Ahogyan a korabeli emlékírók látták
A Habsburg-uralom politikai és intézményrendszert érintô következményeinek láttatása a korabeli erdélyi magyar nyelvû emlékirodalomban különbözô formában és az uralommegszilárdítás fejlettségi fokának függvényében történik. Ugyanakkor megfigyelhetô, hogy e változások elsôsorban azokat az emlékírókat foglalkoztatják, akik közvetlen módon implikáltak — alanyai vagy legalábbis tanúi — e változásoknak. Az is szembeötlô, hogy a beilleszkedés elsô szakaszában a Habsburg-uralom politikai következményeinek a tükrözése hangsúlyosabb. Az évek múlásával, az osztrák uralom kiteljesedésével, amikor Erdély pozícióját — s ezen belül a rendek helyzetét — illetôen nem csillan fel egy más alternatíva esélye, az emlékiratok jobbára a hatalom politikai célkitûzéseinek valóra váltását, ezeknek a társadalomra gyakorolt hatását, illetve a közigazgatási, törvénykezési vagy pénzügyi reformokat taglalják. Ezeket is fôként akkor és annyiban, amikor és amennyiben változást jelentenek a hagyományos struktúrákkal és szervezettséggel szemben. Természetesen az emlékiratokban fellelhetô célzások, utalások vagy konkrét leírásai a Habsburg-installáció politikai vetületeinek, valamint az intézményrendszert módosító intézkedéseknek a szerzôk szándékai szerint csak "másodlagos információk" lehetnek, hiszen az emlékírók közvetlen célja nem a fennálló politikai rendszer elemzése vagy organizatorikus rendeletek nyomon követése. Az emlékíró tényeket, eseményeket-eseménysorokat sorol fel, melyeket saját és társadalma életébôl szelektál. A politikai vagy intézményrendszeri vonatkozás tehát igencsak esetleges a narráció folyamán, és sokkal inkább közvetlen vagy közvetett utalásokból áll. A szerzô nézôpontja és a történelmi igazság közti korrekt megfeleltetés érdekében figyelembe kell vennünk az emlékiratok keletkezésének körülményeit is. Az elsô szakaszban — melynek emlékirodalmában a Habsburg-uralom politikai következményeinek erôteljesebb ábrázolása jelenik meg — a legszámottevôbb szerzôk valahogy hasonló körülmények között írják visszaemlékezéseiket. Bethlen Miklósról van szó, aki császári fogságban fogalmazza emlékiratait, és Wesselényi Istvánról, aki — bár szabadlábon van — naplóját szigorúan császári környezetben írja, mondhatnánk akár, hogy Bécs árgus tekintetét érezve magán. E körülmények természetszerûen tompítják mondanivalójukat. A szerzôk tudatában vannak annak, hogy a papírra vetett gondolatok egynémelyike felhasználható ellenük. Emiatt néhány aspektust nem is említenek. Például Wesselényi Bethlen Miklós ügyének tárgyalása és az — egyébként megdöbbent — rendek vitája kapcsán megjegyzi, hogy e vitákat nem jegyezte fel naplójába.1 Politikai és társadalmi státusukat tekintve Bethlen Miklós és Wesselényi István egyaránt azok, akik a Habsburg-installáció elsô idôszakának politikai vonzatait, az események gerjesztô okait valós mivoltukban mérik fel. Az írásaikban kronológiai vonatkozásbôl fellelhetô párhuzamok, ugyanakkor azonban az eseményeknek a különbözô látószögbôl való vázolása miatt a két szerzô informacionális szempontból a legszerencsésebben kiegészíti egymást.2
Kortársaik közül — akik szintén a beilleszkedés elsô szakaszát ábrázolják — Apor Péter tulajdonképpen az életmód- és életformabeli, nemesi szokásokban megnyilvánuló változásokat percipiálja, Cserei Mihály — távolabb a dolgok menetét meghatározó erôktôl — magánvéleményét fejti ki a Habsburg-hatalom kiteljesedését illetôen, míg Szakál Ferenc jobbára városa, Kolozsvár eseményeire koncentrál, és II. Rákóczi Ferenc híveként láttatja a kuruc—labanc viszályt.
Az, hogy az említett emlékírók különbözô szemszögbôl vizsgálják az általuk elmondottakat, nem zárja ki, hogy az elbeszéléseikbe foglaltak többé-kevésbé kiegészítsék egymást. A különbözôségek ellenére már a Habsburg-uralom kezdetén körvonalazódik egy közös vonás, ami — ez esetben — az uralomváltás politikai következményeit illeti. Más-más hangsúlyokkal és motivációkkal, de erôteljesen jelentkezik ez emlékíróknál a kiábrándultság — egyeseknél kifejezetten a kudarc — érzése. Ez jórészt annak tulajdonítható, hogy az osztrák uralom kiteljesedése, a kormányzás módja, az alkalmazott módszerek és eszközök nincsenek összhangban a Diploma Leopoldinum kitételeivel. Pedig az erdélyi rendek szemében e Diploma — kiegészítve a katolikusok javára a Resolutio Alvinczianával — referenciális pont a Habsburg-uralom létrejöttét követô évek kiértékelésénél. A Bethlen Miklós kitartásának köszönhetô Diploma — ez a rendeknek kedvezô kompromisszum — nem a rendi remények szerint lép életbe, hanem sokkal inkább az erôsebb fél elvárásait kiszolgálva. S a háborús körülményekbôl adódóan ez a szerzôdô fél — a birodalom — a legkevésbé rugalmas császári intézmény, a hadsereg révén van jelen Erdélyben. Az államférfi és ugyanakkor emlékíró Bethlen Miklós egyes passzusokban nyíltan elmondja vélemenyét a Diploma alkalmazási módjának a Habsburg-uralom megszilárdulásában játszott szerepérôl. Valójában a Diploma erdélyi kidolgozójának koncepciója szerint — amint az egyébként leveleibôl és álnéven megjelent munkájából3 is kitûnik — Erdély számára a legoptimálisabb megoldás az volna, ha önálló fejedelemséggé válhatna egy protestáns fejedelem uralma és a külföld garanciája mellett. Ezzel szemben a Diploma ráció kínálta kompromisszuma csupán Erdély államiságának a megôrzési lehetôségét jelentheti. E kompromisszum életbe léptetése azonban annak az önéletírásában tükrözôdik, aki ezt — bár létrehozta — kudarcként éli meg. Már az Önéletírás motiválása is ezt sugallja. A Diploma tetô alá hozásában jelentôs szerepet játszó Bethlen — akit kétszer fosztanak meg szabadságától — úgy véli, hogy az ôt nem ismerô utókor az akkori idôk legsemmibb emberének fogja tartani. Ez veszi rá, hogy önigazolásként megírja a történteket. Mert a "mûvében", a Diplomában szavatoltakat senki nem veszi komolyan (lásd Rabutint, aki azzal fenyegetôzik, hogy meg nem felelô magatartás esetén bármelyik fôurat lefejezteti).4 A Rabutin által mondottak idézése nyilvánvalóvá teszi, mekkora a valós hatalmuk és tekitélyük a Diploma kitételei alapján létrehozott tisztségekbe kerülô erdélyi nemeseknek. És amikor Bethlen Miklós a guberniumi ülésen idézi a Diploma 17. cikkelyét, mely kimondja, hogy a tábornokok nem avatkozhatnak be a politikába, Rabutin fenyegetôen közli vele, miszerint ô olyan "spiritus familiaris"-szal — vagyis bizalmas informátorral — rendelkezik, aki értesíti mindarról, ami a Gubernium ülésein történik.5 Talán ez az egyik legmeggyôzôbb ábrázolása annak, hogy a Gubernium, Erdély legfelsôbb végrehajtó szerve mekkora szerepet tölt be valójában az államapparátusban, mennyire megalázó helyzetbe kényszerül, és a realitásban a császári katonai autoritás állandó felügyeletét érezheti magán.
Bár a Diploma megállapítja az adózás mikéntjét, az önéletírás kitér arra, hogy az állandó — és többnyire folyamatosan növekvô — adókon kívül milyen rendkívüli (elsôsorban a katonaság számára behajtott) adók sújtják a lakosságot — és ez nemcsak Rabutin számlájára írható.6 A Diploma kitételeit más területeken is áthágják, nem csak a hadsereg és a tábornokok. Az adórendszer tekintetében például Apor István, az udvar egyik bizalmija, a katolikus restauráció egyik vehemens exponense, miután elmozdíttatja tisztjébôl Haller János tezauráriust, a Diploma cikkelyeinek ellenére megfosztja a református parókiákat és iskolákat a kincstár részérôl jövô összes juttatástól, míg a jezsuitákat látványosan elônyös helyzetbe juttatja.7
Bethlen Miklóssal szemben Wesselényi István kevesebb szubjektív megállapítást tesz a politikai változások vonatkozásában.8 Bár lojális a Habsburgokhoz, nemegyszer teszi szóvá a Diploma be nem tartását, a császári hivatalosságok visszaéléseit, az egyre növekvô kötelezettségeket, melyek jóval túlmutatnak a Diplomában leszögezetteken.
Ugyanakkor elválasztja a feljegyzéseiben megrajzolt negatív képet és elnyomást a uralkodó személyétôl, és minden rosszat jórészt a katonai szerveknek, elsôsorban Rabutin tábornoknak tulajdonít.9 E látás- és tükröztetésmódnak megfelelôen szükségesnek véli minél részletesebben bemutatni az uralkodónak a Gubernium beadványára küldött válaszát,10 melyben I. Lipót a nemességet szabadságaik tiszteletben tartásáról, a parasztságot tulajdonaik zavartalan megôrzési lehetôségérôl biztosítja, illetôleg annak a szándékának ad kifejezést, hogy a rendet a hadsereg igénybevétele és megtorlások nélkül fogja fenntartani.11 Hasonló hozzáállással találkozunk egy másik uralkodói levélre való hivatkozáskor, melyben a császár azt kéri Bethlen Miklós kancellár megvádolásakor, hogy ez utóbbinak semmi baja ne essék.12 E levelek fényében azonban még markánsabban kirajzolódik a kép arról, ahogyan a központi hatalom figyelmen kívül hagyja a Diploma elôírásait, visszaélésekkel és a lakosságot sújtó, állandóan növekvô adókkal tüzdeli meg erdélyi térhódítását. Megállapítható azonban, hogy jóllehet Bethlen Miklós önéletírásának kicsengése szerint a Habsburg-uralom kiteljesedése a politikai következmények tekintetében totálcsôdöt jelent, Wesselényi István kevésbé szubjektív napi feljegyzései nem hazudtolják meg a Bethlen által elmondottakat. Csupán szemlélet- és hangvételbeli különbözôségrôl van szó. Például Bethlen Miklós megvádolása esetében, az önéletírásban kifejtett érvekkel szemben a Wesselényi által leírtak — egy adott napon történtek feljegyzése, alkalmanként összegzése — némelykor az önéletírásból hiányzó részeket tartalmaznak, kiegészítik Bethlen munkáját. Legyen szó a procedurális elôírások figyelemen kívül hagyásáról, a nemesi szabadságok beszûkítésérôl,13 Bethlen személyének megjelenítésérôl, magáról a tárgyalásról14 és a fogvatartás körülményeirôl.15
Bethlen Miklós kancellár sorsa és a vele szembeni eljárás csak egy aspektusa annak, hogyan "forgatták ki a Diplomát valójából", illetve hogy a Habsburg-rendszer a realitásban másként fest, mint ahogy ezt elôzetesen papíron kidolgozták. Az emlékirodalomból szinte általános érvénnyel kitûnik, hogy az országban a birodalom érdekei bírnak primátussal. Az elsô idôszakban legalábbis azonban ezeknek az érdekeknek katonák az érvényesítôi — háborúk ürügyén, beleértve a belsô "háborút", a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot. A rosszul fizetett katonák pedig természetszerûen helyezték elôtérbe — "birodalmi érdekek" címszóval ellátva — saját érdekeiket. Ez a mentalitás világlik ki Rabutinnak a Gubernium beadványára írt válaszából, melyben ez utóbbi a hadseregnek a lakossággal szembeni visszaéléseirôl panaszkodik: "a had fizetetlen és nem tarthatja disciplinában, hanem nem bánja bármint reportálják a császárnak és ha fizetést adnak a hadaknak azután ô is szorosabb commandot tart".16 A helyi hivatalosságokat "szalmabáboknak" tekintve, semmibe veszik a hadsereg képviselôi.17 E bánásmód alól Erdély legmagasabb tisztségviselôje, a gubernátor sem képez kivételt; a tábornok "mint egy gyermekkel", úgy bánik vele, s egyáltalán minden általa felvetett kérdést nevetségesnek tart.18 Mi több, a tábornok rendeletébôl megtiltatik neki, hogy kilépjen a városkapun: "[...] de még a kapura láncsás káplárokat és muskotélyosokat állatának, hogy senki se ki, se be ne mehessen a kapun. És így bennünket, mind gubernátorostul együtt megárestálának. Ez meglehet a második stichnek; elôször hogy a kapun ki nem bocsáták a gubernátort, másodszor hogy ez csakugyan meglehetett, de még több is lesz efféle."19 E vonatkozásban sokatmondó a gubernátor véleménye is — a bécsi udvar "mindenki udvara", míg Erdély olyanokra bízatik, mint Tige báró úr és Henis úr, akik nem törôdnek azzal, hogyan vész el az ország, hiszen ôket mindenképpen megfizetik.20
Wesselényi mindennapi feljegyzéseibôl sem hiányoznak a lakosságot nyomasztó, permanensen növekvô tendenciát mutató adóterhekrôl szóló elmélkedések: "Ma értettük, hogy a generál parancsolatjából a Gubernium az itt körül levô székekre és vármegyékre patenseket bocsátott ki, hogy mind az reájok vetett quantumot ide administrálják, minden késedelem nélkül, mindazon kívül, ami naturaléjok vagyon, csak a mindennapi szükségekre hagyjanak, a többit mind béhozzák, mert másképpen is a militia kimegyen, és mindeneket béhozzák."21 Az ilyen és hasonló információk olvastán érthetôvé válik, hogy Wesselényi — Bánffy gubernátor vejeként is lojális Habsburg-pártiként — miért ismeri be valójában, egy császári kapitány szavait idézve, hogy a lakosság és a kurucok között érthetô módon együttmûködés áll fenn, az elôbbiek támogatják az utóbbiakat, és az osztrákokkal szemben az ô pártjukon állnak — ismeri be Wesselényi császári kapitánya.22
A Habsburg-installáció elsô idôszakát elemzi emlékiratában Cserei Mihály is.
Egy exkluzivista "transzszilvanizmus" képviselôjeként, mely számára minden, ami kívülrôl, fôképp a nem erdélyi magyarok részérôl érkezik, csak rossz és káros lehet az erdélyiekre nézve, Cserei ugyanakkor a császár híve — s mint ilyen természetesen Rákóczi-ellenes.
Mindazonáltal az osztrák uralom általa összefoglalt következményeit, emlékírótársaihoz hasonlóan ô is a Diploma Leopoldinum kitételeinek figyelembevételével vizsgálja — és a többiekéhez hasonló következtetésekre jut. Abban különbözik azonban a fentebb említettektôl, hogy ô a Habsburg-uralom káros politikai következményeiért — melyeket írásában tisztességesen számba vesz — az erdélyi rendeket hibáztatja, amelyek nem tudnak mit kezdeni a "gyönyörûséges Diplomával", s kicsinyes acsarkodásaikkal alkalmat nyújtanak a Diplomában foglaltak megszegésére. Protestánsként felméri a katolikus restauráció következményeit, de ezeket sem Bécs számlájára, hanem a Habsburgok erdélyi exponense, Apor Istvánéra írja.24 Cserei nem tekint el az uralomváltás során alkalmazott visszaélések legsúlyosabb következményének, a Rákóczi-mozgalomnak a leírásától sem. És jóllehet a kurucokat hibáztatja az ország tönkretételéért,25 Wesselényivel ellentétben, aki megôrzi császárhûségét, Cserei kemény szavakkal illeti a Habsburgokat, mert nem tartanak igényt lojalitására.26
A Habsburg-berendezkedés egyik legsúlyosabb politikai következménye valójában az erdélyiek részvétele a II. Rákóczi Ferenc vezette mozgalomban. Ez egyrészt a Diploma Leopoldinum figyelmen kívül hagyásának, másrészt az egyre súlyosbodó adóterheknek tulajdonítható. A mozgalom társadalmi hátterének tulajdoníthatóan — melyet az említett túlzott anyagi megterhelések és ezek drasztikus végrehajtása vált ki — a szabadságharc idején vannak olyan idôszakok, amikor a Habsburg végrehajtó hatalom szinte nem gyakorolható Erdélyben, és az uralom konszolidálódása — beleértve a tervbe vett intézményszervezést — félbeszakad. A végrehajtó hatalom nagyon szûk körében, Szebenben végbementekrôl Wesselényi tudósít a legkompetensebben, aki maga is részese a Habsburg végrehajtó hatalom tevékenységének. Ami a Rákóczi-mozgalom országos és társadalmi kihatásait illeti, a korabeli emlékírók horizontja viszonylag korlátozott mind térben, mind a szubjektív vélemények kifejtése tekintetében. Vizaknai Bereck György és fôként Szakál Ferenc elbeszélései nemigen lépik át a város határait, s a történéseket az események forgatagába sodródott város szemszögébôl vizsgálják. Szakál Ferenc azokat a kolozsvári unitáriusokat képviseli, akik a Habsburg-hatalom által támogatott vallási intolerancia elsô áldozatai közé tartoznak.
Ami Vargyasi Daniel Istvánt illeti, írása szélesebb kitekintéssel szól a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc éveirôl, túlzott részletességgel, melyek olyan személy életútjáról tanúskodnak, aki akarata ellenére került be az események forgatagába. Mivel mindkét táborban szerez tapasztalatokat, és a történések fôszereplôivel is találkozik, emlékirata egy sor részletkérdéssel gazdagítja a kuruc—labanc konfrontáció történetét. A közvetlen állásfoglalás erejét Vargyasi Daniel Istvánnál a karteziánus expozíció tompítja, illetve a félelem diktálta óvatosság. Ez utóbbi nem is alaptalan, mivel nemcsak Bethlen Miklóst vádolják meg azért amit írt, de Vargyasi Danielt is. Bár önéletírásának a konszolidáció éveit érintô része hemzseg Mária Terézia dicsôítésétôl, az 1764-ben kiadott kötetet elkobozzák, az idôs szerzô ellen pedig vizsgálatot indítanak, és megbírságolják a nyomdásszal együtt, mivel a munka adatokat tartalmaz a protestánsoknak a Habsburg-uralom bevezetését követôen elszenvedett sérelmeirôl.27 A közvélemény azonban tudni véli, hogy a kötet elkobzásához hozzájárul az, hogy a szerzô az udvar számára nem kellemesen hangzó kuruc háborúról is részletesen beszámol. Ez a sors vár egyébként Bod Péter két könyvére is.28 Az említett kiadványok sorsa új jelenséget vetít elôre — a cenzúra bevezetését, mely a felvilágosodás térhódításával egyidejûleg vaskos füzeteket jelentet meg a tiltott kiadványok megjelölésével.29
1763-ban — amikor a központi hatalom egy sor közigazgatási-törvénykezési és katonai intézkedést foganatosít Erdélynek a birodalomba való minél tökéletesebb beilleszkedése céljából, és a Gubernium vezetését civil kormányzók helyett (katona) elnökökre bízza — a hadjáratokban részt vevô tisztek utasítást kapnak arra, hogy a külföldrôl behozott "tiltott" könyvek listáját mutassák be.30 Ilyenformán mindaz, ami a hatalom tekintélyét nyirbáló eszméket tartalmaz, tiltottá válik, s e kiadványok terjesztése büntetendô cselekedetnek minôsül; ugyanakkor speciális intézkedések születnek a könyvárusok tevékenységének ellenôrzésére. Mindezek elsôsorban a birodalmon kívül nyomtatott könyvekre vonatkoznak. A birodalomban egyetlen kiadvány sem nyomtatható ki a cenzúra engedélye nélkül. Az említett Vargyasi Daniel István és a nyomdász Páldi azért részesülnek büntetésben, mert az elôbbi önéletrajzát a Gubernium jóváhagyása nélkül adják ki.31
Az emlékiratok mindezek ellenére ilyen vagy olyan formában, az események számbavétele mellett, tükrözik a megszilárdult Habsburg-uralom politikai következményeit is. Annak ellenére, hogy az említett okokból jó néhány esetben visszafogottság mutatható ki a hatalmi intézkedések személyes minôsítése tekintetében. E vonatkozásban meg kell említeni, hogy bár az udvar az új arisztokrácia megteremtésével és az adományozott rang- és címesôvel nagyszámú mágnáscsaládot térít át a katolikus hitre, a középnemesség, az írástudók nagy része mégis megmarad protestánsnak. S a konszolidáció idôszakának emlékírói jobbára ebbôl a rétegbôl származnak, kivéve Bethlen Katát, aki mágnáscsalád leszármazottja, mindemellett megmarad kálvinistának. Nyilvánvaló tehát, hogy a Habsburg-uralom kiértékelésekor egyik referenciális pont — az emlékírók esetében is —, hogyan sikerül a központi hatalomnak betartania a Diploma Leopoldinum kitételeit — vallási tekintetben is. Míg az installáció elsô éveiben az emlékírók mindent a Diploma teljes egészében való tiszteletben tartásához viszonyítanak, és kiemelt figyelemmel követik a saját, hagyományosan erdélyi intézmények sorsát, addig a konszolidáció szakaszában, amikor a látszólag saját erdélyi intézmények mûködnek, a magas rangú tisztségviselôk az új — komoly donációkat elnyerô — arisztokrácia soraiból származnak, természetes, hogy a hatalom kiértékelése csupán a Diplomában leszögezett garanciák bizonyos pontjaihoz kapcsolódnak. A hatalom intoleráns politikája ezért kap helyet — ha nem is kemény kritika formájában — az írástudó-lelkipásztor Bod Péter emlékiratában vagy Hermányi Dienes József anekdotáiban. A vallási hovatartozása miatt gyermekeitôl megfosztott Bethlen Kata hangvétele ugyanakkor jóval erôteljesebb. Másrészt pedig — amint arról már elôbb szó volt — az emlékírók jó részének a hitbe, a kartezianizmusba vagy pietizmusba menekülése is mintegy kritikaként fogalmazódik meg az új hatalom kiépítette rendszerrel szemben.
Az említettek emlékiratai azonban csupán néhány aspektusra utalnak, s nem tükrözik globálisan sem problematikaként, sem térben az illetô idôszak eseményeit.
Halmágyi István és Rettegi György az, aki a konszolidáció éveinek összefogó képét adja. Halmágyi az 1762—1769-es eseményeket szövi bele elbeszélésébe. Ezzel szemben Rettegi jóval nagyobb idôintervallumot ölel fel, az 1718—1758-as éveket kivonatoltan, az 1759—1785-ös részletezôbb tálalásban. Az integráció szempontjából jelentôs évekre vonatkozóan párhuzamos képet nyújtanak. Nem érdektelen a két elbeszélô forrás értékelése szempontjából összevetni a szerzôk által elmondottakat. Halmágyi az erdélyi végrehajtó hatalom tagjaként, guberniumi titkárként, jelentôs személyiségek munkatársaként írja naplóját. Hozzáfér a Gubernium irataihoz, melyek egy részét személyesen szerkeszti meg. Elsôdleges információkat dolgoz fel tehát. Rettegi a vidéki nemesség képviselôje, akihez az információk a vármegyétôl vagy jobbára hallomásból jutnak el. Ilyenformán Halmágyi akár a megtörténtek hivatalos (Gubernium általi) elbeszélôjének is tekinthetô, míg Rettegi, aki nem közvetlen részese a leírtaknak, a vármegyei közvélemény megtestesítôje. Mindazonáltal információik gyakorta egybehangzóak, s egy-egy intézkedésnek az össznemesi társadalomra gyakorolt hatását tükrözik. Ugyanakkor e két említett szerzô arról is tudósít, milyen mélyre hatolt a társadalomba egy-egy jelentôsebb császári intézkedés, illetve hogyan percipiálta az általuk képviselt rendi társadalom ezeknek az intézkedéseknek a következményeit.
A Habsburg-uralom politikai következményei között az említett két emlékíró felfigyel arra a másodlagos szerepre, amellyel a központi hatalom háttérbe szorítja a sajátosan erdélyi intézményeket és tisztségeket. Természetesen a Bethlen Miklós és Wesselényi István által bemutatott idôszakhoz képest az erdélyi központi intézmények formálisan mûködnek, az erdélyi tisztségek is betöltöttek, tehát a Diploma ilyen tekintetben való bírálata sokkal szelídebb és ritkábban jelentkezô. Esetenként azonban megjelenik — legyen szó a gubernátornak a bécsi udvar általi leváltásáról (mert ellenszegült a határôrezredek felállításának és Buccow más terveinek), a katonaság szerepének oly mértékû növelésérôl, hogy a Gubernium elnöki tisztjét is tábornokkal töltetik be,32 annak a megállapításáról, hogy belpolitikai tekintetben sem a gubernátor kormányozza az országot, hanem egy triumvirátus, vagy Bajtay római katolikus püspök, az udvar kegyeltje szerepének növekedésérôl.33 Nem hiányzik a kormányzat bírálata sem, Hadik András egy véleményének idézésével, mely szerint a hatalmon lévôk nem kívánják az igazságot hallani.34
Szintén a Habsburg-uralom kiteljesedésének következményei közé tartozik az udvar valláspolitikájának az Erdélyben addig nem tapasztalt meretû térnyerése. (E fejezetben csupán a valláspolitika egyes aspektusait tárgyaljuk, melyek kapcsolatba hozhatók a politikum szférájával.) A felekezeti feszültségekrôl Halmágyi és Rettegi írásai is tanúskodnak. E feszültség gerjesztô oka — amint az köztudott — a hatalom egyik alapvetô célkitûzése: a katolikus restauráció, és elsôsorban a katolikusok—reformátusok, illetve ortodoxok—görög katolikusok közti kapcsolatrendszerben nyilvánul meg. A katolikusok és protestánsok — az erdélyi rendek — vonatkozásában felekezeti offenzívára kerül sor a protestánsok számának, társadalmi és politikai súlyának csökkentése,illetve a katolikusok szerepkörének növelése céljából. A görög katolikusok—ortodoxok kapcsolatrendszerben a megszorító intézkedések az ortodoxok ellen irányulnak, a kialakult helyzet pedig nem egy esetben tömegkonfliktusokat eredményez.
Mind Halmágyi, mind Rettegi kálvinista protestáns, érthetô tehát e helyzet iránti érzékenységük, a katolikus restaurációval, illetve a katolicizmus térhódításával szembeni ellenérzésük. Nem hallgatják el, hogy a protestáns fiataloknak megtiltják a külföldi egyetemjárást35 (a peregrinációnak komoly hagyományai voltak Erdélyben még az önálló fejedelemség korából, és nagymértékben hozzájárult a társadalom tudományos-mûveltségi színvonalának emeléséhez) és azt az udvari kezdeményezést sem, miszerint a felekezeti alapokból protestáns egyetemet kell létrehozni.36 E megoldással a központi hatalom természetesen ellenôrzést kíván gyakorolni a fiatalok felsôfokú képzése felett. A protestáns akadémia megalapításáig azonban — a protestáns rendek vehemens tiltakozása eredményeként — mégis engedélyezett a külföldi egyetemjárás, igaz, viszonylag korlátozott körülmények között.37
E vonatkozásban — vagyis a katolicizmusnak a más felekezetek rovására történô támogatása tekintetében — hasonló intézkedés az 1751-es aposztáziarendelet, melynek értelmében tiltott és 200 forintos bírsággal büntetendô a katolicizmusról más vallásra való áttérés.38 Ugyanakkor a rendelet szigorú kitételekkel szabályozza a vegyes házasságokból született gyermekek római katolikus hitben való nevelését. A még mindig túlnyomó részt protestáns felekezetekhez tartozó erdélyi rendek esetében, ahol gyakoriak a vegyes házasságok, e rendelet nemcsak elégedetlenséget, ellenszegülést vált ki, de valóságos családi drámákat is, mint amilyen az emlékíró Bethlen Kata esetében következik be. Az e rendeletet követô intézkedések emlékirodalmi láttatásából kitûnik, hogy az aposztázia bûnébe esettekkel szembeni prozelitizmus következtében a bûnösöket nemcsak bírságolják, de be is zárják. E tekintetben a római katolikus püspök oly nagy mértékû kompetenciát vindikál magának, amivel kiváltja egyes guberniumi tanácsosok elégedetlenségét, akik kijelentik, hogy a Gubernium nem tartozhat a püspök joghatósági körébe, ez utóbbi ugyanis a Guberniumban csupán tanácsos, és egyetlen kérdésben sincs másoknál több szavazata.39 S ha esetenként nem is lehetséges a rendelet kitételeinek alkalmazása, jó néhányan fosztatnak meg szabadságuktól, vagy kénytelenek megalázó büntetéseket elviselni, ahogyan arról szintén az emlékirodalom tanúskodik.40 Az említett folyamatnak része az erôszakkal vagy különbözô ígéretekkel (például jobbágyhelyzetbôl való felszabadítás)41 való térítés, a jezsuiták tevékenysége,42 az állandó táblák szervezésekor az unitáriusok figyelmen kívül hagyása Buccow rendelete alapján,43 Bod Péter és mások könyveinek elkobzása vagy az a tilalom, miszerint a protestáns lekipásztorok nem tehetnek említést a katolicizmusra való erôszakos térítésekrôl.44 A Habsburg-hatalom ilyenformán olyan helyzetet teremt, hogy érthetôvé válik, a kálvinista emlékíró Rettegi miért dicsôíti II. Józsefet türelmi rendelete kibocsátásáért, és miért példálózik az intolerancia fôképp magyarországi túlkapásaival, ahol e rendelet kibocsátása elôtt a helyzet sokkal súlyosabb volt, mint Erdélyben.45
A Habsburg-valláspolitika életbe léptetése a román lakosság sorában is érezteti hatását.Az ortodoxok görög katolikus hitre térítése jelentôs célkitûzése a hatalomnak, bár — amint az kiderül a korabeli emlékiratokból — e térítés kezdetben formális, "in nomine".46 Egyes ortodox klerikusok újratérítô munkája eredményeképp — ilyen a volt görög katolikus esperes, Nicolae Pop din Balomic (Retteginél Balamériként emlegetett)47 vagy még inkább a Sofronie néven ismert Stan Popovici szerzetes (Halmágyinál Soffroniu kalugyer)48 esete — jó néhány görög katolikus válik újra ortodoxszá. Az ortodoxiához való visszatérést zavargások (görög katolikus papok elûzése, a templomok visszafoglalása stb.) követik, melyek nemcsak az erdélyi társadalmat foglalkoztatják, s ennélfogva tükrözôdnek az emlékiratokban, de az ortodox mozgalmak kapcsán írott jelentések arról tanúskodnak, hogy Bécsben egyenesen rebellióról beszélnek.49 A rend helyreállításával császári biztosként Buccow tábornokot bízzák meg, aki nem késlekedik a megtorló intézkedésekkel: összeíratja az ortodox, illetve görög katolikus románokat, megosztja a templomokat — a görögkatolikusoknak kedvezô arányban, rendkívüli adókat ró ki az ortodox papokra és hívekre, és a hadsereg erejét maga mögött tudva ortodox kolostorokat romboltat le.50 Az emlékirodalom e folyamat általános jegyeinek percipiálásán túlmenôen természetesen sajátos aspektusokat és a közvélemény értékelését is bemutatja. Halmágyi feljegyzi, hogy 1762-ben guberniumi körökben egy, a románok között terjesztett körlevélrôl beszélnek, mely felszólítja ôket, szerezzenek be fegyvereket, ugyanis szükségük lesz ezekre,51 de leírja a mezôségi mozgalmakat,52 a Beszterce kerületi ortodox románok magatartását,53 a görög katolikusoknak nyújtott kedvezményeket,54 azt is például, hogy a határôrségbe való bekerülés — és ennek következtében a jobbágyterhektôl való szabadulás — feltétele a görög katolikus felekezethez való tartozás.55
Nem hiányzik a híradás azokról az ortodox papokról sem, akik a görög katolicizmusra való áttérés ellen prédikálnak,56 ugyanakkor Halmágyi olyan, a Guberniumtól szerzett értesüléseket is papírra vet, melyek a két felekezethez tartozó hívôk összeírásakor elkövetett szabálytalanságokról szólnak.57
A két kálvinista emlékíró, Halmágyi és Rettegi felfigyel a Habsburg-valláspolitika protestánsokkal és ortodoxokkal szembeni megnyilvánulásának számos párhuzamára. Halmágyi meglepetten állapítja meg, hogy míg a favorizált felekezetek kedvük szerint emelhetnek templomot, ez a szabadságjog a protestánsok és ortodoxok esetében korlátozott utóbbiaknak ugyanis elôzetes építési engedélyért kell folyamodniuk.58 Rettegi ezzel szemben, fôként a vármegyékben keringô hírekre alapozva beszámol arról, hogy az ortodoxok megmozdulásait — úgy hírlik — a reformátusok készítették elô a célból, hogy a központi hatalom vizsgálatot indítson ez ügyben.59 Ugyancsak Rettegi jegyzi fel, hogy ortodox román diákok járják az országot, és különbözô helységekben tartanak zsinatot — e vonatkozásban Rettegi a románság nemzeti öntudatra ébredésének jeleirôl ír. Az említettek ugyanis azt állítják, hogy ôk az ország legrégibb lakói, az egykori dákok leszármazottjai, ami félelmet kelt a szerzôben a jövôt illetôen, amikor is a fiatal románok — a vallási unió eredményeként — Balázsfalván és más, a közeljövôben felépítendô tanintézetekben fogják képezni magukat.60
Az emlékirodalom részletesen tárgyalja a Habsburg-uralom térhódításának egy más területen, a katonapolitikában való érvényesülését is. Itt elsôsorban a határôrezredek felállításáról van szó. A hír — amint arra már utalás történt egy elôbbi fejezetben — 1762-ben jelenik meg az emlékirodalomban, amikor is megjelenik az úgynevezett – Land-miliz"61 vagy másképp – nationalis militia"62 egységek létrehozási terve. A projektum visszhangja az egész országban érzékelhetô, és sokak lelkesedését váltja ki, akik ez úton remélnek megszabadulni a súlyos jobbágyterhektôl. Ugyanakkor a militarizálásnak számos ellenzôje is van; a helyzet a székelyföldi közismert konfliktusokhoz vezet, mely a madéfalvi mészárlással, illetve a Beszterce kerületi Radna völgyi mozgalmakkal tetôz, mely utóbbi is sok áldozatot követel. A két emlékíró közül Halmágyi, aki kezdetben a székely határôrezredek létrehozása céljából alakult bizottság tagja, a bizottság tevékenysége jegyzôkönyvének anyagán63 kívül egyéb, máshonnan származó információkat is közöl. Ilyenformán naplója elsôdleges forrás a határôrezredek szervezésének kérdéskörére, elsôsorban a bizottság munkájára és a csíki történésekre vonatkozóan. Az említett ezredeket illetô általános információkon64 túlmenôen számos adat vonatkozik a csíki eseményekre,65 és nem hiányzik a Radna völgyi (Beszterce kerület) román határôrezred szervezésérôl való beszámoló sem.66 Ezzel szemben Rettegi vármegyei szintû információk-adatok alapján tájékoztat a székelyföldi eseményekrôl,67 külön fejezetet szentelve a madéfalvi tragédiának.68
Az elemzett emlékirodalomban helyet kapnak az adózási rendszerrôl, az adóformákról és a behajtás módjáról szóló intézkedések.69 Rettegi kritikus hangon szól az 1750—1751-es vármegyei adózási rendszerrôl.70 Jelzésképpen feltûnnek a lakosságnak a katonatartási71 és fuvarozási kötelezettségei,72 míg Halmágyi beszámol a robot és az úrbéri kötelezettségeknek a Guberniumban való megvitatásáról.73
A Habsburg-rendszernek mind az adópolitikája (a lakosságnak a különféle adókkal való megterhelése, amelyhez hozzájárulnak a jobbágykötelezettségek), mind a katonapolitikája (erôszakos besorozás a határôrezredekbe, a sorozásnak ellenállókkal szembeni megtorlások) erôteljes emigrációs hullámot eredményeznek a lakosság körében, elsôsorban Moldva irányába — mely jelenség szintén fel-feltûnik az emlékirodalomban.74
Egy nagy horderejû esemény, melynek kirobbanásában több tényezô — jobbágy- és adóterhek,illetve az ezektôl való szabadulás reménye a határôrezredekbe való feliratkozás révén — játszik szerepet, a román parasztok 1784-es, Horea vezette lázadása. Az elemzett emlékírók közül Halmágyi 1769-ben, jóval a lázadás kitörése elôtt fejezi be a naplóírást. 1784-ben azonban a mozgalom okainak kivizsgálására kap megbízást. Andrei Motoc kancellistával együtt 1784. augusztus 27-én egy Alsógáldon összeállított jelentést tesz le a Guberniumhoz a románság mozgalmának kivizsgálásáról és az Alsó-Fehér vármegyei katonai összeírásról,75 míg következô nap, 1784. augusztus 28-án egy második jelentést nyújt be az említett vármegyei forrongásokról, illetve az általa foganatosított intézkedésekrôl a katonai összeírás megszüntetése és a nép lecsendesítése céljából.76 Rettegi 1784-ben zárja visszaemlékezéseit, röviden szól a lázadásról, fôként a vármegyei nemesség soraiban keringô hírek és fivére, Zsigmond levelei alapján a Hunyad vármegyében történtekrôl.77 Egyes, 1775—1780 közti — szintén általa közölt — információk azonban már említést tesznek a mozgalom okairól és szinte elôrevetítik az 1784-es eseményeket.78
Más, a Horea-lázadás idejét átfogó emlékiratok is fennmaradtak (Naláczi József, Kis András, Domokos Ferenc, Vitán Sándor, Götffy Borbála), ezek jórészt helyi történésekre, mozzanatokra vonatkoznak, és íróik látásmódját meghatározó módon befolyásolja a tény, hogy mindannyian a lázadás szenvedô alanyai voltak.
Jóllehet ezek az emlékiratok nem tükrözik közvetlen módon azt a mentalitásbeli változást, melyet Erdélynek Habsburg Birodalomba való beilleszkedése eredményez, mégis említésre méltóak, mivel a felkelés kiröréséhez nagymértékben hozzájárult mind az udvarnak a jobbágyterhek módosítására vonatkozó, mind a határezredek felállítását célzó politikája. Ilyenformán az emlékiratokból kirajzolódó mentalitás közvetett módon tükrözi a nemesi hozzáállást (mentalitást) a központi hatalomnak az említett problematikához való viszonyulását illetôen.
Kis András és Domokos Ferenc Hunyad vármegyei nemesek közvetlen résztvevôi a Horea vezette román parasztok elleni harcoknak. A két szerzô, akikrôl a történeti irodalom viszonylag keveset tud, saját tapasztalataikról írnak rövid feljegyzéseiben, az – igazság" feltárásának kinyilatkoztatott szándékával.
A szerzôk a november 1—27, közti eseményeket rögzítik: a felkelôk útvonalát, az áldozatok számát, az okozott károkat. Ôk maguk kezdettôl, november 5-étôl részesei a történéseknek, amikor is – fôhadnagy Simény és Kájáni urak arra kérték Óbristlieutnant Karp urat, hogy indulnának a Maroson innen elejökbe azoknak, kik felfelé mentek, melyre nehezen vehették, minthogy kevés számmal volt a katonaság, a nemesség a megmaradásokat kívánta; de mégis látván a veszedelmet, szavokat megfogadta ezt mi észrevévén, Simény úr commandója alá ajánlottuk magunkat és aznap, napnyugot után nagy sár, nagy esôzés között indultunk elejökbe [...]"79 A védekezés központja Déva. A felfegyverzett különítmények innen verik vissza a felkelôket, mindaddig, míg Kray ezredes székely határôrcsapatai véget nem vetnek a lázadásnak.
Kis András és Domokos Ferenc közösen írt feljegyzései a Horea vezette parasztlázadás eseményeit természetesen a nemesség látószögébôl vizsgálják, a szerzôk elítélôen nyilatkoznak a felkelésrôl. Az aprólékosan részletezô, faktologikus, ok-okozati összefüggéseket és árnyalatokat nélkülözô írás sokkal inkább mentalitástörténeti, mint a történelmi eseményeket objektíven láttató forrás, mely a kis- és középnemességnek a lázadással szembeni hozzáállását tükrözi.
Szintén kortárs- és szemtanúként ír e felkelésrôl Vitán Sándor szolgabíró. Amint az köztudott, a katonai erôk kezdetben nem avatkoznak az események alakulásába, a nemességre hárul önmaga védelmének megszervezése, ami Vitán Sándor feljegyzéseibôl (A dévai mezôn a Horákkal történt csatáknak rövid de igaz leírása) is kitûnik. Vitán a november 7-9-e közti eseményekrôl tudósít, mikor megyei tisztségviselôként családjával együtt Dévára siet, s részt vesz a nemesi védekezésben. Írása a köztisztviselô precíz, száraz, adatolt jelentése, mely a legpontosabban kívánja rögzíteni a történteket. Csupán arról tudósít, aminek részese és szemtanúja volt, óvakodik a spektulatív megközelítéstôl. – [...] az említett Horákkal több csaták történtek, de minthogy én azonban személlyesen nem voltam jelen, azért azokat nem említem" — zárja tárgyilagosan feljegyzését.80
Mátisfalvi Götffy Borbála is a tragikus eseményeket átélt szemtanúként írja meg emlékeit a Horea-felkelésrôl (Néhai Götffy László háznépének Hóra pórhada miatt esett romlása). A felkelô csapatok családját nagyrészt kiirtották, ô maga azonban néhány — a lázadókhoz hasonlóan román — paraszt segítségével megmenekül. – Breznyiki jótevôirôl" többször és hosszasan megemlékezik feljegyzéseiben. Írása, mely az eseményeknek idôrendi szempontból való globális összefoglalása, nem nélkülözi a patetikus, drámai stílusfordulatokat, érzelemgerjesztô mozzanatokat. Közelrôl látja és nagyon fiatalon éli át a borzalmas eseményeket, és azok leírásával mélyen emberi dokumentumot hagy az utókor számára.
A következô idôszak elsôsorban Ujfalvy Sándor, Jósika Miklós, Bölöni Farkas Sándor és Bolyai Farkas által fémjelzett emlékirodalma a reakció korában jelentkezik, I. Ferenc uralkodásának és a rendi társadalom válságának idején. Ezek az írások nem tükrözik közvetlenül a Habsburg-rendszer kiteljesedésének következményeit, az integrációt elôsegítô, alkalmazott módszereket és eszközöket, azokat az intézkedéseket, melyek célja a helyhatóságoknak a központi hatalom érdekeinek való alárendelés biztosítása. Ez utóbbi folyamat jórészt befejezôdött ugyanis, s a korszak emlékirodalma fôként egy anakronikus,reakciós abszolutizmus általános vonásait, az állampolgárok megszorítására, megfigyelésére létesített saját apparátus (titkosrendôrség) és a károsnak vélt eszmék terjedése megakadalyozását felügyelô hivatal (cenzúra) mûködését ábrázolja. E rendszer kéziratok esetében sem engedélyezi a hatalom által ellenségesnek vagy veszélyesnek (felforgatónak) minôsített eszmék terjesztését. A vonatkozó évek emlékíróit — az óhajtott reformok szellemében — hangsúlyosan foglalkoztatja a társadalmi és politikai válságból való kilábalás lehetôsége. Ez az emlékirodalom összességében reális tényállapotot ötvöz kiútkeresô lehetôségek megfogalmazásával.
A Habsburg-installációnak az intézményeket érintô területen nincsenek olyan látványos következményei, mint politikai síkon; bár az adó-, adminisztratív és törvénykezési reformok döntô szerepet játszanak Erdély integrációja szempontjából, a kisebb visszhang oka minden bizonnyal az, hogy az intézményrendszer területén a reformok késôbb és közvetettebb úton éreztetik hatásukat, mint politikai síkon. Ugyanakkor egy-egy, az intézményrendszert érintô intézkedés elôkészítésérôl és életbe léptetésérôl szóló információ jórészt elsikkad a narráció során, s csupán tangenciálisan érinti az elbeszélést. Kétségtelen azonban, hogy ezek az információk sem hiányoznak az emlékirodalomból, bár ezekben az aktív történéseket jelzô eseménysorok és a társadalomra rögtöni hatást gyakorló intézkedések dominálnak.
Az erdélyi államapparátus egyik legszakavatottabb ismerôje, Bethlen Miklós, aki maga is aktívan részt vesz az ország vezetésében, igen kritikusan viszonyul az udvarnak a sójövedelmek tekintetében megnyilvánuló pazarló politikájához.82 Szintén e pazarló politikáról tudósít Cserei Mihály.83 Bethlen megemlíti a segesvári diétán bemutatott tervezetét, mely az országnak sok kárt okozott adórendszerét kívánta módosítani.84
Buccow tábornoknak erdélyi fôhadparancsnoki, majd guberniumi elnöki jelenléte nem marad nyomtalan az emlékirodalomban. Abszolút világos, hogy e karriertisztet az erdélyi integráció minél tökéletesebb és zökkenômentesebb véghezviteléért küldi Bécs az országba. A kor emlékirodalma többszörös láttatásban mutatja be az 1762-es terveket, majd a határôrség tényleges megszervezését, az idôpolitika megváltoztatását, a katolicizmus (beleértve a görög katolicizmus) térnyerését, az ortodox románok lecsendesítését — melyek mind Buccow közvetlen közremûködésével történnek. Intézményrendszeri szempontból igen jelentôsek a törvénykezést és a helyhatóságokat érintô intézkedések. E vonatkozásban az erdélyi vármegyék, kerületek és székely székek tûnnek a legideálisabbaknak kísérleti közegként. Az udvar úgy véli, az újítással szembeni ellenkezés minimális lesz. Erôsebb ellenállásra számít a szász székek esetében, amelyek kiváltságaikat, sajátos intézményeiket védenék meg, és amelyekkel szemben Bécs nem is kívánja megvonni hagyományos támogatását. Ugyanígy a magyarországi vármegyei rendszert sem érintik a szervezeti reformok.
Az erdélyi újjászervezés látszólag a törvénykezést célozza, mely a maga anakronisztikus szervezettségében nehézkesen mûködik.
Az emlékirodalom már 1762-ben említést tesz az úgynevezett – collegiatum iudicium"-okról, melyekrôl Halmágyi István a Guberniumtól értesül,85 de ezeknek a Királyi Táblákhoz hasonlóan állandóan mûködô intézményeknek a létrehozási szándékáról a vármegyékben is szó esik, és a maga során Rettegi jó kezdeményezéseknek tekinti ôket. E megállapítás lehetôséget jelent számára ahhoz, hogy bírálja a hagyományos törvénykezési rendszer mûködésképtelenségét, mely — véleménye szerint — csak a fôtisztek jövedelmét növelte.86 Már az évben, 1762-ben a vármegyék állandó székhelyet létesítenek, ahol az új intézmény mûködni fog.87 1763-ban pedig már tárgyalások folynak a Guberniummal a tervezett intézmény mûködését illetôen.88 Az év ôszén királyi leirat érkezik a Guberniumhoz a mûködése idején 1790-ig – állandó táblának" nevezett az új intézmény létrehozására vonatkozóan, míg Rettegi arról tudósít, hogy vármegyéjében (Doboka) létrejött az állandó tábla.89 1766-ban, majd 1780-ban már éles hangon ír ezek mûködésérôl, mert általuk kifordult sarkából a – valamikori jó világ", az ülnökök számát csökkentették, s kötelezték ôket, hogy állandóan a táblai székhelyen tartózkodjanak, s mind a peres, mind az adminisztratív ügyekre megoldást keressenek.90
Az emlékírok által szolgáltatott ez irányú információk a törvénykezés és a közigazgatás modernizációjának rendkívül fontos folyamatát tükrözik, mivel ezeknek az intézményeknek nemcsak a peres, de a közigazgatási ügyek is a hatáskörükbe tartoznak, és professzionista, a korabeli követelményeknek megfelelô, bürokratikus apparátussal rendelkeznek. E modernizációs tendenciák között szerepel az iktatási rendszernek a guberniumi ügyintézésbe való bevezetése,91 melyet 1772-ben a vármegyékbe, kerületekbe és székekbe is bevezetnek. Az állandó táblák létrehozására és mûködésére, a törvénykezés és a helyi közigazgatás modernizációjára vonatkozó emlékirodalmi utalások alapvetôen hozzájárulnak ezen — a történetírás által kevésbé tárgyalt — intézmények megismeréséhez. A korabeli bürokratikus szabályozások (nyilvántartás, indexek bevezetése, az irattárak rendezése és nyilvántartásba vétele) oly mértékben feljavítja az adminisztrációs ügymenetet, hogy 1790 után, az állandó táblák megszüntét és a régi, vármegyei rendszerhez való visszatérést követôen is megmarad.
JEGYZETEK
1. Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703—1708. Közzéteszi Magyari András. Buk., 1983. (A továbbiakban: Napló) 131, 134. 2. R. Várkonyi Ágnes: Bethlen Miklós gróf, a politikus. Erdélyi Múzeum. LV. 1992. 1-2, 12. 3. Olajágat viselô Noe galambja... Hága, 1704. 4. Bethlen Miklós: Önéletírása. I—II. (Szerk.: V. Windisch Éva) Bp., 1955. (A továbbiakban: BMÖ.) II. 29. 5. Uo. 6. Uo.33. 7. Uo. 19—29. 8. Napló. I. 51. 9. Uo. 48. 10. Valószínûleg az erdélyi rendek által az uralkodónak küldött Transylvaniae iam expiranti gemitus címû memóriumról van szó, mely a Diploma Leopoldinum kitételeinek a megszegésére, illetve a császári katonai hatóságok visszaéléseire vonatkozik.L. Napló. 680. 77. sz. jegyzet. 11. I.m. I. 197. 12. Uo. 206. 13. Uo. 156. 14. Uo. 114—120, 130—135, 136—146. 15. Uo. 542—543. 16. Uo.48. 17. Uo. 49. 18. Uo. 474. 19. Uo. 240. 20. Uo. II. 162. 21. Uo. I. 370. 22. Uo. II. 533. 23. Cserei Mihály: Erdély históriája. [1661—1711] Sajtó alá rendezte, a bevezetôt és a jegyzeteket írta Bánkúti Imre. Bp., 1983. (A továbbiakban:EH.) 30. 24. EH. 273. 25. EH. 336. 26. EH. 8. 27. Halmágyi Istán naplói (1751—53. 1762—69) és iratai (1669—1785). Közli Dr. Szádeczky Lajos. Bp., 1906. (A továbbiakban:HIN.) 365—369, 404.
Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok. 1718—1784.Bevezetô tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Buk., 1985. (A továbbiakban: EMD.) 274—275. 28. Uo. 404. 29. V. Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. Bp., 1888.
Scherman Egyed: Adalékok az állami könyvcenzúra történetéhez Mária Terézia haláláig. Bp., 1928.
Catalogus librorum prohibitorum. 1765, 1774.
Wertheimer Ede: A magyarországi cenzúra történelméhez. Századok. 1898. 294-316.
Jakab Elek: A cenzúra története Erdélyben. Figyelô. 161—182, 253—273, 333—356.
Az Erdélyi könyvcenzúra Bizottság 1770-es létrehozására vonatkozóan lásd Országos Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága (A továbbiakban: KmOL) Beszterce város levéltára (A továbbiakban: BesztLt) IIa. fasc 116, 3. A Bizottság mûködésére vonatkozóan lásd még KmOL — Könyvvizsgáló Bizottság (1770—1848). — KmOL —Udvarhelyszék levéltára (A továbbiakban: UszLt) —- Comissiones Gubernii 1781, Tom. I. 65. - BeszLt IIa. fasc. 116. 30. HIN. 99. 31. Uo. 404. 32. Uo. 3—4. EMD. 338—339. 33. Uo. 142. HIN. 236—237. 34. Uo. 359. 35. Uo. 139—140. 36. Uo. 160. 37. Uo. 272. Lásd: Art. I. 1752. Corpus Juris Hungarici — 1540—1848. évi erdélyi törvények. Szerk.: Márkus Dezsô. Bp., 1900. 43—44. 38. HIN. 271. 39. Uo. 265. 40. Uo. 253, 263, 271, 313, 406. EMD. 85, 211—212, 220. 41. HIN. 300. EMD. 272. 42. HIN. 303—304. 43. Uo. 299. 44. Uo. 404.; Lásd még UszLt - Commissiones Gubernii 1769, 41 idem 1777, 37. 45. EMD. 416—417, 421, 423.; A toleranciarendeletre vonatkozóan lásd: BeszLt IIa, fasc. 279. 46. Uo. 106, 233—234. 47. Uo. 106. 48. HIN. 13, 25, 297—298, 317, 376. KmOL— Szatmár vármegye levéltára (A továbbiakban: SztvmLt) Acta publico-politica 1761, fasc. 38, nr. 46. - UszLt - Commissiones Gubernii 1763—1764, 1764: 78. 49. Uo. 25. EMD. 124. lásd még UszLt - Commissiones Gubernii 1763—1964, 1763: 50, 1764: 4. - idem 1769, 168. - idem 1777 Tom. I., 36, 56, 89; Tom. II. 36. - idem 1781. Tom. II., fila 27. 50. HIN. 25, 297, 332, 377. 51. Uo. 24. lásd még UszLt - Commissiones Gubernii 1763—1764, 1764, 28. 52. Uo. 33. HIN. 124. 53. HIN. 78.
EMD. 154. 54. Uo. 106. lásd még UszLt - Commissiones Gubernii 1781 Tom. I., 1o1. 55. HIN. 297. 56. EMD. 133. 57. HIN. 298. 58. Uo. 338. 59. EMD. 117—118. 60. Uo. 61. HIN. 12 EMD. 142. 62. HIN. 18. lásd még UszLt - Commissiones Gubernii 1762—1763, 1762: 77. 63. Uo. XL. 64. Uo. 12—13, 18, 23, 33—34, 42—43, 62—63, 69, 73, 89—92, 143—145, 154—155, 159, 178, 194—195, 220, 247, 278—279. lásd még: BesztLt IIa, fasc. 19. 65. Uo. 19, 21—23, 29—33, 34, 36—39, 51—59, 72, 74, 89, 94—95, 113. 66. Uo. 26, 78—79, 88—89, 97, 121—122, 188. lásd még: BesztLt I. D. XXVI; IIa, fasc. nr. 13, 22, 42, 89, 90, 194, 195, 341, 396, 443. 67. EMD. 143, 147, 151, 153—154. 68. Uo. 160—161. lásd még: Imreh István: Látom, az életem nem igen gyönyörû. A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzôkönyve 1764. Buk., 1994.
UszLt - Commissiones Gubernii 1763—1764, 1763: 75; 1764: 6. 69. HIN. 5—7, 56—57, 130—132, 162, 230. 70. EMD. 72. 71. Uo. 257. 72. Uo. 277. 73. HIN. 267, 398—401. lásd még: UszLt - Commissiones Gubernii 1763—1764, 1764: 21. BesztLt IIa, fasc. 159. 74. Uo. 60, 68, 80, 98—99, 105, 127, 376—277, 324—325, 337. EMD. 178—179. Lásd még: Beszterce város levéltára, IIa, fasc. 36, 39, 168. 75. Uo. 668—693. L.: David Prodan: Rascoala lui Horea. I. Buc., 1979. 227, 233, 256. A felkelés forrásaira vonatkozóan lásd: D. Prodan: Rascoala lui Horea. I—II. Bucuresti, 1979. 76. HIN. 694—699. L. Prodan: I. m. 256—257. 77. EMD. 427—428. 78. Uo. 242—243. Prodan: I. m. 72—-73. 79. Erdély öröksége. VIII. Bp. (A továbbiakban: EÖ. VIII.) 139. 80. EÖ. VIII. 148. 81. V. Takács Sándor: Kémvilág Magyarországon. é. n. h. n. 82. BMÖ. II. 19. 83. Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak. Budapest, 1973. 9. 84. BMÖ. II. 36. 85. HIN. 5.; lásd még: UszLt - Commissiones Gubernii 1762—1763, 1762: 24 és 37; KmOL — Torda vármegye levéltára (A továbbiakban: TLt) 1762. év. 3782, 3809. sz. 86. EMD. 141. 87. Uo. 142. 88. HIN. 60—61. 89. Uo. 101; EMD. 154; Az állandó tábla felállítására vonatkozó rendeletek és utasítások: UszLt — Commissiones Gubernii 1763—1764, 1763: 85; lásd még uo. 2, 74, 78; 1764: 37, 38. KmOL — Kolozsvár város levéltára (A továbbiakban: KvLt) 1763. évi 1145. sz.; KmOl — Kolozs vármegye levéltára (A továbbiakban: KLt) — Commissiones Gubernii 1763, I. 90. Uo. 196, 409. 91. HIN. 377—378; lásd még: R. Texe: Evolutia sistemului de registraturã si evidentele create în arhivele comitatelor din Transilvania si folosirea acestora ca instrumente de informare stiintificã. Revista Arhivelor vol. XXI. nr. 2/1964. 32—60.; Andrei Kiss: Vechile inventare, registrele auxiliare de arhivã si cele de registraturã din Transilvania. Revista Arhivelor vol. XL/1978, nr. 1. 67—79