"Wass Pál nevét a közvélemény alig ismeri. Kilenckötetes naplójának csak elsô része jelenhetett meg, írója pedig egy letûnt kor ismeretlen katonájaként halt meg. Ha nem is kiemelkedô személyiség, de nyitott szemû, búsból-vérbôl való fia a nagy átalakulás felé hömpölygô kornak, s a nagy idôk hullámai — szinte anélkül, hogy ô felmérné — sodorják ôt is magukkal. Életpályája átfogja a modern Erdély és Közép-Európa vajúdásának lomhán mozgó és sok megpróbáltatással járó évtizedeit" — olvasható a kötet bevezetôjében. Wass Pál a lipcsei csata évétôl Solferinóig, térben pedig Szebentôl Bécsig, illetve Lembergtôl Nápolyig vezeti az olvasót. Világeseményeket és apró epizódokat mesél el naplójában — emberi közelségbôl, egyéni optikáján átszûrve a történéseket. (Zrínyi Kiadó. Budapest, 1998.) — K.K.Gy.

A kötet Az erdélyi szászok, jeles napi szokásai címû monográfia folytatása, melyben a szerzô a magyar és a szász ünnepi szokások összehasonlító elemzését nyújtja. Az összehasonlító, interetnikus szokáskutatás fogalmai, módszerei és stratégiái felvázolását követôen a kötet a társadalmi intézmények összehasonlító elemzését, a szász—magyar foklórkapcsolatokat befolyásoló tényezôk, illetve az erdélyi magyar szokásrendszerbe beépült szász elemek, valamint a szász hatásnak a királyföldi magyar és az etnikailag vegyes lakosságú településeken való érvényesülése ismertetését kínálja az olvasónak. (Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 1998.) — K.K.Gy.

Esszék, tárcák — mondja a szerzô 1990 és 1998 közt, más munkái szünetében írt, valóban közérzeti naplóvá összeállott mûvérôl. Tudom, az efféle fölött gyorsan eljár az idô. Az én könyvem fölött is három kormányváltás járt el. Csikinek azonban igaza van, amikor a változásokban az állandóra döbben rá. Akár egy újságírói elírás értelmezésében; például a népviselet népképviseletté torzulásában. Be vagyunk öltözve népviseletbe, valóban. Jelképpé lett a szó is, nem önmaga már. Másról szól, vagy másra használják inkább, mint amire kitaláltuk, szántuk. A tévedés bölcseletének minôsíti az író ezt a példát. Máshol a félelelmrôl beszél mint státusszimbólumról, jóllehet nem extrém helyzetet mutat be, sôt egészen hétköznapit, még 1990 májusából: a negyedik kormányzó párt tizenhatodrangú tisztségviselôjét (egy faluba látogatva). Aki nem is sétál, hanem menetel a tavaszban, s biztosan vészjelzôn kord gyomra minden kapunál, hogy vajon honnan ront rá az ellenpárt láncos kutyája. Mi ennek a magatartásnak a lélektani háttere? — kérdezi Csiki László, és meg is válaszolja: Tagsági dölyfe mellé a rivális rémét társítja; attól az, aki, hogy ellene törnek. Hasonlóan jellemzô történetek, társadalmi jelenségek elevenednek meg ebben a nagyon-mai írói láttatásban. Egy-egy motívum késôbb talán beépül Csiki valamelyik regényébe vagy drámájába, ám már ebben a formában is a napi múlandóságot legyôzô, az elsô közlést vállaló periodikák élettartamát messze meghaladó mûveket alakítanak. (Felsômagyarország Kiadó. Miskolc, 1998.) — K. L.