Megértettük Makkait?
A Nem lehet, Lehet — nem lehet után jelenleg az elemzô irodalom és vita harmadik lecsapódásának vagyunk olvasói, résztvevôi. A tanulmányok, esszék fôleg azzal serkentették vagy éppen irritálták a gondolkozást, hogy részletesebb elemzéssel és élesebb megfogalmazásban állították szembe Makkai 1937-es írását az 1931-ben megjelent Magunk revíziójával. A két írás ellentmondásossága mögött vagy történeti, vagy személyi hátteret látnak, szem elôtt tartva, hogy ez a kettô nem választható el egymástól. Legújabban Lakner Lajos már az elemzések kritikáját is megadja, s jogos igényeket támaszt a Makkai-elemzôkkel szemben.1 Hermeneutikai követelményeivel egyetértve a Makkai-életmû megértéséhez még két lényeges igényt kell bejelentenünk.
1. Túl a két írás szövegközi értelmezésén, túl a Magunk revíziója korabeli fogadtatásán és az 1931-ben megjelent esszék belsô ellentmondásain, elengedhetetlen az egész Makkai-életmû feldolgozása. Ezzel elejét lehetne venni egyfelôl annak, hogy ideológiát zsúfoljunk bele kiragadott szövegrészekbe vagy éppen mondattöredékekbe, ahogyan ez nem egy esetben megtörtént, másfelôl a történetiség biztosításával feloldanók magunkat egy — különben érthetô, mert egzisztenciális — aktualizálási kényszer alól. De átfogó, a teljesség igényével megírandó feldolgozásnak nemcsak az az akadálya, hogy erre a feladatra csak olyan vállalkozhat, aki filozófus, teológus, irodalomtörténész, sôt pszichológus egy személyben, tehát kongeniális Makkaival, hanem az is, hogy ez kortársi feladat lenne, márpedig errôl le kell mondanunk.2
2. Feltétlenül szükséges Makkai Sándornak mint teológusnak a megértése. Az eddigi írások figyelembe vették ugyan, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke volt, s ez indokolt is, hiszen mind a Magunk revíziója, mind kitelepedési szándéka püspöki szolgálatának eseménye, de elfelejtkeztek arról, hogy ô teológusként gondolkozott, s arról, hogy püspöksége elôtt és után teológiai tanár volt. Mindaz, ami a Magunk revíziójában mint politikum jelenik meg, abból érthetô, ami elôzô írásaiban tiszta teológia. A kanti, böhmi emlôkön nevelkedett Makkai a húszas években már teológusként gondolkozik, s mint vérbeli etikus az isteni felsô parancs és az egyház elsekélyesedett életének szétesését leplezi le.
Külön tanulmányt érdemelne összehasonlítani a húszas évek teológiai írásait, fôleg az Öntudatos kálvinizmust (Bp., 1925) a Magunk revíziójával.3 Az élettelen bálvánnyá vált intézményes egyházzal, a gép-egyházzal szemben meghirdeti az "élô egyház", a "lelki ország", a "lelki egyház" programját.4
Az Öntudatos kálvinizmus "lelki egyháza" és a Magunk revíziójának "lelki nemzete", "lelki revíziója", "szívrevíziója"5 közötti kapcsolat két értelemben is tartalmasítható. Elôször abban, hogy a krisztusi parancsnak engedelmeskedô lelki egyház nem önmagáért való cél, hanem "kötelezett, de képes is arra, hogy a politikai nemzetbôl lelki nemzetet neveljen".6 A magunk belsô, lelki revíziójának pedig mérôvesszôje, kánonja az evangélium.7 Ahogyan Makkai az egyház bûnei utáni bûnbánat követelményérôl beszél, úgy igényli a "szellemi törpeség"8 és más bûnök miatti felelôsséghordozást és a bûnbánat, vezeklés vállalását az egész erdélyi magyarság szintjén.9 Valószínû, hogy a mai elemzôk a nemzeti bûnbánat követelményét tudatosan figyelmen kívül hagyják. Másodszor: a húszas évek túlintézményesített egyháza ellehetetlenült, s revíziójának lelki téren kellett megtörténnie. Ennek megfelelôen a politikai revízió helyett Makkai a nemzet lelki revízióját hirdeti meg. Mindkettô tehát történelmi szükség, sôt kényszer volt. "Nem lehet"-jének hátterében annak a csôdnek a felismerése áll, hogy sem az egyházat, sem a nemzetet nem lehetett lelkivé minôsíteni.
Milyen revízió?
Igaza volt-e Makkainak abban, hogy nem külsô, hanem belsô, nem politikai revízió kell, hanem az, hogy az erdélyi magyarság szembenézzen önmagával? A feleletet akkor tudjuk megadni, ha tisztázzuk magának a revízió fogalmának korabeli jelentését. Ennek hármas szemantikai körét kell megvizsgálnunk.
1. Makkai korában a revízió revizionizmust jelentett. Az erdélyi magyarság még nem tudott felocsúdni a trianoni kereszt aléltságából, hogy "velünk ez is, az is megesett", s a határok revíziójára várt. Ezt a gondolkozást és akaratot egy olyan politikai enthuziazmus fûtötte, amely nem számolt a valós történelmi tényekkel. Makkai azon kevés gondolkodók közé tartozott, aki egyelôre egy ilyen revízióval mint ábránddal leszámolt. Innen az a vád, hogy ô a kisebbségi létet öröknek tekintette. A határok revíziója mint politikum benne volt a levegôben, az agyakban, aki pedig nem ebben a közegben élt és gondolkozott, az megalkuvó, nem jó magyar volt.
2. Revíziónak nevezhetô az a harc is, amelyet egyes értelmiségiek vívtak azért, hogy a román államon belül a Gyulafehérváron ígért jogoknak érvényt szerezzenek. Makkai tanúja volt annak, hogy püspökelôdje, Nagy Károly miniszteri asztalt ütögetve követelte a református egyházi iskolák visszaadását.
3. Amikor Makkai esszésorozatának ezt a címet adta, számított arra, hogy a revízió mindkét elôbbi jelentése valamiképpen átcseng az erdélyi értelmiség tudatába. Tisztázatlan, hogy Makkai hogyan viszonyult a revízió elsô jelentéstartalmához. Az egyik elôadásának címe, Parancsoló tények, arra vonatkozik, hogy az erdélyi magyarságnak szembe kell néznie azzal, hogy tagjai Románia állampolgáraivá lettek, hogy ennek az országnak törvényei életük meghatározói10. De a következô elôadásában (Makkai elôzetesen elôadások formájában fejtette ki a Magunk revíziójába foglalt nézeteit) már leszögezi, hogy hiba lenne az is, ha a tényeket ideigleneseknek, de az is, ha örökre változhatatlanoknak tartanók. A megállapítás második tagja implicite azt is jelenti, hogy a politikai revízióról az erdélyi magyarságnak nem szabad lemondania. A revízió második jelentése, hogy ti. külsô küzdelmet kell folytatnunk jogainkért, ott világosodik meg, ahol Makkai a jogorvoslás revízióját az önmagunkéval, tehát a belsôvel szembesíti. A külsô bajok ellen "harcolni meg nem szûnhetünk mindaddig, amig ez a külsô rossz a jogok elnyerése által el nem enyészik", azaz a külsô "revíziót" a kisebbség kötelességévé teszi, de jogfosztottságunk nem lehet annak ürügye, hogy ne vállaljuk a magunk belsô revízióját. A belsô már csak azért sem odázható el, mert: "Elô kell készülnünk lelkileg a jobb lehetôségekre, mert egyébként azok méltatlanul találnak bennünket." Tételét így fogalmazza meg: "Kettôs fronton kell harcolnunk, ez az igazság."11
A revízió fogalmának e hármas jelentéstartalmát, ezeknek arányát és egymás-kiegészítését mint pozitív töltésû üzenethordozót kell ma olvasnunk.
Fogalmak és tények
A fogalmak és tények szembesítése a Magunk revíziójának elsô vitaindító gondolata, s ez végigkíséri a kötetnek mind az öt elôadását. Makkai kifejti, hogy az erdélyi magyarság halálát jelentené, ha csökönyösen ragaszkodnék azokhoz a fogalmakhoz, amelyek egykor világnézeti, erkölcsi, politikai stb. tudatát meghatározták, és elôítélettel nézne minden újat. Az élet szétfeszíti definícióinkat, átírja fogalmainkat, s ezt nem tudomásul venni önvédelemnek látszik, de eredményében végül is öngyilkosság. Ezzel szemben hangzik minden korok parancsa: a fogalmakat állandóan revízió alá kell venni, mert ezt a tények követelik. A tények nem önmagukban értékformálók és fogalomátalakítók, csak parancshozók, útmutatók. Ámde a fogalmaknak a tények általi revíziója azzal a veszéllyel jár, hogy az igazsághordozó, egyetemes érvényû fogalmakat lerántjuk a tények valóságtalajára, a tények szüksége rést üt a definíciókon, az erkölcsi eszmények kárt szenvednek a pragmatikum talaján. Makkai tudja, hogy a "tényekhez való engedelmes alkalmazkodás" a "megalkuvás igazolásának" a vádját vonja maga után. Védekezése, hogy ti. nem a puszta tények, hanem az önmagukon túlmutatók írják át a fogalmakat, nem eléggé meggyôzô12, s a mára nézve kétes értékû üzenetet ad át; mert amikor ennek a szemléletnek gyakorlati megvalósítására kerül sor, az eredmény legtöbbször az lesz, hogy az értékhordozó fogalmak a parancsoló tények szorításában megüresednek. Vizsgáljuk meg ezt az ellentmondást egy akkor és most idôszerû fogalomnak, a hazaszeretetnek a tükrében. A kifejezésben a haza a történelmi Magyarországot jelentette. Ez az 1867—1914 közötti nemzedék számára olyan felfedezett és tudatosított érték volt, amelyet nem szabad lebecsülnünk csak azért, mert sokakon pitykés-dolmányos gôgmellényben jelent meg. Trianon "ténye" revideálta a hazaszeretet fogalmát, és helyettesítette a szülôföld szeretetével. Természetesen ez utóbbi is érték, de más érték, és nem cserélhetô fel a hazaszeretet fogalmával: a kettônek egymás mellett kell élnie. A szülôföld szeretete Erdélyhez kötöttségünket jelenti, a hazaszeretet annak az országnak a szeretét, amelyet mi anyánknak nevezünk, szemben a patriával.
Történelem és múlt
Makkai Sándornak legtöbb 1923—1937 között megjelent egyházi vagy nem egyházi írása kihívás nemzedékünk számára, s ennek nem tudunk ellenállni. Ez így van rendjén. Kérdésünk azonban az, hogy ebben a már említett idôszerûsítési kényszerben miképpen járunk el. Minden aktualizálás akkor jogos, ha nem magukat az elvonatkoztatott gondolatokat írjuk be jelenünkbe, hanem megkeressük a hasonló történeti helyzeteket. Ezért a szöveg egykori közegének a megismerése, a "korabeli életvilág kontextusában" történô vizsgálat13 kikerülhetetlen. Ahhoz, hogy az egykori üzenet pozitív módon hasson, különbséget kell tennünk történelem és múlt között.14 A múlt nem alkalmazható, mert kötve van a megismételhetetlen korhoz, a történelem viszont precedenseseteket nyújt, amelyek hasonló történetiségben felhasználhatók. Csak a történelem az élet tanítómestere; a múltnak az idôiség süllyesztôjébe kell kerülnie. Lássunk ehhez két Makkai-gondolatot.
Szerinte mi, erdélyi kisebbség önmagunknak elegek vagyunk, s bár ezt így tételesen nem fogalmazza meg, a gondolat majdnem mindegyik esszéjében megjelenik: "sajátos életünkbôl csak annyit valósíthatunk meg, amennyit minden külsô segítség nélkül, a magunk erejébôl meg tudunk valósítani", vagy ott, ahol arról beszél, hogy nekünk "önerônkbôl kell magyarnak lenni", s ebbôl a tudatból "önfenntartás és önállítás" következik.15 Érthetô ez az akkori elzártság "parancsoló tényébôl", de már akkor megalkuvás volt, ma pedig ez az önerô, a senkire sem támaszkodás öngyilkosság lenne. Ezért ezt a gondolatot múlttá kell tennünk, hiszen ma az össznemzetben való gondolkozás történelmi korát éljük. A Makkai-gondolatból viszont történelmi értékû, azaz felhasználható az, hogy nekünk minden belsô lelki-szellemi energiánkat mozgósítanunk kell megmaradásunk érdekében.
A Magunk revíziójának egyik nem túlhangsúlyozott, de itt-ott megjelenô követelménye kisebbségi létünk megszervezése: ki kell alakítanunk a kisebbségi nemzet egységes társadalmi szervezetét, a magyar kisebbségnek szervezett életközösséggé kell válnia, amely megvédené a minden terhet hordozókat a "szabad kalózkodástól", sôt fórumra van szükség, amely védelmet nyújt, igazságosan ítél.16 Természetesen erre akkor szükség volt, s hogy megvalósítható, arra nézve a Makkai életmûvében elôzmény volt az erdélyi református egyház megszervezése, hiszen a szövetségek, ifjúsági és más egyesületek megalakítása az ô nevéhez (is) fûzôdik. A címben meghirdetett revízió elsôsorban a tudaformálást célozta meg, de Makkai nem tekintette kisebbrendûnek a magyarság külsô, azaz szervezeti revízióját sem. Mit kell ebbôl a belsô és külsô revíziókövetelésbôl ma meghallanunk? 1990 óta tanúi vagyunk az erdélyi magyarság egyházi, politikai, gazdasági megszervezésének. Ez ma, 1999-ben nem követelmény, legalábbis nem olyan, mint 1931-ben volt. De bebizonyosodott, hogy könnyebb a struktúrákat megváltoztatni, a szervezeteket létrehozni, mint a gondolkozást, az erkölcsi minôséget megváltoztatni. A magunk felé felteendô kérdések ezek: mitôl egyháziak az egyházi iskolák? Politikai szervezeteink valóban érdekvédelmiek? Gazdasági egységeink a becsület, tisztaság irányítóelvei szerint mûködnek? Makkai könyvébôl a szervezési követelményt múltnak kell tekinteni — s nála ez valóban másodlagos —, de annál inkább figyelnünk kell a belsô, erkölcsi revízió történelmi igényére.
Még egyszer a (nem) lehet-rôl
Makkai olyan lelki impérium követelményét hirdette, amelynek egyes vonásait a mai elemzôk fogódzónak tekintik általános erdélyi kisebbségi gondjaink megoldására. Erre csak azért kerülhetett sor, mert megírta a Nem lehetet, másképpen minden valószínûség szerint a Magunk revíziója is a könyvtárakban maradt volna. A korabeli és mai visszajelzések közül egy sem léphet fel a kizárólagos megértés igényével, hisz minden eddigi írásból hiányzik — többek között — az, hogy valaki teljes empátiával betelepüljön Makkai lelki világába; márpedig egy ilyen pszichológiai-pneumatológiai megértés nélkül csak logikázgatunk, és az igazságnak csupán egy-egy momentumát ragadjuk meg. A magára várató teljes megértés azonban nem lehet annak a visszavonhatatlan ténynek az igazolása, hogy ô cserben hagyta nemcsak az erdélyi kisebbséget, hanem azokat a követelményeket is, amelyeket éppen ô támasztott magunkkal, magával szemben. Makkai megfutamodik. Ezt a mondatot lehet a megfutamodás oldaláról értékelni, és akkor ô joggal elmarasztalandó, még akkor is, ha már nem tud védekezni, de lehet a megfutamodást Makkai felôl nézni, akkor pedig egypár körülményt figyelembe kell vennünk.
Az eddigi elemzôk közül többen is ráéreztek Makkai cselekedetének belsô indítékára, arra, hogy 1936-ban vagy enged lealkudni a maga által támasztott követelményekbôl, vagy lemond ezeknek teljesítésérôl. Önéletíró munkájában, a Szolgálatomban arról vall, hogy a külsô hatalom ellenállásába ütközött, s úgy érezte, hogy tevékenysége már nem elômozdítja, hanem akadályozza egyháza és népe érdekeit. De talán ennél is nagyobb volt csalódása a "belsô arcvonalon", amirôl nevezett munkájában csak egy mondat szól.17 Ám tudjuk, hogy írásainak volt ugyan elvi, mégpedig pozitív visszhangja, de tettekben ez nem csapódott le. A kiáltó szó közege a lelki-szellemi pusztaság volt. Nemzeti vagy közegyházi szinten a kis embereknek csak kis kudarcaik lehetnek, de ô agya, szíve és tisztsége szerint is nagy formátumú volt, aki csalódásait nemcsak személyes kudarcként, hanem eszméinek, valamint egyházának és nemzetének csôdjeként élte meg. A nem tudtamot a nem lehettel azonosította. Ez hiba volt. De vajon bûn is?
Akik Makkait egyoldalúan gondolkozva és egyértelmûen elítélik, fôleg arra hivatkoznak, hogy megfutamodása rossz példaként szolgálhat minden kisebbségi, különösen az értelmiségi számára. Ez a veszély valóban fennáll, azonban meggondolandó, hogy hibás magatartása nem talált követôkre. Ha 1936 után egypáran mégis itthagyták Erdélyt, azok nem tôle tanulták a megfutamodást. Ha pedig rá hivatkoznának, az csak ürügy lenne saját gyávaságuk igazolására.
Az elemzôknek, fôleg ha történészek is, nem lenne szabad kihagyniuk a következô összehasonlítást: Ravasz László 1921-ben, Makkai Sándor 1936-ban itthagyja Erdélyt.18 Ravasz 1921-ig kolozsvári teológiai tanár, 39 évesen elismert teológus, igehirdetô, s mint gondolkodó is igazi vezéregyéniség. Erdély nagy szerelmese. Meghívják a Budapest Kálvin téri egyházközség lelkipásztori állására, amit feltételesen egybekötöttek a Dunamelléki Egyházkerület püspöki tisztségével. A meghívólevélre így válaszol: "az állást nem fogadhatom el, ha a püspökválasztás eredménye rám nézve negatív lesz".19 Ravaszt püspökké választották Budapesten, ô ezt a tisztséget elfogadta, s 1921-ben itthagyta Erdélyt. A püspöki hivatalért lemondott teológiai tanári állásáról. Makkainak 1936-ban teológiai tanári állást ajánlanak fel, ô ezt elfogadja, és lemond püspöki tisztségérôl. A két magatartást annak a függvényében kell szembesíteni, hogy más volt 1921-ben és 1936-ban a helyzet: közvetlenül Trianon után még nem körvonalazódtak a kisebbségi létnek azok a kihívásai, amelyekre késôbb Makkai és mások megadták a feleletet. A párhuzamosítás viszont indokolt magában a megfutamodás tényében, valamint több hasonló momentumban, mint például a betegség mint kiváltó ok (Ravasz kisfiának betegsége). Ravasz kéri tette fölött a "történelem ítéletét", de ez nem reá zúdul, hanem 15 év múlva sorstársa felé hangzik el.
Makkai egy helyen azt veti az írók szemére, hogy írnak ugyan a néprôl, de nem a népnek. A személye és magatartása körüli vita igazoltan bolygatta meg Erdély és nem csak Erdély értelmiségi társadalmának lelkiismeretét. Természetesen ezeknek az eszmélkedéseknek címzettjei mi, értelmiség vagyunk, abban az értelemben is, hogy a megmaradásra, helytállásra, az erkölcsi értékek szerinti életre kell népünket buzdítani. Ehelyett a mindenki "irodalmában", a sajtóban gennyes tollakból olyan írások folynak ki, amelyek éppen a megfutamodás lelki talaját készítik elô. Ha népünk arról értesül, hogy politikusaink kiátkozzák egymást, ha csak arról olvas, hogy a többségiek sárral fröcskölik ôt, ha a közprédára tett egyházi viszályokba az újságírók bekapcsolják ôt, egyszer kimondja azt a nem lehetet, amely ilyen körülmények között tragikussá válhat.
Az értelmiségre "a néppel szemben csak kötelességek származnak!"20, s ezt ma így kell megfogalmaznunk: kimondani és kis cselekedetekkel vagy nagy tettekkel igazolni, hogy Erdélyben otthon vagyunk, itt nemcsak élni kell, hanem élni lehet, sôt érdemes is.
JEGYZETEK
1. Miért és hogyan olvassuk újra Makkai Sándor írásait? Gondolatok a Magunk revíziója kapcsán. Hitel. 1998. 12. 59—73.
2. Egy ilyen megírandó könyv alapjául szolgálhat három, a viszonylagos teljesség igényével megjelentetett írás: Makkai Sándor: Szolgálatom. Bp., 1990; Adorjáni Zoltán: Makkai Sándor 1890—1951. Akik jó bizonyságot nyertek. A Kolozsvári Református Theologia tanárai 1895—1948. 206—234. és ifj. Fekete Károly: Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkássága. Dissertationes theologicae. Debrecen, 1997.
3. Ide sorolandók még: Egyházi szemle. Az Út 1923. 109—112; Az élô egyház. Az Út 1923. 185—195, de a Magunk revíziója utáni Evangélium az egyházban (Sepsiszentgyörgy, 1933) is.
4. Az Út 1923. 111. és 187; Öntudatos kálvinizmus. 30. és 34.
5. Öntudatos kálvinizmus. 79, 83, 85.
6. Makkai Sándor: Szolgálatom. Bp., 1990. 108.
7. Magunk revíziója. 91.
8. Az elátkozott óriásokból (Kolozsvár, 1928. 10.) vett gondolat, ahol a törpeség átkáról szól.
9. Magunk revíziója. 66—67.
10. I.m. 57.
11. I.m. 114—115.
12. I.m. 54—55.
13. Lakner Lajos kifejezése — i.m. 68.
14. E két fogalom szétvetése bizonyos fokig frazeológiai kényszer, de talán segíti a gondolkozást, mintegy visszaadva azt, amit R. Bultmann és a bultmanniánusok a Geschichtlichkeit (történetiség) és Historizit-t (faktikus múltbeliség) kifejezésekkel érzékeltettek.
15. Magunk revíziója. 78 és 80.
16. I.m. 91, 103, 109, 110.
17. Szolgálatom. 119.
18. Ezt mint nyitott kérdést vetettem fel egyik elôadásomban, s egymondatos következtetésemet most is fenntartom: nem Makkai tükrében kell Ravaszt elmarasztalnunk, hanem Ravasz felôl nézve kell megértenünk Makkait. Ravasz László erdélyi indulása. Confessio. 1998. 2. 14—15.
19. Emlékezéseim. Bp., 1992. 146.
20. Magunk revíziója. 97.