Re-vízió — újra látás, új látomás. Nem révült álmodozás, hanem vissza- és elôrenézés egyszerre. Örök és mindig idôszerû prófétai tett, melyre csak a látnokok alkalmasok, közöttük is csak a legnagyobbak. Nekik felelôsségteljes a tervezés, a közrendû embereknek keserves kínlódás, begörcsölés — eredmény gyöngyözése nélkül.

Újra kellene olvasni Makkait — mint annyi mindent — ahhoz, hogy tisztábban láthassunk. Több mint ötven éve ô az egyik legnagyobb erdélyi ideológus, példa, de fôként magyar botránykô, rejtély, önmarcangolás. Önazonosságunk sérülésének egyik sarka, melyre mint rossz lelkiismeretünkre gondolunk. Vagy talán a kerékvetô, ahol kettéroppan szekerünk tengelye, ha merészebben ütközünk az út szélével, sorsunk vagy önnön korlátaink határaival. Lassan könyvtárnyivá terebélyesedik a "nem lehet"-irodalom, csak a "lehet, mert kell"-önbizalom anyaga gyülekezik gyengén. Valahányszor nagy kilátástalanság képzete vesz erôt rajtunk, és uralkodik, mindig Makkaihoz térünk vissza, mindig ô a szegeletkô. Miként a reformáció, a mindenkori hitújulás alapvetô kordokumentuma volt Pál apostolnak a római levele a nagy válságkorszakokban, olyan lett tájainkon a Magunk revíziója. Sajnos többször idézzük és emlegetjük, mint olvassuk. Az erdélyi magyarság pedig Makkainak ugyanúgy nem tudott megbocsátani, mint manapság mi minden elmenônek. Szeretjük, olvassuk is ritkábban, de mindig ott van a nagy de — mert elment. Milyen érdekes, hogy Tamási elmenésében is itthon maradt székely népe között. A teoretikusnak nagyobbak a bûnei. Elsôként éppen az egyház nem tudott felejteni. Milyen jellegzetes erdélyi sors: elfelejtettük neki a tíz év magyarságépítést, a belmisszió kezdeteit, a nagy újításokat és ébredéseket, el a vécsi találkozókat, a Holt tengert és a többi regényeket, a filozófiai esszéket, a Magunk revízióját és a teológiai tanulmányokat. Csak a Nem lehet elmenekülését nem lehet elfelejteni.

Makkai olyan, mint kora, mint a saját korunk is: ellentmondásokkal teljes. Elmennek ma is, egyre többen és naponta felcsomagolnak, elsiratjuk és elbúcsúztatjuk ôket, kikísérjük az állomásra, vagy már meg sem tesszük, úgy megszoktuk. Legfennebb a búcsúbulira megyünk el egyet jót piálni. "Na, ôk is mennek..." — és ezzel vége, várjuk az újabb menôket. Társul melléje részükrôl a "majd segítelek" vagy az "értetek megyek el" önhitetô hazugsága. Ôk is tudják, mi is tudjuk, hogy nem igaz: csak az itthonmaradás nemzeti tett, mert aki elment, az mind önmagáért ment el, nem pedig az ittmaradottakért. "Na, én megyek, te csak állj tovább a gáton" — mondta búcsúzáskor egyik ismerôsöm. De részünkrôl is jön az önigazolás, az önépítés magahitetése, a "bezzeg én neÉn nem megyek, helytállásból, kitartásból, hûségbôl, vagy mert el sem tudom képzelni magamat máshol.

Szidalmaztuk az elmenôket, közben maradtunk, és nem tudjuk, hogy hûségbôl vagy gyávaságból tettük. Lehet, hogy azért maradtunk, mert nem volt hozzá bátorságunk?

Idehaza pedig nagyon egyedül maradt mindenki, aki közügyekben fáradozik. A tervezôk nagy része még a csoportmunkában is nagy magányos megszállott. Mennyire hiányoljuk terveinkhez, ötleteinkhez munkatársak, a megértô, segítô tömeg felzárkózását, és nem látjuk, hogy ebben van megvalósult önszervezôdéseink szent helyeinek a zsenialitása, mert ezért lettek a beteljesült csodák. Minden napunk egy-egy újabb meglepetés, rejtély, mítoszrombolás, és csodák nélküli kor ez a miénk, ezért hát minden mítoszt szét kell törni. A siker irigységet teremt. Naponta ellenôriznünk kellene magunkat, hogy ne a rosszal kezdjük. Sokszor nem a mások sikerének drukkolunk, hanem a bukásnak. Nem az van, hogy erre vagyok képes, ennyi adatott nekem a kiosztott tálentumokból, hanem az, hogy "bezzeg ô". Nagy, világmegváltó ötleteinkhez mellékeljük mindig a panaszt. "Annyit dolgozom én is" — mondjuk, és azonnal hozzátesszük: "Könnyû neki ilyen külföldi kapcsolatok mellett, és ott van háttérben a gyülekezet is." Így szoktuk megnyugtatni magunkat, megmagyarázni, hogy lelkiismeretünkön könnyítsünk, és közben nem látjuk, hogy ennél sokkal mélyebben van a dolgok titka: abban az értelmiségi zsenialitásban, amiért csodákként szoktuk emlegetni azt, ami valóban csodálatos. Szinte mindig hozzátesszük Illyefalvához, Dévához, Csíksomlyóhoz vagy Zsobokhoz is, hogy "igen, de", és soroljuk, hogy nekik miért lehet, és nekünk miért nem. "És ki tudja, mi minden van mögötte." Mert, sajnos, úgy látjuk, hogy a legszentebb közügy is jól menô önmegvalósítás, és ami sikeres, az természetellenes, és a "nem sikerül" a természetes. Ma, amikor szinte összehozhatatlan és kapcsolhatatlan 5-10 embernél több közös, lelkes munkára, itt százak akarják ugyanazt, összhangban, egyetértésben. Az a csoda és hihetetlen, hogy egyáltalán valami mûködik. Az a közösségszervezô zseni, aki ma tömegeket tud építô és önépítô jóra megmozgatni csalódás és megkeseredés nélkül, olyasmire, ami nem disznótoros, flekkenes népünnepély, hanem hosszú távlatokra elôretekintô önszervezôdés.

Mintha berozsdásodtak volna kisebbségi létünk fogaskerekei. Vezetô és vezetett, a "fent" és "lent", az elit és a tömeg között hatalmas bizalmi ûr tátong. Ellent ne mondjon senki, mert az halálos ellenség. Agitációs brigádok mintájára örököltük a nagy egység még nagyobb szavalókórusát. Személyes sértés már nemcsak a másképp gondolkodás, de a más véleménynek még az árnyalata is. Egységben van a széthúzás. Mintha arra kárhoztattak volna országos és helyi dolgaink intézôi, a szellemi elit is, hogy ítélô tekintetünk lándzsahegyei között, bizalmatlanságunk szurkálásai között rettegjenek. A tömeg mindig a hûtlen, az elitjét nem becsülô, magára hagyó, a vezetô pedig a nagy kárvallott, aki úgy érzi, hogy nem érti és nem becsüli meg soha környezete. Vezetô és vezetett? De ki kit vezet, és miért volna más, mint mi?

Valamibôl megint kimaradtunk, megint nélkülünk döntöttek a fejünk felett, lehet hogy jól, de törvénytelenül. Mint bûvész a tárgyaival, vezetôink gyakorta úgy játszadoznak a törvényekkel, alkalomhoz és helyzethez igazítva a paragrafusokat. A demokráciához is diktátorok kellenek — mondogatja nyíltan egyik komoly kormányfunkciót betöltô ismerôsöm. Alapvetôen nem érthetek egyet vele, de sokszor érzem, hogy nagyon igaza van. És miközben jó dolgokat tesz, munkája és építô tervei megvalósításához kell neki a diktátorok önkényes döntéseinek szabadsága. A népért a nép nélkül, mert az visszahúz, lomha, nehézkes és alantas. Nagy dilemma ez. A sport nem lehet szeretetmunka — mondta valaki, hogy idônként hátra nézzek, hogy szegény lemaradott versenytársaim tudják-e tartani velem a versenyt. A nagy dolgok születéséhez és teremtéséhez szárnyaló szabadság kell, de vajon a tömeg, felügyelet szeretetteljes aggodalma és kritikai ellenôrzése nélkül?

Mindenki azonnal ellenség. Ha kitalál valaki valamit, azonnal mellôzni kell és kihagyni. Ma már lassan nem is illik jóban lenni az azonos gondok körül szorgoskodóknak. Nem illik megkérdezni sem egymásról a szakmabelieket, szomszédokat, azonos ügyekben fáradozókat, mert szinte természetes a harag, rosszindulat, a fröcskölô gyûlölet. Sehol olyan mély és helyrehozhatatlan ellentéteket nem tapasztalunk, mint az azonos sorsú, egyébként és egyenként tisztességes értelmiségiek között, akiknek a legjobban és legszorosabban kellene összefogniuk. A legnagyobb ellentétek forrásai pedig emberiek, hiúságbeliek, szakmaiak és anyagiak. Mindenik vagy legtöbbjük mögött nem egészséges szakmai versengés, hanem személyes és elszánt, torokszorongató élet-halál küzdelem áll. Minden más inkább, mint maga a szent cél. Hány nagy terv és gondolat hal meg azért, mert "nem én találtam ki", és ezért nem támogatható. Sértôdöttet és "haragszom rád"-ot játszunk egymással, és nem az a baj, hogy mások vagyunk, hogy másként látjuk gondjainkat és a világot, hanem hogy ebben az összevissza tologatásban nemcsak nem halad elôre, de kátyúba szorult a szekér.

Mi azt hisszük, hogy ez magyar betegség. Hát nem. Egy svájci kisváros néhány Erdélyt támogató értelmisége azon veszett össze, hogy kinek van nagyobb hitele Erdélyt támogatni. Így lettek halálosan féltékenyek egymásra. Mondanom sem kell, hogy a segítés abbamaradt. Nem mûködik valami együtt, ott, amikor össze kellene fogni. Marad a magányos harc egyedül, társak nélkül.

A közügyeknek, a megszállottan önfeláldozó értelmiségi munkának pedig nincsen vagy alig van becsülete és értéke. "Úgy sajnálunk titeket" — mondta a minap egy vállalkozó az egyik közéleti emberünknek. A Babes-Bolyai Tudományegyetem egyik magyar dékánhelyettese a szívinfarktus szélére sodródott, mert komolyan vette tagozata magyar csoportjainak sorsát. Volt is eredménye, mert soha nem volt azon a katedrán évfolyamonként 25—30 magyar fiatal. Aztán nem tehetett mást — lemondott. "Most már nyugodt vagyok, megtartom óráimat, és megyek haza a családomhoz" — mondta, és közben mégis aggódik a holnap miatt. Egyszer talán mindannyian abbahagyjuk, lemondunk, feladjuk, és elhangzik a vészjósló elkeseredés: nem érdemes? "Csinálja más!" Végre lesz néhány nyugodt évünk?

Elitet nem neveltünk. Jövôt nem terveztünk. Hagytuk felnôni a fiatalokat. Ma már alig irányít valaki, vagy igen irányít. Alig kis sejtek önszervezôdéséig juthatunk el, tovább aligha. Mások sikerét nem támogatjuk, hanem jön, nô melléje a féltékenység. Soha nem azzal indulunk, hogy ô is, hanem csak én. Hiányoznak a karizmatikus vezetôk, és ha azok volnának is, azonnal diktátoroknak nevezzük ôket. Egy egész sornyi területen szakemberek hiányában hályogkovács módjára tapogatózik hazai magyar társadalmunk. Nincs a románsághoz értô egyházi, egyre kevesebb a román kultúrához értô szakemberünk, aki tanácsot adhatna az irodalomtól a politizálás és egyházi élet minden területéig. Tele vagyunk magányos tudományos mûhelyekkel, de nem futotta egy kisebb hungarológiai intézetre sem, amely a hazai magyar bölcsésztudomány szervezett, a biztonságos kutatást megteremtô otthona és mûhelye lehetne. Nem futotta a polgári építésre. Több tucat nagy emberünk úgy halt meg, hogy nem maradt utána még hangszalag sem, nemhogy egy kis hely egy videotárban.

Idehaza pedig sorozatos kudarcélményeit éli az erdélyi magyar értelmiség. Hányszor kell színészeinknek üres nézôtér elôtt játszaniuk, lelkészeinknek majdnem üres templomokban prédikálniuk. Tanárainknak alig jut a figyelmességbôl, tanácsból, megbecsülésbôl. Nincs értelme — milyen gyakori értelmiségi mondat ez!

Közben pedig szakadatlan a Makkai-sors: széles csatornákon folynak el Nyugatra és még nyugatabbra kisebbségünk tömegei és legjobb fiai. Mindenki önmagáért megy el, és mindig mással magyarázza. Van, aki vehemensen, van, aki csendesen. Minden támadó mindig védekezik, a támadás mögé bujtatja félelmét: hátha énrám is sor kerül. Az elmenés tragikomédiája Makkai óta az értelmetlen magyarázkodás. Egyik felôl ott van a szülôföld, a haza, a hûség és a többi nevetséges jelszó, másfelôl a komor és szigorú valóság: egy életünk van. A hadakozók dühe is addig tart, amíg ô maga családja vagy gyermeke is nem kerül ebbe a helyzetbe: a "nem lehet" paradoxonába.

Nem a nyomorgó ment el: az itt maradt tovább nyomorogni. A "van"-ból mentek el a legtöbben a "még több"-be. Orviosaink Moldvából egy kis erdélyi pihenôvel Nyugatra vagy nyugatabbra, mérnökeink, vállalkozóink jobban élni, mert adatott az alkalom. Még az utóbbi évtizedekben elment erdélyi magyar református lelkészek összeszámlálásánál is megálltunk úgy ötven körül. Több itthon maradt értelmiségi tett fogadalmat a nyolcvanas évek közepén, hogy többet nem megy búcsúbuliba, hogy többet nem segítünk konténert bepakolni. Önmagunk ellen csomagoltunk, apró kis reményeinket tettük szépen vagonba, a "nehezebb lesz holnap" keserû szájízét. Minket mentek el támogatni, de nem hagytak itthon egyetlen könyvet sem, ami létszükséglet lett volna nekünk akkor, mint a levegô. Elvitte mindenki mindenét, a Gruzdákat, a Nagy Imréket és értékes Incze János-festményeket, tele van nyugati otthona régi erdélyi kerámiával és festett bútorral: milliókat érô minden egyes darabja. "Ezt neked hagyom" — mondta Lenin-sorozatára mutatva valaki búcsúcsomagoláskor. Azt hagyta ránk, ami neki már ott nem kellett, de nekünk sem itt. Mindent Erdélyért tett. Erdélyért vitte el innen Erdélyt, szépen becsomagolva, megideologizálva, még a rolót is leszedve-lehúzva maga után. Eszeveszett menekülés: bárhol, csak itthon nem. Hányan jöttek falból esküdni. A nyolcvanas évek elején eskettem Kolozsváron olyan fiatal párt, hogy a tanárvôlegény a templomkapuban ismerkedett meg eljövendô hites feleségével, aki negyvenezer forintért vállalta az álházasságot. A kapuban kifelé menet szépen elbúcsúztak, és ment mindenki a maga útján tovább. Még egy kávét sem ittak együtt a szemközti cukrászdában. Kárhozatos visszaélés volt ez a házasság szentségével.

A Duna tévé is történelmi tett, de a határon túli képében hat év után is elnagyolt, olykor kitelepedést legitimizál. Az Erdély-kép megteremtésébôl a legkényelmesebb, a legegyszerûbb és egyáltalán nem tisztességes módszert választották: az agyak elszívását és nem haza- vagy be-, hanem kitelepítését. Nagy áldozatokkal kinevelt munkatársaink egyik napról a másikra jelennek meg a Dunánál, magabiztosan hazatévéznek, hiszen innen, egy kicsit belôlünk is élnek, mert itt éltek, ide járnak haza továbbra is megélni. Lassan rájövünk arra, hogy önmagunkról sem kell nyilatkoznunk: megmondják, szájunkba rágják ôk, hogy mi a bajunk idehaza.

Csúcsértelmiségünk és gyermekeik jelentôs tömegei is kifelé néznek és látnak. Itt lehet társadalmat szervezni és építeni, de onnan jön a harc biztonsága, a jövô, a másfajta jövô, hit az egyedüli biztos anyaországban. Anyaországgal bebiztosított önépítés. Egyfajta exmisszió, missziós terület maradt az itthon. De ott vagy hol is van az otthon? Vívni a harcot értünk, odakintrôl? Belôlünk élni biztos bástyák mögül, a magánélet jó és biztonságos fedezékében, ahol nem ér a golyó, legfennebb a hazaiak bizalmatlansága és önvédelme. Ez ma a romániai magyar értelmiség egyik mintaképe: önmagát odakintrôl is bebiztosítani. A perspektíva, a távlat, az álmodozás, az önmegvalósítás színhelye mindig a máshol.

Hol volna a nagy önkeresésekben az egyház helye? Jogos jussként tôkét örökölt és kovácsolt abból, hogy ô az utolsó bástya, elôjogok születnek, melyet magának követel, de elszakad ezzel sokszor azoktól, akikért élnie és halnia kell. Értelmiségi-e a lelkész, és feladatát ellátja-e az egyház, tesszük fel gyakran a kérdést a seregélyhajtó, rongyos ruhában földet mûvelô, megélhetést keresô nagy elparlagiasodásokat látva. Mennyi pénz, segély és használt ruha árasztotta el Erdélyt. Minden sarkon egy turkáló tátong, árasztja gyûrött ruhák mindenütt egyforma dohos és naftalinos bûzét. Születtek belôle mégis szent lelkesedésbôl, a kevesek megszállottságából a "second hand" intézmények. Külföldet járnak papjaink, és mit hoznak haza? Fontos kapcsolatokat és pénzt, de annál kevesebb önépítô ötletességet. Az egyház elôször épített, és aztán gondolkodott azon, hogy épületeit miként töltse meg lélekkel és élettel. Tervezés nélkül pedig könnyen eluralkodhat rajtunk az edificizmus, és minden bábelizálódhat. Építünk, de nem tervezünk, nem is tudjuk, kinek, és milyen távlatokat foghat még be a tekintet, mennyi még a kegyelmi idô, amelyet építésünk helyein kell nekünk eltöltenünk. Túlzott látványtervezés, önmutogatás, erôdemonstráció folyik, csak otthonteremtés nem. Pedig az egyház maradt a nyelvi és lelki otthon, ahol feloldódik a válsághelyzet, ahol átértékelôdnek a nagy etnikai frusztrációk, sikertelenség-élmények, ahol igazán magunk lehetnénk.

Nem született meg a szakértô egyház, a dolgainkhoz értô társadalom, a dolgaink szakszerû rendje sem. Nincs központi tervezés, hisz központ sincs. A civil szférát átpolitizáltuk, de a politikát nem sikerült civilizálni. Hatalmas hiánylistát készíthet bárki mulasztásainkról. Szoktuk is sorolni egymásnak, de minek. A legfájdalmasabb az elmúlt kilenc év. Nem tudjuk, hogy mit tegyünk a fiatalsággal, nincsenek anyagi terveink, hagyjuk elmenni egymás mellett a vallási közösségek kapcsolatát. Egyházaink között szinte alig van dialógus. Nincs reális értelmiségi stratégia. Évek óta ott áll félretéve és kihasználatlanul Kolozsváron egy, a magyar történelmi egyházaknak a keresztyén rádiózásra félre tett frekvenciasáv, és nincs senkinek médiaelképzelése. Elmaradt a nagy begyûjtés, évszázados értékek számbavétele és rendszerezése. Teológiáink lemondtak tanítói tisztükrôl, elszigetelôdtek a romániai magyar közélettôl, a szellemi élet nagy válságvonulataitól, saját váraik biztonságos védelmében éppen azoktól vannak távol, akikért élnek. Közben pedig egyre jobban morzsolódnak népünk peremvidékei, és lassan minden emberi és tárgyi értéket elnyel az enyészet.

Az egyház legnagyobb bûne, hogy ô is elfelejtett tervezni, hagyta a dolgokat önmaga körül elfolyni, egyik évet a másik után, pedig neki voltak a legnagyobb lehetôségek a kezében. Szolgálata sokszor vált protokollá, formasággá. Nem látta és nem ismerte fel a kegyelmi idôt, amíg még tart a ma. Az idôk szava pedig sürgetô, mert vannak vissza- és helyrehozhatatlanul elmulasztott dolgok. Vannak történelmi pillanatok, melyek megismételhetetlenek. Az egyház ott hibázik, hogy leglényegesebb küldetését mulasztotta el és helyezte háttérbe, a kevésbé lényeges tennivalók közé: a lélektôl lélekig munkát, a személyes kapcsolatot, a lelkigondozást. Lelkészeink közül sokan mindent kitalálnak, lapot alapítanak, szerkesztenek, önszerveznek és építenek, vállalkoznak, látványoskodnak, és mindezt mintha azért tennék, hogy ne kelljen gyülekezeti munkát végezniük. Mindent a személyes lelkigondozás, a gyülekezeti otthonteremtés kárára. Hányszor halljuk panaszként a gyülekezeti tagoktól, hogy az egyház mindennel foglalkozik, csak "még harminc éve nem volt ideje hozzám bekopogni". Pedig nagy válságidôkben az volt az egyház legnagyobb ereje: eljutni a családig, a léleképítésig. Az egyház éppen azt az intimitását veszítette el, amely legszentebb szolgálata kellene hogy legyen: a megkeresés, a tanácsadás, a lelkigondozó személyesség, a "lélektôl lélekig" vezetô út marad el egy ilyen mély válságú és meghittségre ínséges idôkben.

Értelmiségünk egésze is magányos, elszigetelôdött, individualizálódott a közügyekért harcolók még mindig népes tábora is. A közszolgálat mellett apró kispecsenyesütôk is lettünk, másfelôl meg a közügyekért harcoló, a tétlenek által megmosolygott balekok. Aki nem úgy szervezte meg ügyeit, hogy neki is egy kissé jobban vagy egészen jó legyen, nevetségesnek tartja a környezete, vagy úgysem hiszi. Az értelmiség pedig nagyon magányos. Mindenki az, de azok sorsa a legszomorúbb, akiknek a magányosság felszámolása jutott osztályrészül: ôk maradtak igazán magukra. Senki nem gondol velünk, senkinek nem fáj. Marad tehát a közügyek bolondsága, a kevéske vagy némelykor nagyobb önös érdek és a vezetés kereszttüze. A megkeseredés. És marad az alkohol, mely nemcsak népünk legszélesebb rétegeit mardossa, de az értelmiségét és azokét is, akiknek az élen, a felszínen maradás, egy egész nemzettestben a remény fenntartása volna a feladata.

Megszoktuk már lassan a belsô békétlenséget, azt is, hogy meg kell ennünk egymást, hogy nekünk jobb legyen. Minél kisebb egy közösség, annál nagyobbak a belsô harcok. A Kolozs megyei Ormányban már csak három magyar lélek egymásnak halálos ellensége a darabka templomkert szilvafáiért és a pálinkáért. Egy-egy székely városban már több tízezer. Rémtörténeteket mesélnek arról, hogy olyan székely kisvárosban, ahol nincs román—magyar konfliktusfelület, ott minden a katolikus—protestáns vitára, verseny-, sôt harci helyzet területére vetítôdik ki. Ahol más nincs, ott az ellenségképet is magunk között keressük. Értelmiséghez méltó magatartás ez?

Akaratlanul is megteremtettük a magunk kisebbségi létének üvegházi pszichózisát, fölénk terebélyesedik, ahol már önmagukat, egymást eszik meg az éhezôk, mint ama repülôszerencsétlenség hegyekbe szakadt utasai, és felmelegszik és önmagát fojtogatja környezetünk kisebbségi légköre. Önnön cselekvésünk fullasztó buráinak egyre emelkedô hôfokától fogunk megfulladni. Természetesen mindannyian.

A dolgok rendje szinte nem is tervezhetô jobban. Minden olyan, mintha így, rosszul volna törvényszerû. Valaminek mégiscsak törvényszerûnek kell lennie, ha olykor minden ennyire egyetemes. Tényleg ennyi idô kell a rálátáshoz? A dolgok pedig nem haladnak elôre, millió buktató, ezernyi akadály, külsô és belsô rendetlenség. Mindenki ideges, ujjal mutogat a másikra. De hát ki is a másik? A vezetô vagy a vezetett? Mindannyian mi magunk vagyunk. Az ötletet kitaláló és az ötlet eredményeit élvezô. Az alkotó maga is áldozat, önnön ötletének szorításában áldozata lesz saját vétkének: hogy elkövette azt a hibát, hogy valakinek jót akart. És marad sokszor a belekeseredés, az elfáradás, a "nem érdemes" gyásza, a "nem értenek meg" keserû szájíze. "Nem vagyok bolond, hogy tovább csináljam! Hát nem könnyebb semmmit sem csinálni?" Hagyni egyik napot telni a másik után, és egy kupa bor mellett szidni mindenkit? Az egyház, az értelmiség is beállt a nagy sorba: az alkotó tervezés helyett beállt fogaskeréknek, nem pedig tervezônek. A prófétai látásra hivatott is a nagy gépezetnek már csupán egy töredelmesen gyarló emberi töredékrésze, nem pedig maga az alkotó.

És látott a kedves olvasó falusi iskolát, tanári kart? A lelkes és elszánt hivatástudatú "balekok" között értelmiséget a diploma és félparaszti lét határán. Diploma és küldetésterhelt feladatok sodrásában ki is az értelmiségi? Kolonyel Józsi bácsi, aki Lészpeden a hatóság, iskola és egyház ellenére gyermekeket tanít magyarul, iskolázottság nélkül, ô mindenképpen az. Hát az a máramarosi tantestület, amely déli 11 óra elôtt nem tudja megkezdeni az oktatást, mert az iskolában mindenki részeg. Igen a gyermekek is. Amíg meg nem fejtette valaki, hogy egy szelet kenyér mellé egy pohár pálinka a nebulók reggelije. Lét és nemlét, vidék és periféria határán nincsenek eszeveszettebb küzdelmek, mint egy-egy kis falu értelmisége, notabilitása között. Falusi orvos, aki vizsgálni sem bír, mert lábra állni sem bír, lelkész, aki többször is megakad a Miatyánkban. Értelmiségi sors és erkölcs, a szesz és a józanság, a lét és nemlét határán.

Ôk nem mennek el, hazát és szívet sem cserélnek: emberi mivoltukat cserélték le szinte az állatival. Kik hát Makkai püspök úr igazi gyermekei?

És mégis mennyi nélkülözhetetlen ember minden végponton, mert a nagy hôsök is itt teremnek. Ha valaki elmegy, ha otthagyja vidékét, vele együtt pótolhatatlan marad helye is a közmûvelôdésben, oktatásban. Nincs igaza Illyés Gyulának: vajúdó idôkben a nemzet, a közösség sajnos nem szüli meg mindig legjobb fiait önnön építésére.

Magunk revíziója? Kik is vagyunk mi, és mi is a miénk, a magunké? Lassan már látomásaink sincsenek, mert ehhez hit kell, álmodozás, jövôbe vetett remény. Hol is van a kályha, ahonnan el kellene újra indulnunk? Lassan már vízió sincs, nemhogy revízió. Hol is kezdôdik? A bûnösök között elsô vagyok én — ezt csak Pál apostol tudta ilyen bátran kimondani. Makkai már rajtunk nem segíthet: elment megfáradva, kiégve Debrecenbe mindent újra kezdeni. Életmûve pedig már hatvan-hetven éve önálló útra indult. Ô is tudta, hogy az elmenéssel le kell zárnia az "itthont", az pedig már nem folytatás, hanem a nagy újrakezdés. Folytatás nincs, mert az már egy másik világ, másik Makkai. Csodálkozunk? Szokásos értelmiségi sors: abba fáradt bele, hogy nem tudott maga mögé jövôben bízó tömegeket felsorakoztatni.

Marad pedig a kérdés, hogy melyik is az igazi Makkai, és kik az ô leghûségesebb gyermekei. Az én Makkaim pedig azért örökre idôszerû, mert az építô, az önmagára találó egyház- és kisebbségépítô maradt. Az én Makkaim Reményik "lehet, mert kell"-jébôl csiszolódott teljes arcúvá, és Debrecenbôl is segít fennmaradni — "ahogy lehet".