Hogy mi történt a romániai magyar értelmiséggel?

A válaszhoz vezetô töprengést, azt hiszem, valamivel régebbrôl, legalább a Ceausescu-diktatúra utolsó évtizedébôl kell kezdenünk. Abból az idôbôl, amikor a "védekezô kollektivitás" egyre esélytelenebbül állt szemben a Hatalom egyre agresszívabb kisebbségi értelmiségellenes politikájával, amikor évrôl évre fogyatkozott az egyetemekre és fôiskolákra bejutó magyar hallgatók száma, akiknek pedig sikerült az egyetemet elvégezniük, azokra (egy idô után már szinte kizárólag) a Kárpátokon túlra való kihelyezés várt. A "szolidaritás" — néhány egyetemi tanár és különbözô állami és pártpozícióban lévô bátor ember kétségbeesett és eredménytelen kiállásán túl — legfeljebb érzelmiekben nyilvánult meg; a magyar értelmiség akkori módszeres szétszórásának, anyanyelvi közösségétôl való elszakításának, a még Kárpátokon belül maradottak munkahelyi háttérbe (vagy ki-)szorításának politikájával szemben kinek-kinek egyénileg kellett megvívnia a maga harcát; tudjuk: a siker vajmi kevés reményével.

Ez volt az az idôszak és a legfôbb tényezô, amikor (és amiért) elindult a romániai magyar értelmiség (fôleg a fiatal nemzedékek) exodusa. A védekezô közösségben, amely inkább érezte, mint tudta, milyen veszteség éri, ekkor fogalmazódott meg elôször az "árulás" vádja a távozókkal szemben. Holott valójában a "védekezô kollektivitás" egy bizonyosfajta reakciójával álltunk szemben, egyikével a kilátástalan helyzetbôl való kitörési kísérleteknek. Hogy a mindenáron való helybenmaradás az esetek sokaságában családi közösségek felbomlásával (vagy létre sem jöttével) vagy a többségi nemzettestbe való beolvadással járt, arra mindnyájan tudunk személyesen hozzánk közel álló példákat.

Kétségtelen, hogy ez a helyzet elsôsorban az akkori fiatal nemzedékeket fenyegette — áttételesen a romániai magyar értelmiség jövôjét.

Egyedi esetekkel — egyedi esetek sokaságával — álltunk szemben, majd fokozatosan egy tömegpszichózissal, amely a már (vagy még) biztos egzisztenciájú magyar értelmiségi rétegeket is hatalmába kerítette.

Csak éreztük — igen sokan családon belüli traumaként éltük meg — ezt a folyamatot: pontos adataink ma sincsenek róla. Hogy mit jelentett ez az exodus a romániai magyarság egészére vonatkozóan, milyen következményekkel járt, azt csak akkor lehetne felmérni, ha valaki (társadalomkutató) az adatok birtokában elkészítené a mai romániai magyarság "korfáját", esetleg szakmák szerinti részletezéssel is. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen számbavételbôl számszerûen is kimutatható lenne, hogy az értelmiségi hivatásnak egy kisebbségi közösség megmaradása szempontjából létfontosságú területein milyen torzult életkori megoszlásban élünk, hogy a mai — a legtöbb vonatkozásban megnövekedett — társadalmi elvárásokhoz épp azok az életkori kategóriák hiányoznak, amelyekre a jelen (és a jövô !) feladatainak felvállalása hárulna.

(És ide érve, csak zárójelben, egy kitérô erejéig utalnék arra, hogy ez a szám még kisebb lenne, ha számításba vennôk, hogy a diktatúra évtizedei a fiatalabb nemzedékek szemében milyen mélységesen kompromittálták a közösségi elvárások jelszavait, hogy még ezen az alacsony számon belül is hányan vannak tulajdonképpen, akik az ilyenfajta elvárásokra pozítivan reagálnak.)

Napjainkra az "értelmiségi szerep" elsôsorban kor szerinti megoszlásban értékelôdött át — és nem a helyzet elônyére. A második világháború utáni 1945-ös újrakezdéskor a szellem munkásait számba véve, a Világosság címû kolozsvári napilap örömmel regisztrálta, hogy "még az öreg Kós Károly is" odaállt a fiatalok mellé. Akkor "az öreg" Kós Károly 62 éves volt, Venczel József és Jordáky Lajos 32, Nagy Géza 31 — ma viszont az élet minden területén (s nem csak a "közösségi feladatok" vállalásában) tömegével vannak jelen a 65—70 évesek, sôt olykor a 80-on túliak is.

A nyugdíjasból "alapkáder" lett. Ennek azonban vannak meggondolkoztató mellékhatásai is: az elöregedés a feladatokhoz való viszonyulásban. Kétségtelen, hogy az életkor elôrehaladásával a szakmák és tevékenységek minden területén jelentôs szakmai tudás és tapasztalat halmozódik fel. A korral azonban olyan szakmai beidegzôdések, a rutinnak olyan káros megnyilvánulásai is együtt járnak, ami össztársadalmi szinten egy egész közösség sorsát befolyásolhatja negatív irányban. A korban elôrehaladott ember hajlamos arra, hogy ne elôre, hanem vissza nézzen, hogy távlati megoldások helyett az adott egyensúlyi helyzet fenntartására összpontosítsa erejét és tudását. Holott egy társadalomnak elengedhetetlen szüksége van jövôbe tekintô, jövôt építô dinamizmusra, ami az emberbôl — ismerjük el — a nyugdíjkorhatáron túl többnyire hiányzik.

A világban bárhol törvény biztosítja a nyugdíjhoz való jogot, s nemcsak az öregek megbecsülése miatt, egy életen át végzett munkájuk iránti tiszteletbôl, hanem önvédelembôl is, azért, hogy elejét vegye a rutin, a meglévôt konzerválni akaró tehetetlenség eluralkodásának.

Az 1989-es fordulat után az akkor még cselekvôképes idôsebb nemzedéknek — az akkori 62 éveseknek — oda kellett állaniuk a cselekvés porondjára. De azóta közel egy évtized telt el, s a ma már 70-en túli nemzedék felváltása még mindig várat magára. Még mindig nincs olyan "káderpolitika", amely biztosítaná a mai harmincévesek számára az ôrségváltás szakmai feltételeit. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincsenek tehetséges, jól felkészült fiatalok — amit én nem látok: a mai húszon- és harmincévesek falanxa a romániai magyar értelmiségre való feladatok porondján.

Az értelmiségi szerep mai "átértékelôdésének" másik jelenségcsoportja magából a rendszerváltásból következett. A diktatúra idején az értelmiség (most csak a nemzeti megmaradás tudati szférájára, a humán értelmiségre gondolok) a "védekezô kollektivitásban" fontos helyett töltött be. Anyagilag, egzisztenciálisan a rendszerhez kötötten ugyan — hiszen megélhetését, mindennapi kenyerét a rendszer által fenntartott intézmények biztosították — sikerült megtalálnia azokat a cselekvési formákat, amelyekben a kisebbségi magyar közösség megmaradásához hozzájárulhatott. A diktatúra évtizedeire nemcsak az elnemzetietlenítô elnyomás, hanem a közösségi megmaradást szolgáló önkéntes "aktivisták" nagy száma, a megtartó kisközösségek sokasága és rendkívüli sokfélesége is jellemzô volt. Az értelmiségnek szerepe volt a megmaradásban, s ezt a szerepet — kivételek persze voltak! — tudatosan felvállalta. Ugyanakkor maga mögött érezhette a "védekezô kollektivitás" erkölcsi megbecsülését. Igen sokszor szerény volt ez a szerep, de a maga helyén fontos. S a "védekezô kollektivitásnak" szintén része volt ebben a szerepben: szerep volt közönségként jelen lenni (méghozzá százas nagyságrendben) mindenféle rendezvényeken, a szabadegyetemektôl kezdve az író-olvasó találkozókig; szerep volt hétrôl hétre leülni a román televízió magyar adásakor a képernyô elé (még emlékszünk arra az idôre, amikor közbotránkozás lett volna a magyar adás idején valami mást rendezni); szerep volt a könyvvásárlás, az elôfizetés a magyar lapokra. Minél jobban szûkítette a lehetôségeket a Hatalom, annál inkább érezni lehetett a közösség megbecsülését.

1989 decembere után ez a helyzet alapvetôen megváltozott. Az írott szó, az irodalom megszûnt minden magyar egzisztenciális megnyilvánulás katalizátorának lenni. Az átalakulással az egzisztencia és a cselekvés új területeinek egész sora nyílott meg a cselekvô energiáktól feszülô ember számára. Az energia kiszabadult korábban szigorúan behatárolt megnyilvánulási területérôl, szerteáradt, a humán értelmiség pedig egyszerre azon vette észre magát, hogy az érdeklôdés perifériájára került.

Hasonlítsuk csak össze a romániai magyar lapok 1989 elôtti és mai példányszámait, a színházaink nézôszámát, s akár a számok ismerete nélkül is érzékelhetjük azt a légüres teret, amelybe az "értelmiségi szerep" mai vállalói kerültek. A közönség számára, amelyik ma hiányzik a könyvbemutatókról, akár a messzirôl jött, híres írókkal való találkozás kivételes alkalmairól is (hogy a hazai szerzôk új könyvei iránti érdektelenségre ne utaljunk), mintha már nem volna érdekes az, amit ezek a fórumok kínálnak. Talán nem érzi annyira a nemzeti megmaradásban való fenyegetettségét? Talán elhódították ôt a média új lehetôségei, az, hogy ma már mindenütt, ahol kábeltévé van, legkevesebb három magyar nyelvû csatornán keresheti meg magának, reggel fél héttôl éjfél utánig, az igényének, ízlésének, mûveltségi szintjének legjobban megfelelô mûsort, ha akarja, a megfelelô kulturális, mûvészeti, tudományos vagy politikai tájékoztatást — s mindezt papucsban vagy akár ágyban, párnák közt, csak épp a távirányító gombját kell megnyomni?

Az értelmiséginek pedig, aki korábban csak kiadó vagy lapszerkesztô volt, s kiadója, lapja anyagi szükségleteit az állami költségvetés biztosította, most meg kell tanulnia, hogy a szellemi termelés is a piac függvénye, hogy fennmaradásának költségeit magának kell elôteremtenie (összekunyerálnia), s hogy a kultúrateremtés szellemi, alkotó értékû része elhanyagolható tétel a megteremtett szellemi érték közvetítésének anyagi feltételeire befektetendô energiához képest.

Aztán a lapja pénztelenségével és közönségvisszhangja elmaradásával vívódó vagy a szimbolikus honorárium miatt elkedvetlenedô alkotó számára ott vannak a megnyílt határokon túl kínálkozó lehetôségek. Nemcsak az anyagiak (bár maga az odaát fizetett honorárium sem megvetendô), hanem a lehetôség, hogy immár — annyi évtizedes elszigeteltség után — nem csupán a maga kisközösségéhez, hanem a magyar nemzeti közösség egészéhez szólhat. Igen ám, csakhogy "odaát" a legnevesebbek kivételével jószerével ismeretlen, miközben az összmagyar mezônyben megjelenve — az áruvá minôsült és a piac szabályai alá vetett könyv törvényszerû sorsa szerint — épp csak a maga kisközösségétôl szakad el, hiszen könyvei (ritka kivételektôl eltekintve) legfeljebb szimbolikus példányszámban jutnak vissza azokhoz, akiknek figyelme, érdeklôdése, szeretete pályája addigi szakaszaiban erôt, biztatást jelentett számára.

Egy kicsit beszûkültem az elôbbiekben az író-értelmiség problémakörébe. Pedig a jelenség általánosabb: a tanár, az orvos, a mûszaki értelmiségi, azt hiszem, ugyanúgy érzékeli, hogy miközben egyfelôl "megnyílt elôtte a világ", másfelôl az új helyzetben talán még súlyosabban szakad rá saját lehetôségei behatároltságának tudata. Most már tudja, hogy mi minden van még körülötte, csak éppen nem jut hozzá ahhoz (az esetek legnagyobb részében), ami mások számára természetes tartozéka egzisztenciájának. Vagy ha mindenáron hozzá akar jutni, hazát kell cserélnie. Ez a hiányérzet, ez a hátrányos helyzetûség adott esetben szintén lehet indítéka egy új exodusnak, vagy a helyben maradás kényszerûségében kiválthat meghasonlást, értelmiségi válságot.

Hogy mi a teendô?

Legelôször is az, amit annak idején a maga kora kisebbségi magyarsága számára Makkai Sándor is megfogalmazott: nézzünk szembe józanul, felelôsséggel, tárgyszerûen azzal a helyzettel, amiben vagyunk. A tényeket kell ismernünk. Azokra van elsôsorban szükségünk, s nem a "helytállásról", "az értelmiség árulásáról" szóló demagóg szövegelésekre.

Másodszor: a helyzet ismeretében — s azoknak a nemzedékeknek a perspektívájából, amelyek ma vagy holnap átveszik a jövô építését — ki kell dolgozni a problémák globális és egyénekre érvényes kezelésének módját. Értelmet kell adni azok életének, akik mindazok ellenére, amik vannak, az itthonmaradás mellett döntöttek.

Támogatni kell tehát minden eszközzel azokat a kisközösségeket, amelyeket — napjainkban is — az aprómunka megszállottjai teremtettek meg és éltetnek. A kisebbségi magyarságot ezek a kisközösségek segítenek megmaradni, mert ezek képesek csak az embert egyénileg megszólítani. Ma, amikor a politikában olyan nehéz — nemhogy látványos, de bármiféle érzékelhetô — eredményt elérni, ez a kisközösségi léptékû építkezés a legfontosabb politika, a nemzeti megmaradás kulcsa.

Harmadszor: át kell helyeznünk egész kisebbségi gondolkodásunk súlypontját az ifjúságra. A mi nemzedékünk jövôje egy csendes házsongárdi sír. De az övék nem lehet a kivándorlás vagy a beletörôdésbôl következô lassú beolvadás.

A jövô az ô kezükben van!

S az egész romániai magyarság jövôje olyan lesz, amilyenné ôk formálják!