Bármennyire is kényelmetlen, el kell fogadnunk: az értelmiség nem helytôl és idôtôl független, a tiszta gondolat éteri magasságaiban lebegô fogalom, amihez csak akarnunk kell, és bármikor csatlakozhatunk. Nincs nagybetûs Értelmiségi: a 18. századi francia legalább annyira különbözik a klubját szorgalmasan látogató múlt századi angoltól, mint a Mediciektôl vagy a software nagymesterétôl, Bill Gatestôl. A napi tíz-tizenkét órás megfeszített munkát koncertszintû házizenélésben feloldó német kispolgár sem azonos a Tolsztojról, Istenrôl, a világ megteremtésérôl és elpusztításáról vitatkozó, korgó gyomrú, toprongyos szentpétervári diákkal. És egyikükhöz sem hasonlít a magyar értelmiségi: hogy is hasonlíthatna, mikor egymás számára is idegen a Pilvax és a New York közönsége, a népies és az urbánus, a tanítás helyett krumpliszedést vezénylô, ingázó tanár és a világjáró kultúrnagykövet karmester.
De a sok különbözôség ellenére mindôjükben van egy közös: az értelem. A munkaeszközük és fegyverük. Bármikor használhatják így is, úgy is. És a felsoroltak mind használták is. Csak épp máskor és máshol. Más célokért. Ezért akarták a mindenkori diktatúrák az értelmiséget "rövidre zárni". Munkaeszközét-fegyverét kicsorbítani, rozsdával maratni. Lehetôleg annyira, hogy a sutba kerüljön, s ne lehessen használnia senkinek, semmikor, semmilyen körülmények között.
A "mi" diktatúránk negyvenöt évig tartott. Hány értelmiségi nemzedéket jelent ez az idô? Belegondolni is szörnyû. A negyvenöt év hordaléka pedig éppen akkor bukkant a felszínre, amikor maga a diktatúra megszûnt. Amikor elkezdôdött az úgynevezett gondolat- és szólásszabadság ideje, amikor lehetôség nyílt megfürödni a József Attila által emlegetett "arany öntudat" királyvizében.
Kétségtelen, hogy a diktatúra számára legveszélyesebbek a mûvészek voltak: az öntörvényû, szabadon gondolkodó alkotó nehezen pányvázható ki; emellett mondhatni génjeiben hordozza a megélhetési nehézségek tolerálását: a hideg és a kenyérgondok szinte-szinte növelik mûvészi öntudatát, kreativitását.
Magam is aktív tanár lévén közvetlen környezetemben mindannap kénytelen vagyok találkozni a negyvenöt év romboló hatásával. Mert a tanár, különösképpen a humán tárgyakat tanító tanár par excellence értelmiségi ... kellene hogy legyen. Az irodalom, a társadalomtudományok, a különbözô nyelvi kultúrák — elvileg — nagy-nagy gondolati szabadságot engedélyeznek számára. Elvileg. Gyakorlatban sajnos még most, kilenc év elteltével is, a gôzerôvel beindított tanügyi reform elsô lépéseiben is a negyvenöt év beidegzôdései mûködnek.
Nem tudom, hogy létezett-e fehéren-feketén papírra vetett, tanügyieket elsorvasztó program, de nagyon jól bevált. Nem a tanügy atrofizálásáról szólnék, hisz ezt már sokan, sok helyütt, sok szempontból körüljárták, hanem arról az erózióról, amit a negyvenöt év az emberben, a "humán anyagban" produkált. Hogy oda juthasson, ahol jelenleg tart.
Az értelmi tevékenység minimálisra csökkentésének legfontosabb eszköze a rettegésben tartás volt. Itt ismét nem az unásig elemzett politikai félelmekrôl, hanem a megélhetésirôl beszélnék. A másnap gondjáról. Arról, amitôl a mûvész alig-alig fél. A tanár viszont nagyon. A tanárnak családja van: gyerekei enni kérnek, iskolába járnak; a tanár erkölcsi kötelességének érzi, hogy szüleirôl is gondoskodjék. A hatalom ezt nagyon jól tudta. Erre spekulált, és számítása bevált: csak létbizonytalanságban kell tartani a tanárt, elvenni tôle minden gondolkodásra alkalmas idôt, és máris ki van kapcsolva a veszélyes zónából.
A megfélemlítési elvhez a módszer az úgynevezett helyettesítô státus volt: az egyetem elvégzése után hivatalból mindenkit kineveztek ugyan valahová, de lehetôleg minél távolabb a szülôhelyétôl, hogy hamar kérje az eljövetelét, és megkezdôdhessék a helyettesítôsdi. Kollégáim mesélik, hogy az 1985-tôl Kolozsváron végzett magyar—idegen nyelv szakosokkal "körbelôtték" a Kárpátok vonulatát, természetesen a keleti-déli oldalon. Formailag támadhatatlanul: az idegennyelv-képesítésük jogán. (S bár ennek a "helycserés támadásnak" szerves része volt az ellenkezô irányba való mozgatás, arra most mégsem térnék ki részletesen, hogy a hozzánk került moldovaiak a tévébôl megtanultak magyarul, s mára már ôshonos váradiaknak [!!] vallják magukat. Más irányba vezetne ennek boncolgatása, de hogy érdekes téma volna, az tagadhatatlan.) Visszatérve a hegyeken túlra kinevezettekhez: egy tanévnél tovább senki nem maradt ott, és többé vagy kevésbé könnyen el is engedték ôket. A semmibe. S ha egy évig nem kaptak órákat, a következô tanévben már bárminek örültek. Csak kenyér legyen.
Évente ismétlôdô tortúra volt, hogy lesték, hová írnak ki szabad órákat, s hogy ôk vajon melyik falut kapják. Isteni kegynek számított egy-egy olyan hely, ahová volt közvetlen autóbusz- vagy vonatösszeköttetés. Akinek ez nem adatott meg, az caplathatott át naponta kétszer erdôn, szántóföldön, esetleg mocsaras ösvényen. Ha nem akart albérletbe kiköltözni, akkor hajnalban kelt, késô este került ágyba. Ha véletlenül emberséges volt az igazgató, a közlekedési eszközökhöz igazította az órarendjét. És csak hetente kétszer-háromszot tett be gyûlést, kulturális tevékenységet, kötelezô szülôlátogatást. Mármint decembertôl. Mert addig tartott a mezôgazdasági kampány. És ezzel az értelem munkását-fegyverforgatóját egyetlen tanév alatt sikerült a vegetálás szintjére leszorítani. Hogy egyetlen — szinte elérhetetlennek tûnô — vágyálma maradjon csupán: egy kinevezett tanári állás. Ami olyan, amilyen, de legalább a nyári szünidôt nem kell végigizgulni.
Mivel jómagam épp csak belekóstoltam az összpedagógusi helyettesítôsdibe, és egy hónap után megszöktem a tanügybôl, csak hallomásból tudom, mit jelentett a nagy ritkán meghirdetett versenyvizsga. Testi-lelki jóbarátok váltak halálos ellenségekké, családok ôrlôdtek fel, nem bírván a kétfelé ingázás szakítópróbáját. Az áhított kinevezett státusért hajlandóak voltak megfeledkezni az elôzô évek megpróbáltatásairól; elfelejteni, hogy a kalauz ugyanolyan jegyet ad a helyettesítônek, mint a kinevezettnek, s a kukoricacsô sem státus szerint törik. Kilenc év telt el a változás óta, de mai napig ez a hazai tanügy egyik kerékkötôje. És lesz is mindaddig, amíg a minôségi munka nem fog többet nyomni a latban, mint a valamikor, valahogyan megszerzett státus.
Minôséget mondtam, hisz a mennyiség — sajnos — a királyvizet szennyezô másik anyag: az elmondottak ellenére is, különösen a humán szakos tanári pálya nagyon vonzó az elsô generációs értelmiségi számára. A bölcsészkar, ahol "csak" (?!) olvasni kell, jó kitörési lehetôségnek bizonyul a falusi vagy városi kétkezi munka világából. Tudok olyanról, aki büszkén vallotta, hogy csak azért választotta a magyar szakot, mert ott könnyebben megtarthatja az ösztöndíjat, mint az orvosin. És olyan angoltanárt is ismerek, aki saját anyanyelvét is a legtisztább móc kiejtéssel és tájszavakkal beszéli, s természetesen angolja is inkább Nimãies-english és nem oxfordi. De tanítja. Mert van róla papírja. És a szülôk otthon eldicsekedhetnek csemetéjükkel, aki már értelmiségi.
Értelmiségivé tesz a papír?! Vállalná vajon az alámerülést a királyvízben az a matematikatanár, aki szerint az olvasás, a humán kultúra fölösleges idôtöltés?! Nem tudom. De idônként eljátszadozom a gondolattal, hogyan is lehetne egy ilyen sajátos, értelmiségi-királyvizet kikeverni. Ami csak az aranyat csillogtatná meg, a többit kegyetlenül feloldaná. Vannak ötleteim, de inkább megtartom, nem akarván, hogy kultúrgôggel, elefántcsonttorony-szemlélettel vádoljanak.
A kizárólag émelygôs szerelmi történeteket, pletykaszintû életrajzokat olvasgató és külföldi magazinokat lapozgató ismerôsöm megfeddett, amiért nem vettem részt valamiféle rendezvényen. Te már nem vagy értelmiségi? — kérdezte, ô, aki "olvasmányélményeit" azzal igazolja, hogy a nagyirodalmat már tizenévesen elolvasta. (?!) Nem, már nem vagyok értelmiségi — válaszoltam, elvágva ezzel minden további okoskodás útját. De volt már olyan eset is, hogy én szégyelltem magam, amikor papírral igazolt kollégám sorjázta a betanult lexikon-szócikkeket, helytelenül használva az idegen kifejezéseket. Értelmiségiek? Papírjuk mindenképp van róla...
Azt mondtam, megtartom magamnak a kiötölt értelem-királyvíz képletét, annyit mégis elárulok, hogy legfontosabb alkotóelemének a döntésképességet és ennek vállalását tartom. Ha mondjuk "bevallja", hogy figyelmét csak a szirupos történetek képesek lekötni, minden egyéb untatja; ha megmondja, hogy nem ismeri ugyan a használt idegen szavak jelentését, de jól hangzik a szó, és hátha más sem ismeri; ha vállalja, hogy csak olyan rendezvényre megy el, ami érdekli, és elfogadja, hogy nélküle is össze tudnak ütni két cintányért; ha... Sorolhatnám. (Lehet, hogy tévedek, de kontár kémikusságom mellett szól a rengeteg csalódott, pénzevesztett, tönkrement "értelmiségi" esete, aki nem tudott dönteni, és a kolomp szavát követve dobta kicsinyke pénzét agyrém piramisszélhámiákba, milliárdokat ígérô ügynöki hálózatok kiépítésébe.)
Hosszúra nyúlt elmélkedéseimnek a diktatúra értelemromboló hatásáról van még egy vetülete: a tekintélytisztelet. A fônöki, felsôbb utasítást én, a bolyongó porszem csakis végrehajthatom. Gondolkodni rajta, különösen felülbírálni szigorúan tilos. Hány kollégám háborog az alternatív tankönyvek és tantervek láttán: most, nem sokkal nyugdíj elôtt kezdjek én el gondolkodni?! Még mit nem! Ledarálom, amit évtizedek óta daráltattak velem, majd a fiatalok... A hány évesek? Mert a most húszas éveik elején járókba még belesulykolták a tekintélytiszteletet, az utasítások végrehajtását, a félelmet minden újtól, a kitaposott ösvény kényelmét, a gondolkodási renyheséget, a fônöki szavak mögé bújást. Hány évnek kell eltelnie, hogy maga a királyvíz is kitisztuljon, megszabaduljon a lerakódásoktól, és tisztán ragyoghasson benne az arany öntudat?!
A példák szélsôségesen elrettentôek voltak. Általánosítani semmiképpen sem szabad belôlük. Mert szerencsére nemcsak a fenti esetekkel találkozni, hanem ellenpélda is bôven akad. Szikrázó értelmû emberek, akik a vizahólyag borderítô hatásáról is mernek beszélni, nemcsak Kantról és Hegelrôl; ha fáradtak, akár harmadjára is elolvassák ugyanazt a krimit; akik rossz elôadásokért nem mennek ki a szélbe-fagyba; akik a harmad-, negyedrangú elôadó helyett inkább otthon hallgatják meg a zenemûveket, tökéletes interpretációban; akik nyugodtan kihagynak egy-egy helyi rendezvényt a világ hírei kedvéért; akik... Ezt is sorolhatnám. És jó, hogy minden ellenkezô híresztelés ellenére sorolni lehet. Hogy van értelmiségi, s amíg emberi értelem lesz, meg is marad. Hogy honnan lehet felismerni?! Belülrôl fakadó királyvizünk jelezni fog. Csak merjünk ráhagyatkozni!