Maradjon hát. Ne mozduljon,
de árnyéka ki-kilépjen a
körbôl. Két tenyerében a
kéket, a kék ereket mint
felhôt, lassú patakot,
hullámzó, tengerszerû jelzést,
kikeresse.

Maradjon hát. Tulajdon kezdeteit
kikutatván, üljön vagy lépteit
szaporítsa.
Serkenjen fel gyôzedelmesen.

Elég egy kör, egy jelrendszer-perem,
ahol a szivárvány szagáról beszélhetsz.
Ezen a peremvidéken alszol.

A valóságok gyûrûjén egy szalmaszálat
húzni át, ennyi az álom. Amit ott
látni: fák és bogarak, egy cincér
amint madártekintet villan a hátán.

Akárha levélnehezéket, úgy tartja
szempillád az éj. Ébredésed:
a tájleírás.

Harminc méteres magasságban
a legfelsô rügyek.
Karcsú nyakát hajlítja
szélbe. Jegenye-hattyú.

Nem véletlen, hogy errôl írok.
Szappanozott tárgyak a fákon.
Tekintetek rögzített
villanásai.

Ilyenkor lehet megkívánni
a hosszú éveket.

Egy festô a mezô közepén,
ahogyan rendezô barátja
filmtekercseit bontogatja.