Makkai munkásságát — és ezen belül a Magunk revízióját — a hetvenes évek óta, amikor elôször kezdtem foglalkozni vele, változatlanul idôszerûnek, szellemi hagyományaink egyik legértékesebb részének tartottam. Többször is foglalkoztam vele tanulmányaimban, legutóbb Colloquium Trannsylvanicum címû kötetemben (A másként gondolkodó Makkai. Mentor, 1998. 91—110.)

Nem véletlen, hogy a kortársak Makkaiban a transzszilvanizmus meghatározó képviselôjét is tisztelték. Hiszen a Magunk revíziója a magunkra utaltságban vállalt helytállás: az erdélyi kisebbségi önszervezôdés és gazdasági-szellemi önellátás ideológiáját hordozza, kiemelt szerepet szán a "népszolgálatban" elkötelezett értelmiségnek, a múltbeli bûnökért történô vezeklés imperatívuszával pedig a szenvedés mint érték kultuszát segíti érvényre jutni. Makkai transzszilvanizmusát ekkor a hiteles keresztényi önfeláldozás és Istenbe vetett jó reménység szelleme hatja át.

Ha azonban közelebbrôl megvizsgáljuk a Magunk revíziója szerzôjének gondolatmenetét, felfedezhetünk néhány olyan sajátosságot, amely Erdélyben akkoriban egyedül Makkai transzszilvanizmusára jellemzô (késôbb az Erdélyi Fiatalok mozgalma eleveníti ezt fel.) Ezek közül a kritikai szellem, a rendkívül magasra emelt erkölcsi mérce és az egyetemesség igénye látszik számomra ma is idôszerûnek, a legfontosabbnak.

A kritikai szellemet mindenekelôtt a nemzettudat és a történelemszemlélet vonatkozásában kívánja érvényesíteni. "A tények megkövetelik — írja —, hogy a romantikus, szentimentális, kiritkátlan és naiv nemzet- és történelemszemléletet bátran és következetesen változtassuk át kritikai szemléletté. Egy nemzetet szétzúzó világtörténeti katasztrófának mindenesetre voltak a kicsi nemzeten kívül fekvô, tôle független, nagy világokai is; mégis az a helyes és mégis az a parancs, hogy a katasztrófát úgy fogadjuk, mint belsô okok, életellenes bûnök rettentô következményét. Mert esetleges, véletlen, külsô szerencsétlenségnek tartva, csak a magunk igazának melldöngetésénél maradunk, és változatlanul belekövülünk a régi bûnökbe" (elsô kiadás, 1931. 30—31.). Makkai következésképpen a keresztényi lelkiismeretvizsgálat és alázat oly szigorú követelményét állítja fel a kisebbségi magyarság számára, amelyet elfogadni a kortársak részérôl korántsem tûnhetett kényelmesnek és kívánatosnak. A különbség talán az, hogy a mai, sokkal türelmetlenebb utókor magyarjaihoz képest a harmincas évek erdélyi értelmisége megszívlelni látszott a püspök intelmeit.

Vitatható ugyan, hogy Makkai itt minden múltbéli hibáért egyfajta kollektív bûnrészesség jegyében követel "közös" bûnbánatot, de a lényeg az, hogy a belsô okokhoz kritikusan viszonyulva hirdeti meg az önrevízió szükségességét. S mennyire idôszerû ez az imperatívusz is! Ez az, ami miatt számomra Makkai a másként gondolkodó erdélyi értelmiség modelljét testesíti meg. Azokkal a hibákkal és bûnökkel ugyanis, amelyeket a magyar múltból megnevez, gyakorlatileg nemigen néztek szembe sem a kortársai, sem mai utókorának felelôs személyiségei.

Némiképpen árnyalja mondanivalóját, hogy a folytatásban a nemzetvezetô úri rétegnek tulajdonítja azt a "szellemi törpeséget", amely folytonosan gátolja abban, hogy a szellemi rugalmasság, fogékonyság, befogadóképesség és az egyetemességre törekvés útjára lépjen. Ezt a mozzanatát a gondolatmenetnek figyelemre méltónak tekintem azért is, mert távozása után a Nem lehetben majd a "törpeség átka" is a püspök kivándorlását indokló érvként szerepel.

Ami számomra — tanárként — a legfontosabb, az az, hogy a belsô okokkal történô szembenézés imperatívuszát Makkai a kisebbség számára kulcsfontosságú oktatásügy területén is szükségesnek tartja. Nem tagadja, hogy vannak tôlünk független külsô nehézségek: "Tizenkét év alatt volt módunk megtapasztalni, hogy a kisebbségi nevelés és iskolaügy elé miféle rettentô korlátok, bilincsek, gátak emelkednek, s hogy mennyiféle, szinte fel sem sorolható nehézsége állott elô annak, hogy a magyar szülô gyermekét a saját iskolájában, a saját maga által jónak tartott szellemben neveltethesse." (86.) Ám amellett, hogy lankadatlanul küzdünk jogainkért, "senkinek sem szabad megállnia azon, hogy csak olyan bajok vannak, amelyek tôlünk függetlenek, és amelyekrôl mi nem tehetünk, s ha ezek megszûnnének, nevelésünk és iskoláink minden problémája el volna igazítva. Ebben a felfogásban fenyeget minket az a nagy veszedelem, hogy ifjú nemzedékünk testi és lelki minôségéért, szelleméért, törekvéseiért a teljes felelôsséget a tôlünk független külsô körülményekre toljuk át." (87.)

Az oktatás és nevelés ügyében ezért a legradikálisabb önrevízióra szólítja fel az egész kisebbséget: "Az a kötelességem, hogy figyelmeztessem az erdélyi magyarságot: a gyermekeiért, a jövendôjéért, bármiféle iskolarendszer, bármiféle külsô nehézségek dacára is, egyedül ô maga viseli a felelôsséget a saját lelkiismerete, a történelem és Isten elôtt." (87.)

Makkai tisztában volt azzal, hogy kortársai közt sokan lehetnek, akik kétségbe vonják a minôségi követelmények tiszteletben tartását és a szigorú önrevízió szükségességét mindaddig, amíg a külsô körülményeket, a nemzeti elnyomás tényét nem lehet megváltoztatni, megszüntetni. Hozzájuk képest Makkai azok közé a másként gondolkodó kevesek közé tartozik — és ilyen volt Márton Áron is, majd Venczel József is —, akik a jogokért folytatott küzdelem mellett halszthatatlanul fontos feladatnak tartják azoknak a belsô reformoknak a végrehajtását is, amelyek valóban csak tôlünk függenek. Érdemes idézni gondolatmenetének ezt a szakaszát is: "Vannak, akik sokféle elodázó kifogást emelnek ez ellen a revízió ellen. Akik azt mondják, hogy a mai keretek, a mai rendszer, a mai nehézségek mellett nem lehet erre gondolni, ezt megvalósítani. Továbbá, hogy mit is akarunk addig belsô kérdésekrôl beszélni, amíg a külsô lehetôségek hiányzanak? Majd, hogy ráérünk akkor is megvitatni e belsô kérdéseket, ha a lehetôségek teljessége megadatott a külsô világban." (88.)

Mintha csak mai kortársaimat hallanám, akik a magyar nyelven folyó oktatás jogi-politikai korlátai mellett bagatellizálják azokat a tartalmi-minôségi szempontokat, amelyeknek érvényre juttatása valóban tôlünk, és csak tôlünk, nevelôktôl függ. Ezeket az ellenvetéseket Makkai a következôképpen utasítja el: "ezek a vélekedések tévesek és veszedelmesek. Kettôs fronton kell harcolnunk, ez az igazság. Nem szûnhetünk meg küzdeni a jogainkért a külsô fronton: ez természetes. De egy pillanatig sem szabad halogatnunk a belsô probléma megoldását sem. Nagyon is lehetséges, hogy ez a halogatás még a teljességükben megnyert külsô lehetôségeket is hiábavalókká tenné számunkra. Kétségtelen, hogy bármely külsô körülmények közt is lehetséges munkálni a belsô revíziót is: éppen az a soha fel nem adható reménység, hogy egyszer mégis csak szabaddá válik számunkra a nevelés külsô útja, kell hogy folytonosan ösztönözzön a nevelés belsô reformjának megvalósítására. Elô kell készülnünk lelkileg a jobb lehetôségekre, mert egyébként azok méltatlanul találnának bennünket" (88—89).

A püspök meggyôzôdése — és ezt hat évtized távolából is eszméltetô igénynek tartom — hogy mi, nevelôk, csak úgy leszünk képesek megfelelni a hivatásunknak, ha önmagunkban is helyreállítjuk azt az értékrendet, amelyet az ifjúság lelkében ki akarunk alakítani, s ha feladatunk — a nevelés — gyakorlatában nem pusztán tekintélyünkre, hanem az ifjúság iránti szeretetre alapozunk. Csak üdvözölni és alázattal elfogadni tudom azt a mércét, amit Makkai állított elénk: "Tudjuk-e mi úgy szeretni az ifjúságunkat, hogy érettük gyûlölni tudjuk a saját bûneinket, és az ô életükért magunk is megújuljunk? Ez a mi nevelésünk revíziójának titka" (97).

Ha szabad hozzátennem egy személyes adalékot: harmincéves tanári munkásságom alatt mindig ezt vallottam, ezért tudok Makkai véleményével tökéletesen azonosulni. S ha eddig nem sikerült megalósítanunk ezt az imperatívuszt, bárcsak az ô feltámasztott tekintélyének kisugárzása segítene ezután bennünket abban, amire eddig képtelenek voltunk!

Kolozsvár, 1999. január 28.