A Korunk és mostanában sok más fórum kérdései mind-mind azt sugallják, sôt állítják, hogy az értelmiség válságban van. Így igaz.

Úgy igaz, hogy a válság soha nem csôdállapot, hanem éppenséggel termékeny zavar, a változásnak nemcsak az okát, indokát és igényét foglalja magában, hanem annak már-már a szinonimája. Mi viszont megszoktuk a stabilitást, a diktatúrák látszólagos állandóságában osztottuk ki és azok erkölcse szerint cinkeltük is a lapokat. Nem véletlen, hogy az értelmiség energiájának jó része önnön (miben)létének és szerepének meghatározásában merült ki. Mifelénk — és fôként a kisebbségek körében — így szûkülhetett le ez a kategória maga a röviden, de pontatlanul humánnak nevezett értelmiségre, azon belül is az anyanyelvet ôrzô írókra. Miközben még az is kétséges, hogy a mûvész értelmiségi-e.

A mostani baj ott kezdôdött (talán), hogy ama "régi rendszerben" (és minálunk mindig létezik egy régi rendszer) az értelmiségi lét maga ellenzékiségnek látszott, még ha nem is volt afféle. Politikai tekintetben mindenesetre annak minôsítették a hatalmak és megszenvedôik egyaránt; igazában többnyire passzív ellenállást jelentett, még ha úgy fogalmazódott is a kíméletes hitvallása: "tartsuk meg magunkat a jövô számára". Ez eddig a rendszer "baja", mely ilyesmire, szerepjátszásra kényszerít, és nem annyira az értelmiségé.

Ennek a szerepével együtt azonban rögzült a magamegtartó, önigazoló magatartása, mintegy belesajtolta az elnyomás, majd az ilyen-olyan "változás" után alkalmatlannak bizonyult vagy legalábbis ilyennek látszott. Az értelmiség reflexszerûen ellenkezett, ellenállt volna (ezt most ráadásul kockázat nélkül is megtehette!) — ezzel azonban azt a gyanút kelti, hogy visszasírja ama régit, és még az "újat akaró" önmeghatározása is kétségessé válik. És viszont: ebben a térségben ama régi rend ellenzékeként "automatikusan" az új mellé állt teljes mellszélességgel, a kritikáját jobb, nyugalmasabb idôre tartogatva, csak hogy ne zavarja a változást, ha már nem irányíthatja. Harmadik út mintha nem létezne. Pedig az lenne, lehetne a sajátja.

A népképviselet csôdje (lehetetlensége) az új helyzetben mintha a régi szerepet is kompromittálta volna: utólag; és ez a jobbakban lelkifurdalást, noha nem önvizsgálatot váltott ki. Miközben, meglehet, új szereposztás érvényesült csupán: a képviselôket választották, és politikusnak keresztelték. Az értelmiség megsértôdött a térvesztés miatt, fôként hogy régi ellenállói érdemeit sem méltányolták eléggé. Ugyanakkor "piacképes" sem volt a ki sem alakult piacon. Alkalmazkodni hozzá se nem akart, se nem bírt. Belemerevedett némileg a régi szerepbe, pózba. Út menti szobrokkal teli a közép-európai flaszter és liget. A baj gyökere persze ott ágazik-bogazik a hazai televényben, ahol jobb (más) híján az értelmiségre néma megbízással honatyai, képviseleti — uram bocsá' politikai — szerepet ruházott a köz, majd saját, ellentmondásosan sokféle akaratát, célját kérte számon rajta. (Nem jelentés nélkül való, hogy mifelénk gyakran szólítják "apónak", "bácsinak" az írók kedveltebbjeit, amolyan honatyásan.) A "köz" viszont maga is megsértôdött, ha nem kedve szerint képviselte egy-egy eredendôen magányos mûvésze, tudósa. Hát még ha nem képviselte!

Ha szakmáját, hivatását nézzük, az "értelmiség árulásáról" beszélni ugyanakkor azért hiábavaló, mivel az értelmiség mindig is árulásban, azzal együtt beismerésben volt. Az még hagyján, hogy az elsô generációs az ôstermelô szüleit, a felmenôit "árulta el", amikor éppen azok szándéka szerint és pénzén "úr" lett belôle; mert aztán "elárulta" folyvást a szellemi elôdeit is, amikor az új állapotokhoz, feladatokhoz igazodtában megreformálta vagy megtagadta az eszméiket, mi több, tiszte szerint saját elgondolásait is elvetette-elárulta, ha más eredményre jutott kutatásai közben. Ez az árulás az értelmiség természetes állapota. Egyedül az eredményei igazolhatják. (Mostanában, látható eredmény híján, csupán az "áruló", az újító indulata, szerepe látszik, és készteti bûntudatra. A bûntudatnál pedig nincs bénítóbb semmi, annál már a kudarc is többre sarkall.)

Az "árulás" mindig is erkölcsi megítélés alá esik. Manapság viszont politikailag ítélik meg, aminek a haszonelvûséghez lehet köze ugyan, de az erkölcshöz vajmi kevés. Az értelmiség addig-addig vállalta és terjesztette önmagáról a politikai töltetû hiedelmet, miszerint képviselni és irányt mutatni hivatott, hogy megbántódik, amikor felelôsségre vonják érte éppen azok, akikkel ezt elhitette-fogadtatta. Dolga pedig éppen az erkölcsnek a visszaállítása — vagy hatalom híján legalább a sugallása — lenne a politikában, a képviseletben. Ehhez, helyzetére és hivatására tekintettel paradox módon: éppenséggel ki kellene vonulnia a politikából, fölébe kellene kerekednie. Bizony a példájával, nem a személyével. (Nagyon magyaros ám felénk a módi, hogy teszem azt a költôk életrajza már-már a mûveikkel ér fel, maga is mûalkotás, a lakcímük éppoly fontos lehet, mint a stílusuk. Nagyobb — és persze többségi — népek jelentôs mûvészei, lám, gyakran "határokon túl" alkottak mûveket népük eszejárása szerint, és sem ôk, sem közönségük nem bajlódott hovatartozásukkal.)

(Magamat itt zárójelbe teszem, hiszen nem mértem könyveimet sem nagyokéhoz, sem kicsikéhez, példaként említem csupán.)

1984 tavasza óta Magyarországon élek. A Makkai meghirdette- megszenvedte "nem lehet" életrajzomba vág tehát. Elköltözni mégsem a kisebbségi sors méltatlansága és lehetetlensége késztetett, én ugyanis nem ilyen elvi minôsítésekben éltem meg szülôhelyi létemet. Azt adott, velem született valóságnak tartottam [igaz, hogy nem fogadtam el], azon belül éreztem áldásnak vagy sorscsapásnak, de leginkább egyszerre a kettônek. Ha zavart vagy felháborított benne valami, az volt, hogy "nem rajtam múlik", nem én alakítom az életemet. [Egybeesik ez az értelmiséget általában mozgató, kínzó indulatokkal — is.]

A "nem lehet" gyötrelmét mindannyian éreztük. És ma már, ha idejét nem múlta is, fölösleges a kérdés: miképpen lehetett volna másként? Másként lehetett volna? Hiszen — emlékezzünk csak! — az erdélyi magyar értelmiség hangadói is egyetlen és egyedül üdvözítô elvet, túlélési módot [még stílust is!] kértek számon a többieken, akik legalább a szólásmód megválasztásában igyekeztek szabadok lenni. A kifelé, a többség irányába mutatott értelmiségi szolidaritásnak óhatatlanul fel kellett bomolnia, ereje a megtartáshoz is kevésnek bizonyult. Hogy aztán ki kit minôsített árulónak, és milyen okon, jogon — azt födje a megbocsájtás homálya.

A kérdés — számomra is — az volt: maradjak-e a helyemen némán, a szólásnak nemcsak a szabadsága, hanem az esélye nélkül? Más szóval: érték-e önmagában a "helytállás", hogyha a tényén kívül haszna nincs? Maradásommal vélhetôleg csak a szótlan statisztikát és némely népmentôk önérzetét gyarapítom, távozásommal viszont legalább az [ellen]érveiket. Bevallom azonban, hogy nem voltak ilyen fennkölt, másokat önvizsgálatra serkentô meggondolásaim; ez utólagos tanulság csupán. Nem elvi okokból hagytam el a szülôföldemet, hanem az engem és családomat ért "hivatali" zaklatások miatt. Sokan választottuk ezt az utat, ezért érdemes felemlíteni. Akkor pedig a számokhoz képest is fellengôs az ítélet, hogy "akik elmentek közülünk, nem is voltak közénk valók". Ez bizony, sok egyéb mellett értelmiségellenes álláspont: azt feltételezi, sôt tételezi, hogy egyformák vagyunk s leszünk, sôt igazodni fogunk mindahányan, de valakinek közülünk kezében a mintamérték, és gondolkodásban földrajzilag attól eltérni vétek. Mi több, a kisebbségi létnek olyan értéket tulajdonít, amely mintegy szentesíti a helyzetét...

A zaklató emlékezetû Páskándi Géza emlékét idézem fel jobb példaként. Romániai léte, mûve, az "abszurdoidja" a bezártság, vagyis a zsarnokság elleni lázadás volt leginkább, esztétikai és erkölcsi tanulságait tekintve egyaránt. És egyként kivívta a hatalom és a pályatársak egy részének rosszallását. Szerencsénk, hogy ebbôl nem a kézenfekvô baljós következtetést vonta le a pályatársi ízlés terrorjáról. Magyarországon aztán, ahol szabadon mûvelhette volna az "abszurdoidját", Páskándi a nemzeti érzés és a kisebbségi panasz megszólaltatója lett — és itt csóválták a fejüket az ítészek, hatalmasok. Ellenkezés, ellenállás az egész életmûve, mindkét szakaszában. Páskándi Géza igazi értelmiségi, ugyanakkor igazi író volt. Próbálják is elfelejteni, ha már nem fér a fekete-fehér skatulyába. Én büszke vagyok rá, és hogy ugyanazon a határon túlról származom...

Kisebbségi helyzetben (sorban, sorsban) az értelmiség sokszorosan kisebbségi ám: nemzetileg, nemzetén belül még számbelileg, a státusa szerint és többnyire anyagilag is. Eközben teljes értékûnek kell(ene) lennie, célja éppen a többségivé válás. Nem csak reménye szerint, hogy egyszer majd mindenki értelmiségi, azaz "kimûvelt emberfô" lesz, aki él és mozog; ezért is beszél — bár egyre ritkábban — a szellem köztársaságáról, miközben ma helyileg vezéreket, királyokat, "apókat" és "bácsikat" nevez ki, koszorúz.

Ezzel együtt, láthatólag nem tudjuk, ki-mi az értelmiségi mifelénk, és hogy mitôl az, amirôl nem tudjuk, micsoda. (Egy derék falusi tanító értelmiségi szerepet tölthet be a maga közösségében, nem úgy az akadémiai közgyûlésen; ráadásul odáig jutottunk, már a politikust is képesek vagyunk értelmiséginek tartani...) Úgy látszik, nem feltétlenül az iskolázottságon múlik a minôsítés. Hanem bizonyosan a szerepen. Ez a bizonyos szerep viszont a sûrûsödô változások közepette egyre kétségesebbnek tetszik. Ezt a logikát folytatva: nincs is értelmiségünk, csupán értelmiségi szerepek vannak, azok viszont lehetetlenek.

Az értelmiségi lét eszerint és mindenképpen: önellentmondás. Talán ez a lényege. Ezzel a belsô, alkotásra is késztethetô ellentmondással kell megbirkóznia az értelmiségnek, és éppen ez vonja el ereje jó részét az alkotástól. Az efféle önvizsgálathoz, önmeghatározáshoz viszont kedvezôtlen, alkalmatlan az alkalom. A politikai, gazdasági környezet mostohaságán kívül már csak azért is, mert túl sok ráruházott vagy önként vállalt szerepet visz az értelmiség, semhogy a nyilvánosság elôtt megvallhatná a kételyeit, kiábrándítva vélt megbízóit, amikor azoknak legnagyobb szükségük lenne a változásba vetett bizalomra.

A kétségesség, a bizonytalanság, ha másban nem, az egyes csoportok szétválásában megnyilatkozik: az egyik ilyen, a másik olyan feladatot vállal (leginkább az ellentétes csoport bírálatát, kiközösítését), és határt vonva maga köré a létét és mibenlétét igyekszik igazolni. Az egyetemesség igénye hiányzik napjaink értelmiségijébôl, annál inkább, minél "elitebb" az. Mentsége erre ezer is akad: a szakosodás, a helyi szolgálat kényszere vagy éppenséggel a globalizáció, egyebek. Pozitív nézetbôl mindez úgy is értékelhetô, hogy belsô küzdelmeivel önmagához próbál visszatalálni az értelmiség, feladva alkalmi szerepeit. Sokak számára azért alkalmas terep a "globalizáció", mert nemcsak egy vágy, a világegyetemesség betöltését teheti lehetôvé, hanem mentségként is szolgálhat a (mindig) helyi ügyekbôl való kivonulásra.

A mi értelmiségünk e kettô között tétovázik, tépelôdik. Alternatívát kínálni viszont láthatólag önmagának sem képes, miközben a dolga az lenne talán, hogy a társadalom, a "világ" számára fedezzen fel, dolgozzon ki lehetséges utakat-módokat. A "kimûvelt emberfô", a kritikus elme s egyéb jellemzôk közül jellemzô módon hiányzik az alkotó. Akár a saját szerepét megalkotó.

Baj, baj, sugallja, állítja a kérdés.

Bizony, lettek itt a térségben íróból, orvosból terrorista népvezérek, és lettek hebefrén ápoltak is. Láttunk hordón ágáló és menedzserré vedlett költôt, sokakból lett tisztviselô vagy vallási megszállott. Kibôl az íráshoz, tanításhoz szükséges alkotóösztön, kibôl a nemzeti hevület csinált pártkatonát, illetve holdkórost, más kitörési utat találva, mint a természetes. Magányos lett mégis a legtöbb. Hallgatóságával együtt talaját veszítette. Ideje volna egy tévhitétôl is szabadulnia: hogy hallgatóságát érdekli az ô nyavalyája.

Úgy látszik utólag, értelmiségiként még arra is felkészületlenek voltunk, amire vágytunk, még azt a változást sem értjük következményeivel, amelyet mi kezdeményeztünk. Ebbôl az önhitt letargiából kellene felímedni, kiemelkedni. Feltehetôleg újra kellene kezdeni. Magát az értelmiségi létet. Ahhoz elôbb meg kellene keresni azokat, akikrôl szól a terv, a szó, s nem csak azokat, akiknek szól. A mérnök tervezzen házat, hidat, az orvos gyógyítson, az író írjon. Ha jól teszik a dolgukat, majd odafigyel rájuk beteg is, olvasó is.

Akkor majd az értelmiséget sem a negatív jellemzôivel tudjuk meghatározni legkönnyebben, és fentebbi vágyam, jövendôlésem sem hangzik olyan romantikusan, mint emitt.

Budapest, 1998. december 13.