homályos, egyes részleteiben önmagának ellentmondó kép élt a szerzôben Magyarországról.¹⁰ A gyenge kezû vagy inkább jószívû uralkodó képe leginkább III. Béla királyra utal, róla hoztak ilyen híreket az udvarát megjárt passaui misszionáriusok. Ez amolyan kortársi vonulat lenne a mûben, mert az elegyes képbôl kihámozható a szerzô által feltételezett történelmi idô, a 10. század vonulata is, valamint természetszerûleg Attila uralkodásának kora. Gejza királyra utaló jegy például a kereszténység feltételezése, a pogány és keresztény harcosok közt lévô egyenlôség, valamint a görögkeletiek jelenléte a királyi udvarban.

Végsô soron a Nibelung-ének Attilájának udvartartása keresztény és lovagi uralkodóra vall, a lovagi tornákat istentiszeletek váltják, a mulatságok színvonalát énekmondók és mutatványosok emelik, mintha bármelyik európai király udvarában lennénk. A keleti barbárság és szegénység toposza nincs jelen Attila esetében, inkább a keleti pompa toposza. Többször is elmarasztaló szavakkal illetik viszont a burgundok a hunokat, mivel ezek nem nyíltan, hanem csellel akarják ôket megtámadni, ami a korabeli hadi morállal ellenkezett. Végül Krimhilda buzdítására szörnyû kegyetlenséggel csapnak le a hunok a burgundokra, és napokig tartó csatában felkoncolják ôket.

Az elegyes kép sajátosan értelmezhetô: a szerzô a szöveghagyományok béklyójában modern, ám a saját tapasztalatainak is megfelelô szöveget kívánt írni, ezért a számtalan történelmi ellentmondás. Hisz nyilvánvalóan Attila nem járt templomba, ez csak korának és a korra vonatkozó információ lehetett, a soha nem látott gazdagság meg inkább a fantázia terméke, amelyet az Attilához kapcsolódó szöveghagyomány gerjeszthetett. A lovagi tornák a 12. században meghonosodóban voltak Magyarországon, de korántsem elterjedtek. A szerzô bevesz népeket is a tornák seregszemléjébe, hiszen a szöveghagyomány ezt az epikai momentumot is megkívánta. Ekkép a Nibelung-mondakörben elôforduló, de mára már nem azonosítható amelungokon kívül Attila udvarában kijevi küldöttet, besenyôket, sôt még egy román (walah) vitézt, Ramungot is találunk: egyértelmûen a 10—12. század viszonyaira utaló jelek ezek. Reális és elképzelt, valamint a szöveghagyományból merítô viszonyok ezek, amelyek pozitív és negatív érzelmi töltetet sugároztak.

A Nibelung-énekben a magyarság kézzelfogható közelségbe kerül. Még ha a szerzô nem kívánt is népeket jellemezni, mégis kibontakozik egy valamennyire összeálló kép, amely az érdeklôdés és az információszerzés szándékát mutatja. Ám a német irodalom területi kiterjedtségénél fogva sem lehetett egyformán tájékozott a keleti viszonyokban, így a Nibelung-ének korában a magyarságkép teljesen elhomályosult formái is éltek. Megemlíthetô például az a Klingsor, aki a wartburgi dalnokverseny döntôbírája volt. Személyét nem sikerült azonosítani, ezért ma inkább arra hajlik a tudomány, hogy képzeletbeli alaknak tartsa, de még ha az volt is,nagyon erôsen foglalkoztatta a kor költôit. Féltek tôle, tekintélyét valami misztikus tisztelet gerjesztette: Magyarországról jött, valamiféle ismeretlen országból, ezért lehetett ilyen aurája, mert a beazonosítás mindjárt tekintélyvesztéshez vezethetett volna. Van azonban egy egyértelmûen nagyra becsült személyiség is, éspedig Árpád-házi Szent Erzsébet, aki a magyarságképet rövid ideig pozitív irányba tolta el: a Thüringiában és Marburgban tevékenykedô szent életû asszony származását az elsô krónikák mindig megemlítik, Dietrich von Apolda és Johannes Rothe mûveirôl van szó, de ahogyan folklorizálódott a szegények szentjének élettörténete, úgy szorult vissza magyar gyökereinek ismerete.

Kitekintésként elmondható, hogy a 13. század derekától a magyarsággal való foglalkozás és reflexió csak nagyon ritkán van jelen a német irodalomban, viszont folyamatosan és sok írónál. A német irodalom kezdeteitôl egészen a 12. század fordulóján bekövetkezett csúcsig elegyes kép határozta meg a magyarságra vonatkozó recepciós keretet, amely még sok ideig nem változott, csak valamikor a 16. században, a török harcok idején jelenik meg egyértelmû szimpátia a magyarság sorsa iránt.

JEGYZETEK

1. Turóczi-Trostler József: Zum Weltliterarischen Streit um den ungarischen Charakter. Bp.—Ranschburg, 1939.

2. Lásd: S-chsische Weltchronik [Szász világkrónika]. Faksimile-Ausgabe. Luzern, 1996. 60. lap verso.

3. In: Hildebrandslied. 35—38 sor. A továbbiakban az ismert német kiadásokból, de nem mindig a kritikai kiadásokból idézünk, ezért csupán a szakirodalomban elfogadott sormegjelölést adjuk meg.

4. András Vizkelety: "Du bist ein alter Hunne, unm-ßig schlau..." Das Ungarnbild im deutschen Mittelalter. In: Holger Fischer (Hg.): Das Ungarnbild in Deutschland und das Deutschlandbild in Ungarn. Materialien des wissenschaftlichen Symposiums am 26. und 27 Mai 1995 in Hamburg. Südosteuropa-Gesellschaft. München, 1996. ( Aus der Südosteuropa-Forschung. Bd. 6.)

5. Atli halála. In: Edda-dalok. Óizlandiból fordította Gábor Ignác. Kisfaludy Társaság. Bp., 1903. 98—100. A fordítás helyesírását enyhén modernizáltam—BFA.

6. Lásd a szakirodalmi kutatások végkövetkeztetését. In: Helmut de Boor: Das Attilabild in Geschichte, Legende und heroischer Dichtung. Wissenschaftliche Buchgesellschaft. Darmstadt. 1963. Továbbá: Jennifer Williams: Etzel der rîche. Berne etc.: Peter Lang 1981. (European university studies: Ser. 1, German language and literature, vol. 364.)

7. Lásd a Carl von Kraus-féle kiadás szerint számozott 56. verset.

8. Hugo von Trimberg: Der Renner. 3636—3638. sor

9. Lásd Nibelungenlied. 1330—1334 sor.

10. Simon, V. Péter: A Nibelung-ének magyar vonatkozásai. Századok. Bp., 1978. 2.