A kárpátaljai magyar értelmiség a rendszerváltást elhúzódó, fél évtizednél hosszabb folyamatban érzékelte, amely a szovjet vezetés meghirdette peresztrojkával kezdôdött és a független Ukrajna kikiáltásával fejezôdött be. A nyolcvanas évek derekától 1992 augusztusáig nemcsak a Kárpátalját magában foglaló államalakulat teljes átrendezôdése zajlott, hanem ez idô alatt a kelet-közép-európai országok gyorsabban pergô, olykor forradalmi helyzet kialakulásával járó fordulatait is kiforogta a történelem kereke. Így a kárpátaljai értelmiség viszonylag kedvezô helyzetbôl, egy lassú, idôben elnyújtott folyamat "páholyából" szemlélhette a lengyel szabadság gyôzelmét és a berlini fal leomlását, a bársonyos prágai forradalmat és a régi Jugoszlávia háborús széthullását, a Ceausescu-rezsimmel való véres leszámolást és — fokozott figyelemmel — a Magyar Köztársaság kikiáltását, majd az 1990-es választások eredményét.

Az "idehaza" hol meglóduló, hol lelassuló, olykor visszájára is forduló (emlékezzünk a moszkvai puccskísérletre) átalakulás igen sajátos helyzeteket teremtett. A nyolvanas évek végén nem számított túl nagy merészségnek, ha a kárpátaljai magyar értelmiség szóban-írásban már megelôlegezte a Szovjetunió és a szocialista tábor végleges széthullását, ám egy szlovákiai elôadókörút során 1988-ban ez a kijelentésük még megbotránkoztatta az ottani hivatalosakat. Az 1990-es magyarországi választásokat követô éles hangnemváltás és az ezzel járó túlzások (pl. a "tizenöt millió magyar"-ozás) a még bizonytalan helyzetû Kárpátalján sokszor visszatetszést keltettek az óvatosabbak körében, ezzel szemben az ukrán—magyar alapszerzôdésben foglaltakat már kevesellte a hivatalos magyar vezetésnél radikálisabb kárpátaljai szellemi elit. Így hát a számos fáziseltolódás, a kialakuló viszonyok sokfélesége látszólag felkészíthette volna értelmiségünket a rendszerváltás(oka)t követô negatív jelenségekkel való józan szembenézésre és a következmények ésszerû kezelésére.

Ám — számomra legalábbis úgy tûnik — ez a felkészülés nem történt meg, értelmiségünk talajt vesztve, rossz alternatívákba menekülve igyekezett a közösség szellemi vezércsapatává válni — siralmas eredménnyel.

Elvesztettük az elôrelátásból következô lépéselônyünket, túl sokáig ringattunk illúziókat, s ezek szertefoszlását keserû csalódások követték. (Részletezés nélkül, csak a három nagy illúzióvesztést említve: 1) csalódás Ukrajnában, amely sem igazi demokráciát, sem egy elfogadható életszínvonalat nem tudott biztosítani lakossága számára; 2) csalódás az anyaországban, amely a mai napig nem teremtett tiszta helyzetet a határon túli kisebbségekkel kialakítandó kapcsolatrendszerében — utaljunk csupán a belpolitikai érdekek befolyásoló hatására, a támogatások roppant ellentmondásaira vagy újabban az európai integrációval kapcsolatos érdekellentétekre; 3) csalódás önnön képességeiben, értékeiben amelyek tényleges mértékét, úgy tûnik, felnagyította a korábbi politikai elfojtás, hisz ennek megszûntével sokkal kevesebb minôségi energia szabadult fel, mintsem várható volt.)

A kiábrándultság, a tehetetlenség érzékelése az értelmiség egy jelentôs részét passzivitásba, közönybe sodorta (vagy szülôföldje elhagyására késztette), egy másik része pedig vagy a hatalomban, vagy a különbözô szerzôdésekben vállalt funkciói okán keveredett mind nagyobb ellentmondásokba a korábban kitûzött nemes célokkal, s vált ezen a réven szûkebb-tágabb érdekek kiszolgáltatottjává. Ennek következtében a mai Kárpátalja szellemi palettájáról gyakorlatilag hiányzik az aktívan mûködô, teljesítményeket felmutató "független magyar értelmiségi". Aki cselekedni kíván, s munkájához megfelelô teret akar biztosítani, annak valamelyik táborba kell tartoznia, hogy annak belsô játékszabályaihoz igazodva lehetôségekhez jusson. Ez két olyan súlyos kényszerrel jár együtt, amelyek bármelyike kizárja a független értelmiségi szerep megtartását vagy kialakulását. Az elsô kényszer a saját csoportérdekek messzemenô és szinte fenntartás nélküli elfogadása-képviselése, a másik kényszer pedig az ellentábor(ok) érdekeinek ugyancsak fenntartás nélküli, prekoncepcionális tagadása. Ugyanis az adódó lehetôségek oly korlátozottak, a mûködési területek oly szûkek, és a rendelkezésre álló eszközök oly szegényesek, hogy — sajnos — az egyes érdekek csak egymás rovására érvényesíthetôk. Így aztán a különbözô "magyar ügyeket" igyekszik kisajátítani egy-egy viszonylag kis számú értelmiségi csoport, amely aztán energiájának nagyobb részét már nem az "ügy" szolgálatára, hanem saját legitimitásának igazolására, mûködési kereteinek megtartására, befolyásának kiszélesítésére fordítja, miközben természetesen igyekszik megtartani azt a látszatot, mintha valódi tömegbázisa lenne, és a magyarság egészének érdekeit képviselné, illetve — a szakmai szervezetek esetében — mintha a tudományosságnak vagy valamely mûvészeti ágnak, az üzleti életnek, a közmûvelôdésnek vagy az oktatás ügyének egyedüli letéteményese lenne. E torz helyzet kialakulásában egyaránt szerepet kap a vezetôk egyéni becsvágya és közvetlen környezetük önérdekeltsége, a hatalom "oszd meg és uralkodj" elve és olykor magához édesgetô csapdaállítása, a kívülrekedtek elnézô passzivitása, sôt nem kis mértékben az állandó klientúra kialakításában érdekelt anyaországi partnerek "kényelme" is.

Az a független értelmiségi, aki bármiféle "magyar ügy"-re való hivatkozást mellôzve, mindenféle "érdek" hangoztatottan "kôkemény" képviselése nélkül és — fôleg — bármiféle hatalmi vagy kisebbségi csapathoz való szolgai csatlakozást elkerülve kíván cselekedni, az vákuumban találja magát, s megkeseredve rádöbben, hogy eredményes mûködéséhez a legminimálisabb feltételeket sem tudja megteremteni.

Szerencsétlen, méltatlan helyzet mind a magukat hivatásos kisebbségiként riszálók, mind a hatalom által beszippantott, a "belülrôl segítés" illúzióját dédelgetô megalkuvók, mind a sértettség pózában tetszelgô kívülrekedtek, mind a szerepek közt vergôdô, táborból táborba sodródó s végül magukba süllyedô meghasonlottak, mind a szülôföldjük elhagyására és gyógyíthatatlan honvágyra kárhoztatottak számára.

A jelen helyzetben, a tovább mélyülô ukrajnai gazdasági-társadalmi válsággal a nyakunkban, a kárpátaljai magyarság számbeli csökkenése, elszegényedése és demoralizációja közepette, Európába menetelô anyaországunktól mindinkább elszakadva felállítható-e bármiféle pozitív értelmiségi magatartásmodell? Hogy felhíguló, szigetekre szakadó, elmosódó etnikai határok közt vegetáló, egyre diszfunkcionálisabb közösségünk soraiból kiemelkedhetnek-e olyan értelmiségiek, akiknek osztályrésze lesz az a már-már eszményinek tûnô kivételes állapot, amikor a szellem emberei szûkebb és legtágabb közösségük megbecsült tagjai lehetnek, anélkül, hogy bármiféle politikai-kisebbségi mókuskerékbe beszállnának — ez számomra már a 21. század kérdése, s nem a mögöttünk álló rendszerváltásé.

"Magunk revíziója?" Hasznos lenne, de csak Gogol köpenyébôl kibújt számonkérôk szélhámoskodnak köreinkben, s nem látom sehol a szorgos fômettört sem, aki fémbe metszené a súlyos leltárhiányt, amellyel egyszer mégiscsak nekünk kell elszámolnunk.

Ungvár, 1999. január 1.