Van egy beszédfordulat, amelyik a szó szoros értelmében fordulatot szokott hozni, ha két ember egymással szemben ül, és beszélgetni próbál. Többnyire már elég régóta ülnek így, és miközben beszélnek, egymás tekintetét fürkészik. Aztán egyikük vesz egy mély lélegzetet, és azt mondja: beszéljünk úgy, mint férfi a férfival — és valami megváltozik. Ez a "mint férfi a férfival" beszédhelyzet (a továbbiakban: MFF) valamiért más, mint az azelôtti szembeülôs-beszélgetôs. Jó lenne tudni, hogy pontosan mitôl.

Nem a beszélgetôpartnerek identitása változik meg — nem válik "láthatóbbá" az identitás egy ilyen elhangzó mondattól —, hanem a kimondhatóság szabályai. A fordulat voltaképpen a közösségteremtés fordulata — nemcsak cinkosságot teremt, hanem alapoz is egy olyan közös tudásra, amely hagyományosan együtt jár a "férfi" kulturálisan meghatározott szerepével. Ettôl a ponttól kezdve az MFF-ben olyan dolgok is szóba kerülhetnek, amelyek addig valamiféle bizalmatlanság, szemérmesség vagy "önmagunk ki nem adása" miatt elhallgatódtak. Aki más beszédhelyzetekben is ugyanúgy, ugyanazon a nyelven beszél, mint az MFF-ben szokás, arra furcsán néznek "ôk", mások, valakik. Mert máshol másképp szokás beszélni.

Nem akarom sokáig rejtegetni: azért volt szükségem e kitérôre, mert problematikusnak tartom az "értelmiségi" körülírását. Szakembertôl tudom, hogy szociológiai felmérések esetén mindig aszerint kell meghatározni ezt a társadalmi réteget (?), hogy mi a mérés tárgya. Foglalkozás, végzettség — ilyesmik jöhetnek szóba. És mégis ez a fajta különbségtétel durvának bizonyul, amikor nem anyagi, családi helyzetrôl vagy hasonlókról van szó. Ahogy az MFF-ben nem a testmûködés határozza meg elsôdlegesen a "férfit" — ezért is lehet/lehetne csemege egy gender studies-t folytató kutató számára —, hanem a beszédhelyzet szabályaihoz való alkalmazkodás, analogikusan lehetségesnek tartok egy olyan értelmiségi-megközelítést, amelyik a nyelvi viselkedést és a nyilvános megnyilatkozások alkalmait tekintené kiindulópontnak.

Értelmiségi az, akivel lehet úgy beszélni, "mint férfi a férfival". És értelmiségi az, aki valami miatt egzisztenciális kérdésnek érzi (igen, érzi) azt, hogy azon töprengjen: mi (mire jó stb.) az értelmiségi?

Hogyha itt és mostokról próbálok beszélni (egy kicsit mindig errôl van szó), akkor ennek a beszédhelyzetnek a hiánya, nemléte, legjobb esetben ritkasága a legszembeötlôbb. A jelenlegi nyilvánosságban nem használatos az MFF. Ha mégis, akkor sértettségekkel, perifériatudattal szennyezett. Vagy azonnal, mielôtt még kifuthatná magát egy mondat, beindul az elszíntelenítés, az elhallgatás, a meg nem történtté tevés. Nyilván ennek magyarázható okai vannak. Az MFF "kényelmetlen", hiszen ami ott elhangzik, aláveti magát annak a konvenciónak, hgoy elsôsorban egy mi-tudaton belül érvényes, azon belül kell ütköztetni, kikísérletezni. Kikerülve a mi-tudatból, ellenôrizhetetlenné válik — mondják az elszíntelenítôk. Azokkal lehet az MFF-ben szót érteni, akik ismerik ezt a beszédhelyzetet, és alávetik magukat annak a — kevés — szabálynak, amelyek érvényesek benne. Körülbelül arról van szó, hogy: (1) végighallgatom a beszélgetôpartnert, végiggondolom azt, amit mond, (2) készen állok arra, hogy véleményem valamirôl vagy valakirôl megváltozhat és (3) tudom, hogy a beszélgetés helyenként fel fogja rúgni, meg fogja sérteni a nyilvános kommunikáció szabályait (pontosabban: el fog térni a nyilvánosságban elfogadottnak tartott normáktól, értékrendtôl). Ezzel egyszerre, ezzel együtt pedig nyilván folytonos próbálok lenni önmagammal, kérdezek, ellenérveket keresek.

Az analógiát ismét félretéve, ha a jelenlegi romániai magyar értelmiségi szereprôl, megnyilatkozásról van szó, a 2-es és 3-as pont tûnik problematikusnak. Készen áll-e én-te-ô arra, hogy alakuljon? Hogy lehet a nyilvánosságban úgy beszélni, hogy ne legyünk tekintettel a nyilvános megszólalás szabályaira? E két kérdés felôl talán fel lehetne vázolni egy "helyzetet", amelyben és amelyrôl beszélni lehet.

Makkai Sándornak tizenkét éve volt arra, hogy olyan kiérlelt szöveget írjon, mint a Magunk revíziója. Van, amiben hasonlít az általa leírt "helyzet", és az, amiben beszélni kellene, itt, most. Van, amiben nem. Makkai volt annyira bölcs, hogy kontextualizálja saját nézeteit, hogy annak a helyzetnek az igazságává tegye, amelyben ô szólalt meg. A fogalmakról beszél, amellyel leírja a világ és az élet hullámzó, rohanó folyamát: "Lelkünk ezt a «lélegzetvételnyi» uraságot, ezt a legalább ideiglenes és folyton megismétlôdô felülkerekedést az által szerzi meg, hogy fogalmakat alkot az ôt érô, elborító, rajta átzuhogó s ôt magával ragadó valóságáradat mozzanatairól. Ezek a fogalmak a gát, a háló, a keret, az edény, melyekkel az ember megállítja, bezárja, szemléli és megérti a valóságot, s egyben a saját öntudatos részévé, életévé teszi. [...] De — és ez a de itt a fontos! — tudnunk kell, hogy maga az életvalóság, melyet fogalmaink, ítéleteink, világrendszerünk értelmi formái megragadni igyekeznek, nem áll meg soha, folyton megy tovább, s eközben folyton új és új habokat vet fel, változik: tehát fogalmaink egy idô múlva többé nem fejezik ki és nem fedik az életet, a valóságot magát." (Az új kiadásban 49.l.)

Igen, bizonyos értelemben Makkai beleírta a Magunk revíziójába a Nem lehetet is. (Feltehetô egyébként a kérdés, hogy perlokúciós aktusként, a beszédpartner várt reakcióját tekintve nem ugyanazt implikálja-e a két szöveg, valahogy úgy, ahogy a "Ne verd a fejed a falba" és az "Úgy, verd csak a fejed a falba" típusú kijelentések ugyanarra az eredményre számítanak.) De mostani, rendszerváltás utáni érzékenységeket mozgósítva Makkai olyan gondolatokat vet fel, amelyeket a rátelepedett mítosz elfedett vagy nem erôsített fel. Csupán néhány ezek közül: a múlt értékeit, a "magyarságot" keresni kell és felhasználni, nem síremlékek között járva "átérezni" (vö. 70.). Vagy: az erdélyi magyar egység nem eleve adott, hanem meg kell teremteni (vö. 82: "a köztudat elhatározta, hogy az egység olyan magától értetôdô és természetes követelmény, amirôl felesleges szót szaporítani"). Vagy: "Az ifjúság nem szereti a tekintélyeket, de szíve mélyébôl szomjúhozza a hódolatot" (123). Lefordítva: a fiatalok elfogadják, keresik a mintákat, de meg kell érezniük a választott minta mögött valamit — Makkai szerint szeretetet.

Lehetne még sorolgatni a helyzetek, a vélemények hasonlóságait. De vannak eltérések is. Például Makkai feltétlen hite abban, hogy régi fogalmakat új tartalommal lehet megtölteni (vö. 54), hogy a helyzetek újraleírásához, elegendô a régi szótár, a régi nyelv. Vagy az a passzus, ahol a "tanult embert" az Evangéliumra is támaszkodva elôítéletesebbnek, rosszabb befogadónak minôsíti, mint a "tanulatlant" (96). Talán nem ez a jó szembeállítás — a kortárs gondolkodók inkább a "józan észt" szokták elôítéletesebbnek tartani —, az a fajta nyitottság, amely az utazók, a "beszélgetô emberek" vagy az "olvasó emberek" sajátja (akik gyakran kimozdulnak "saját" világukból), valószínûleg nem illeszthetô be a tanultság-tanulatlanság ellentétpárba.

Ha van mégis valami alapvetô helyzetbeli különbség a mostani és a húszas-harmincas évekbeli között, az egy alapvetô élmény. Az Erdélyi Helikon költôit olvasva könnyen fel lehet figyelni arra, hogy a leggyakrabban megírt élmény a veszteségé, átjárással "közéleti" és "magánéleti" veszteség között. Ha felülemelkedés is helyenként a veszteségen, mindenképpen viszonyulás hozzá. Érdemes újraolvasni Az irisórai szarvas, Magányos fenyô mellett például Reményik Szeretnék szeretni vagy Tompa László Vallomás sötét titkokról címû versét (legalább azért, hogy új-régi látószöget nyerjünk az agyonolvasott szövegekhez). A magánélethez vagy az alkotáshoz való viszonyulás is a veszteségérzethez kapcsolódik itt.

Talán elsô látásra vulgarizálónak tûnik a mai helyzet leírásakor olyan különbségre hivatkozni, hogy: 1989 után nyert valamit a romániai magyarság. Pedig ez fontos kiindulópont lehet. Elnyerte a szólásszabadság jogát, önálló kulturális intézmények (lapok, színházak, kezdetben: tanintézmények) alapításának jogát, illetve azt a jogot (amely a Magunk revíziója írása idején nem létezett!), hogy — többé-kevésbé elnézô itteni viszonyulás mellett — anyaországi támogatások folyjanak be az erdélyi kulturális intézményekhez. Az a tehetetlenségi erô, amely a két háború közti, aztán kommunizmuskori veszteségélményt továbbra is újra meg újra elôhívja (lásd a sopánkodó hangulatú, nyelvû szövegek sorozatát a Könyv, az Irodalom letûntérôl, az értetlenkedô viszonyulásokat az Internethez, tévéhez stb.), azért vonandó kritika alá, mert akadályozza a meglévô lehetôségek kiaknázását, vagy az új médiumok birtokbavételét a (humán) értelmiség által. ("Véres talk-showkról álmodom..." — legalább olyanokról, mint a román tévéadókon.)

Itt lehet visszakapcsolni a "mint férfi a férfival" problémáihoz. A romániai magyar értelmiség alig-alig van kész arra, hogy beengedjen valamit is saját vélekedései közé más véleményekbôl. Egy része ironikus beszédmódokkal kísérletezik, megfigyelô és kritikus szerepet szánva magának. Egy másik része veszteségeket teremt magának, kilátástalan vagy fölösleges "küzdelmeket", és bele próbálja fojtani a szót az ironikusokba. Egy harmadik rész hallgat, nem tudni, mit csinál, valószínûleg nincs ideje, nem akar, nem mer megnyilatkozni. Dolgozik, például. Egy láthatatlan rész a külföldet járja, talán az ô nézôpontjuk lehetne a legrelevánsabb. De (még, egyelôre?) CEU, PhD, Szeged, Krakkó, Párizs, Kalifornia. És még ott a nyilvánosság problémája is, hogy lehet(ne)-e a nyilvánosságban normabontónak lenni, megszegni a nyilvános beszédmód szabályait.

Vannak pillanatok, amikor csak ez a megoldás. A megszólaló felelôssége ez esetben annyi, hogy gondolja végig, amit mondani akar, jósoljon magának következményeket, dolgozzon ki magának egy nyelvet, amelyen megszólalhat. Várja ki a tûréshatárt. "Mindössze" ennyi a felelôssége. És az, hogy válassza ki, esetleg teremtse is meg magának a megfelelô fórumot, nyilvánosságot (ez az igény is visszavezethetô egyébként a Makkai-könyvig, vö, 110). A többi a nyilvánosság dolga. Az értelmiségi magatartásmodell nem létezik. A hangsúlyok más-másképpen tolódnak el, ha az elemzô-mérlegelô szerep vagy ha a cselekvô-beavatkozó szerep hangsúlyozódik. Mindkettôre szükség van, ez biztosnak látszik. Hogy egyazon értelmiségi játszhatja-e mindkét szerepet, arra általánosan érvényes válasz nem adható. Ha mégis egy személyre kellene gondolni, aki magatartásmintákat, nyelvet, felelôsséget jelenthetne, akinek az ifjúság "hódolhatna", az jelenleg egy Umberto Eco-szerû figura lenne. "Olvasó" és "beszégetô" ember, aki megmártozik a kultúrákban és szubkultúrákban, képes a világgondolásban az abszurditásig jutni, meglátni az összefüggéseket és felismerni, hogy ez a meglátás voltaképpen nem valami "odakint" lévônek a látása, hanem összefüggés-teremtés.