(Az elindulás pillanatai) A meghatározás-kényszernek láncolata van, aztán már lendülete, aztán már tehetetlenségi ereje: ki vagyok én, kik vagyunk mi, mi az, hogy mi, mi az, hogy mi az, hogy? A válaszok persze többnyire fordított sorrendben születnek, születhetnek meg, különben elnagyoltak lesznek — a ki vagyok én-ig a leghosszabb az út. A tehetetlenségi erôt leküzdeni akkor lehet, ha a továbbgördülôt érdekelni kezdi a visszaút, és szívósan, kérdéstôl kérdésig araszolva visszainuld. (A visszaindulóban van valami vonzó. A visszainduló felemeli a fejét, nem azért, hogy felemelje a fejét, hanem kogy körbeszimatoljon, körülnézzen. Ez az a pillanat, amikor tudni lehet, hogy történik valami, különben csak tehetetlenségi erô van, jobb esetben, másként: lendület. A metaforák mûködni kezdenek, ettôl lesz a lendület és a tehetetlenségi erô. Nem szeretem a metaforákat.)

(Kivándorlás, valahonnan, valahová) Cs. Gyímesi Éva könyvének, a Gyöngy és homoknak fontos felismerése volt, hogy egy közösség helyzettudata és azonosságtudata között olykor jelentôs diszharmóniák vannak, és ezek a diszharmóniák csak különféle furfangos (és gyakran öntudatlan) mechanizmusok által oldódnak fel vagy leplezôdnek el. A kik vagyunk mi? típusú kérdések megválaszolásához nyilván mindkét tényezôt figyelembe kell venni. Mi vagyunk azok, akik itt és most, ilyen és ilyen körülmények között élünk. És mi vagyunk azok, ami a múltunk, amivel folytonosak vagyunk (pontosabban: amit ebbôl vállalunk, mondja Láng Gusztáv egy friss interjújában) — vagyis, nyelvi, etnikai, kulturális folytonosságunk. A probléma abból adódik a romániai magyarság esetében, mondja Cs. Gyímesi Éva, hogy túlhangsúlyozódik a kérdés megválaszolásakor a helyzettudat, és nem csupán olyan értelemben, hogy: számolunk a helyzettel. Számolni egy helyzettel nem ugyanaz, mint belenyugodni abba. A furfangos mechanizmus, amelyet a Gyöngy és homok kérdezô attitûdje feltár, egyfajta fordított célelvûség: Nem az objektíve kényszerítô érdekek eismerésén, tudatos, józan feltárásán alapszik, amely megvilágítaná a cselekvésre késztetô és azt irányító valóságos okokat, hanem az érdekeknek spontánul megfelelô cselekvést — utólagosan — szándékolt célként állítja be, s olykor eszményként is tételezi: [...] célnak és értéknek nyilvánítja azt, ami csupán az adott társadalmi-történeti helyzetbôl szükségszerûen adódó indíték, érdek, kényszerûség."¹

Mi az, hogy kivándorló? A fenti kitérô alapján az, aki/ami helyzetet (és ezzel együtt helyzettudatot) változtat. A kivándorló azonosságtudata viszont lényegében nem változik. (Nyilván, hiszen a fogalom, mely a megnevezésben, a definiálás által jön létre, épp az identitás állandó részét foglalja magában.) Ez azt jelenti, hogy a kivándorlónak szélesebb rálátása van arra, hogy mi az, ami közössége identitásában a helyzet-, és mi az, ami az azonosságtudathoz tartozik. Vagyis: mi az, ami állandó(bb), és mi az, ami csak azért tûnik magától értetôdônek, mert pillanatnyilag éppen adott. (Minden utazás egy kis kivándorlás.)

Láng Gusztáv nem csupán azért "kivándorló", mert állandó lakhelye már nem Kolozsváron (hanem Szombathelyen) van. Az a fajta probléma, amelyet a kivándorlás ténye bárki számára megélhetôvé tesz, számára már 1973-ban probléma: "a transzszilvanizmus a történelem mozgatójának tekint olyan, fôképp eszmei tényezôket, amelyek a történelmi mozgás produktumai".² A kivándorlás valahonnan, valahová lényegében a világ több nézôpontból való szemlélése is. Elsô látásra talán furcsa elfogadni azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarságról az tud többet, aki feladja ennek az öndefiníciónak egy részét — a helyhez kötött erdélyiséget. Pedig ennek így kell lennie, hiszen az identitás akkor tudatosítható leginkább, ha problematikussá válik. (Kérdés, hogy akkor "élhetô-e meg" leginkább.)

Láng kötetének fôszereplôi többségükben szintén kivándorló, identitást változtató vagy váltogatni kénytelen írók, költôk, életmûvek: Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Gulácsy Irén, Mikes Kelemen, Márai Sándor, Szôcs Géza. Bizonyos értelemben Szilágyi Domokos is kivándorló. Vagy akár Székely János is, a hallgatásba vándorló költô. De talán nem értelmetlen felvetni azt a kérdést sem, amelyet a köny címe sugall: vajon maga az erdélyi magyar irodalom nem kivándorló irodalom-e?

(Valahonnan) Az erdélyi magyarság Trianon után nem vándorolt el, helyzettudatának viszont változnia kellett. Identitásválsága azért volt hangsúlyos, traumatikus, mert felkészületlenül érte a kisebbséggé válás, több szempontból is. "Nemcsak azért, mert korábban nem volt része benne, hanem mert nemzettudata korábban hatalmi tudat is volt, melyet egy soknemzetiségû állam hierarchiájában elfoglalt helye alakított ki"³ — írja Láng. A diszharmónia, amelyet fel kell oldani, legegyszerûbben fogalmazva az, hogy az erdélyi ember hazája és szülôföldje (mindazokkal az értékjeleneésekkel együtt, amelyeket ezek a szavak feltételeznek) nem esik egybe. A kivándorló erdélyi magyar író — aki ráadásul az "anyaországba" vándorol ki, ha ez egyáltalán lehetséges —, akárcsak a maradó, lemond valamirôl: "eljött, hogy hazát találjon, s cserébe lemondott a szülôföldjérôl. Az erdélyi író ilyen értelemben mindenképpen veszít valamit, akár megy, akár marad"⁴. Erre a válságra adott választ a transzszilvanizmus, vagy azok a transzszilvanizmusok, amelyek olykor ugyanezen a néven, olykor ellen-transzszilvanizmusként definiálták önmagukat.

Láng többfelôl közelít a fogalomhoz, felvillantja Kós, Makkai, Kuncz különbözô értelmezéseit, és saját definíciókat is javasol: "a magyarságtudat történelmi változata", utópia, amely létezô történelmi tendenciákra épül (amelyek azonban sorozatos történelmi kudarcot is hoznak magukkal),⁶ messianisztikus erkölcsi elveket érvényesítô öndefiníció.⁷ De nem is magának a fogalomnak a pontos definíciója a fontos eben a könyvben, hanem mindaz, amit maga körül hordoz a fogalom. Hiszen, ha a fenti értelemben "kivándorlónak" tekintjük az erdélyi magyar irodalmat (kultúrát), újra jelentéssé válhatnak az egyes elhasznált erdélyiség értelmezések.

Láng Gusztáv részletesen elemzi Makkai Sándornak azt a felfogását, amely a többnyire könnyedén, problémamentesen feltételezett nemzetiségi-nemzeti-egyetemes hierarchiát helyesbíti. A kisebbség sajátos helyzeténél fogva közelebb áll az egyetemeshez, mint a nemzeti, mondja Makkai (ez lenne az a bizonyos "kisebbségi humánum"), mivel nem kötik azok az apró, kicsinyes érdekek, amelyek az anyaország politikai életét, hatalmi viszonyait meghatározzák. Így a kisebbség "nemzeti jellemét mindig egyetemesebb emberi ideálok szolgálatába állíthatja",⁸ mondja Makkai.

Ha nem kötik a kisebbséget azok a bizonyos apró, kicsinyes érdekek, tehetnénk hozzá rosszmájúan, kötik mások. Sôt, az erdélyi magyarság idônként a magyarországi érdekellenetétekbe is belecsöppen jóhiszemûen (tehát: függ tôlük), ahogy például az irodalmi kommunikáció esetében is történik: "a magyar kritika általában irányzatelfogult, sôt sok esetben rég letûnt irányzatok fantomképéhez ragaszkodik. A magyarországi »népi« kritika például jobban szereti Sütô Andrást, mint Szilágyi Domokost; a neoavantgárd elkötelezettjei valószínûleg a harmadik Forrás-nemzedékért lelkesednek, s így tovább. Itt az erdélyi irodalom beletenyerel olyan magyarországi irodalmi csatározásokba, melyeknek többnyire semmi közük esztétikai értékekhez"⁹ — írja Láng. De bizonyos értelemben, lehetôségként mégis van némi igaza Makkainak, s ez összefügg az erdélyi irodalom "kivándorló irodalom"-ként való értelemzésével. "Makkai tétele azon a tényen nyugszik, hogy a magyar kisebbségek nemzetté szervezôdésük után kerültek idegen fôhatalom alá, elvileg tehát valóban teljes nemzeti mûveltségük hagyományára építhetik kisebbségi szellemi életüket; nem regionális elôzményei és változatai az elôbbinek, hanem örököseként továbbfejlesztik azt"¹⁰ — mutat rá Láng. A kisebbségi kultúra, amennyiben van hozzá energiája, a kivándorló rálátását nyújthatja az "anyaország" kultúrájának. A helyzettudatok egybe-nem-esése olyan lehetôség, amely pontosabb, árnyaltabb értékhierarchiák megalkotását teszi lehetôvé. Ennek feltétele — értelmezhetnénk tovább —, hogy a kisebbség ne csupán önmaga felé legyen nyitott. Hogy ne keverje minduntalan össze helyzettudatát és azonosságtudatát. Illetve hogy az "egyetemes" iránt — próbálom lefordítani magamnak ezt a fogalmat, de csak valami plurálisként, plurálisból elvonatkoztatottként tudom elképzelni, mondjuk: franciából, angolból, németbôl, eszkimóból, magyarból — ne csupán közvetve, magyarországi lapokon, intézményeken kereszül érdeklôdjön. Ebben az esetben valóban nem elképzelhetetlen, amit Láng így fogalmaz meg: "a kisebbségi mûveltség kitermelte sajátos értelmezések természetszerûen átrendezik e nemzeti mûveltségtruktúrát, s ez adott esetben az össznemzeti hagyomány- és kultúrtudat módosításával járhat. [...] [A kisebbség] kultúrája a tagoltabb hagyományértelmezés, ezáltal a korszerûbb nemzettudat egyik forrása."¹¹ A kivándorló helyzete nemcsak a valahovára nyújt rálátást, hanem a valahonnanra is, és ez lehetôséget ad egyfajta helyzet- és azonosságtudatok közti dialógusra.

(Erdélyi magyar irodalom) Nemrég, a Látó 1998. 10-es számában újra felmerült az erdélyi (romániai) magyar irodalom meghatározásának kérdése. Láng Gusztáv ebbe az eszmecserébe is bekapcsolódik könyvével, fôleg a Séta egy definíció körül címû szöveggel. (Ez a dialógus, illetve a szövegek "helyi értékének" problémája annál is érdekesebb, mivel ez a Láng-szöveg már megjelent egy 1991-es Látó-számban.)

Láng Gusztáv "sétája" kifejt, illetve erôsebbé tesz néhány olyan érvet, amelyek az 1998-as Látó-szövegekben is megjelennek. Saját Kántor—Láng-beli definícióját korrigálva rámutat arra, hogy a romániai magyar irodalmat nem lehet úgy elképzelni, mint egy Romániához, illetve a magyar irodlaomhoz egyaránt kötôdô, sajátos "ötvözetet". "A kisebbségi helyzet — mondja Láng — önmagában nem termel ki a nemzetitôl lényegesen elütô másságot",¹² hiszen a "befogadó ország" viszonyulása nem csökkenti (sôt) az anyaország kulturális/nemzeti vonzerejét. A "kettôs kötôdés", "hídszerep" tehát tartalmatlan; a Látóban Láng Zsolt mutatja ki a spontán kulturális kapcsolatteremtések hivatalossá merevülésének következményeit. A romániai magyar irodalom "romániaisága" vagy "erdélyisége" ilyenformán nem lehet lényegileg más, mint Mikszáth Jó palócainak "felvidékisége".

Rendkívül egyszerû — és: használható — Láng vélekedése arról, hogy hová helyezhetô el az a szerzô egy romániai magyar irodalomtörténetben, aki Magyarországra települve tovább írja könyveit. "Marad tehát a mûvek szellemisége, melynek egyik meghatározója, hogy honnan meríti az író témáit, honnan származnak élményei. Ezeket azonban minden »érett« író viszi magával, a világ bármely pontján telepszik le tehát, azonossága nem változik"¹³ — mondja Láng. Bodor Ádám Sinistra-körzete ebbôl a nézôpontból bízvást tekinthetô Erdély-regénynek és erdélyi regénynek, és Balla Zsófia továbbra is erdélyi költônek. (Legfeljebb egyes szerzôk kétféle irodalomtörténeti konstrukcióban is szerepelnek majd, ahogyan Henry James vagy T.S. Eliot. Annál jobb.)

(És akkor) Láng Gusztáv nem vállalkozik ebben a kötetben teljes értékhierarchiák átrajzolására, nagyméretû konstrukciók létrehozására. (Talán azért nem, mert egyszer már megtette.) Viszont közelrôl figyeli a mûveket, szerzôket, és nem vesz át készen kapott, eleve adott skatulyákat, kategóriákat. (Tünetértékû a kötet elsô, transzszilvanizmusról szóló tanulmányának hatalmas, korabeli szövegekre támaszkodó, összefüggéseket teremtô jegyzetanyaga.) A Kivándorló irodalom kapcsán is érvényes rá 1976-os kritikagyûjteményének címlapjára került megjegyzése: "kritikus az, aki — bár egyetlen könyv ürügyén — egy egész irodalom, az egész közízlés fölött ítélkezik". Önpozicionálása az új kötetben meglehetôsen pontos, és Székely Jánoséval egybecsengô (és éppen a Mórok kapcsán fogalmazódik meg): "de hát mi más az irodalom feladata, mint az, hogy az abszolútum tükrét tartsa az élet folyamatos relativitása elé? Mert relatív érték is csak az, ami valamivel, akár csak hajszálnyival is, de közelebb visz az abszolútumhoz."¹⁴

(Hovatovább) Annyit még, hogy mi az, hogy azonosságtudat és helyzettudat? Valahol fentebb azt írtam, hogy az egyik állandó(bb), a másik pedig az éppen adott. De van-e, lehet-e "lényegi" különbség a kettô között? A sok felhalmozódott éppen adott és az itt és most éppen adott-ja között? Fôleg, hogyha hozzátesszük ehhez azt a (rendkívül szimpatikus) nézetet, amit Láng szerint Szilágyi Domokos is belátott: "Szilágyi Domokos kezdettôl tudta, hogy múlt nélkül nincs jelen, de azt is, hogy ez a mát létrehozó múlt nem létezô, hanem létrehozandó hagyaték; hogy a hagyomány értelme nem évszázadok alatt felgyûlt és leltározható anyagában van, hanem az anyagot megválogató és hierarchikus építménnyé szervezô értékelvekben."¹⁵ Ezen talán érdemes eltöprengeni.

JEGYZETEK

1 Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok. 34. In: Honvágy a hazában. Pesti Szalon. Bp., 1993.

2 Láng Gusztáv: Jegyzetek a transzszilvanizmusról. Utunk. 1973. 50. 3.

3 Egy önmeghatározás tanulságai. 6.

4 Kivándorló irodalom. 50.

5 U.o. 5.

6 vö. U.o. 10.

7 vö. U.o. 18.

8 idézi Láng in Egy önmeghatározás tanulságai 15. o.

9 Kivándorló irodalom. 48.

10 Egy önmeghatározás tanulságai. 16.

11 I.m. 17.

12 Séta egy definíció körül. 37.

13 Kivándorló irodalom. 42.

14 Az abszolútum joga és értelme. 156.

15 A költô és az Ige. 127.