Kedves Péter!

Nagy késéssel, év vége felé kikézbesített leveled kegyetlen próba elé állított. Annak ellenére, hogy egy, a Mentor kiadó felkérésére régebben, még a nyáron vállalt, Orbán Balázsról szóló íráson dolgoztam, rendezni kezdtem gondolataimat, hozzáláttam a feladathoz: a Korunk által feltett kérdések megválaszolásához. Úgy tûnt, nem is lesz baj, január közepén postázhatom nektek a küldeményt. Ámde közbejött valami. Január 8-án, az 1998-as Kriterion-koszorú átadása alkalmával megkaptam László Ferenctôl apja, László Dezsô Kolozsváron megjelent, A kisebbségi sors ajándéka címû könyvét. Elolvastam, és teljesen lebénultam. Ezeknek az 1929 és 1940 között keletkezett szövegeknek a közzététele után, úgy érzem, nem tudok érdemlegeset mondani sem mostani életünkrôl, sem távlatainkról. Ebben a könyvben benne van minden, amit megítélésem szerint egy mai erdélyi magyar értelmiséginek tudnia kell ahhoz, hogy ne csak vegetáljon, nemzeti tartalmait ne csak a történelemmel való elkeseredett perelésben élje ki, hanem cselekvô része legyen az annyiszor emlegetett változva-megmaradásnak. Programját — akárcsak Makkai püspöknek a Korunk-ankétra alkalmat adó, több lényeges kérdésben az övétôl eltérô meggyôzôdését — felhozni, kommentálni ugyan lehet, de azokhoz érdemlegesen hozzáadni, kétlem, hogy lehetséges. Vagy a történelem lustult el tájainkon, vagy mi csöktünk meg szellemiekben. S mivel erre a kérdésre válaszolni a jelen pillanatban nem tudok, márpedig ebben látnám az izgalmas témát, inkább hallgatok. De valóban: hogyan lehetséges, hogy hetven-hetvenöt évvel ezelôtt feltett kérdések ma ismerôsen csengenek, az akkor megfogalmazott ajánlatok, az abban az idôben helyesnek vélt kivezetô utak a tétlenségbôl, a Trianont követô bénultságból napjainkban is járhatóknak tûnnek. Mert ne feledjük, az akkori, a húszas és harmincas években megfogalmazott felismerések és tennivalók, az akkori nemzedékek szellemi tartása és mindennapi munkája nyomán cáfolódott meg végsô soron a Nem lehet teóriája. Ôk indították el az újragondolási folyamatot. Ôk hozták mozgásba azokat az energiákat, amelyeket a késôbbi generációk, a miénket is beleértve, tovább éltettek. Ez az erô diktatúrák alatt, a román nemzetállam kitartó asszimilációs politikája ellenére, vesztett háborúk emlékétôl kísérve, meg-megújuló menekülési hullámoktól gyengítve ápolta közösségünkben az életrevalóság és összetartás erényét. Az egyetemes magyar szellemiséget pedig sorsából fogant, erdélyi hagyományai fundamentumán álló, szüntelenül megújulni képes értékekkel gazdagította. De hát neked magyarázzam mindezt, aki László Dezsô írásait közzétetted?

S van még egy gondom. Olyan kevés információval rendelkezem a Kárpát-medence magyarságáról, annak értelmiségi rétegérôl, hogy felelôtlenség lenne részemrôl bármit mondani, pláné állítani vele kapcsolatban. Hogy "az értelmiség egy részének árulása"? Elôször: biztosan azok az árulók, akik az általad tudott "értelmiségkutató" elveivel nem egyezô meggyôzôdést vallanak. Másodszor: alighanem a világháború elôestéjén és közvetlen utána, fôleg baloldali körökben dívó szemlélet (nem csak szóhasználat) felmelegítésérôl van szó.

Más szóval, kedves Péter, le kell mondanom a lapotokban tervezett ankéton való részvételrôl. Talán felfigyeltél rá, memoár-könyveimben elô-elôjön az önvizsgálat, a kritikai önszemlélet igénylése. Ha majd szilárdabban összeáll bennem a mondanivaló, ha mostani félelmem a régiek alapszövegeit visszakérôdzô beszédtôl felenged, megtalálom a módját, hogy gondolataimat nyilvánosan is megfogalmazzam. Ha ti is akarjátok, talán éppen a Korunk hasábjain.

Jó munkát, szerkesztôi sikert kívánok és barátsággal ölellek.

Sepsiszentgyörgy, 1999. január 17.