A határon túli magyarságnak feltétlenül igazodnia kell-e nyelvhasználatában a magyarországi standardhoz (annak reálisan megvalósuló vagy hirdetett változatához), vagy határozottabban hagyatkozhat saját régiójának nyelvi hagyományaira és a kétnyelvûség során kialakult sajátos újdonságaira? Lényegében erre az alapvetô fontosságú kérdésre keresik a választ a kötet egymással vitázó szerzôi, a kárpát-medencei magyar nyelvmûvelés és a szociolingvisztika derékhadának képviselôi. Szükséges volt és hasznosnak bizonyult e vita, hiszen a rendszerváltást követôen tisztázni kellett: fennáll-e annak a veszélye, hogy a következô évszázadban esetleg többféle magyar nyelven fognak majd be-szélni utódaink?

Az elsô világháború után a magyarul beszélôk egyharmada nemcsak más állami keretbe került, hanem több más nemzetmodell hatása alá is. Ezzel együtt járt, hogy az anyaországi intézményrendszer nem tudott mit kezdeni e modellváltással, s — különösen a kommunista diktatúra évtizedei alatt — kezdte kifelejteni az ún. utódállamokban élô magyar nemzetrészeket a mûvelt magyar nyelv ôrzôi és továbbteremtôi körébôl. Épp akkor, amikor kisebbségi helyzetben felértékelôdött mindenütt az anyanyelv szerepe; kommunikatív funkciója mellett elôtérbe került az egységet szimbolizáló rendeltetése, az a képessége, amely összekapcsolhatja a különbözô or-szágokban élô magyar ajkúakat.

A kilencvenes években is azt tapasztalhattuk, hogy a Magyarországon folyó nyelvmûvelés "liberálisabb", mint a kisebbségi, illetve a kisebbségi radikálisabb, mint a nemzeti. A nyelvi tolerancia — ha ugyan annak lehet nevezni — köny-nyen megmagyarázható azzal, hogy többségi helyzetben (nemzeti tömbhelyzetben) magának a nyelvnek a léte nemigen kerül veszélybe, kisebbségi helyzetben annál inkább. "Hiába tudjuk bizonyítani, hogy a magyar nyelv a hibák ellenére is fejlôdött — szögezi le Jakab István —, ha a gaz, a gyom szinte szabadon burjánzik benne. Hogy ez miért érdekel bennünket, kisebbségieket? Azért, mert ha a szomszéd kertjében virágzik a gyom, a miénkbe is hamar átkerül. Sajnos, újságíróink, sôt még papjaink és mások is sokkal hamarabb felfigyelnek a nyelvhasználati változások negatív jelenségeire, mint a pozitívakra, s a modern nyelvhasználat jegyeinek vélve hamar átveszik ôket."

Az egységes nyelvhasználat igénye, a magasabb nyelvi mûveltség eszménye jó kétszáz évvel ezelôtt alakult ki, nem utolsósorban az Erdélyi Magyar Nyelvmívelô Társaság mûködésének köszönhetôen. A tudatos nyelvgazdagításra ma éppoly szükségünk van, mint kétszáz évvel ezelôtt, amikor (kisebbségi helyzetben) a nyelvi regresszió következtében elveszített érték-tartományok visszahódítására is gondunk. A mai nyelvfejlesztés azonban nem lehet egyirányú, a kisebbségi nyelvhasználat(ok)at peremlétre szorító. A rendszerváltás utáni helyzetben ugyanis lehetôség nyílik arra, hogy a nyelvi eszményt, a nyelvi standardot közösen alakítsuk — többségi és kisebbségi helyzetben élô magyarok egyaránt.

Merthogy — határokon innen és túl — oszthatatlan a felelôsségünk is. (Osiris Kiadó, Bp., 1998.)