1. Még arra a kérdésre sem találtuk meg a választ, hogy mi történt vele elôtte! S amíg ezt az elhallgatott és/vagy megkerült fél évszázadot — bôvítve: esetleg Trianontól mostanáig — fel nem tártuk (feltárható-e egyáltalán ebben a kaotikus nemzeti szétszórtságban?), addig véleményem szerint az 1989 utáni idôszakaszról sem tudunk kellô biztonsággal helyes és elfogadható választ (válaszokat) megfogalmazni. Ugyanis nem térhetünk ki — nincs hozzá jogunk! — az elôl a történelmi tény elôl, hogy a jelenlegi helyzet vagy állapot egy korábbi történelmi-politikai-ideológiai korszak szerves — vagy szervetlen? — következménye. Hogyan kezelhetô ez? Kezelhetô-e egyáltalán?! Milyen tények, dokumentumok, emberi-érzelmi magatartásformák alapján készíthetô el ennek egyenlege?

Ha a csehszlovákiai (szlovákiai) magyar értelmiség magatartásának megítélésében nem ismerjük vagy nem vonjuk be az 1918—38 közötti realitásokat, ha nem ismerjük az 1945—48 közötti teljes jogfosztottságot — lakosságcsere, deportálás, reszlovakizáció, az anyanyelvi oktatás teljes hiánya stb. —, egyáltalán a benesi nemzetállam eszmekólikáját s annak magyar- és németellenes retorzióit és terrorhadjáratát, akkor a "magunk revíziójá"-nak csehszlovákiai képét csak nagy fehér foltok jelenítik meg ama képzeletbeli történelmi tablón. Így a "magunk revíziójának" itteni változata teljesen mást jelent(het), mint például Romániában. Tisztában kell lennünk ugyanis azzal a "csekélységgel", hogy 1945—48 között a csehszlovákiai magyarság gyakorlatilag értelmiség nélküli népcsoporttá vált. A szovjet birodalmon kívül nálunk volt a legnagyobb Gulag Pozsony és Ágcsernyô között, közel egymillió jogfosztott, háborús bûnössé nyilvánított magyarral. De mindez ma már közismert — valóban közismert? — tény. Ugyanakkor azt is illik megemlíteni, hogy a több mint egymilliós magyar népességet 1950-re 350 ezerre apasztották. A kétharmados népességvesztés megközelítôen ugyanilyan birtokvesztéssel járt együtt. A két adat közötti összefüggés nem csupán geopolitikai és gazdaságpolitikai, de egyértelmûen átnyúlik a felépítményi, tehát a közmûvelôdési-kulturális szférába is.

Ha egy népcsoport elveszíti értelmiségét, ha javaiból erôszakkal kiforgatják, ha megszûnik az anyanyelvi oktatás, ha a meglévô hatalom fô célja e népcsoport fizikai megsemmisítése, akkor csupán az önvédelem reflexei mûködnek benne. Értelmiségi vezetés nélkül nincs irány és cél, amely felé elindulhatna. A benesi dekrétumok nyomán ez a helyzet állt be, amikor Európában utoljára mûködött legálisan — állami programként —, a rabszolgakereskedelem. (A zlini vasútállomáson a magyar családokat egy pár virsliért árulták a cseh gazdák egymás között.)

Az ilyen történelmi élmények után az a nemzedék, amely mindezt egyedeiben és közösségében megélte és elszenvedte, 1948 után — ekkor kaptuk vissza állampolgári jogainkat — olyan társadalmi vákuumba került, amelybôl több mint egy évtized erôfeszítései árán sikerült csak kijutnia. Ami létezésünk bizonyítására az akkori hatalom számára elfogadható érv volt, azt az elsô csehszlovák köztársaság magyar értelmiségének baloldalisága adta. (Pl. a Sarlós mozgalom.) Ez volt az egyetlen hivatkozási alap az akkor induló — majdani — csehszlovákiai magyar értelmiségiek számára. Hozzávetôlegesen ez a harmincas korosztályt jelenti, amely 1950-tôl újjáteremtette a csehszlovákiai magyar intézményrendszert (iskolák, lapok, kiadók, színházak, Csemadok stb.). Ez a nemzedék hozta létre a "harmadvirágzás" (Fábry) irodalmát; ez a nemzedék vállalta 1968—69-et s törvényszerûen az 1989-es rendszerváltás kockázatát is, azzal együtt, hogy létrehozta azokat a mozgalmakat és pártokat, amelyek ma is jelen vannak Szlovákia politikai életében. Ezzel együtt az is tény, hogy ez a nemzedék lassan kiöregszik és a társadalmi és politikai mozgás perifériájára sodródik, s egy fiatalabb, a korábbi évtizedek terhétôl mentes nemzedék veszi át tôle a vezetô szerepet.

Ezért nem beszélnék "önmeghasonulásról", inkább azt mondanám, hogy ez a nemzedék teljesítette azt a feladatot, amely a huszadik század történelmi kihívásai közepette egyáltalán teljesíthetô volt.

Ebbôl következik, hogy én a "magunk revízióját" mint kollektív processzust a legnagyobb óvatossággal kezelném. Mégpedig azért, mert azt a történelmet és társadalmat, amelyet e század kiosztott számunkra, mások irányították, nem mi, s tették olyanná, amilyen volt. Így a mi "revíziónk" lehet ugyan gesztus, de csak akkor válhat példaértékûvé, ha elôbb megtörténik a "másik oldal" tisztességes önrevíziója. Amíg ez el nem következik, ismételten csak önmagunkat alázzuk meg, s az égvilágon nem tisztázódik semmi.

2. A kérdés nagyon sokágú, hiszen komoly gazdasági és egyéb eltérések vannak az említett magyar régiók között. Ez az egyik ág. A másik az, hogy különböznek a gondok a humán és a reálértelmiség viszonylatában is. Errôl csak annyit jegyeznék meg, hogy az elôbbi magyarságtudata szilárdabb, hiszen hivatását — pedagógus, újságíró, színész — az anyanyelvén mûveli, míg a reálértelmiségünk magas hányadánál mindez nem biztos, hogy alapvetôen fontos kérdés. Egyébként is szakmáját az állam nyelvén — szlovákul — mûveli, s annak magyar terminológiáját nem is ismeri; a kivétel itt is a szabályt erôsíti. Anyagi helyzete — zömmel — átlag feletti. S ez a tény nem elhanyagolható a helyzet megítélésekor. Csak figyelemfelkeltés végett: Szlovákiából az elmúlt 20—30 évben alig páran települtek át Magyarországra, míg a többi említett magyar régióból tízezres tömegek — elsôsorban értelmiségiek — hagyták el szülôföldjüket. Esetünkben nem arról van szó, mintha emberi és nemzetiségi jogaink ma Szlovákiában ideálisak volnának, hiszen a Meciar-kormányzat még azt is elvette, ami korábban megvolt. Tapasztalataim szerint az elmenés vagy maradás kérdésében az anyagi biztonság — vagy bizonytalanság — a döntô. Szóba jöhet egyéb ok is, de nem ez a jellemzô.

Szlovákiában — egyelôre — az értelmiség sorai között az elsôdleges gondot nem az anyagiak jelentik, hanem egyféle semlegesítôdés, amely elsôsorban reálértelmiségünket érinti. Azzal együtt, hogy ez a szemlélet bármikor átcsúszhat a közönyös zónába, aminek következménye, hogy ez a réteg nyelvi és nemzeti(ségi) hovatartozását hamarabb adja fel, vagy veszíti el. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem reményekre feljogosító jövôtávlat, de jobb, ha a realitásokat realitásként kezeljük, így esetleg nem érhetnek késôbb nagyobb csalódások.

3. Nem kétlem, hogy a részletek is fontosak, ha a holnapról van szó, ám úgy vélem, e részletek az egészen belül jelenthetnek csak valamit. Mert ha az egész megmarad, akkor azon belül a részek is mûködnek majd. Fordítva mindez értelmetlen és érvénytelen. Ennek tükrében, azt hiszem, eléggé rosszul áll a szénánk. Ha emlékezetem nem csal, József Attila még csak két és fél milliárd embert említ; jelenleg úgy hatmilliárdan vagyunk, s az ENSZ demográfiai elôrejelzése szerint 2050 táján kb. tizenkét milliárdan lesznek glóbuszunkon emberek... Ha azt is hozzáadom ehhez, amit századunk emberisége — a mai dicsô civilizáció — visszahozhatatlanul elpusztított, akkor az alapkérdés nem az, hogy egy nemzet vagy egy kisebbség értelmisége miként építkezhet, hanem, hogy lesz-e iható víz, lesz-e elegendô élelem, esetleg tiszta levegô...

Nem pesszimista, hanem realista vagyok, amikor azt mondom, hogy az emberiség biológiai tartalékai kimerültek, hogy az emberiség elfáradt, és nincs semmi esélye a megújulásra. Hogy a teljes csôd száz vagy kétszáz év múlva következik be, az a mindenségidô teljességében elhanyagolható kicsiség...

Azt is jól tudom, hogy az efféle gondolatok nem valami fölemelôek, de nem tehetünk úgy, mint ha nem lennének, hiszen tudatunk legmélyén ezek munkálnak. Feltehetôen a "magunk revíziója" is ennek a mélyben meglévô ingernek az alapján vetôdött a felszínre. De miért csak az értelmiséget érinti?! Hiszen nem ez a többség!

Ami pedig a magatartásmodellt (modelleket) illeti, az a fô gond, hogy mindkét nagy filozófiai áramlat, amely eddig meghatározó erôvel bírt, az ezredvégre megbukott. Sem az idea, sem a matéria követôi nem tudnak új jövôképet adni az emberiségnek. Azt hiszem, a teljes elbizonytalanodás stádiumába kerültünk; volt egyszer egy követhetô értékrend, de az elveszett, s nincs helyette semmi, ami ma használható volna. Ismerjük be férfiasan, hogy elveszett az a négy hagyományos támasz — Alfred Alvarez után szabadon —, amelyre minden korábbi nemzedék számíthatott: a vallás, a politika, a nemzeti kultúrhagyomány és az értelem.

Ennek ellenére egyáltalán nem tiltakoznék az ellen, ha például egy önálló magyar felsôoktatási intézményünk lenne, ahol a majdani szlovákiai magyar értelmiség nálunknál méltóbb és kedvezôbb körülmények között készülhetne fel mindarra, amire igazán felkészülni soha nem lehet...