Kedves Péter!

Nagy örömmel vettem leveledet, annál is inkább, hogy olyan kérdéseket tartalmaz, amilyeneket tizenegy év heidelbergi tartózkodásom alatt eddig senki sem tett otthonról fel nekem, bár ezek — úgy vélem — sok Nyugaton élô erdélyi származású, Erdéllyel foglalkozó, illetve Erdély iránt érdeklôdô értelmiségi koponyájában is megfogalmazódtak már.

A napokban a Magyar Televízió kettes csatornáján érdekesnek ígérkezô adásra hívta fel a figyelmemet csíkszeredai származású, Bajorországban élô barátom. A képernyôn jól ismert arcok fogadtak, Csiki László, Ágoston Vilmos, Szôcs Géza, Balla Zsófia és Selmeczy György felelgettek a budapesti mûsorvezetô kérdéseire. A beszélgetés mindvégig békés hangvételû volt, s egy kicsit talán rezignált is. Szó sem volt vitáról; erdélyi irodalmunk "anyaországi recepciójáról" lévén szó, a nagyrészt Magyarországra emigrált szereplôk visszafogottan nyilatkoztak a mellôzöttség felvetett problémáiról. Ez persze csak azok számára tûnhetett furcsának, akik még nem ismerik Márai Sándor jó néhány évtizedes megfigyelését, miszerint a hazájukat valamilyen okból végleg elhagyók jórészt elcsendesednek, ha otthoni dolgokról esik szó. Hogy ez az idegenben eltöltött percek-órák-évek során otthontalanság-érzésbôl adódik-e, vagy valami "más" tudásának tapintatából — illetve bizonytalanságából —, nem tudom megállapítani. Tény viszont, hogy ez az adás is meggyôzôen bizonyította, nélkületek megélt éveink egy másfajta, "nem otthoni" magatartást alakítottak ki bennünk, s noha továbbra is kisebbségi sorsban élünk, de ez már más szabályok szerint mûködik.

Az emigráns értelmiségi lét — szerintem — legfontosabb jellemzôje az, hogy "felvilágosult". Ez pedig elsôsorban abból adódik, hogy az otthonát elhagyó akarva-akaratlanul is egyedül marad; leszakadva az egyedi — és egyetlen — kulturális dimenzióját legitimizáló közösségrôl, olyan idegen közegbe kerül, amelyben már semmilyen "védekezô — vagy esetleg támadó — kollektivitásnak" sem válhat a tagjává, s így egy olyan kulturális intézményhez vagy esetleg párthoz sem csatlakozhat, amelyben a közösségi értékek vagy érdekek otthon megtanult szolgálatába állhatna. Így hát "felvilágosodik", azaz rájön, hogy kiesett az értelmiségi létének mindaddig mértéket adó közösségbôl, és már csak önmagára számíthat. Választás elôtt áll: vagy megpróbál asszimilálódni, vagy tudatosan vállalva az "egyedüllétet", függetlenül gondolkodó, szabad egyénné válik. Ezt a fajta "felvilágosult egyedüllétet" egzisztenciális helyzete is aláhúzta, hisz arra kényszerül, hogy mindjobban bekapcsolódjék a kapitalizmus kizárólag egyénre, az egyén érdekeire építkezô világába, s így egyre világosabbá válik számára, hogy ezentúl senki sem fog majd sorsának jobbulása felett ôrködni, sôt személyes kertelenségének felelôsségét sem tudja már egy közösségi érdekekért vívott elvesztett harcára hárítani. Régi és új helyzete között így óriási ellentmondás feszül, hisz az otthoni közösségi kulturális létben való "számontartottság" után az anonimitás mélyébe zuhant. Ez a fajta "idegen szabadság", ez a szellemi és egzisztenciális magány természetesen elbizonytalanítja, hisz eddigi szellemi léte legfontosabb pillérétôl fosztotta meg, az erdélyi magyar kultúrközösséghez való szerves tartozásától (otthoni tapasztalatból tudja, hogy az elmenônek "szép, díszes temetést" szerveztek, majd a feledés leplével takarták be egyre halványuló emlékét).

Nos, az otthoni állapotok — remélem, eléggé alapos — ismeretében megkockáztatom azt a feltevést, hogy manapság "birtokon belül" az erdélyi értelmiség is egy a fentebb vázolt "felvilágosodási folyamathoz" hasonló változáson megy keresztül, amelynek során a hatalom hazug politikai ígérgetéseitôl és a belsô, dilettáns platformosditól elfordulva újra kell értelmeznie az erdélyi kultúrához való viszonyát. Ez az "új revízió" azonban semmi szín alatt sem lehet a magunk revíziója, azaz közösségi fegyvertény. Csakis az egyén szintjén mehet végbe, mégpedig személyes céljainak és lehetôségeinek racionális és erkölcsös mérlegelése után. Elvonatkoztatva mindenfajta gyanús autonómia-teóriától vagy pillanatnyi egzisztenciális jobbulást ígérô, de sok esetben az emigrációba torkolló anyaországi ösztöndíj-modelltôl.

Hogy ez az újfajta helyzet-meghatározás fájdalmas és sok lemondással, elvesztett álmokkal terhes, azt nem tagadom. De hát az új adottságokkal vagy szembenézünk, vagy vakokként tovább vívunk közösségi múltunk populista sámánok megidézte árnyaival. Otthonosságot úgyis csak "egyszemélyes erdélyiségünk", erdélyi kulturális dimenziónk, habitusunk adhat, az az egyedi jellegzetesség, amely bár elsô látásra nem is annyira érzékelhetô, de a felszín alatt számos ki nem mondott, meg sem fogalmazott különbséget rejt magában, fôleg ami az idô, a tér, az anyagok és az emberi kapcsolatok strukturálódását illeti. Ezek a tulajdonképpen életünk értelmét nyújtó tényezôk pedig néha olyannyira különbözhetnek a másokétól, hogy a más-más régiókhoz tartozó emberekkel való kapcsolatainkban még a jó szándék ellenére is jócskán eltorzulhatnak jelentésükben. Bár csakis ebben vagyunk "mi", ebben vagyunk otthon, ezt ismerjük a legjobban, ez köt össze társainkkal. S ezt az erdélyi kulturális dimenziót, amely nem csak az utóbbi századok összes magyar kultúrhagyományát hordozza békésen magában — a népiségtôl a polgári liberalizmusig —, de a román, a bizánci—balkáni, sôt a szász—német hagyományokat is, ezentúl egyedenként, személyesen is fel kell vállalnunk.

Igen kedves barátom, a jövôben mindezt a komplex kulturális pereputtyot személyesen kell felvállalnunk, lemondva idejétmúlt, "jóságos és jótékony" intézményrendszerünk gyengébb vagy durvább vállveregetéseirôl, útmutatásairól.

Ez a "magára hagyott", szabadon lélegzô értelmiségi magatartás azonban nem újdonság tájainkon. Benkô Samu írja, hogy Erdély mindig is a kis mûhelyek hazája volt, s hogy a mûhelyt nem a mérete, hanem a benne otthonra talált szellem és felelôsségtudat minôsíti. Tudom, az alkotómunkából Erdélyben lehetetlen megélni, s így a tudományos kutatás, mûszaki tevékenység csak valamilyen kenyérkeresô foglalkozás mellett vállalt nemes szolgálat, nobile officium, amelynek tapintatos emlegetésétôl manapság fôleg az anyaországi segélyekért nemes és nemtelen talpakat nyaló kultúrkalandoraink húzzák az orrukat. A személyes felelôsségvállaláson alapuló nemes szolgálat persze egy adag szomorúsággal, rezignált szkepticizmussal is jár — Csíkban ezt jámborságnak neveztük —, amit Emerson a meggondoltság és önmegtartóztatás szellemének nevez. "Ez a magatartás — írja — a jobb védekezhetés érdekében elfoglalt biztosabb állás, s olyan, amelyet meg is lehet tartani, amely széles alapon nyugszik, alkalmatos, mint mikor házat építünk, s arra vigyázunk, hogy ne legyen se túl magas, se túl alacsony, ne járja túlságosan a szél, de kiemelkedjék a föld sarából." S hogy ennek a magatartásnak ma is akadnak okos erdélyi hívei, azt Egyed Péter gondolata bizonyítja a legékesebben: "A legmegfelelôbb és a legtisztességesebb megoldásnak az életkorral megfelelôen árnyalt rezignációt tartom, és [...] úgy vélem, hogy ez a módszertani rezignáció alkalmas a megfelelô elfogulatlanság és távolság biztosítására."

Heidelberg, 1999. január 25.