Azt szokták mondani, az aprólékos történelmi kutatás csak a tudósok számára érdekes. A történelmi tanulmány állítólag unalmas, nehezen emészthetô írás. Lehetséges. Schmidt Mária könyvére azonban semmiképp sem illik rá ez a jellemzés. A laikus is gyanítja, hogy a könyvet érdemes kézbe venni, ugyanis elég gyorsan elfo- gyott a könyvesboltokból, az érdeklôdés óriási.

Miben rejlik a kötet vonzereje? Elsôsorban abban, hogy a történész szerzô nem fogadja el a közhelyszerûvé vált fél- vagy részigazságokat. A magyarországi zsidómentési akciókról, a magyar zsidók 1945 elôtti helyzetérôl és szerepérôl, a kommunista koncepciós perekrôl, a háború utáni új államhatalomról és ennek zsidó kapcsolatairól árnyaltabb képet kínál fel, mint amilyenhez az elmúlt negyven év hozzászoktatta a magyar társadalmat. A tanulmánykötet elolvasása után óhatatlanul rá kell jönnie mindenkinek, hogy e század zaklatott magyar történelme nem volt éppen olyan fekete-fehér, amilyennek a kommunizmus ideje alatt állították-tanították. Léteztek árnyalatok, s ezek bemutatása, elfogadása "megreformálhatja" (részben vagy teljes egészében meg is változtathatja) történelemszemléletünket. Schmidt Mária részrehajlást mellôzô magatartással bizonyítja, hogy a fekete nem mindig volt koromfekete, máskor pedig éppen azzal foglalkozik, hogy a fehérrôl felszínre hoz történelmi adatokat, amelyek arról tanús-kodnak: nem mind arany, ami fénylik. A kritikai hozzáállás, a történelem hûvös szemlélete persze különféle kellemetlenségekkel járhat. Elképzelhetô, hogy nézeteiért, hajthatatlanságáért a szerzôt egyesek lezsidózzák, mások pedig fasisztának titulálják. (Lehetséges persze, hogy tévedek — habár a mai magyarországi belpolitikai marakodások függvényében...) A politikai vetületen átlépve viszont megállapíthatjuk, hogy a történelmi tények tisztelete, az ok-okozati összefüggések felderítése, bemutatása emberi és kutatói egyenes gerincrôl árulkodik. Ha nem létezik jó és rossz (vagy eredeti!) demokrácia, akkor a történész neve mellé sem szabad odabiggyeszteni ezeket a jelzôket. Vagy történészként vagy ferdítôként viselkedik. Ami még súlyosabb — s erre Romániában sajnos egyre gyakrabban figyelhetünk fel —: egyes történé-szeknek nevezett egyének politikai megfontolásból meghamisítják, átírják a múltat. Schmidt Mária akkora adatbázist és olyan meggyôzônek tûnô érvrendszert vonultat fel, hogy a legnagyobb rosszindulattal sem gyanúsítható történelemhamisítással. És azzal sem, hogy "konjunkturálisan jó" történész. Csak történész.

Másik erôssége: tud írni. Annak ellenére, hogy "csak történész", jobban ír mint néhány "író". Könyve a diktatúrák örvényében vergôdô 20. századi Magyarország megrendítô regényeként is olvasható. Ez a "nagyregény" változatos kutatások összefoglalása; válogatott tanulmányokból áll össze (némelyik még a rendszerváltás elôtt kiadásra került), azonban a körkép teljes-nek tûnik. Egyes részegységek megismétlôdnek a különbözô fejezetekben, azonban ez nem teszi vontatottá a "cselekményt". Két tanulmányban is leírja a szerzô, hogy a magyar—jugoszláv határt átlépte három palesztinai illetôségû önkéntes. A zsidómentési akció sikertelen volt, ugyanis lebuktak, és ketten életükkel fizettek. A szlovákiai zsidómentés történetét, a fejenként két dollárért eladott zsidók esetét ugyancsak kétszer olvashatjuk e könyvben. A második világháború utáni perek történetét, körképét nyújtó tanulmány magyarországi részében rövid jellemzés olvasható a Bárdossy-esetrôl. Az, hogy mennyire foglalkoztatta a történészt az elsô magyarországi kirakatper, egy különálló tanul-mány is jelzi, amelyben az egykori miniszterelnök sorsát részletesen bemutatja Schmidt Mária.

A formai vonásoknál sokkal lényegesebbek a tartalmiak. A szerzô teljességre törekvô magatartással tárja fel a magyarországi zsidók helyzetét és második világháborús történetét. Történelmi visszatekintést nyújt a magyarországi zsidóemancipációról, majd tételesen bizo- nyítja, hogy a magyar zsidó közösség "a hagyományos magyar uralkodó osztály" jóvoltából (az ország német megszállásáig) biztonságban volt. Igaz, hogy jogfosztottá vált (l. zsidótörvények), azonban lényegesen jobb pozícióban leledzett, mint Európa legtöbb zsidó közössége. Horthyt a kommunizmus ideje alatt mocskolták, lefasiztázták, azonban neki köszönhetô, hogy a vidéki zsidók az utolsó pillanatig átvészelték a háborút és a budapesti gettó jóformán érintetlen maradt — állítja a történész. Ugyanakkor indulatosan ír a "civilizált világ" közönyérôl. Elsôsorban a nyugati hatalmakat vádolja a magyarországi zsidó közösség pusztulása miatt. "Tudta a római pápa, a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke, tudták Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetôi. Tudták Magyar-ország felelôs beosztású hivatalnokai. Tudták, és nem tettek semmit. Hagyták, hogy elpusztuljon Európa utolsó, szinte sértetlenül megôrzött, nagy múltú zsidó közössége is a háború befejezésének utolsó órájában." De ugyanígy nem akartak a kommunista lágerekrôl sem tudomást szerezni az (akkor még) bajtársak. Vajon miért? És "miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitz gázkamráit, a haláltáborokba vezetô vasútvonalakat, vasúti csomópontokat?" És a nyugati hatalmakon kívül más is elmarasztalható — véli a történész. "Az amerikai zsidó szervezetek vezetôi [...] fontosabbnak ítélték meg a háború vége után létrehozandó palesztinai zsidó államért folytatott harcukat, mint a végveszélyben lévô európai zsidóság mentését." Kit kell tehát felelôsségre vonni?

Mielôtt azonban ilyesmirôl szó eshetne, meg kell vizsgálni a zsidó közösség életkörülményeit. Schmidt Mária többek között azt tanulmányozta, hogyan éltek a magyar zsidók a vidéki városokban a második világháború alatt, milyen lehetôségeik voltak, hogyan teltek mindennapjaik. Kényes kérdés a civilkurázsi elsorvasztása kapcsán írt tanulmányban: "Hogyan vizsgázott a nem zsidó magyar társadalom 1944—45 sorspróbáló hónapjai alatt?" Egyesek kiadták a zsidókat a megszálló németeknek. Mások éppenséggel kárörömmel vagy elégtétellel szemlélték pol-gártársaik pusztulását. Feljelentették, üldözték a zsidókat. Azonban nem kevesen voltak azok, akik rejtegették a fenyegetett embereket, vállalva ezzel a kockázatot, hogy ôket is deportálhatják.

Terjedelmes összeállítás olvasható a könyvben a cionista baloldal rendôrségi megfigyelésérôl. A nyilvántartásba vett bal-oldaliak adatai érdekes tényekre vetnek fényt. Az izraelita nôk középiskolai végzettsége jóval magasabb arányú (44%) az átlagosnál (27%). A cionista mozgalomhoz csatlakozottak 84 százaléka nagyon fiatal, 25 év alatti volt. (A nôk esetében 94%.) Az ipari munkásság képviselte a budapesti bal-oldal 54 százalékát. (A cionisták esetében csupán 54%.) Sokkal érdekesebb eltérés figyelhetô meg az értelmiségi csoport esetében. A budapesti baloldal 14, a cionisták 32 százaléka volt értelmiségi. Pontos ki-mutatást kap az olvasó a nyilvántartásba vétel okáról is. A budapesti adatokat vidéki rendôrkapitányok havi politikai jelentései egészítik ki. "Zsidóellenes kitételeket a felterjesztett anyagoknak csak kis része tartalmaz. Ezek között a harcos antiszemiták radikális megfogalmazásaitól a konzervatívok leülepedett ellenérzéseinek kifejezésre juttatásáig minden árnyalat megtalálható. A mai olvasó ugyanakkor kénytelen megállapítani, hogy a vidéki rendôrkapitányságok vezetôinek egy része a háborús években határozottan antiszemita beállítottságú volt." A jelentéseket böngészô, azokat feldolgozó történész különös jelenségre hívja fel a figyelmet. A visszacsatolt részek zsidóellenessége radikálisabb volt, mint a "trianoni Magyarországé". Miért? Logikus magyarázatnak tûnik, hogy az újonnan kinevezet rendôri gárda még nem rendelkezett helyi kapcsolatokkal. De ösz-szefüggés mutatható ki "a zsidóellenesség és a zsidóság helyi arányszáma, valamint asszimiláltságának foka között" is. A visz-szacsatolt részek városaiban a zsidó lakosság aránya jóval magasabb volt (14%), mint az anyaországi települések esetében (4%). Talán ez az oka annak, hogy a legtöbb megszorító intézkedést követelô jelentés (86%) Erdélybôl származik.

Pszichológiai megközelítést is kap az olvasó, ugyanis a szerzô megpróbált fényt deríteni arra, hogyan befolyásolták a zsidók hangulatát a háborús hírek. A történészt ezen a kérdéskörön belül az érdekelte leginkább, milyen információk álltak a magyar zsidók rendelkezésére a bel- és külföldi zsidóüldözésekrôl. Valóban nem tudták a zsidó vezetôk, hova tartanak az emberekkel megrakott tehervonatok? A tanulmányokból kiderül, hogy a magyar zsidó közösség vezetôi (és nem csak ôk) több nyelvet ismertek, hallgatták a külföldi rádióadókat, tehát a náci halálgépezet mûködési elvérôl tudomást szereztek. Szemtanúktól is hallottak rémtörténeteket. Igaz, a legtöbb helyen a zsidók abban reménykedtek, hogy a pogromok és a deportálások nem ismétlôdnek meg az ô környezetükben is. (Utolsó percig hitték, hogy "csupán" az évszázados tapasztalat folytatódik: "a zsidóüldöztetések elsôdleges célja a zsidó közösség anyagi, nem pedig fizikai megsemmisítése".) A döntéshelyzetbe ta-szított zsidó vezetôk, a nácik által alakított zsidó tanácsok esetében óhatatlanul felvetôdik a kérdés: felelôsek voltak-e a népcsoport kiirtásában? A háború után vádat emeltek egyes zsidó tanácsok vezetôi ellen. Legkegyetlenebb ítélet Romániában született; az itteni tanács vezetôit elítélte a frissen berendezkedett kommunista államgépezet. A vád az volt ellenük, hogy népük akarata ellenére elfogadták kinevezésüket, és az ellenséggel kollaboráltak. (Schmidt Mária megjegyzi, hogy a kommunisták ugyanolyan kirakatintézményeket hoztak létre, mint a nácik, ugyanúgy megkövetelték az "együttmûködést".) Háborús körülmények között rendkívül nehéz dönteni. Fel szabad-e áldozni a közösség egy részét az életképes rész megmentése érdekében? Fôleg akkor, ha sejthetô volt, hogy elôbb-utóbb mindenkire sor kerül... és "legtöbbjüket még a hôssé válás lehetôségétôl is megfosztották". A történész együttérzése teljes. Azt állítja, hogy a térdre kényszerített, megalázott zsidóktól utólag nem lehet olyasmit követelni, ami az adott körülmények között elképzelhetetlen volt (ellenállás), vagyis nem lehet azzal vádolni ôket, hogy saját maguk elpusztítása miatt ôk a vétkesek.

A zsidómentés kapcsán az egyik legvitatottabb eset a Budapesti Mentôbizottság alelnökének, Kasztner Rezsônek a nevéhez fûzôdik. Magyarország német megszállása után a Mentôbizottság tárgyalásokat kezdeményezett, "pénzt ajánlott, és életeket kért cserébe". Kasztner Eichmannékkal tárgyalt, és elérte, hogy egy 300 fôs csoportot Svájcba küldhessenek. (Végül 1685 zsidó mehetett Svájcba.) A fejpénz 1000 dollár volt. A németek nem egyeztek bele, hogy csak gyermekek kerüljenek ebbe a csoportba, mert a magyar hatóságok elôtt titkos cionista akcióként akarták feltüntetni az ügyletet. A magyar politikai rendôrség többször letartóztatta Kasztneréket. És itt következik valami, amirôl ritkán esik szó: az SS kimentette ôket, ugyanis nem derülhetett fény arra, hogy (pénzért) az SS zsidókat szöktet ki Magyarországról. A svájci szállítmánnyal párhuzamosan Eichmann beleegyezett abba, hogy 30 ezer zsidót ne Auschwitba, hanem Bécs környéki lágerekbe szállítsanak. "Jégre tették" ôket. (Az ô esetükben a fejpénz 100 dollár volt, azonban kifizetésre már nem kerülhetett sor.) Hogyan lehetett végrehajtani ezt a két mentôakciót? Az egyik ok a pénz volt. A másik pedig az, hogy a nácik abban reménykedtek, Kasztner mellettük fog tanúskodni a háború után. (Egy háborús bûnöst meg is mentett Kasztner.) 1952-ben Izraelben kollaboránsnak, árulónak, nácibérencnek titulálják Kasztnert. 1955-ben a bíróság elmarasztalja. 1957-ben meggyilkolják — az utcán. 1958-ban az Izraeli Legfelsôbb Bíróság felmenti. Kivételt csak a háborús bûnös Becher ügyében tett tanúvallomás képez. Kasztner rágalmazóját azonban alapjában véve a bíróság nem marasztalta el... hiszen a bûntetés csak jelképesre sikerült.

Különös történet... Ennél is "érdekesebb" a második világháború utáni "politikai igazságszolgáltatás" esete. A gyôztesek igazságszolgáltatása nem minden esetben volt érthetô és igazságos — véli a szerzô. "Az ítéletek közül az utókortól a legtöbb kritikát Hess életfogytiglani börtönbüntetése és Streicher halálos ítélete kapta." Miért nem Hitler helyettesét ítélték halálra az antiszemita hecclap fôszerkesztôje helyett? És miért válhattak a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék tagjaivá olyan bírák is, akiknek helye a vádlottak padján lehetett volna?! Az ugyanilyen pikáns történelmi tények sora meglehetôsen hosszú. A háborús bûnök gyûjtôfogalmát a nyugatiak csak a németekre és szövetségeseikre vetítették ki, szó sem esett az angolszász és szovjet csapatok által elkövetett atrocitásokról, Drezda indokolatlan bombázásáról vagy az atombombák "kipróbálásáról". Ugyani-lyen furcsaságra hívja fel a figyelmet Schmidt Mária, amikor megemlíti, hogy a nyugati demokráciák az egyéni szabadság-jogok elismerésére épülô jogállamok, azonban még a háború befejezése elôtt eljátszadoztak a kollektív felelôsségrevonás gondolatával a majdani gyôztesek. Egyesek a náci vezetôk tömeges likvidálását követelték, mások a felesleges német munkaerô Afrikába való deportálásáról beszéltek. A legharciasabbak az egész német népet példásan meg akarták büntetni. A felelôsségre vonás végül felemásra sikerült, és a teljes nácitlanítást Nyugaton nem hajtották végre a kellô szigorral. Miért? Elsôsorban azért, mert a nyugati hatalmak féltek a szovjet terjeszkedéstôl. Olaszor-szágban például a háború alatt az összes közhivatalnoknak kötelezô módon be kellett lépnie a fasiszta pártba. A háború után nem lehetett ôket elbocsátani, mert ezzel az olasz kommunisták pozíciója jelentôs mértékben megerôsödött volna. De 1951-ben már Németországban is széles körû kegyelmet hirdettek a gyôztesek. Franciaország beszédes "példája" Maurice Papon, aki egy évtizedig a francia rendôrséget vezette, majd költségvetési miniszter lett. Ôt csupán 1997-ben vádolták meg emberiség-ellenes bûncselekményekkel. Schmidt Mária az "ellenálló Franciaor-szág" mítoszát meggondolkoztató adatokkal támadja: "míg Norvégiában, Belgiumban és Hollandiában 100000 lakosból legkevesebb 400-at, és maximum 640-et ítéltek el kollaborálásért, Franciaországban mindössze 94-et". S vajon miért mondták ki a 100 éves kutatási tilalmat az oradouri végengzéssel kapcsolatos iratok-ra? Ugyanilyen különös, hogy a Hess-iratok kutatási tilalmát ötven év elteltével sem oldották föl...

A szovjet megszállás alá került országokban az "igazságszolgáltatás" más elvek alapján történt: "a háborús bûnösök a nép ellenségei voltak. A nép ellenségei pedig háborús bûnösök." Ez már-már a nyuszikás viccekre emlékeztet. "A háborús bûnösség fogalma parttalanná vált, és használata egyszersmind az újonnan berendezkedô diktatúra egyik hatalomszerzési és legitimáló tényezôjévé vált." De elôszeretettel alkalmazták a kollektív büntetést is (népcsoportok kitelepítése, kény-szermunka). Ismét a "közömbös demokráciák" felelôsségérôl beszélhetünk. "Nem hunyhatunk szemet afelett, hogy a kommunista rendszer védôpajzsa mögé bújt népirtó, háborús és emberiségellenes bûncselekmények sorozatát elkövetô politikusok, katonák, civilek és kollaboránsaik felelôsségrevonása, szervezeteik kollektív elítélése 1990-es bukásuk után sem történt meg." Míg a fasiszta pártok alapítása ezekben az országokban tilos, addig a kommunista vagy neokommunista pártok létét egyetlen törvény sem nehezíti meg. "Azok a társadalmak, melyek több mint negyven évig éltek apártállami viszonyok közé szorítva, nem érdekeltek a múlttal való radikális elszámolásban, nem szívesen fordulnak szembe egykori elöljáróikkal, néznek szembe egykori önmagukkal." A nyugati demokráciák kettôs mércéje továbbra is változatlan. A náci háborús bûnösöket 50 év múlva is üldözik és elítélik, "a kommunista bûnelkövetôket ugyanakkor még csak szalonképtelennek sem tekintik". Kemény vádak.

A náci vagy a kommunista rendszer okozott fájóbb, maradandóbb sebet Európa 20. századi történetében? Félelmetes dolgok történtek Hitler Európájában, de sokkal furcsább világ volt Sztáliné. A Rajk-per amerikai szálai leggöngyölítése során a történész érdekes következtetésre jut: "Rákosi vezetésével a magyar államvédelem jó munkát végzett. Sztálin is meg volt velük elégedve. Az ellenakció sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy hatása a mai napig tart. A baloldal sohasem bocsátott meg a Hiss ellen fellépô Nixonnak. A véreskezû kommunista funkcionárius Rajkból pedig mártírt csináltak." Hogyan lehetett olyan hatásos kirakatpereket elôkészíteni és végrehajtani, amilyenekkel a kommunista tömb országait megörvendeztették a tankokon érkezô új urak? "Minden diktatúra megtalálja a társadalomnak azt a rétegét, melyet kulcspozícióba ültetve szándéka megvalósításáról gondoskodhat." A magyar társadalomnak márpedig bôven kijutott a parancsuralmi rendszer "áldásaiból".

A rendszer kiszolgálása kapcsán a szerzô egy különösen kényes és meglehetôsen összetett kérdést is érint könyvében. Miként vált a zsidóság néhány képviselôje a magyar kommunista rendszer kiszolgálójává, sôt teljhatalmú úrrá? Miért mondta Berija azt, hogy Magyarországnak volt osztrák császára, török szultánja, de nem volt és sosem lesz zsidó királya? Avagy ki volt Rákosi, Gerô, Farkas és Révai? A képlet egyszerûnek tûnik: a zsidóemancipáció százada után következik a zsidóüldözés, a megsemmisítés terve; a fenyegetett zsidóság csalódott a magyarságban, éppen ezért a "felszabadítók" táborába áll be. Tehettek-e arról, hogy a szovjetek értek hamarabb Budapestre? (Hála a háború befejezése elôtti megegyezéseknek...) "Az elsô idôkben az örökös káderhiánnyal küszködô kommunisták nem nélkülözhették azokat a lelkes, zsidó származású jelentkezôket, akik az új ideológiában bízva a kommunista párt támogatóivá és híveivé váltak. A magyar zsidók egy része ugyanis a magyar-zsidó kettôs kötôdésben csalódva az új identitást ígérô szocializmus felé fordult." Meglehetôsen hamar kiderült, ez is zsákutca. A kommunista párt már 1946 elején reakciósnak bélyegezte a cionizmust. Sztálin többször említést tett arról, hogy Rákosi zsidó, és azt követelte tôle, hogy a fontosabb beosztásokba ne zsidókat, hanem magyarokat ültessen. Hiába a nevek magyarosítása és Rákosi állandó bizonyítási vágya, miszerint ôk "kommunisták, csak kommunisták"... "Túl késôn ébredtek rá, hogy új uraik az elsô adandó alkalommal bûnbakként dobják ôket oda a rendszer védelmében."

Milyen volt ez a szörnyrendszer? A kommunisták azt is kiagyalták, hogy éppen azokkal a zsidókkal kellene "beismertetni" Wallenberg meggyilkolását, akik hálával tartoztak a híres embermentônek. És hol végeztek alávaló módon jótevôjükkel? A zsidó hitközösség pincéjében... Ennél jobban semmi sem jellemezhetné a letûnt rendszer módszereit.

Amikor pedig letûnt rendszerekrôl beszélünk, hinni szeretnénk, hogy létezik/ létezhet valami más is. Természetesen nem a történész feladata a magyar társadalom legkívánatosabb jövôképének a megrajzolása, nem a történésznek kell felmutatnia a tökéletesen mûködô polgári demokrácia álomképét... Nem, Schmidt Mária egyetlen helyen sem mondja ki, hogy a magyarságnak ezen az úton kellene elindulnia (végre-valahára), de pontos körképet/ kórképet ad mindarról a rosszról, amiben részünk volt. Az egyszerû felmutatás felszólítássá válik: soha többé ne fogadjunk el önkényuralmi rendszert. Egyetlen eszme nevében sem menthetjük fel azokat, akik az emberi méltóság sárba tiprásán fáradoztak. Végsô soron miben különbözött a fasizmustól a kommunizmus? Semmiben. "Az a társadalom, amelyet megfosztanak demokratikus szabadságjogaitól, kiszolgáltatottá válik a mindenkori hatalommal szemben".

Kár, hogy a könyvet Romániában nem lehet megvásárolni.

Magvetô. Bp., 1998.