Alkony. Valahol egy távoli óceán partján. A visszasütô nap fényében úgy csillog a víztükör, mintha emlékeztetni akarna valamire. Olyan, mint a varázstükör.

Róbert elfordul a tengertôl, bemegy manzárdszobájába, ennek balkonjáról szokta álmatlan éjszakáin bámulni a hazudozó hullámokat. Most elôveszi varázstükrét. Belenéz. A varázstükörben — ami Róbert életének másik neve: hullámzik a múlt. Kisgyerekek állnak négyszögben egy iskolaudvaron, piros nyakkendôjüket borzolja a szél. Az akcióban, eléggé meg nem gondolt, sôt bûnös módon iskolánk némely tanulója is részt vett. Az igazgató a bûnösök példás megbüntetését kérve a fasiszta veszélytôl óv. Róbertnek a "fasiszta veszély" felemlegetésekor azonnal rémképei támadnak, miközben ujjaival idegesen morzsolja piros nyakkendôje csücskét. Nagyapját látja, akit ô önhibáján kívül nem is ismerhetett. A magas, hajlott hátú, kaftános öregember egy végtelen menetben tûnik fel, mellén világít a sárga csillag. A menet két oldalán szuronyos puskájukkal hadonászó, ordibáló csendôrök. A menet szögesdrót mögött tûnik el. Füst kél, eltakarja a napot és a holdat. A varázstükör szikrázik, de nem huny ki, most egy osztálytermet mutat. Nyurga pattanásos kamasz hangját hallani. Azzal vádolja Róbertet, hogy gyûjtôszenvedélye minô kalamajkát teremthet. Azáltal, hogy egy-, három-, öt-, sôt tízbanisokat gyûjt, inflációt idézhet elô (!), bûnös módon segítve ezzel a meggondolatlan cselekedetével is az ugrásra készen álló imperialistákat, akik mint "éhes farkasok" lesik a béketábort, hogy alkalmas idôben rávethessék magukat, megsemmisítve a román, magyar és más nemzetiségû dolgozók testvéri egyetértéssel létrehozott népi demokráciáját. Hiába védekezik ô — most gyermekként ágál a tükörben, arca kivörösödik —, hogy fizikai kísérletekhez kell a pénz, az osztag tagjai ezzel természetesen nem értenek egyet. Kipirult arcú kamaszok ugrálnak fel, bôszen csatlakoznak az elôttük szóló Kun Árpádhoz. Róbertet kizárják a pionírszervezetbôl. A jelen lévô fizikatanár kedvetlenül fordul el, arca rángatózik. Nem tudni még: sírni készül-e vagy épp ellenkezôleg: nevetni? Vagy nevetését próbálja minden erôvel visszafojtani? A tükörben újra változik a kép. Egy folyópart tûnik fel, alkonyatban. Két kamasz sétál a folyóparton. Az egyik én vagyok. "Jól eldöntötted-e?" — kérdezem Róberttôl. "Mit?" — kérdezi ô. "Hát, hogy elmész miközülünk?" "Csodálkozol?" — néz vissza rám dacosan, vonzón, felejthetetlenül. — Engem itt üldöznek. Apámat is üldözték, nagyapát megölték, mindég is vegzáltak minket. Családilag is kiközösítettek. Nagyapámat, nagyanyámat, három nagynénémet, két nagybátyámat, unokatestvéreimet, a család rengeteg tagját a fasiszták ölték meg." "Titeket most senki sem akar megölni!" — makacskodok én, de ô hajlíthatatlan. "Honnét tudod te azt?" "Most nem olyan idôket élünk. Most..." "Egyébként tudod — védekezik Róbert —, hogy nem én döntöttem. Engem meg se kérdeztek. Ki kíváncsi egy kölyök véleményére? Apám döntött, Ôt is kizárták a pártból, pont akkor, nem, amikor engem azok az idióták az infláció elôidézésével, sôt gerjesztésével vádoltak meg osztaggyûlésen. Apámat elhajlással, revizionizmussal vádolták meg, azt se tudom mi az, de veszélyes, pedig ô..." "Elhagyod a házadat?" "Ez nekem kérlek nem a hazám — toporog Róbert, megkínzottan nézve rám. — Nekem, hogy tudd, nincsen is hazám!" "Hazája mindenkinek van!" — mondom a kelleténél erélyesebben. "Neked sincsen — néz diadalmasan rám. — Ez neked se a hazád! Téged, titeket is bozgornak tartanak. Tudod, mit jelent ez a szó?" "Én egészen pontosan... — dadogni kezdek. — Nem, de..." "Hazátlan bitang, azt jelenti" — mered rám Róbert, aztán elfordul s rángatózik a válla.

A tükör most elhomályosul, villámok cikáznak a felületén, mintha meg akarna repedni, majd a lila és vörös repedések közé betör a tenger. A tengeren egy hajó úszik; olyan az egész, mint egy angol tájkép. A fehér hajó fölött cikázó sirályok megfejthetetlen kérdôjelek. Róbert a fedélzeten áll, apja mellett, és azt kérdezi mogorva atyjától, hogy a kibucban vannak-e pionírok? "Vagy Izraelben nincsenek pionírok?!?" Apja nem válaszol. Anyja idegesen szól rá; "Robika hagyd békén az édesapádat, kérlek, ne mind kérdezzél butaságokat." Apja legyint: "hagyjad, hadd tanuljon a gyermek!..."

A hajó megy.

A következô kép déli fényben ragyogó sivatagi tájat mutat. A homokon tankok araszolnak elôre, felülrôl igyekvô bogaraknak néznek ki. Az egyenruhás Róbert egy tankból kászálódik ki és megindul az arab hadállások felé. A vakító fehér homokon árnyéka olyan, mintha tûvel karcolták volna. Fölötte nagy fekete madarak kóvályognak a levegôben. "Mi a nevük?" — mutat Róbert állával tétován a madarak felé, de a társa — alacsony, vöröshajú, pattanásos képû ogyesszai fiú — értetlenül néz rá. Mint kiderül, ô nem is látja a végzet fölöttük kóválygó nagy fekete madarait. Róbert mindenesetre megigézetten figyeli a masszív árnyékaik fölött cikázó madárárnyakat s csak akkor rezzen fel, amikor a szemközti lövészárokból kiugró ellenséges katonák lövöldözve és ordítozva kezdenek felejük rohanni. Társa már lô. 1967 nyarán vagyunk, szerdai napon, délután fél három után egy perccel. Én Viola (akkori szerelmem) kezét szorongatva, dideregve jövök ki az Oltból. Megtörülközünk, leülünk Zsé bácsi háta mögé a pokrócra. Kibicelünk, jöhet idô ugyanis (akkoriban hevesen hiszem, hogy elközeleg), amikor mi is beülhetünk játszani. A pókerparti elhúzódik, a játékosok ugrásra készen, de rezzenéstelen arccal figyelik egymást. Róbert kezében közben megszólal az Uzi, rémült arabok szórodnak szét elôttük, árnyékaik az idegesen röpködô nagy fekete madarak árnyékai közé vesznek. Megadóan tartják fejük fölé a kezüket. "Ôket sem látja?" — fordul Róbert diadalmasan az ogyesszai fiú felé, s csak akkor veszi észre, hogy pattanásos arcú bajtársa a földön fekszik, keze görcsösen markolja a homokot, szája sarkából vér szivárog, nyitott szemébe fagy tizennyolc esztendeje. A felemelt fejû arabok a Róbert szeme elôtt gomolygó vörös ködben tûnnek el a semmiben, végül csak egy marad ott, eltorzult arccal fekszik a földön, halkan nyög, megadóan szorítja vérzô combjára a kezét, szemében állati félelem, szája szélén véres nyál, elharaphatta a nyelvét. Szomjas lehet — gondolja Róbert és reflexszerûen nyúl kulacsa felé, pillanatokra leeresztve a lövésre készen tartott géppisztolyt. Amikor Zsé bácsi gyôzelmes mosollyal vágja ki a royal kvintet — a mesében mindent lehet! nohát meséljünk! —, a rendezô arca eltorzul, s Viola közelebb húzódva hozzám, fülem harapdálva sörözni hív. Az arab mindenesetre mohón kezdi nyelni a szájához tartott kulacsból a pepszit. A combjából folydogáló vércsíkokat mohón issza be a kegyetlenül és kékesszürkén szikrázó több ezer esztendôs homok. Zsé bácsi ránk kacsintva söpri be a nyereséget, "akinek nincs szerencséje a kártyában, még lehet a szerelemben" — jegyzi meg a víz felé rohanó rendezô után nézve, majd "egy sör tényleg nem ártana!" kiáltással emelkedik fel, és partnerei dühös megjegyzéseit füle mellett elengedve a kocsma felé indul, átölelve Viola vállát. Én fél lépéssel lemaradva megyek utánuk, szerelmem alakjában gyönyörködve. Róbert közben vállára kapja pehelysúlyú ellenfelét, elôzôleg saját szíjával szorítva el úgy, amennyire a combját, nehogy elvérezzen. Émelyeg az erôs vérszagtól, s az ájult arabbal a vállán visszafordul elhagyott tankja felé. "Mi van? — üvölt rá a tankból kiugró ôrmester. — Hova viszed?" "Sebesült" — motyogja Róbert. "Lôdd le már azt a patkányt!" — üvölti az ôrmester, Nyekuláj, egykori kijevi géplakatos, aki már a Vörös Hadseregben is szolgált, ezért is léptették vészes gyorsasággal elô. "Sebesült" — mondja konokul Róbert — "Hogyan lôhetném le, ôrmester úr. Rá is érvényesek az ENSZ elôírásai. A genfi konvenció. Sebesült!" "Lôdd már le, te hülye állat!" — tajtékzik Nyekuláj és dühében nagyot lök Róberten, aki hasra vágódik a homokon. Az ájult arab mellette fekszik, kifürkészhetetlen az arca. Fölöttük újra megjelennek a hatalmas fekete madarak, árnyékaik eltakarják ôket, ide-oda cikáznak, a végzet ismeretlen rendeltetésû intô jelei. Árnyékaik, veszi észre a szédülô Róbert, pecsétek az ájult arab testén. De nem lehet tudni, most fejezôdik-e be valami, vagy épp ellenkezôleg, most kezdôdik el? Az ôrmester a madarakat nézi, az arabot, a lassan feltápászkodó Róbertet és arca lassan fehéredik el. A dzsip ekkor érkezik melléjük, energikus arcú sovány kapitány ugrik ki belôle, s egyetlen pillantással felmérve a helyzetet a szanitéceket hívja. "De arab — makacskodik az ôrmester. — Egy koszos arab állat! Le kell lôni. Nem akarja lelôni — mutat Róbertre. — Sôt, a hátán cipelte idáig. Saját szememmel láttam..." A kapitány visszafordul, figyelmesen végignéz az ôrmesteren, majd Róbertet is szemrevételezi. "Foglyokat nem lövünk le, fiam! Mi nem vagyunk fasiszták!" És elismerôen pillant a negyven fokos melegben didergô Róbertre. Hiába, gondolja, ezek az erdélyiek mégiscsak mások, mint a galíciaiak.

Ha ez film lenne, a két képsort párhuzamosan lehetne összevágni, a villámgyorsan pörgô csatajelenet gyorsan váltakozó képei a nyomasztóan elhúzódó pókerparti képeire rímelhetnének, lüktethetnének a jelenetek, éles ellentmondásaik feltárhatnák a résztvevôk jellemét is, versengve számolhatnának be ugyanarról a pillanatról. S a végén fénybe borulhatna minden, sugárzó káprázatok közé veszve.

S a démonról még nem is volt szó!

Megjelenne természetesen a démon is! Varázstükrében Róbert, ha megidézi közös elmékeinket vagy külön engem, régi barátját, mindég egy homályos, kibetûzhetetlen arcú alakot lát mögöttem. Hol kisebbet, hol nagyobbat. Róbert egyik alaknak sem tudja kivenni pontosan az arcvonásait, azt is csak sejti, hogy egyáltalán van arcuk, mégis olyannak találja ôket valami miatt, mint Schwarzeneggert a Conanban. Barbároknak? Bár a koboldot talán mégsem láthatja vérszomjas harcosnak, még kevésbé "halálosztónak". De én ezt innen a tengerparti toronyszobából nyilván nem tudom eldönteni, noha életemben kísér(t)ôim a legelejétôl jelen vannak, és nem látom ôket. Sem a démont, sem a koboldot, mindközönségesen "földi" alakjukban, azt hiszem nincs is nekik ilyen, de egyáltalán kérdéses az is, szükségük van-e egyáltalán ilyesfajta alakra?

Mivel ez itt sajnos nem film, tartsunk rendet. Róbert fogfájós arccal nézi a varázstükörben a vöröskeresztes osztag tagjait, akik az ájult arab körül sürgölôdnek. Bajonéttal hasítják fel nadrágját, szakszerûen kötözik be. Zsé bácsi felhajtja az napi elsô pohár sörét — ahogy megjegyzi, "megjutalmazza" önmagát huszárvágása végén; gondolja, néz sandán a megbékélten melléje húzódó rendezôre, megérdemli. A rendezô belekortyol a sörébe és mosolyogva kérdezi: "de adsz revansot is, ugye, édes bátyám?" "Hosszú a nap" — válaszol a talányos sebészfôorvos, aki, ha ott lehetne a homokon, akár meg is operálhatná a sérült arabot. De nincsen ott, így most fürdeni megy el.

A tükör ismét elhomályosul, hatalmas zöldes foltok ôrjöngenek a mélyén, sárkányokat formáznak, dinószauruszokat, óriásgyíkokat. Egy elveszett világ élô üzenetei... Róbert egy repülôben tûnik fel. A repülô Izraelbôl Új-Zéland, a mágikus sziget felé haladna, ha palesztin terroristák kicsiny, de elszánt csoportja, birtokába nem kerítvén a gépet, el nem térítené, Dél-Amerika felé. De egyszer csak feltûnnek az álarcosok, géppisztolyaikkal hadonászva, torokhangon fenyegetôzve kötözik meg a tehetetlenül mosolygó, riadt stewardeseket, az elfehéredô pilóták mögé állnak, akik máris forró tarkójukon érzékelhetik, milyen hûvösek a Thompson géppisztolyok csövei. A halál hûvösségét elôlegezik. Egy kövér, verítékezô terrorista kitámolyog a rémülten összehúzódó utasok közé és recsegô hangon követeli, Thomsonjával hadonászva, hogy álljanak fel a zsidók! Nini, veszem észre, angol géppisztolyaik vannak, ez náluk úgy tûnik, elvi kérdés, noha kétségtelen, az izraeli géppisztoly kisebb is és könnyebb is, terrortámadások céljára már csak ezért is a legalkalmasabb. "Vagy az elv, vagy a célszerûség — kommentálja Róbert egy késôbbi levelében. — Már innen is látszik, hogy teljességgel ôrült világban élünk, hiszen a kettô mindég terrorizálja egymást, felesleges bonyodalmakat idézve elô, melyeket el lehetne kerülni."

— Álljanak fel a zsidók — üvölti megint a terrorista a repülôben.

Néhány ijedt, idejébôl kiesô öregasszony emelkedik fel, majd tétován egy miniruhás, fiatal, csinos hölgy. Róbert ülve marad. Késôbb egy levelében — mert a hetvenes években kezdi el a világ különbözô távoli pontjairól nekem címzett, rendszertelenül hulló leveleiben feltárni sorsát — megmagyarázza döntését. Elege volt, akkor, abban a pillanatban lett végérvényesen elege az egészbôl. Amikor apja kitagadta, elképedve hallgatván döntését, hogy mégis elmegy Izraelbôl, nem bírja tovább, a békéért sem akar már harcolni, nemhogy holmi háromezer esztendôs ôsi zsidó területekért, neki már az ôsi román, sôt az ôsi magyar területekbôl is elege van egy életre, nos akkor még otthagyva a dühöngô és fehér hajú férfit a szülôi házban, s bevágva maga után az ajtót örökre elmegy, még tétován él benne valamifajta remény, hogy egyszer valahol mégiscsak vállalhatja önmagát, hogy ezután az eljövendô helyzetekben mégiscsak önmaga lehet, ha szerencséje lesz. De szerencséje csak akkor lehet, ha maga is akarja. E remény akkor, abban a pillanatban foszlik szét és esik semmivé. Elôzôleg, kitagadása és dacos távozása elôtt Róbert (még dühét visszafojtva amennyire tudja) nyugodtan fejtegeti felháborodott atyjának, hogy a rabbinátus ortodox szárnyának hibbant és eszelôs területi követeléseivel márcsak azért sem érthet egyet, mert nem tudja felfogni, elmaradott kelet-közép-európai elméjéval, hogy miért lenne ôsi zsidó birtok az a terület, ahol háromezer évvel ezelôtt zsidók is éltek?!? Na nem! Atyja (ha még emlékezik egyáltalán rá), élesen elítélte a román sovinizmust, gúnyosan mondta az ô gyermeki füle hallatára, hogy minden olyan földdarab román területnek számít, ôsi, sôt legôsibb birtoknak a román idegengyûlölô álpatrióták beteg elméjében, amelyen a naprendszer kialakulása óta bocskor tapodott. Hát nem veszi észre, hogy ez tök ugyanaz?!? Róbert üvöltve mered atyjára, aki habzó szájjal üvölt vissza: "raus!!!" s kifelé mutat az ajtón túl, a világba küldi kitagadott fiát, lévén, hogy németül évtizedek óta nem volt hajlandó megszólalni, ez a fémesen, hideglelôsen koppanó "raus!" volt a lehetô legnagyobb sértés, mely egyáltalán elhagyhatta atyai száját. Ô akkor lelépett, kiürült szívvel indult el a világba, ahova küldték, hogy a repülôn, amely a "szabadságba" röpítette, megint fotytatódjék ugyanez a kisded, ám veszedelmes ôrültség. Az örök kirekesztôsdi. Na nem!...

Róbert a terrorista fekete álarcos arcába nézve nem vállalja önmagát. Elôször életében. "Elegem volt" — indokolja meg egyik hosszú levelében. Akkor határozza el, hogy mégiscsak "kiszáll" a buliból, a világ erôszakos játékaiból. Ha nektek mimikri kell, nesztek! És átalakítja arcát, ahogy erre kedves költôje, Rilke is felhívja a közfigyelmet. Du musst deine leben -ndern — írja egyik szokatlanul egyértelmû, félreérthetetlen tanításában. Akkor határozza el, hogy ô is pontosan ezt teszi. Egyszer már el kell kezdeni. S ô élni akar, nem különféle rákényszerített, idegen szerepekben és fojtogató szituációkban, amelyek e szerepek egyenes következményei, hanem — szabadon. Közbevetôlegesen az arab, bizonyos Ibrahim, akit hatvanhét fojtogató nyarán a vállán cipelt, egy év múlva tûnik fel az új-zélandi kikötôben, ahova rövid kitérô után Buenos Airesbôl végre mégiscsak megérkezik Róbert, miután az argentín rendôrség rohamosztagosai lefegyverzik, és a rémült utasok elôtt lövik szitává a géprablókat. Ibrahim Róbertet keresi a rejtelmes szigeten. Hálás neki, amiért megmentette az életét, akkor, ott, a kékesen szikrázó, gyûlöletes homokon. Ô is ide akar telepedni. Neki is elege van mindenbôl. Vagyonkájával be akar szállni Róbert porszívóüzletébe, és igyekszik elfelejteni szülôvárosát, Alexandriát, ezt a titokzatos várost, amely meg-megszakadó történeteinek szereplôjeként Róbert életének is részese lesz. "Noha a por töménytelen mennyiségben kereng felettünk, és nincsen a világon az a porszívógép, amely felszívhatná, mégis — indokolja meg döntését Róbert — meg kell legalább kísérteni. Emlékszel, Bem József, egyik egykori példaképünk is ezért vállalta Temesvárnál, a túlerôvel szemben, a kilátástalannak tûnô küzdelmet. Emlékszel?"

A tükör most villan egyet és kihuny. Közben vigasztalanul besötétedik. A villa elôtt kocsi fékez. Ibrahim és a két nô (a Róbert és az arab felesége) száll ki belôle és vidáman integet az erkélyre kitámolygó barátomnak, aki fejük felett komoran eltekintve a haragvó óceánt bámulja, a tigrisekként, sárkánygyíkokként egymásnak esô, marakodó hullámokat, és hazagondol. Irigyel bennünket. Azt hiszi, nekünk jobb.

A varázstükör

"Jövônk alakulásáról ugyan mit mutat a varázstükör?" — kérdezem Róbertet egy levelemben, szkeptikusan, de tagadhatatlan érdeklôdéssel. (Ilyenek vagyunk: gôgösek és kisszerûek, lenézzük ugyan, amit nem értünk, de ugyanakkor mélységesen izgat is, fôként, ha a jövônkkel ismertet meg valamilyen módon...)

1989 júniusában kérdezem ezt, s Róbert válaszlevelében (november elején kapom kézhez) gúnyosan kérdez vissza: "a te jövôd érdekel, barátja az erénynek, vagy a hazádé?" Lám, egykori párbeszédünk benne is elevenen él még, gondolom azonnal. Ide adalékként: Csehov a századforduló utolsó elôtti napján, 1899. december 30-án Párizsból ír levelet Szentpétervárra bátyjának, és 1990. január 1-én (!) már a kezében is a válaszlevél. Hogy elmondhassa, ez az évszázad is jól kezdôdik. Pedig a cári Oroszország is rendôrállam volt, ott is nyüzsögtek a levélcenzorok, s buzgón olvasták gyanús vagy nem gyanús személyek leveleit, de akkor — hogy is mondjam? — még mûködött a szisztéma. 1989-ben Romániában, a föld e páratlan helyén, már akadozik; minden lassan megy, s ezt csak részben írhatjuk a pökhendi és tevékenységét nem is igen titkoló "levélcenzor" számlájára. Kétségtelen, hogy ez az akadozó lassúság a néplélektôl sem teljességgel idegen...

"A te jövôdet csakis egy általad elkészített varázstükör mutathatná meg — figyelmeztet barátom Új-Zélandból — a román kommunista királyságét egy, a hôs nép által készített óriási varázstükör. Ennek elkészítésére amúgy sincsen mód. Egyszerûbb kivonulni az utcákra és a terekre, és nyolcas és tizenhatos sorokban fel és alá hömpölyögni s kiabálni, hogy noi sîntem români. Hidd el spektábilis, ujjongott a szívem az örömtôl, mikor a tévéhíradóban megláttam régen elfedettnek hitt hazám fôvárosát. Ez igen, gondoltam. S még azt se kell kérdezni, Tóth Tihamér után szabadon; "hát érdemes volt, fiúk!" Úgyis rájön mindenki külön, hogy érdemes volt-e. Hagyjuk!"

Ez a levele nyilván már az események után érkezik, de elôtte 1989. november 7-én egy akkor még megünnepelt "sátoros ünnepen" nyíltan és kérlelhetetlenül, már-már elfedettnek hitt proletár ôszinteséggel kérdezem meg tôle: "de hogyan készíthetek varázstükört?" Bár az ünneplést azért már nem viszik túlzásba, híven Ceausescu folyamatos elhatárolódási mániáihoz. A román nemzeti televízió hosszú idô után elôször nem mutatja a Vörös teret. Nem láthatom a díszszemlét, Csapajev és Bugyonnij veterán és aggastyán bajtársait sem. Közben körülöttünk alakulni kezd a valóság, a helyzet változik. Eljön a román kommunisták idôben remélhetôleg utolsó kongresszusa, a dadogó népszónok utasítására a határokat is lezárják, így akarják kirekeszteni az országból a glasznosztyról és a peresztrojkáról csivitelô "szabad" madarakat. Közben a baráti fôvárosokban: Szófiában, Prágában, Budapesten forrong a tömeg, s a változás szele megforgatja a keletnémet mintaállamot is. Mindez természetesen a levélforgalom felgyorsulását akkor még döntôen nem befolyásolja, inkább a helyi alattvalók kedélyállapotára van tagadhatatlan hatással. Akkor kezdôdik az az óriási sakkjátszma, amely ma is tart és a tétje egy kikerülhetetlen dilemma: hogyan lehet alattvalóból — állampolgár? A varázstükör elkészítésének pontos leírását Róbert egy 1989. november 29-én keltezett levelébôl sem kapom meg, magát a kissé megviselt kopertát is csak január 30-án veszem kézhez, igaz, 13-a óta várakozik keletre nézô dolgozószobám egy újságokkal, folyóiratokkal, levelekkel telezsúfolt íróasztalán. Akkortájt — ahogyan már a történet elején utaltam is rá — én éppen Bécsben sétálok, némely átcsempészett régi pénzem pénzzé téve próbálom eldönteni, mihez is kezdek rám szakadt szabadságommal? S a metszô januári osztrák szélben — újra átélem, hogy menthetetlenül "kuruc" vagyok —, tétován azt gondolom: nekem már nem is kell soha többé varázstükör ahhoz, hogy megláthassam jövômet. Jövôm ugyanis akkor éppen nem érdekel, illúzióm, hogy végre a jelenben élek, végre negyvenkét esztendôsen megérkeztem saját késlekedô, elfuserált jelenembe...

Közbevetôlegesen: nagyon hamar és szkeptikusan állapíthatom meg, csak az események s a mértékkel fogyasztott görög fehér és enyhén gyantaízû borok csigáztak fel kissé akkor, s semmi érzékelhetôen nem változott meg az életemben, csak a pénzem kevesebb s a Róbert levelei érkeznek valamivel gyorsabban... "A varázstükör elkészítéséhez — kezdi Róbert idegesítôen kioktató hangnemben a levelet —, elsôsorban bátorság kell. James H. Frazer nagy mûvében — olvastad te Az aranyágat, barátom? —, leírja, hogy például a zuluk óvakodnak attól, hogy pocsolyába bámuljanak, mert azt tartják, hogy a pocsolya mélyén szörnyeteg lakozik, amely bármikor képes elrabolni tükörképüket. Továbbmenve, már a régi görögök is óvakodtak vízben megjelenô tükörképükre pillantani, márpedig ôk már akkor úgyszólván mindent tudtak, ami egyáltalán tudható. Rossz jelnek tartották azt is, ha valaki, mondjuk álmában önnön tükörképét látta. Perszeusz úgy menekült meg Medúzától, hogy bronzpajzsát fordította feléje, és csak pajzsa villogó tükrébe tekintve látta meg elmosódottan és homályosan a gorgó-arcot. Tükör által homályosan látunk — figyelmeztet Pál apostol. Így Perszeusz nem változhatott kôvé, hiszen az Athénétôl kapott pajzstükre elnyelte a szörnyeteg rontó hatalmát. A középkor félelmetes szörnyetege, a baziliszkusz tulajdonképpen az összes ránk maradt leírások szerint is elpusztíthatatlan volt. Ha a lovag netalántán összecsapva vele megszúrta, mindjárt el is búcsúzhatott hôsi életétôl, hiszen a baziliszkusz mérge a lándzsa hegyén át is felszivárgott és megölte. A rémséges szörnyet csak egyféleképpen lehetett elpuszítani. Már sejted ugye, hogy hogyan? Tükröt tartottak eléje s a baziliszkusz belepillantva rögtön szörnyethalt, nem tudván elviselni saját látványát... A basutók ezzel szemben — figyelmeztet rá az említett Fraser —, attól rettegnek, hogy a krokodil úgy is széttépheti az embert, ha tükörképére támadva, árnyékát rántja a vízbe! Nagyanyám annak idején éjszakára letakarta a lakásban lévô tükröket, akárcsak a papagáj kalitkáját. Ezt értettem, így legalább Puki is aludt s nem sertepertélt, de a tükröket miért?! Hogy ne jöjjenek ki a rossz szellemek, válaszolta felsôbbségesen nagyanyám. Borges arra szavaz, hogy egyszer — az új világkorszak hajnalán — a tükörbôl majd lánccsörgés fog hallatszani. Késôbb jobb hangulatában nagyanyám elmondta: ô úgy tanulta saját mindenttudó dédanyjától, hogy akkor kell elsôsorban a tükröket letakarni, ha halott van a háznál. De még jobb a fal felé fordítani ôket, nehogy asztráltestjeik — amelyek tudvalevôleg még darab ideig a lakásban bolyonganak, a felravatalazott testek körül — elcsábítsák a túlélôket és átcsalják az árnyékok ôsi birodalmába. A melanéziai Nyereg szigeti tavacskába a bennszülöttek bele sem mernek pillantani, mert hitük szerint a mélységben lakozó szellem elrabolhatja tükörképüket — nagy tükörkép és árnyékvadász ugyanis! — és ezzel az életüket is. A régi görögök és indiaiak is rettegtek attól, ha álmukban tükörképükkel találkoztak. Attól féltek, hogy a tükör szellemei, a vízi szellemek magukkal ragadják a lelküket, és volt anima, nincs anima, s így azután hamarosan lélektelenül pusztulhatnak el, mint a kutyák vagy az áspiskígyók vagy a sivatag hiénái. Az emberiség legkülönbözôbb népeinek hiedelmei szerint a tükör, a tükrözôdés ártalmas a lélekre, ezért az újszülötteket és a terhes anyákat rendszerint távol tartottak a víztükörtôl. De ismétlem, a tükör végtelen hatalmáról beszél a Korinthusbeliekhez írott, második levelében a nagy hírû Pál apostol is. "Mi pedig az Úrnak dicsôségét midnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsôségrôl dicsôségre, úgy mint az Úr lelkétôl."

"A kockázat tehát — meditál Róbert intelmeket halmozó, tanításokban bôvelkedô, a tükör metafizikájáról értekezô levelében — nagyon nagy! De — vigasztal meg váratlanul —, mikor nem volt az ebben a hányingert keltô században? S ti különben is egy permanens veszélyzónában éltek. És végsô soron valamiképpen a regényeid is tükrök, nem? Lehet, már el is ragadták a lelked?! Ha ugyan, hercegem, volt neked olyan egyáltalán... Ne feledd Hadrianus utolsó tanítását:

Animula, vagula, blandula,
Hospes comesque corpris,
Quae nunc abibis in loca,
Pallidula, rigida, nudula;
Nec, ut soles, dabis jocos.

Létezik ennek a versnek magyar fordítása?..."

Válaszlevelemben kifejtem: igen, van! És mellékelem:

Lelkecske, lengécske, gyöngécske,
Test társa, pártfogója is,
Oly tartományba térsz, amely
Sápadt, szigorú, mezítelen,
És nem játszol többé soha."

Kifejtem azt is, hogy láthatólag minden tôle telhetôt megtesz a tükör mágikus hatalmát ecsetelve, hogy elrettenthessen a dologtól. Persze, mindhiába! Akkor már döntök, lesz ami lesz, varázstükröt készítek én is, hogy láthassam jövônket.

Mindezt február elsején írott levelemben közlöm vele és várom a választ. Utazgatok megint, elugrom Bukarestbe, fôvárosunk utcái negyven nappal a forradalomnak hazudott fordulat után is kopárak. Megegyezhetünk, az utcai hajcihô volt a paraván, amely jó ideig sikeresen takarta el a szemlélôdôk elôl, idegenben is, idehaza is, hogy tulajdonképpen puccs történt, s a hatalmat az aktivisták elsô vonalától a harmad-negyedvonal nagy országos húsokra éhezô káderei és aktivistái foglalták el, megannyi múltját megtagadó "kapitalista agitátor"...

Sétálok a Magherun, az emberek komoran sietnek el mellettem, Bécs és Budapest után óhatatlanul is feltûnik, hogy mennyivel több itt a rossz arcú, rosszul öltözött, ideges ember. Mindenki siet, a házakon golyó ütötte sebek, sok a betört ablak, az utcákon mindenütt szemét, dugig telt tartalmukat a járdára, az úttestre engedô, felborított kukák; szivárgó, megtelt kanálisok. Huzat van, mocskos újságpapír-foszlányokat hintáztat a szél. Az ôrnagyné — régi ismerôsünk — viszont meglepôen derûlátó, "ugye, hogy mégis robbant a puliszka!" — csókol szertartásosan arcon és nevet, úgy ahogyan még nem láttam nevetni...

Részlet A katona és a démon címû regénybôl.