Elsôsorban a földrajztudomány, de egyben a mûvelôdéssel foglalkozó más diszciplínák számára is igen eredményes munkára hívjuk fel a figyelmet. Szerzôi, Tóth József, a Janus Pannonius Tudományegyetem tapasztalt geográfusa és jelenlegi rectora, valamint fiatalabb tanszéki munkatársa, Trócsányi András.

A 224 oldalas könyv tizenkét fejezetébôl az elsô kettô elméleti bevezetés, amelyben a szerzôk a földrajz tudományos jellegét (nem pusztán leíró tudományág) és egységét ("egy diszciplína két aspektussal") hangsúlyozzák. Világosan meghatározzák a kulturális földrajz tárgyát, célját és helyét a geográfia rendszerében, belsô struktúrájában. Kiemelik a történeti (idôbeli) és föld-rajzi (térbeli) szemlélet alkalmazásának az egységét és egyidejûségét a társadalmi-gazdasági térben végbemenô kulturális folyamatok megközelítésében és tanításában. Innovációs alfejezete az elméleti bevezetésnek a településrendszer struktúrája és változásai. A településrendszer, a társadalmi-gazdasági térnek ez az alakzata (konfigurációja) a társadalmi, gazdasági, infrastrukturális és természeti szférák kölcsönhatásának az eredménye, és egyben új folyamatok kiindulópontja (tetraéder modell). A település a társadalmi-gazdasági térnek az az eleme (sûrûsödési góca), ahol a kultúrfunkciók a leginkább polarizálódnak. Az elméleti megalapozást a magyarság kulturális föld-rajzának további tíz, többnyire konkrét jelenségekre és folyamatokra vonatkoztatott fejezete követi. Ezekben a szerzôk azokat a hiányosan ismert és kevéssé rendszerezett összefügéseket tárják fel, amelyek a népesség különbözô jellegzetességei (nagyság, dinamika, szociális viszonyok, migráció stb.) és annak mûvelôdési karakterei (jelleg, struktúra, színvonal, lehetôség stb.) között fennállnak. Íme néhány az ösz-szefüggések közül a III. fejezetbôl:

- A magyarországi natalitás idôbeni hullámzása nagyobb és kisebb születésszámú korosztályokat (kohorszokat) eredményezett. A magasabb létszámú csoportok pályafutás-esélyei a társadalom többi ré-széhez képest a szûkebbre szabott kulturális infrastruktúra miatt kisebbek voltak. - A városok és általában a települések hierarchikus sorrendje és azok kulturális potenciálja között egyenes az arány.

- A szellemi foglalkozásúak részaránya az ország különbözô területein nem egyenlô, az értékek az országosan jellegzetes "nyugat-kelet kulturális lejtô" jegyeit hordozzák.

A IV. fejezet a népesség iskolai végzettségérôl szól. A szerzôk szerint a népesség iskolázottsági mutatóinak feldolgozása és értelmezése a kulturális földrajz egyik alappillére. Az iskolázottság alapvetôen meghatározza a népesség egyéb kulturális szokásait és igényeit. Igen tanulságos az a táblázat, amely a gimnáziumokat rangso-rolja a felsôoktatási felvételi eredmények tükrében.

A közmûvelôdés és ismeretterjesztés (könyvkiadás, könyvtárak, mozik és színházak, múzeumok és kiállítások), valamint a tudományos kutatás (tudományos fokozattal rendelkezôk és munkahelyeik) ismertetése (V. f.) után az urbanizációs folyamat kulturális sajátosságainak az elemzése következik (VI. f.). A várossá válás folyamata mennyiségi (városodás) és minôségi (városiasodás) változással megy végbe. E folyamat megvalósulásában — egy nemzetközi kutatócsoport szerint — négy migrációs szakasz különböztethetô meg: faluról városba, faluról elôvárosba, városból elôvárosba és városból falura való vándorlás. Ismert tény, hogy a migrációra vállalkozók kezdeményezô készsége fejlettebb, és hogy az urbanizációs folyamat általában intenzív infrastrukturális fejlôdéssel és a kultúra koncentrációjával jár együtt.

Olyan problémákkal folytatódik az elemzés, mint a népesség mobilitása és migrációja (VII. f.), az aktív keresôk foglalkoztatottsági jellegének, iskolai végzettségének és szakképzettségének területi sajátosságai (VIII. f.) és az idegennyelvtudás földrajza (IX. f.). Ezek közül, helyszûke miatt csak ez utolsó, igen érdekes és tanulságos fejezetet vesszük szemügyre.

E fejezet bevezetôje a nyelvismeret fontosságát hangsúlyozza. E tekintetben új szemléletet sürget, mely szerint a belsô népcsoportokkal, nemzetiségekkel, az Európai Unióval, a szomszédokkal való jó kapcsolat egyik lényeges feltétele ezek nyelvének és kultúrájának a megismerése.

A Magyarországon beszélt nyelveket az ismertetett könyv két fôcsoportra osztja: a nemzetiségi (anya-) és a tanult (világ-) nyelvekre. Az elsô fôcsoportba a magyar etnikum, az ország hivatalos nyelve, valamint az egyéb nemzetiségi (kisebbségi) nyelvek tartoznak. A magyar nyelvre a mennyiségi túlsúly és a területi folytonosság jellemzô, a nemzetiségi nyelvekre pedig a sokféleség (német, cigány, horvát, szerb, szlovák, szlovén, román) és a szét-szórtság. Idôben vizsgálva e struktúrát, a németek és szlovákok kitelepítését, illetve kitelepülését leszámítva a nagyfokú nyelvi asszimiláció a karakterisztikus. Ennek objektív okai a viszonylag kis létszám erôteljes, gyakorlatilag homogén nyelvi környezetben.

A tanult nyelvek közül az angol és az orosz elôzi meg a nemzetiségi nyelveket (kivéve a németet), míg a francia a 6., az olasz a 10., a spanyol a 12. helyen áll huszonhárom nyelv rangsorában.

Magyarországon jelenleg a tanult nyelvek ismerete más régióbeli államokhoz — például Csehországhoz, Lengyelországhoz, Szlovéniához — mérten kevésbé kedvezô, de a szerzôk a végbemenô változásokkal számolva a helyzet javulásában bíznak.

Míg az eddigi fejezetek (III—IX.) lényegében az anyaország kulturális területiségét tárgyalták, az utolsó elôtti két fejezet, annak a valóságnak az alapján, hogy az oszthatatlan magyar nemzet határai nem esnek egybe a mai Magyarország határaival, a környezô országok magyarságának kulturális földrajzáról s a magyar emigráció kulturális jellegzetességeirôl szól. Meg kell jegyeznünk, hogy a gazdag statisztikai anyag e fejezetekben is csak eszköz és nem cél. Nem a számokon van a hangsúly hanem az oknyomozó megállapításokon, olyan kérdések tárgyalásán, mint a statisztika és a politika viszonya, a szubjektív megítélés problémája, a kisebbség mûveltségének a kapcsolata a többségi és az anyaországi kultúrával, az elszigetelôdés, a kifejezôkészség kérdése stb.

A XI. fejezet az emigráció elméletével indul: a kivándorlás szubjektív és objektív érveivel, a migráció kilenc szempont szerinti csoportosításával és egyéb modellekkel. A történeti kép a legfontosabb kivándorlási hullámokat és azok sajátosságait ismerteti. Majd a magyar emigráció jelenlegi képe és száma kerül bemutatásra.

Végkövetkeztetésnek is beillik az utolsó, XII. fejezet témája: a magyarság kulturális szintje és teljesítményei nemzetközi összehasonlításban. Lényegében két kérdésrôl van szó: a magyarság kulturális eredményeinek általános megítélésérôl és ezek jelenlegi helyzetérôl. Népünk szellemi teljesítménye világviszonylatban kimagasló, szürkeállomány-nagyhatalom vagyunk, állítják itthon és külföldön egyaránt. A szerzôk e minôség magyarázatát keresik, genetikai kevertséget, a környezethez való alkalmazkodóképességet említenek és érveket hoznak fel. Majd korai megvalósításokat és kiválóságokat említenek, ezek között a tizenkét magyar származású Nobel-díjast is.

A kulturális teljesítmények jelenlegi helyzetét az oktatás, az analfabetizmus, a közmûvelôdés és tudományos kutatás ösz-szehasonlító statisztikájával mutatja be.

Konkluzióképpen megállapítható, hogy az ismertetett munka fölöttébb nélkülözött a magyar földrajzi irodalomban, és beleillik a geográfia mai fejlôdési trendjébe.

Annak ellenére, hogy nem alkalmazott földrajzi tanulmány, gyakorlati értékéhez nem fér kétség.

Külön érdeme, hogy az összmagyarságra vonatkozik, nemcsak az anyaország népességére. Beindítja a határon túli magyarok kulturális földrajzának megismerését is, ami nyilván kiteljesítésre vár.

Nemcsak a geográfusokhoz s a szociológusokhoz szól, akik számára e könyv metodológiai értékû is, hanem információgazdagságánál és idôszerûségénél fogva minden mûvelt olvasóhoz.