Most látjuk igazán, a harmadik romániai magyar életszakasz elsô évtizedének végén, hogy milyen nagy szükség van a két világháború közötti kisebbségi tapasztalatok tanulságaira, a korszak beható társadalomelméleti elemzésének, átfogó eszmetörténeti szintézisének hasznosítására. És hát ki mástól várhattuk volna e mûvet, ha nem magától Nagy Györgytôl, aki született társadalomelméleti szakíró, vérbeli eszmetörténész volt.
Minden jelentôsebb tanulmánya — különösképpen azok, amelyeket a Korunk hasábjain adott közre — ebbe az irányba mutatott, ezt a várakozást készítette elô. Gondoljunk csak a transzszilvanizmus eszmekörérôl írottakra (A kezdeti transzszilvanizmusról — 1973. 11.; Gondolat és funkció — 1977. 1.; A kisebbségi helytállástól a közösségi desirabilitásig és vissza — 1993. 1.), vagy a Kós Károly eszmevilágát elemzôkre (Kós Károly Sztambulban — 1991. 7.; Korszerûtlen példázat a helyzet hatalmáról és a szellem tisztességérôl — in: Szabédi napjai. Komp-Press Kiadó, 1998. 63—83.), illetve a nemzeti-nemzetiségi tárgykört átvilágítókra (A nemzetiség fogalma — 1971. 5.; Alapszemélyiség és nemzeti karakter — 1980. 4.; Végveszélyben [volt?] a romániai magyar értelmiség — 1990. 3.)
Egyetemi jegyzeteinek készítése mellett a két világháború közötti szellemi létviszonyok alapkérdései foglalkoztatták mindenekelôtt a múlt esztendôben is. A szintézisteremtés igényével látott hozzá az Erdélyi magyar szellemi élet a két háború között címû mûvének felvázolásához és kidolgozásához. A hagyatékában maradt tematikai vázlat szerint könyvét hat fejezet köré akarta építeni: I. Egy ország darabokra szakadása és egy nemzetrész talpra állása; II. Külön út és kényszerpálya. Folytonosság és megszakítottság az erdélyi magyar szellemi kultúra fejlôdésében 1918 után; III. Az intézményépítés évei és az értékalkotó munka új nekilendülése (1924—1930); IV. Elkülönülések és kiválások (1930—1933); V. A dolgok ismét összekuszálódnak. Az erdélyi magyar szellemi elit a harmincas évek derekán (1933—1937); VI. Ahogy lehet. Az erdélyi magyar szellemi élet a királyi diktatúra éveiben (1938—1940).
Örök veszteségünk immár, hogy csak az elsô fejezettel készülhetett el.
A Korunk szerkesztôsége ennek a közreadásával tiszteleg Nagy György (1938—1998) emléke elôtt, aki nemcsak a két világháború közötti létkérdéseinket mindig hangsúlyosan megszólaltató munkatársunk volt, hanem 1990-tôl a folyóirat jövôépítô stratégiájának kidolgozásában aktívan közremûködô szerkesztôségi tanácstag is.
Cseke Péter
A kultúra transzcendentális axiológiája, amelynek kimunkálására oly sok intellektuális energiát pazaroltak el némelyek az utóbbi két-három évtizedben, fölöttébb érdekes metafizikai modelleket tud alkotni a szellemiség világáról, szép teoretikus paradigmákat, amelyekben a mûvelôdés értékei szabadon lebegnek "valahol magasan a vizek fölött". Ám az ilyen modelleknek és paradigmáknak nézetünk szerint nem sok közük van a tényleges realitáshoz. A valóságos kultúra ugyanis szerves része a valóságos történelemnek, annak diakron hömpölygésébe illeszkedik bele, s azzal együtt létezik. Adódtak persze olyan pillanatok és helyzetek, sôt egész korszakok is a történelemben, amikor az egymásba fonódó különbözô társadalmi létszférák dinamikájában a kultúra rúgtatott a fejlôdés élére, s még a politika elôtt is ô egyengette az utat. De az ilyesfajta helyzetek és korszakok sem arról tanúskodtak, hogy a szellemi értékek világa, a társadalmi közösségek bensôséges spiritualitása és a történelem "profán" keménysége két külön világ volna. Ellenkezôleg, talán épp az ilyen helyzetek és korszakok bizonyították — s bizonyítják máig hatóan — a legegyértelmûbben, hogy a kultúra és a történelem, noha korántsem tautológikus közöttük a viszony, szorosan összefüggenek egymással.
Mindenesetre a két háború közötti erdélyi magyar kultúra, ha nem is valahány kicsi moccanásában, de alaptartalmaiban, jellegadó episztemikus színezetében, legfôbb eredményeiben és meghasonlásaiban elszakíthatatlanul összekapcsolódott a történelem ütközôvasai közé került itteni magyarság közügyi küzdelmeivel, a kisebbségi létadottságok parancsaival és penitenciáival. Már a megszületésénél is olyan hatalmas helyzeti deziderátumok és kényszerûségek bábáskodtak, amilyenekrôl a transzcendentális értékfilozófiák híveinek alkalmasint még csak sejtelmük sem lehet. Aki tehát a húszas-harmincas éveknek a nemzeti mûvelôdés egységes korpuszából kiszakadt-kiszakított erdélyi magyar kulturájáról hitelesen kíván beszélni, annak e kultúra rendhagyó históriai fogantatását és sajátos egzisztenciális közegét is szüntelenül szem elôtt kell tartania.
Jelen munkánkban mi mindenképpen ehhez az elvi-módszertani elôfeltevéshez kívánunk igazodni. A kultúra hermeneutikáját mindvégig igyekszünk majd összekötni a történelmi helyzetalakulás hermeneutikájával.
E módszertani elgondolás alapján úgy véljük, hogy a vizsgálódásainkat "extra muros" kell már elkezdenünk is. Elôször a históriai idô egykori hirtelen "megsûrûsödését", 1918—19 rettenetes nemzeti tragédiáját, illetve azt a kiúttalannak tetszô társadalmi-közösségi helyzetet kell röviden áttekintenünk, amelybe Erdély magyarsága az Osztrák—Magyar Monarchia darabokra szakadása nyomán került. Ha vázlatosan is, de föltétlenül szólnunk kell az erdélyi magyarság vezetô rétegeinek a sziklaomlás közepette tanúsítot oktalan-ostoba magatartásáról, valamint arról a széles körû életalapozó munkáról, amelyet — "mikoron még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva"1 — cselekvôképes politikai erôk hiányában elsôsorban az úgynevezett literátus értelmiség vállalt magára.
A nagy történelmi fordulatokat, legyenek azok akár kedvezôek, akár kedvezôtlenek egy adott társadalmi közösségre nézve, s robbanjanak bár meglepetésszerûen bele az emberek életébe, rendszerint hosszú évtizedeken vagy éppenséggel évszázadokon át érleli ki az idô. 1918—19 robajos históriai cezúrája, az eladdig örökkévalónak hitt és hirdetett szentistváni ország szétmarcangolása s az erdélyi magyarság kisebbségi sorsba jutása ugyancsak hosszan tartó kumulatív folyamat eredménye volt. Korábban még részint rejtekezve dolgozott Kronosz, s lehetôséget is többfélét tartogatott a markában, de a 19. század közepétôl kezdve, kivált pedig annak utolsó harmadában már számtalan formában félreérthetetlenül jelezte, hogy az alternatívái erôsen megfogyatkoztak, s a magyarságnak, ha valamiképpen nem tudja elejét venni a kialakuló bajnak, nagy megpróbáltatásokkal kell számolnia.
És mégis, mindezek ellenére, az 1918—19-ben fölviharzó események, a vesztett háború következményei váratlanul zúdultak rá az erdélyi magyarságra, s teljesen fölkészületleneül érték annak úgyszólván minden társadalmi rétegét.
"De megrendült és megrepedt a világ addig érvényesnek ismert fogalma, s egy adott pillanatban szétporlott — hangtalanul —, mint a némafilmek összeomló épületei." "Kétségtelen, más bolygóra kerültünk. Ennek a bolygónak forgása, gyorsasága és iránya merôben különbözött azétól, amelyen addig éltünk."1 — Így látta Szemlér Ferenc, visszatekintvén kamaszkorára s állampolgári eszmélkedésének Brassóban átélt éveire, a világháborút követô fergeteges politikai földindulást, a közép- és délkelet-európai államalakulatok nagy tektonikus megcsuszamlását, amely maga alá taszította a magyarság jelentôs részét is. Hol nyugatabbra, hol délebbre, hol meg északabbra költöztek az addigi magyar államhatárok, összezsugorodott egy régi ország abrosza, s a változások vasvillára hányták sok évszázad nemzetépítô munkáját is.
Mielôtt megkísérelnôk kissé részletesebben taglalni, hogy az erdélyi magyarság, illetve annak vezetô rétege miképpen válaszolt a nagy történelmi kihívásra, úgy véljük, nem lesz fölösleges idéznünk Krenner Miklóst, a két háború közötti idôszak gyémánttollú publicistáját, aki 1928-ban, a tíz esztendôvel korábbi eseményekrôl szólván, azt írta, hogy "az erdélyi magyarság tragédiája akkora volt, hogy sokat nem csinálhatott másként, mint ahogy csinálta".2 Krenner a múlt század végén és századunk elején történészként kezdte a pályáját, Márki Sándor tanítványa volt: nem véletlenül vetette hát papírra, a históriai empátiának ezt a szép mondatát. Jól tudta, hogy ha valaki a múlt dolgaival kíván foglalkozni, nem hiányozhat belôle az empatikus készség, mert nélküle a tárgyilagosság követelményeinek sem tud igazán érvényt szerezni. Azoknak a roppant horderejû, milliós tömegek sorsát érintô s mérhetetlen társadalmi-nemzeti indulatoktól terhes hatalmi-politikai változásoknak az elemzése során, amelyek az elsô világháború után a Kárpát-medencében mindenfelé végbementek, a történeti megközelítésnek kiváltképpen szüksége van a szó szellemtudományi értelmében vett "beleérzésre", a Dilthey-féle "Einfühlung" megvilágosító erejére. Az erdélyi magyarságnak a közjogi-politikai égboltozat 1918—19-es alároskadása idején tanúsított tehetetlen-kétségbeesett magatartását, közéleti korifeusainak sok szempontból siralmas szereplését túlságosan szigorúan vagy túlontúl elnézôen kellene megítélnünk, ha figyelmen kívül hagynók azt a letaglózó pszichológiai traumát, amit a derûs állandósághoz szokott közügyi mentalitás számára a radikális változások egykoron jelentettek.
Az új román közhatalom, mihelyt az antant segédletével megvetette a lábát Erdélyben, úgyszólván a legelsô pillanattól kezdve rendkívül határozottan és céltudatosan lépett fel. Bár nagyon sokat köszönhetett a románság a számára kedvezô történelmi kártyajárásnak is, tagadhatatlan, hogy amit a vezetôi 1918—19-ben s aztán az utána következô esztendôkben végeztek, az egy nagyszabású birodalomteremtô stratégiáról és egy részletekbe menôen végiggondolt politikai koncepcióról tanúskodott. A szebeni Román Kormányzótanács és az általa fölállított új közigazgatási apparátus tevékenységében mintha a Bach-korszak hivatalnoki szûklátókörûsége és kíméletlensége s a dualizmus idejének hatalmi voluntarizmusa és nemzeti becsvágya lépett volna szövetségre egymással.
Az erdélyi magyarság zöme a döbbeneten, a kétségbeesésen és a világvéghangulaton, valamint a régi illúziók helyére sebtében odaálmodott új önáltatások garmadáján kívül másegyebet nemigen tudott a nagy cezúra heteiben-hónapjaiban fölmutatni. Valamiféle nekifeszülô közügyi fellépésre, tömegeket megmozgató, de szikármód józan társadalmi cselekvésre lett volna szükség, amely, ha elhárítani nem is, valamelyes mértékben talán enyhíteni tudta volna a bajt. Ám ehhez a magyarság körében mintha mindenkibôl hiányzott volna a kellô elszántság, a szükséges erô és a nélkülözhetetlen akarat. S hiányoztak persze hozzá a tisztánlátó, okos szavú s a történelmi "circumdederunt" parancsaival keményen és ôszintén számot vetô vezetôk is. Kós Károly, aki mondhatni minden idegszálával rajta csügött az 1919—20-ban végbement változásokon, s a maga személyes ügyének érzett mindent, ami ez idôben történt, így jellemezte az egykori erdélyi magyar állapotokat: "A négy esztendôs háborúban megvérzett, megtizedelt, megcsalt és aztán megriasztott nép, mint bottal széjjelvert nyáj húzódott be vackába; a régi vezetôk, akiknek kezébôl hirtelen hullott ki a hatalom, és akikre reáfenyegetett a vagyon elvesztése is, nyugtalanul keresték a maguk külön módján a menekülésnek inkább titkos, mint nyílt kijáróit, a munkástömeg fogcsikorgatva nyögte kegyetlenül jól sikerült letörése szégyenét; a polgárosztály bután bámult bele ismeretlen jövendôjébe, és végül a régi államok gazdájukvesztett, utcára került páriái, a tisztviselôk, éhesen, kétségbeesetten, utolsó reménységükkel sûrû sötét rajokban szállották meg nap-nap után a hosszú-hosszú repatriáló vonatokat."3
Ahol a vakvágányra jutottság hangulata és a magába roskadó rezignáltság vagy a tehetetlenség fojtogató dühe teljesen úrrá lesz egy társadalmi közösségen, illetve annak vezetô rétegein, ott a helytállás éthossza, a célratörô értelem és a józan tett nehezen tud teret találni magának. A kétségbeesés csigalépcsôjén ott rendszerint egyre magasabbra hág az önáltatás és a csodavárás hajlama. Krenner Miklós ugyanabban a történeti-publicisztikai elemzésében, amelyben fölhívta a figyelmet az erdélyi magyarság 1918 utáni pszichológiai megrokkanása és gyakorlati-politikai magatartása közötti összefüggésre, azt írta, hogy a legnagyobb hiba, amit az erdélyi magyarság vezetésre hivatott emberei elkövettek, "az érthetetlenül nagy és tehetetlen álmodozás volt, beteges romantikával illatosítva, és ami még rosszabb, ennek az álmodozásnak hosszú ideig való fenntartása [...]"4 Krenner nemcsak azzal volt tisztában, hogy empatikus készség nélkül nem ajánlatos a história dolgaihoz hozzányúlni, hanem azt is tudta, hogy semmiféle "Einfühlung" nem adhat fölmentést a múlt ballépéseiért viselt felelôsség alól. Ki kell mondanunk egyértelmûen, amit sokan még manapság sem vallanak be szívesen: 1918—19 fordulójának sorsdöntô heteiben-hónapjaiban, s az utána következô, ugyancsak kritikus két-három esztendôben az erdélyi magyarság korifeusainak csaknem minden lépése ballépés volt.
Az elsô vonalbeli politikusok számottevô része már 1918 végén és 1919 elején sietôsen odébbállt, sorsára hagyva Erdély mintegy másfél milliós magyar népközösségét. Aki pedig továbbra is a helyén maradt, az jobbára csak azzal töltötte az idejét, hogy a történelmi Magyarország csorbíthatatlanságának az elvébôl kiindulva utópisztikusabbnál utópisztikusabb területrendezési terveket készített, s közben türelmetlenül leste-várta a demarkációs vonalon, majd a mindinkább megszilárduló új nyugati határon túlról érkezô küldöncöket, a vasutasokból meg katonatisztekbôl verbuvált budapesti futárszolgálat embereit, valamint az általuk hozott utasításokat. Ezek az utasítások pedig folyvást ugyanazt ismételgették: nem kell tenni semmit, tûrni kell összeszorított fogakkal, mert valahol már készülôdik, s minden bizonnyal elôbb-utóbb eljön a rózsaszínû virradat. A cselekvésképtelenség, illetve a tétlenségre kárhoztatott, de valahogy mégis élô-eleven közügyi felelôsségtudat hamarosan megfelelô menedéket és egyszersmind igen jó önigazolást talált magának: megszületett a passzív rezisztencia szerencsétlen-meddô politikai gyakorlata. Taktikai plánum, hôsi magatartásforma és morális kötelesség lett a szótalan kushadásból. "Ó nem az gyôz, aki tovább bírja beszéddel, hanem aki tovább bírja hallgatással" — így képzelgett e taktikai plánumról 1921 márciusában Reményik Sándor, akit ekkoriban még inkább csak Végvári néven ismertek a magyar olvasók. Figyeljük csak meg, miképpen érvelt Reményik a "néma intranzigencia" eszméje-gyakorlata mellett: mitikus-sejtelmes érvelésmódja igen jól érzékelteti ennek a közügyi magatartásformának a társadalompszichológiai hátterét. Ezt írta: "A legnagyobb hatalmasságok mind hallgatagok. A halál hallgatag, csendben végzi munkáját millió miazmával. Isten is hallgatag. Malmai lassan, zajtalanul és észrevétlenül ôrölnek. Nincs kattogás, nincs berregés. Óriási, hangtalan, kísérteties malomkerekek forognak pedig éjjel-nappal, körülöttünk, bennünk, felettünk, alattunk, mindenütt. Az örökkévalóság vize hajtja ôket, de az örökkévalóság a csend maga."5
A passzív rezisztencia, vagy mint Deák Ferenc szóhasználatával Krenner Miklós egykoron nevezte, a "szenvedôleges ellenállás" közéleti gyakorlatáról, amelynek a magyar politikai társadalom tanácstalan-dermedt félrehúzódásán és várakozó-sértôdött hallgatásán túlmenôen lényegében csak egyetlen megnyilvánulási formája volt, mégpedig a tisztviselôi kar jórészt központilag szervezett és irányított non possumus mozgalma, vagyis a román államtól megkövetelt hûségeskü letételének a megtagadása, tömérdek cikk, eszmefuttatás, vitairat látott nyomdafestéket az impériumváltozás utáni idôk erdélyi magyar sajtójában. Az írások zömét feszültségteli-konvulzív hang jellemezte, s végsô soron valahány az adott pillanat húsba vágó közügyi dilemmáját, a realitások politikai recepciójának, illetve az azokhoz való közösségi viszonyulásnak a kérdését próbálta így vagy úgy megválaszolni. Tagadhatatlan, hogy legalábbis a trianoni békeszerzôdés aláírásáig komoly érveket — kemény közjogi argumentumokat — lehetett fölvonultatni a passzív rezisztencia közügyi gyakorlata mellett, amiként tagadhatatlan az is, hogy kezdettôl fogva súlyos érvek szóltak ellene. Nem kívánjuk e helyütt részletesen ismertetni se a mellette, se az ellene egykoron fölhozott érveket. Csak egyetlen állásfoglalást idézünk itt vele kapcsolatban, mégpedig az Apáthy Istvánét, akinek a Károlyi-kormány erdélyi, pontosabban kelet-magyarországi fôkormánybiztosaként fontos szerepe volt — ámbár csak rövid ideig és csak felemás módon tudott eleget tenni politikai megbízatásának — a tisztviselôi non possumus elfogadtatásában.6 Apáthy ekképpen összegezte — jeleznünk kell közbevetôleg, hogy nem post festa, hanem 1920 decemberében — az erdélyi magyarság passzív rezisztenciájának, közelebbrôl pedig az úgynevezett "tisztviselôi ellenállásnak" az értelmét és logikáját: "Nem engedhettük, hogy a mi hozzájárulásunkkal teremtsenek már kész helyzetet a béketárgyalások idejére. Nem engedhettük, hogy a béketárgyalások alkalmával, mint a román uralom eredményére, egy rendezett és európai állapotban lévô Erdélyre mutassanak rá. Ezt pedig elérik, ha a tisztiviselôi kar és a magyar értelmiség a román célok szolgálatába áll. Csak akkor nem veszítjük el erkölcsileg is Erdélyt, ha a román uralmat ad absurdum visszük és megmutatjuk, hogy a magyarság munkája nélkül Erdély is balkáni állapotba süllyed."7
Apáthy István e néhány mondata talán még az egyszerû, avatatlan olvasó számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy a passzív rezisztencia közéleti-politikai gyakorlatát milyen érzelmi-indulati tényezôk indukálták, s hogy mily nagymérvû históriai naivság, már-már gyermeteg önáltatás húzódott meg mögötte. Mi tagadás, 1918—19-ben a magyar politikai glóbuszon születtek ennél nagyobb és ártalmasabb káprázatok is, de azért Apáthy elgondolása is káprázat volt a javából. Ma már, úgy hisszük, egyértelmûen megállapíthatjuk — amit különben a közhatalom-váltás egykori nemzedékébôl is sokan tudtak —, hogy a "szenvedôleges ellenállás", illetve a tisztviselôi kar non possumus-mozgalma révén az erdélyi magyarság semmit sem nyert, ám annál többet veszített. A sértôdött-makacs félrehúzódás, a csüggeteg-dacos hallgatás és az ábrándozó-imádságos csodavárás már egymagában is jóvátehetetlen következményekkel járt volna. De még más egyéb is megtetézte a bajt. "A nagy kiábrándulásból, gyengeségbôl, vérvesztésbôl, anyagi visszacsökkenésbôl folyó (kisebbségi) világfájdalommal"8, a — Szentimrei Jenô szerint sokszor közönséges "kényelmi szemponttá"9 silányuló — magyar közjogi megrögzöttséggel10 egy roppant dinamikus és célratörô ellenséges erô állott szemben. "A túlságos erôtlenséget túlságos erô feküdte meg" — írta Krenner Miklós —, ez pedig egyebek mellett azt is jelentette, hogy "az új hatalom kitûnô tájékozottsággal tökéletesen tisztában volt a magyarok szerencsétlen magatartásával, és azt máig terjedô hatállyal — 1928-ból való Krenner történeti-politikai elemzése, de a »máig terjedô hatály«-t talán még most, hetven esztendô múltán is utána lehetne suttogni — tökéletesen kiaknázta."11
1920. június 4-én a Versailles-i Nagy Trianon kastélyban Magyarország és az antant-hatalmak képviselôi aláírták a békeszerzôdést, s mintegy fél évre rá, 1920 novemberének közepén a budapesti országgyûlés is becikkelyezte a militáris fogantatású nemzetközi okmányt. A természetes észjárás logikája, sôt még a passzív rezisztencia egykori ideológiája alapján is azt lehetne hinni, hogy a békeszerzôdés alaírása és intézményesítése teljes mértékben semlegesítette azokat a közjogi és morális kötelmeket, amelyek az erdélyi magyarság vezetô rétegeit eladdig visszatartották a nyílt politikai szerepvállalástól, s így a nemzetiségi szervezkedés, illetve a tevékeny közügyi cselekvés formai-emocionális akadályai is elhárultak. Valóban, 1920. november 19-én — két nappal azután, hogy a magyar országgyûlés harmadik olvasásban is elfogadta a trianoni békeszerzôdés becikkelyezésérôl szóló törvényt — a kolozsvári Keleti Újság, amely ekkoriban a liberális-demokrata és polgári-plebejus törekvések szószólója volt, ezt írta: "A ratifikálás megtörtént, erkölcsi és jogi akadálya nincs többé annak, hogy a romániai magyarság a maga nagy konstruktív erejét hozzá ne adja [!] azokhoz az erôkhöz, amelyek ezen a földterületen a néptömegek mennél nagyobb boldogságát hivatvák [!] munkálni."12 Némi tétovázás után s kevésbé egyértelmûen fogalmazva ugyan, de nagyjából mégiscsak hasonlóan vélekedett Erdély másik tekintélyes napilapja, az Ellenzék is, amely a nemzeti ressentiment és a konzervatív szellemi értékrend sajtóorgánuma volt akkoriban. "A trianoni békének a magyar nemzetgyûlés részérôl történt ratifikálása után jogi befejezettséget nyert nemzetközi jogi helyzetünk kérdése. Most már körül kell néznünk és meg kell találnunk elhelyezkedésünk feltételeit az új államkapcsolatban" — írta a lap egyik karácsonyi cikke.13
Csakhogy, ami logikai megközelítésben teljesen kézenfekvô, az társadalompszichológiai vagy mentalitásszociológiai szempontból korántsem feltétlenül az. A kisebbséggé válás porba sújtó traumája és a politikai kiszolgáltatottság megalázó élménye, illetve az új történelmi helyzet és a régi hatalmi megszokottságok nyomasztó oximoronja az erdélyi magyar társadalom egy részét, méghozzá annak egyik leginkább mértékadó, vagy legalábbis tradicionálisan annak számító rétegét a trianoni békeszerzôdés aláírása és ratifikálása után is fogva tartotta. Az állami-közhatalmi rend megváltozása és az emberi élet infrastrukturális-intézményi alapjainak az átalakulása olyannyira radikális volt, hogy még a természetadta társadalmi életösztön mûködésének is szinte szükségképpen vissza kellett maradnia mögötte. Az imént említett Keleti Újság körül — erre a késôbbiekben majd még visszatérünk — már 1920 elején-közepén elkezdett kialakulni egy olyan értelmiségi-politikai csoportosulás, amely az illúziókkal való gyökeres szakítást és a romániai közéletbe való mielôbbi bekapcsolódást szorgalmazta. Marosvásárhelyen Bernády György, a századforduló jeles szabadelvû politikusa, a nagyhírû városépítô polgármester már 1919 végétôl kezdve megpróbált tábort szervezni a közügyi tisztánlátásnak. 1920 májusában komor hangvételû és súlyos ôszinteségû nyílt levélben fordult az erdélyi magyarsághoz, nekifeszülô, kemény összefogásra, a háborús bukás következményeinek a tudomásulvételére s az abból adódó gyakorlati-közéleti konzekvenciák felelôsségteljes vállalására szólítva fel mindenkit.14 De a józanság hangjai ekkoriban még csak szûk körben találtak meghallgatásra. Sôt, a magyarság hagyományos vezetô rétegét jó ideig még azután is a politikai bénultság jellemezte, hogy Erdély sorsát illetôen alapjában véve "már minden elvégeztetett". A kisebbségi közszellem és közügyi gondolkodás alakulásában 1920 júniusa és novembere után is meghatározó szerepe volt sokáig annak a Trianon elôtti elhárító-ideges reagálásmódnak, amelyet Szentimrei Jenô egykor úgy jellemezett, hogy "aki az érzelmek helyett az értelmet is igyekezett megszólaltatni, attól azonnal elfordultak".15
E helyett nyilván nem vállalkozhatunk arra, hogy részletesen taglaljuk az erdélyi magyarság közéleti-politikai talpraállásának a folyamatát, amely komoly világnézeti viták és társadalmi érdekkonfliktusok közepette, a kényszerûség fanyar hangulatától és a szkepszis szomorkás "mindenmindegyétôl" is kísérve, de 1920 végén és a következô év elején lassan mégiscsak elkezdôdött. Arról azonban feltétlenül szólnunk kell, hogy a közügyi konzervativizmus, jelesül az a társadalmi réteg, amely — Krenner Miklós ma talán meglehetôsen érdesnek ható, de az egykori helyzeti adottságok és közösségi kibontakozáslehetôségek szemszögébôl nézve a legkevésbé sem túlzó megfogalmazása szerint "a régi magyar impériumból áthozta tekintélyt adó címeit, arisztokratikus koronáit, fôispáni vagy képviselôi dekórumát"16, s ezek birtokában az új körülmények között is jogot formált magának a vezetésre, a közéleti-politikai talpraállást még akkor is csak a nemcselekvés szervezettebbé tételeként fogta fel, amikor a cselekvés ideje már a tizenkettedik órát is túlhaladta.
A politikai-közéleti tevékenység megindítását illetôen az elsô határozottabb lépésekre 1920 decemberében került sor, amikor a történeti Erdély néhány kiemelkedô-rangos személyisége — közöttük több egyházi méltóság, fôpásztor is — bizalmas tanácskozást tartott Kolozsvárott, s elhatározta, hogy a kisebbségi sorsba jutott nemzetrész érdekeit megvédelmezendô, széles körû "osztályok, pártok, világnézetek fölött álló" társadalmi-közügyi tömörülés létrehozását fogja kezdeményezni.17 E döntés nyomán 1921. január 9-én a Szamos-parti városban létrejött a Magyar Szövetség Kolozs megyei tagozata, s az alakuló ülés a szervezet vidéki, illetve országos kiépítését is elhatározta.
Ám alighogy elkezdôdött, mindjárt el is akadt a politikai-közügyi szervezkedés. A kolozsvári alakuló ülés a Magyar Szövetség országos zászlóbontó nagygyûlésének az elôkészítése és a közügyi tevékenység fölvételével kapcsolatos általános elvi kérdések tisztázása végett bizottságot küldött ki,18 ám a bizottságban hamarosan zátonyra futott minden jószándék. Tagjai között úgyszólván már a legelsô pillanatban késhegyre menô vita kerekedett, s folyt aztán heteken-hónapokon át a körül, hogy a létrehozandó kisebbségi szervezetnek milyen jellegûnek kellene lennie, és hogy eljött-e már az ideje vagy sem a romániai politikai életbe való tényleges bekapcsolódásnak. A polgári-szabadelvû és a népi-transzszilvanista tábor reprezentánsai, akik elsôsorban az ún. literátus értelmiség körébôl kerültek ki, úgy vélekedtek, hogy a magyarság érdekeit egy olyan politikai párt szolgálhatná a leghatékonyabban amely széles társadalmi alapzatra támaszkodik, s amelyik mind szervezeti alapelveiben, mind közügyi tevékenységében a demokrácia értékrendjéhez igazodik. Ezzel szemben a tradicionális társadalmi elit képviselôi — a dualizmus korának történeti-közjogi látásmódjához és nemzetstratégiai koncepciójához ragaszkodva — továbbra is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a magyarságnak egy olyan szövetségszerû szervezôdésre van szüksége, amely nominálisan az egész kisebbséget felöleli, és hogy az elkövetkezendô közügyi küzdelmekben elsôsorban a régi vezetôk közéleti tapasztalatait és erkölcsi-politikai tekintélyét kell sorompóba állítani.
A "szenvedôleges ellenállás" föladásának és a romániai politikai életbe való beilleszkedésnek a kérdése tekintetében is ellentétes nézeteket vallott a két tábor. Míg az egyik oldal azt a fölfogást hirdette, hogy a közéleti passzivitás fájdalomból, sértettségérzésbôl és önáltatásból emelt fedezéke mögül haladéktalanul ki kell lépni, s vállalni kell a nyílt sisakkal vívott politikai küzdelem kockázatait, addig a másik oldal továbbra is kitartott a méltóságteljes félrehúzódás, a csöndes várakozás, a jövô lehetôségeibe vetett néma bizalom taktikája mellett. A konzervatív tábor képviselôi lényegében a non-cooperation hívei maradtak továbbra is. "Politikájuk — itt szó szerint idézzük Mikó Imrét, akinek a Huszonkét év címû kiváló munkáját némelyek manapság úgy szokták olvasni, hogy a »kellemetlen« megállapításain sietve átsiklanak — még mindig a negatívumok kihangsúlyozására szorítkozot, s az «örlô szú» szerepét akarták betölteni az idegen fában."19
(Folytatjuk)
JEGYZETEK
Bevezetés helyett
1. Szentimrei Jenô jellemezte egykor a zsoltár szavaival az erdélyi magyarság 1918 utáni helyzetét, illetve azokat a körülményeket, amelyek közepette az "impériumváltozást" követô években Erdély literátus értelmisége egy "új világteremtésbe" kezdett. Lásd: Szentimrei Jenô: Erdélyi írok tervei. Napkelet, II. évf. (1921), 17. sz. 1020.1.
I. Egy ország darabokra szakadása és egy nemzetrész talpraállása
1. A történelem ütközôvasai között. Az erdélyi magyarság a háborús összeomlást követô politikai-közhatalmi változások idején
1. Szemlér Ferenc: Más csillagon. Erdélyi Enciklopédia kiadása, Kolozsvár, é.n., 37, 73.1.
2. Spectator (Krenner Miklós): Az erdélyi helyezkedés. Erdélyi Helikon, I. évf. 5. 1928 szept., 341.1.; kötetben: Krenner Miklós (Spectator) Az erdélyi út (Válogatott írások). Múzeumi Füzetek 11. Haáz Rezsô Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 1995, 62.1.
3. Kós Károly: Tíz linóleummetszet margórája. Keleti Újság, 1923. július 8.
4. Spectator (Krenner Miklós): i.h.
5. R.S. (Reményik Sándor): Hallgatás. Pásztortûz, VII. évf. 8., 1921. márc. 5. 265. 1. Megjegyzendô, hogy Csepeli György, a nemzetelméleti kérdésekkel is foglalkozó jeles társadalompszichológus, egyik újabban megjelent munkájában a hallgatást "a traumára való reagálás leginkább patológikus módjá"-nak nevezi. — Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, 1992, 188.1.
6. Apáthy István (1863—1922), mint ismeretes, 1918-ig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem biológia professzora volt, európai hírû tudós, ám a háborús összeomlást követô események ôt is a közélet porondjára szólították. A társadalmi-politikai kérdések iránt egész életében behatóan érdeklôdô, a nemzeti gondolat Bánffy Dezsô nevével fémjelzett változata mellett elkötelezett professzor lett az 1918 októberében létrehozott Kolozsvári Nemzeti Tanács elnöke, amely aztán késôbb Erdélyi Nemzeti Tanáccsá alakult át. 1918 novemberében a polgári radikális Somló Bódoggal és a szociáldemokrata Vincze Sándorral együtt Apáthy képviselte az Erdélyi Nemzeti Tanácsot a románokkal folytatott eredménytelen aradi tárgyalásokon. Amikor december elején a Károlyi-kormány az ellenôrzése alól mindinkább kicsúszó Erdély kézbentartása végett elhatározta a Kelet-Magyarországi Fôkormánybiztosság fölállítását, Apáthyt nevezte ki annak élére. December 9-én Apáthy el is foglalta kolozsvári hivatalát, de érdemleges munkát sem ô, sem az általa irányított fôkormánybiztosság nem tudott végezni. A dolgok alakulása ugyanis ekkor már egyáltalán nem a Károlyi-kormány elképzeléseihez igazodott. 1919 január közepén az egyre erôszakosabban föllépô román katonai hatóságok Apáthyt letartóztatták, s ugyanezen év júliusában mondvacsinált vádakkal Szebenben hadbíróság elé állították, elsô fokon öt évi kényszermunkára ítélték, majd 1920 augusztusában kiutasították Erdélybôl — Lásd: Apáthy István: Erdély az összeomlás után. Új Magyar Szemle, 1920. dec., 147—176.1.; Kertész Jenô: A tíz év elôtti Erdély napjai, Korunk IV. Évf. (1929), 9—16, 89—98, 171—179.1.
7. Apáthy István, i.m. 176.1.
8. Spectator (Krenner Miklós): Az erdélyi helyezkedés, i.h., 278.1.; kötetben: i.m., 60.1.
9. Szentimrei Jenô: Magyar kötelesség. Napkelet (Kolozsvár), I. évf. 3. 1920. október 15. 131.1. Lásd még: Szentimrei Jenô: A kisebbségi magyarság elhibázott útja Erdélyben. Új Magyar Föld, 1930, 3. 34—42.1.
10. A közjogi rigurozitásnak a magyar politikai gondolkodásban, mint ismeretes, sokévszázados hagyománya volt. A közügyi kérdések elbírálására és megoldására nézvést a történetileg-aktuálisan érvényes, illetve annak tartott közjogi keretekhez-formákhoz való merev ragaszkodás legalább annyi kárt okozott bizonyos korokban és bizonyos helyzetekben, mint amennyi haszonnal járt más korokban és más helyzetekben. Az erdélyi magyar társadalmi-politikai elit 1918 utáni közjogi aggodalmaskodásának a megértése szempontjából is figyelemre méltónak tartjuk Bánffy Miklós Huszonöt év címû, nemrég megjelentetett önéletrajzi írásának a megrögzötten jogászias magyar látásmóddal kapcsolatos megállapításait. Visszatekintvén a Bethlen-kormány külügyminisztereként 1921—22-ben végzett tevékenységére, Bánffy egyebek között arról is beszámol, hogy mily sok nehézséget okozott neki, s Magyarország nemzetközi kapcsolatainak az újjáépítését is mily nagymértékben hátráltatta az a "mindig jogászkodó és mindig ireeális és életidegen gondolkodásmód", amely a magyar politikusok egy részét jellemezte. A magyar politikai mentalitás minden körülmények között a megfelelô módon szentesített jogi paragrafusokat tekintette kizárólagosan mérvadóknak. "A kávéházakban — írja némi malíciával Bánffy — a kereskedôsegéd és (az) adótisztviselô képesek voltak olyan közjogi finomságok fölött vitatkozni és összeveszni, ami más országokban csak jogtudósokat érdekelt volna, más senkit." — Bánffy Miklós: Huszonöt év. Püski Kiadó, Budapest, 1993, 51—52.1.
11. Spectator (Krenner Miklós): Az erdélyi helyezkedés. i.h., 341.1.; kötetben: i.m. 62.1.
12. (K.I) (Kádár Imre): Kisebbségek taktikája. Keleti Újság, 1920. november 19. (Vezércikk)
13. Dr. Költô Gábor: Helyzetünk s jövônk. Ellenzék, 1920. dec. 25.
14. Bernády György: Nyílt levél. Marosvásárhely, Kosmos rt., 1920.
15. Szentimrei Jenô: Magyar kötelesség. I.h. 131.1.
16. Spectator (Krenner Miklós): Magyarságunk kötelez. Magyar Kisebbség, II. évf. 14. 1923. július 15. 515.1.
17. Grandpierre Emil: Az erdélyi magyar kisebbségi politika hat éve. In: Erdélyi Almanach 1925. Szerk: Dr.György Lajos, Studium kiadása, Budapest, 1925.; Uô.: Az erdélyi magyarság politikai küzdelmei az egységes magyar párt megalakulásáig. Magyar Szemle, IV. köt. (1928 szept.—dec.), 130—136.1.
18. A Magyar Szövetség kolozsvári tagozatának alakuló ülésére vonatkozólag lásd: Ellenzék, 1921. jan. 11.; Keleti Újság, 1921. jan. 11.
19. Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918 december 1-tôl 1940. augusztus 30-ig. A "Studium" kiadása, Budapest, 1941, 21.1. Lásd még: Paál Árpád: A magyarság pártalakulásai. Napkelet, II. évf. (1921), 21. 1340—1343.1.