A Magunk revíziója újrakiadása szerintem is csak ürügy lehet mostani eszmecserénkhez, hiszen az önrevízió, helyzetünk újraértékelésének igénye évek óta bennünk munkál. Tehetségemhez mérten 1997-ben magam is foglalkoztam e kérdéskörrel — épp Magunk revíziója cím alatt. Többrészes eszmefuttatásom aztán Zajlásban címû könyvemben is napvilágot látott — bizonyságául annak, hogy a cikksorozatban felvetett gondolatokra olvasóim élénken reagáltak, és ezeket a válaszokat magamnak is tovább kellett gondolnom. Tehát idôrôl idôre módszeresen el kell végeznünk sorsunk, helyzetünk újraértékelését, mert — szétszaggatottságunk, a trianoni trauma ellenére — csak így tudunk reális és ugyanakkor biztató jövôképet megfogalmazni, kialakítani magunknak.

Vannak értelmiségkutatók — olvasom a mostani eszmecserére szólító levélben —, akik egyenesen az értelmiségiek egy részének az árulásáról beszélnek...

Mi indokolja ezt?

Ha végigtekintünk az erdélyi magyar értelmiség különbözô kategóriáin, láthatjuk, hogy mindenik képviselôinek a nevéhez kitûnô kezdeményezések fûzôdnek. Nem elhanyagolható például a mûszaki értelmiségünk munkahelyteremtô igyekezete éppúgy, mint a csíkszeredai antropológiai csoport, amelynek tagjai elemezték és felmutatták a mai székelyföldi társadalom szinte minden gondját, baját; említhetném Illyefalvát is; a lényeg az, hogy az értelmiségi áll a legtöbb civil kezdeményezés mögött, amely választ próbál találni, keresni egy-egy kisebb tájegység gondjaira éppúgy, mint az erdélyi magyarságéra. Magánemberek pótolnak intézményeket, írók, közírók kutatják a magyarság közelmúltját, gondjait, a mai gondokat — talán túl sokat is foglalkozunk a múlttal, ahelyett, hogy a jövôépítésre koncentrálnánk —, s akkor felteszem a kérdést: lehet-e, szabad-e egyáltalán az értelmiség árulásáról beszélni?

Én terepjáró ember vagyok, akit érdekel a társadalomban bekövetkezett minden mozgás, változás, úgy látom, hogy az értelmiség soraiban, szerepvállalásában, a '89-es fordulat után valóban bekövetkezett egyfajta törés, zavar — mint egyébként a társadalom minden kategóriájáéban —, hitelvesztett lett az értelmiség egy része, hangzatos nevek tûntek el az erdélyi magyarság színpadáról, keresik a helyüket, s ez nemcsak az értelmiségi elitet érintette, de a falusi értelmiség jó részét is; nem, nem azért, mert kiszolgálói voltak a rendszernek, hanem mert minden megalázó és önérzetromboló munkát velük végeztettek; itt ne csak a kollektivizálásra, a különbözô összeírásokra, a választásokon betöltött szerepükre gondoljunk; összeomlott a régi értékrend is, amelyben éltek-mozogtak, s helyében egy teljesítménycentrikusabb értékrend kezd kialakulni. Legtöbb helyen olyan fiatalok indítottak jó nevû lapokat, akik az ismeretlenségbôl törtek fel, úgymond nem volt "erkölcsi tôkéjük", s akikre éppen ezért — bármilyen jól írtak is — nem figyel nemhogy a társadalom, de a saját kisebb közösségük sem. Egyszóval versengés folyik az amerikai, argentin, brazil, mexikói sorozatfilmekre gyorsan rászokó filmek nézôiért, akik ezzel egy idôben napi megélhetési gondokkal küszködnek, egyik munkahelyrôl futnak a másikhoz.

Mi gyermekkorunkban csak nyáron és akkor is ritkán ettünk zöldséget, gyümölcsöt, most a legtöbb család igyekszik megteremteni gyermekei — s nemcsak gyermekei — számára, hogy ne csak zöldséget, de a dömpinggel érkezô déligyümölcsöt is naponta az asztalra tegye, ez a felfokozott igény nemcsak az étkezésben, táplálkozásban jelentkezik, hanem mindenben, az öltözködéstôl a lakberendezésig, autóig; úgyhogy szinte elég, ha este nézheti a sorozatfilmeket, és nincs is igénye a magasabbrendû szellemi táplálékra. Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor arról sem, hogy a napi politikai csatározások fölerôsítették a napisajtó vagy politikai sajtó szerepét a kulturális sajtó ellenében; az emberek nagy többsége a napi, megoldhatatlannak tûnô kérdésekre keresi a választ, s amikor még ezek után egy-egy "értelmiségi arc" markánsabban megjelenik, megfogalmazza, felmutatja magát, akkor nemsokára kiderül, hogy az illetô besúgó volt, ha igaz. Tehát ebben a helyzetben kellene az értelmiségnek "Mózesként" vezetnie népét — ha volna igény rá, de nincs. Az erdélyi magyar falu munkaeszközeiben, termelési kultúrájában a feudalizmus szintjére süllyedt vissza: ha igényként meg is tudná fogalmazni, mire van szüksége — nincs rá pénze. Ráadásul falun a legkevesebb gazdatudással rendelkezô rétegek maradtak, ha van is ilyen tudásuk, kollektivista nyugdíjból tengetik életüket, próbálják talpra állítani a gazdaságot. A legnagyobb csalást a falu társadalma ellen követte el a hatalom, amikor a negyven év alatt, a régi eszközállomány helyén fölhalmozott gépparkot nem a falvak lakói kapták meg, hanem a gépállomások kis számú közösségei. Közgazdasági tudásuk nincs, kedvezményes hitelhez nem jutnak, a pénzintézetek iránti bizalmukat gyorsan szétzúzták a Caritas-szerû játékok, a megbukó bankok. A politikai hatalom párt- és más preferenciák alapján osztja le az információit éppúgy, mint a különbözô pénz- s egyéb forrásokat; elég itt csak a külkereskedelemre gondolnunk, hogy kik kapnak kiviteli, illetve behozatali licenceket. Ezek után — ismerve a segélyszállítmányok sorsát is — ki, kik lehetnek, akikre figyel az erdélyi magyar társadalom? Most, amikor nyíltan megfogalmazható minden, amikor nincs kohéziós szerepe a szónak, verssornak, a sorok mögül kiolvasható gondolatnak, ki lehet "próféta" a saját hazájában? És kell-e próféta?

Ezzel együtt és ennek ellenére is tapasztalható egyfajta lassú tisztulás a társadalomban, s amikor majd elpallják az állami vagyont, megszületik a Rend is, megteremtik azok, akik ellopják. S ha ezzel egy idôben mindenki rájön, hogy nem lehet az unokáink unokáinak is egzisztenciát teremteni, s ha megtörténik a társadalom átrétegzôdése — Nyugaton, tudjuk, a mezôgazdaságban csupán a munkaerô töredéke van foglalkoztatva —, s ha kialakulnak a viszonylag biztos munkahelyek, akkor felerôsödhet az igény az irányt és célt adó szóra.

A második kérdésre, hogy milyen gondokkal találja magát szemben a különbözô országokban élô magyar kisebbségi elit — szinte ugyanezt mondhatom. Az értelmiség elveszítette azt a "karizmatikus" szerepét, amellyel rendelkezett — fôleg a humán értelmiség —, ennek egy részét átveszi a politikai elit. Mivel az európai integráció leghátrányosabban a szétszaggatott magyarságot érinti — egyes nemzetrészek bejutnak "Európába", mások nem — a kisebbségi magyar értelmiség jövôformáló, építô szerepe felértékelôdik. Választ kell keresni: mi lesz a sorsa a lemaradó, illetve kimaradó nemzetrészeknek, mit vált ki a többségi népekben a kimaradás — valószínûleg a nacionalizmus felerôsödését —, mit tehet ebben a helyzetben Magyarország? A sokat hangoztatott kettôs állampolgárság egyáltalán nem járható út — nem tudhatjuk, milyen válaszlépés következne a többségi nép politikai elitjétôl —, valószínûleg egyfajta szelektív munkavállalási lehetôséget tud csak biztosítani Magyarország (ez a forint felértékelôdésével gazdasági megerôsödésünket is szolgálná), de a legfontosabb a nemzetépítés, az egységes nemzettudat kialakítása, amit Magyarország az utóbbi kilenc év alatt sem végzett el — és itt fôleg a magyarországi magyarság hiányos nemzettudatára, tudathasadásos állapotára gondolok. Programokat kell kidolgozni az elitképzésre: ne az egyetemi oktatást támogassa a mindenkori magyar állam (a legjobbak úgyis itthon végeztek), hanem az egyetem elôtti és utáni képzést kell újjászervezni. El kell gondolkodni azon is, van-e szükség, milyen formában van szükség egy-egy kisközösség nemzettudatának erôsítésére. A legjobbjaink elmennek — az erdélyi tudat, mítosz már nem azt jelenti a mai fiataloknak, mint az ötvenéveseknek. Kis mértékben segíthet ezen, hogy ma már az internet segítségével nem egy fiatal kutató, mérnök integrálódhat a magyar társadalomba anélkül, hogy lakhelyet kellene változtatnia.

A harmadik kérdésre röviden szintén csak azt mondhatom: a magyarság most, a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején végre hátszelet kapott, s beérik a jövô. Ráadásul — és ez sem elhanyagolható — kreatív, munkát szeretô nép vagyunk, ami csak fokozhatja a jövô megélésének optimizmusát, s ha az értelmiség ezzel egy idôben tudatosítani tudja az erdélyi magyar társadalomban az iskolák szerepének fontosságát, hogy csak a kultúra, a "kimûvelt fôk" kapnak, kaphatnak életteret a huszonegyedik században — akinek nem lesz eladható tudása, az a társadalom peremére szorul —, akkor már elmondhatjuk: hasznos munkát végeztünk. Mert pozitív folyamatok már jelentkeztek a társadalomban; megtörni látszik az egykézés, sôt a mai fiatalok közül sokan már két—három gyermeket is vállalnak. Minden gondunk, bajunk ellenére ez azt jelzi, hogy van egyfajta szunnyadó vagy ébredezô életakarás az erdélyi magyarság soraiban. Persze nem utolsó igény az erkölcsi megújhodás sem, a megtisztulás, amelynek az értelmiség soraiban kell elkezdôdnie.