1991-ben Cs.Gyímesi Éva egyfajta elôszót írt, vagy, ami voltaképpen ugyanaz: utólagos olvasatot próbált artikulálni 1985-ben íródott tanulmányához, a Gyöngy és homokhoz. Ez az utólagos szembesülés a szöveggel egy másfajta helyzetben lehetôvé tette annak megfogalmazását, hogy mi is volt ez a tanulmány önmagában, és mi volt hatásában, jelentôségében. És az utólagosság lehetôvé tette bizonyos hiányérzetek jelzését is. "Meglehetôsen éles kritika jellemzi a Gyöngy és homok transzszilvanizmus-szemléletét" — írja Cs.Gyímesi Éva a Korunk 1991. 10-es, erdélyiségtudat-számában. "Ez a kritika nem közvetlen. Elsôsorban a fogalmak tisztázására irányul, azzal az igénnyel lép fel, hogy a mítosszá fényesített értékeket a maguk valóságában ragadja meg. [...] A meglehetôsen önkritikus múltszemlélet (és ez egyúttal a jelenre is irányult) mellett nem tudtam a reménynek az érveit felsorakoztatni, nem tudtam a jövôre vonatkozó perspektívát nyújtani. Mert 1985—87-ben nem láttam semmiféle reális alapot arra, hogy jogfosztottságunk megváltozhatik. Csak a helyzet és a kisebbségi tudat pontos felmérése, a reflexió iénye, a szellemi felülemelkedés vágya volt számomra fontos, az elemzô fogalmak rendszere, amely által megragadhatom a legkényesebb ellentmondásokat is."
A Colloquium Transsylvanicum e hiányérzetek felôl nyitható meg leginkább. A szerzô 1993-as esszé- és publicisztikakötete, a Honvágy a hazában, amely a Gyöngy és homokot is újraközölte, még elsôsorban a rendszerváltás tényével foglalkozott, illetve általánosabb teendôket, cselekvési programokat vázolt. Az új kötet már többéves távlattal, jóval több információ birtokában keresi a választ a korábban is felmerült kérdésekre, és néhány újabbra, amelyek a változó helyzettudattal kapcsolhatók össze.
Arról van tehát szó, hogy a kritikus, éles szemû elemzések mellett pozitív kategóriákban is fogalmazó, illetve megfogalmazható alternatívákat állít ez a könyv. Mondható talán, hogy a romániai magyarság értékrend-elégtelenségben szenved. Ez több dolgot jelent. Egyrészt a megfogalmazott "forgalomba hozott" értékrendek hiányát. A viszonylag következetesen végiggondolt értékrendek, amelyek már meg vannak fogalmazódva, amelyekhez létezik nyelv, azok többnyire valamiféle ódon hangulatot árasztanak. Nem feleltethetôek meg semminek, ami "odakint" van, és ami roszabb, olyasminek sem, ami "valahol máshol" még elképzelhetô. Másfelôl viszont az elégtelenség a túlzott bôséggel határos — a még nem kialakult nyelvû értékrendek csak latens módon, keveredve léteznek egymásban, egymás mellett. Ahhoz, hogy választani lehessen, kellene léteznie valamiféle összevethetôségi szempontnak, valamiféle akaratnak arra, hogy megfogalmazódjanak. Hogy megfogalmazódjék: mit jelent például — világnézetileg — egy "fogyasztói társadalom" tagjának lenni.
Cs.Gyímesi Éva "forgalomba hozza" a saját értékpreferenciáit, colloquium formájában, dialógusban más értékrendekkel. A nyelv problémája számára is létezô, meg nem oldott probléma: "Meglehet, hogy — amint egyik legkedvesebb erdélyi íróm, Láng Zsolt mondotta nemrég — valójában ismét nyelvújításra lenne szükség, elkerülendô azokat a visszatetszôen ideologikus sztereotípiákat, amelyek immár évszázadok óta meghatározzák nem csupán mondatainkat, de egész életünket... Irodalmár létemre sincs ehhez elég fantáziám. És nincs idôm sem, bár gyötör a sürgetô idô: tennem kell valamit, mégpedig szavak által, mert egyébként oly szegény vagyok mindenféle más eszközökben. Ha nem találunk is ki új szavakat, a régiekkel kell valamit kezdenünk, hogy tett-értékûek legyenek, mint a bibliai igék" — írja. (238.) Valójában talán nem új szavakra kell gondolni, hanem szavak újfajta használatára — ahogyan egy beszédközösségben hatni kezd, elfogadottá kezd válni egy argószerû kifejezés, egy csúfnév, becenév, akármi. Ezek a szavak többnyire személyhez köthetôk — kezdetben, aztán közössé válnak. Cs.Gyímesi Éva hivatkozási alapjainál, például Richard Rortynál maradva: a szótár lesz a használatban "új" szóvá, egy világkép leírásához szükséges "fontos" szavak gyûjteménye értelmében, amelyek kiválasztását, megteremtését nem lehet nem körkörös módon indokolni.
Egy bizonyos nézôpont felôl nézve nevetségesnek tetszhet egy ilyen felfogás, amely ekkora jelentôséget tulajdonít a szavaknak. "Nem a szavak számítanak, hanem a tettek" — mondják e nézôpont "tulajdonosai". Holott a szavak maguk is tettek, ahogy Cs.Gyímesi Éva is érezteti, pontosabban: a szavak predesztinálják a tetteket. Azok a létezôk, amelyek szavak általi létezôk — "elvont fogalmak", mondják mindközönségesen —, rátelepednek a tettekre. A döglött szavakat, és velük együtt azt, amit jelöltek, talán csak furfang, hozzáértés, netán csoda támasztja fel ("Az Ige által történik valami. Olykor csodák történnek. Ma is csodákra lenne szükség." [238.] Vagy, más nyelven szólva, egy új kontextus. Egy esetleges fordulat.
Cs.Gyímesi Éva könyve, bármennyire önkritikusan viszonyul is hozzá a szerzô, szótáralapítás is. Vagy legalábbis elômunkálat egy ilyen szótárhoz, fontos kísérlet. Van ennek a világértelmezésnek néhány olyan eleme, amely valóban "új". Ami nem jelent egyebet, mint hogy: használható, jelentéssel bíró. Vagyis: általa történhet valami.
Ennek a szótárnak az egyik alapszava a polgár. Az a kontextus, amelyben a könyv megjelenik, látszólag kedvez ennek a szónak — politikai pártok is próbálkoznak a felélesztésével —, eltisztogat bizonyos mellékjelentéseket a szó útjából, ugyanakkor újakkal veszi körül. Cs. Gyímesi Éva szó-teremtése azonban sajátos, és függetleníthetô is az említett kontextustól. Karácsony Benô mûvein, személyiségén keresztül közelítve így ír a polgári identitásról: "a polgár ebben a hipotézisban inkább a független értelmiség, mint a klasszikus (gazdasági tekintetben nem egyértelmûen pozitív) polgári mentalitás ideáljához közelít. Ami bennük közös, az a személyiségközpontú értékrend, melyben az ember mint individuum az alapérték. Ennek a[z] [...] alapértéknek a talajáról lehet csak elutasítani a tekintélyelvûség feudális-konzervatív formáit és minden társadalmi transzcenzust, Eszmét, ami a személyes integritást és különbözôséget egy szimbolikus értékrend tételezett gyûjtôfogalom, az osztály, a párt, a nemzet stb. alá rendeli. Mert a polgári értékrendben a közösséget sohasem egyén fölöttiként tételezett eszme teremti, hanem a valóságos érdekközösség vagy a Másik iránt személyesen, szabadon és tevôlegesen vállalt szolidaritás." (172.) Az értelmiségi és a polgár közötti hasonlóságot gyengíteni látszik az a bizonyos "gazdasági tekintet", amely olyan sokáig meghatározó volt, és amely éppen e két réteg társadalomba, közösségbe való beépültségét differenciálja. Cs. Gyímesi Éva azonban a két szerepnek olyasfajta megközelítését nyújtja, amely az értelmiségi szerep átértékelésének lehetôségét is hordozza. A kulcsszó itt a szerzôdés. "A szerzôdô felek kölcsönösen elônyös megállapodása nélkül elképzelhetetlen az együttmûködés. Nem a kényszer, de nem is csupán a szimpátia, hanem a felismert és pontosan megfogalmazott közös érdek és cél indokolja a szerzôdéskötést. S a felek közötti alku — bármily hosszú és kemény egyen is — az okmány aláírásával véget is ér. Hogy vállalom-e vagy sem, az többé föl sem merülhet. [...] [A] szerzôdés betartása nem érdem, hanem a polgári — ha úgy tetszik: úri — illemkódexbe foglalt játékszabály." (23.) Körülbelül ez jellemezne egy lehetséges értelmiségi szerepmodellt is: póztalanság, és a "személyesen, szabadon, tevôlegesen" leszerzôdött tevékenység. A szerzôdés elômunkálatokat is feltételez: tudnom kell, ki vagyok, mennyit érek, mennyire taksálom, amit elvégzek. És — rövid vagy hosszú távon, valamilyen formában — a munkának meg kell térülnie. Innen kezdve lehet aztán arról beszélni, hogy melyek a hosszú távra szóló elôrejelzések, unokáért, dédunokáért mit és mennyit, vagy ha itt, most ezt nem, akkor mi van. De ezt már nem a könyv mondja, hanem a kontextus.
A polgárról történetek szólnak, a polgár élni kezd ebben a tanulmányban (Vissza szerzôdéshez), és ismertetôjegyeket kap, egy látszólagos polgár-vákuumban. Van, amire felépíteni a polgári mentalitást, mondja a szöveg, a '89 elôtti polgárok azok, akik bizonyos irracionalitással abban a környezetben is elvégezték a munkájukat, kötelességteljesítettek, amikor az egyéni szabadsággal együtt az egyéni felelôsség is megszûnt, az elvégzett munka helyett pedig egyre inkább a beszámolók, az aláírások voltak az elszámolás alapjai.
Cs. Gyímesi Éva rendkívüli szívósággal olyan modellek után kutat, amelyek mûködôképesek lehetnek a globalizáció szakirodalmában "milléniumi nemzedék"-ként emlegetett értelmiségiek számára. Közvetítô, "fordító" szerepet vállalva kommentálja Hankiss Elemér, Soros György, Komoróczy Géza, Gáll Ernô, Makkai Sándor, Babits, Richard Rorty könyveit, nézeteit (ebbôl a sorból, az utalások logikáját követve talán Székely János a "leghiányzóbb"). Ugyanakkor igyekszik összegyûjteni a '90 utáni romániai magyar (értelmiségi) nyilvánosságnak azokat a jelzéseit is, amelyeket kiindulópontnak "hagyományalapításhoz" szükséges alapanyagnak tekint — a KAM munkásságára, illetve az Ariadné Könyvek egyik vonulatára (Egyed Péter, Láng Zsolt, Salat Levente, Tánczos Vilmos, Veress Károly könyveire) utal több szövegben is. Saját szerepét egyfajta szûrô-szerepként határozza meg az adott helyzetben, a globalizációs elôkészületek idején, amelyre, mondja a szerzô, a romániai magyarság nincs felkészülve. "Nem gyakoroltuk be még az integrációs folyamatban hozzánk is betörô kommunikációs rendszerek, fôként a számítógépek által nyújtott ismeretszerzô és -szóró lehetôségek kihasználásának technikáit... Ezeken árad be az a végtelen sok információ, amelyek közül válogatva a mi nemzedékünk — valamennyire már kialakult értékszemlélete, regionális és hagyománytudata alapján — talán még el tudná dönteni, mi kell nekünk, melyik hírnek van igazából hírértéke számunkra, mi az, ami ebbôl közösségünk felzárkózását tudná szolgálni. [...] Elég egyetlen számítógép, amelyhez a fogékony gyermek hozzáférhet, s máris elragadhatja az általa kínált és általunk ellenôrizhetetlen szabadság tágassága, amelyben viszont — értéktudatának kialakulatlansága miatt — még nem tudja megválogatni, mi lényeges és mi lényegtelen, milyen tudás az, aminek hasznát veheti." (236.)
Egy ilyen értéktudat szûrôjét kínálja a Cs. Gyímesi Éva könyve. Nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy milyen ez az értéktudat. Próbálkozni azért lehet: kritikai—polgári—keresztény—liberális (de nyelvileg csa kevéssé ironikus). E zárójeles megjegyzést a Rortyval való párbeszéd indokolja, akinek önmeghatározása: liberális ironikus. Liberális az, mondja Rorty az Esetlegesség, irónia és szolidaritásban, aki szerint "a kegyetlenség a legrosszabb mindabból, amit teszünk", ironikus pedig az "aki szembenéz leginkább központi meggyôzôdései és vágyai esetlegességével". Talán ez utóbbi, a világ esetlegességek sorozataként való elképzelése veti fel a legtöbb problémát. Viszont — Rorty könyve errôl szól — következetes világértési stratégia építhetô rá, amely nem zárja ki a szolidaritást. Sôt, bizonyos értelemben annak új lehetôségét nyitja meg. A szolidaritást Rorty úgy közelíti meg, mint ami egy közös mitudattal rendelkezô csoport tagjait összekapcsolja. A probléma az, hogy vannak olyan csoportok, amelyek tagjaira bizonyos — történelmi stb. — esetlegességek miatt jóval nehezebb "mi"-ként gondolni. A "mi, emberek" nem elég erôs kifejezés, a "mi-tudat", amelyet kínál, nem képes olyan kohéziót teremteni, mint például a "mi, olaszok", vagy "mi, Bélyegészkör-tagok". A megoldás Rorty szerint így hangzik: "Továbbra is keresnünk kellene a marginalizált embereket — azokat, akikre ösztönösen még mindig mint »ôk«-re és ne mint »mi«-re gondolunk. Meg kellene próbálnunk észrevenni, hogy hasonlók vagyunk hozzájuk. A jelmondat helyes megfogalamzása az, ha a jelenleginél átfogóbb szolidaritásérzés létrehozását sürgeti. Helytelen módja pedig az, ha egy olyan szolidaritás elismerését sürgeti, amely úgymond már elôzôleg, ettôl az elismeréstôl függetlenül létezett." (Rorty, 217.)
Cs. Gyímesi Éva Rorty könyvét arra való kihívásként olvassa "hogy szembesüljünk a kereszténység értékrendjével, a partikulárist és egyetemest összehangoló identitástudatával" (219.). A két felépített rendszer dialógusa tehát arról a pontról indul, ahol az elismeréstôl függetlenül létezô keresztényi szolidaritás és a létrehozott/létrehozandó liberális szolidaritás találkoznak. Hogy ez olyan eltérés-e, amely "pusztán filozófiai", hogy csak a szavak szintjén létezik-e, vagy különbözô cselekvési stratégiákat hoz létre, az további colloquiumokra tartozik.
Mentor Kiadó. Marosvásárhely