Baj, sôt: bûn, ugyanakkor a fennálló körülmények között botrányosan természetes, hogy a velem egykorúak nemzedékének mint közösségnek nincs kidolgozott életstratégiája. Félelmei, fenntartásai, kételyei, reményei vannak, de mindez teljességgel nélkülözi a legalapvetôbb vázat, szerkezetet; terveinek — az anyagiakon kívül — nincs konkrét irányultsága. Kulcsszó a feladat, a küldetéstudat, pontosabban annak ordító hiánya. A biztos kapaszkodót "végképp másoknak remélô" közösség nagy része megy, néhányukat itt marasztja a kényszerûség.

Ezért kérdem: az értelmiség válsága? Nem: a látszatháló szorítása. A felszínen, az erôltetett diskurzusokban — ám akkor sem a szó valódi és teljes értelmében — még van értelmiségünk, amely politizál, tanít, esetleg vállalkozásba fog, ment(eget)i a menthetôt, s persze türelmetlenül szorongatja a stafétabotot. Mert az intellektualitás lényege lenne, hogy nem egygenerációs. Én éppen ezt a többdimenziójúságot nem találom, s hiányolom saját forrófejûségünket.

Mentségeink álmentségek. Felgyorsult, többszörösen áttetté vált a világ? Nem tudunk, mit kezdeni a ránk zúduló információmennyiséggel? Semmit sem tehetünk, mert rossz helyre, rossz idôben születtünk? Ugyan már! Címszavakban gondolkodunk, a mélybe látás különben sem javallott: könnyen megszédülhetünk.

A létezés alapfeltétele a viszonyíthatóság. Tudassunk magunkról, hogy elhelyezkedhessünk a skálán. Ne csak versenyezni, bizonyítani is próbáljunk, de csendben végezzük a magunk revízióját.

Világunk lényegéhez tartozik az átalakulás, változás, állandó fluxus. Új ruhát öltenek a régi gondolatok, más mércével mérjük egymást, érzelmek, viszonyulások nyernek új értelmet. Közben cserélôdnek a generációk: egyiknek még az egyetem elvégzése a biztos kenyeret jelentette, mára már a diploma nem mindenre feljogosító "belépô" — az egyetemi képzés csupán fôpróbája a versenyhelyzettel való megküzdésnek. Mennyit érek? Mit fedeznek a tanulással töltött évek? Hogyan állom meg a helyem? Értelmiségivé válok, vagy pénzkeresôvé? Vagy az új kor pontosan e kettô egymásba olvadó újradefiniálását s az ezzel együtt való élés képességét vagy képtelenségét jelenti? Bizonyítani, felmutatni, akarni, véghezvinni, elölrôl kezdeni: ez adja meg a diploma és a tényleges tudás viszonyának elôjelét. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy egyedi térség az, sajátos problémákkal, ahol élünk. Ránk vár a kultúrák hátraszorításában vergôdô kisebbségi kérdés új diskurzusban történô megközelítésének kidolgozása. Nekünk kell új értékeket teremtenünk, még mielôtt a jelenlegi értékválság pusztulásra ítélné életképességünket. Mert mi ad erôt, ha nem a valahova tartozás biztonsága? Mi nyújt örömet, ha nem a jól elvégzett munka, a kifogástalan szellemi termék? Mi emel fel, ha nem társas kapcsolataink zavartalan és hatékony mûködése? Miénk az új stratégia: úgy megyek el, hogy visszajövök; nem passzív alkotóeleme, de formálója akarok lenni a közösségnek, melynek célja már nem a túlélés, hanem az együttélés az új, a kihívások, a veszélyek kiismerhetetlenségével.

Borzongató a tudat, hogy nem felhasználásra, elfogadásra születtünk, de teremtésre, rendszabásra, irányadásra. Mert ki más, ha mi nem? S ha ebben sem hiszünk, akkor megérdemeljük, hogy több száz vagy ezer kilométerrel odább nyalogassuk sebeinket. Nagy teher ez, de van benne valami felemelô, mítosszerû: akárcsak a születés ígérete: kínból sarjad a remény, s nem csak önmagam számára.

Nevetségesen és anakronisztikusan hat, mert meghaladott, mégis azt mondom (és csak ezt mondhatom, ezért virtuális a választás: tanítsunk lelkiismeretesen, számoljunk pontosan, legyünk jó gazdák, gyógyítsunk megfáradt testet-lelket, s ôrizzük a szót, hogy soha ne fogyjunk ki a mesékbôl. Kisközösség vagyunk. Sorsunk kötéltánc a végeken. Vigyázzunk hát az elsô sorban egyensúlyozókra. Ôk, az egyre fogyó, egyre sebezhetôbb értelmiség — a számadás legfôbb alanya. Hányan vannak kellôképpen felkészültek és elhivatottak?...

A kérdések is virtuálisak-lebegôk, mert meg nem válaszolhatók. Ezért látszatünnepekkel szakítjuk meg látszathétköznapjainkat, amikor látszatproblémákon gondolkodunk. Látszatoptimizmussal dolgozzuk ki látszatstratégiáinkat, látszatmentségekre hivatkozva látszatelfoglaltságokat keresünk magunknak. Látszattürelemmel vagyunk látszattársaink iránt, látszatbölcsességekkel biztatjuk egymást. Látszólag engedékenyek vagyunk, és csak látszólag lázadunk. S mert a látszat látszatot szül, lassan belesüppedünk ebbe a látszatingoványba.

"Be kell hordanunk, hajtanunk mindent." Mert nem egyszerûen a politikai bizonytalanság — a számadás idejét éljük. Pontosan kell tudnunk, melyek azok az értékek, amelyek tobább élni engednek.

A látszatfelkészültség pedig luxus, még akkor is, ha az oktatás pantomimszerû, hisz szellemiekben sem az adok-kapok a mérce. Szubjektívebben, líraiaskodva: falakat érzek magam körül, azt kaparom tíz körömmel, sóvárgok "valami nagy tüzet" vigasztalanul. Mert ha mind nem mennétek, én is könnyebb szívvel maradnék...

A számvetés részeként számomra a legfontosabb kérdés most az, hogy mit tud, cselekvôképes-e — itt és most és így — egy frissen végzett újságíró? Milyen hiányosságok vannak a képzésben s azok hogyan küszöbölhetôk ki? Mert Romániában a magyarul újságot írni tanulónak többszörösen felvértezettnek kell lennie. Hogy felkészít-e erre a kolozsvári Babes—Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi és Közigazgatási Karán mûködô újságírói szak, illetve a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium, az már készülô tanulmányom témája. Mert meggyôzôdésem, hogy ezeket az elemzéseket el kell végezni, hisz a fejlôdés, továbblépés feltétele a jelenlegi hiányok felismerése.

Az értelmiség válságára pedig talán kevésbé hangsúlyozott volna, ha megértenénk végre: nem elég összekapaszkodni, de termékenyen együvé tartozni kellene.