Bánffy Miklós harmadszor tért haza ezen a decemberi — adventi — vasárnapon, születésének 125. évfordulója küszöbén.

Az elsô hazatérése még 1926-ban történt, miután nem sokkal korábban letette válláról a trianoni Magyarországon igencsak terhes külügyminiszteri megbízatást. Alig néhány év telt el azóta, hogy repatriáló vonatokon közel kétszázezer erdélyi magyar hagyta el szülôföldjét, s ô visszatért Erdélybe, kisebbségi magyarnak, odaállni azok közé, akik nem csak szavakkal, de tettekkel is bizonyították, hogy a békecsináló nagyhatalmak által reánk mért kisebbségi sorsban lehet, mert kell megmaradni magyarnak.

A vagyon, amelyet nagy történelmi múltú családjától örökölt, s amelyet az új hatalom földreformja igencsak megnyirbált, csak egyik s nem a legfontosabb indoka volt hazatérésének. Ô is, mint az erdélyi arisztokrácia annyi jelese, tudta, hogy a vagyon kötelez: vissza kell háramoltatnia annak a közösségnek a javára, amelyhez ô maga is tartozik. Így lett a kisebbségi megmaradás szempontjából nélkülözhetetlen intézmények megteremtôje, fenntartásuk áldozatvállaló részese.

Persze voltak, akik attól féltek, hogy a volt magyar külügyminiszter, Bethlen István bizalmas barátja politikai vezérnek jön haza, s amikor ez sehogyan sem mutatkozott, azt is híresztelték, hogy a román király kezébôl elnyert román állampolgárság fejében kötelezettséget vállalt arra, hogy tíz évig nem fog politizálni. Holott az igazság egészen más volt: az Erdélybe hazatérô Bánffy Miklós felismerte azt, hogy az akkori romániai politikai viszonyok között kényszerûen terméketlen sérelmi politizálásnál fontosabb feladat a megmaradáshoz elengedhetetlen intézmények megtartása, a kisebbségi helyzet szorításában mûködésük biztosítása.

Mint írót, ott találjuk az erdélyi magyar irodalom legjobbjait tömörítô helikoni írócsoportban, sôt az Erdélyi Helikon címû folyóirat fôszerkesztôi székében. Vagyonával ott áll a legjelentôsebb magyar napilap, a kolozsvári Ellenzék, a legnagyobb kisebbségi magyar nyomdavállalat, a Minerva Rt. mögött. Tagja az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadónak is, amelynek számára nem csak kéziratokat ad — regényeket, színpadi mûveket, esszét, memoárt —, hanem ha kell, kiváló rajztudással illusztrációkat is készít író- és költôtársainak (Áprily Lajos, Berde Mária, Hunyady Sándor, Kemény János, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Székely Jenô, Tamási Áron, Tompa László) az ESzC-nél megjelenô kötetei számára.

Felelôssége nem maradt meg az irodalom körein belül. Erkölcsi és anyagi támogatását érezhette a kisebbségi magyarság anyagi talpraállása és megmaradása szempontjából oly kivételes jelentôségû Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), a magyar tudományosság erdélyi fellegvára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a kisebbségi magyar közmûvelôdésnek önnön létéért küzdô szervezete, az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület (EMKE) is. Amikor pedig az Erdélyi Református Egyházkerület fôgondnokává választották, Makkai Sándor, majd Vásárhelyi János püspök oldalán szerepe volt a magyar felekezeti iskolák megvédésében, megtartásában és gyarapításában. Ne politizálj — építkezz! — fogalmazta meg abban az idôben Móricz Zsigmond Magyarországon. Bánffy Miklós és erdélyi munkatársai akkori tevékenységének ismeretében ezt a jelszót így fogalmazhatnánk át: Építkezz, mert másfajta cselekvés számára lehetetlen körülmények közepette az építkezés a leghatékonyabb politika!

Idô múltával a politikától sem tudta távol tartani magát: nem tíz, hanem tizenkét évvel hazatérése után, amikor egy királyi dekrétum törvényen kívül helyezte a politikai pártokat, köztük a Magyar Pártot is, létrehozva a Nemzeti Újjászületés Frontját, ô elvállalta a Front magyar alosztályaként megalakított Magyar Népközösség elnöki tisztét, s egész a bécsi döntésig ennek az akkor egyetlen magyar kisebbségi érdekvédelmi és tömegszervezetnek a vezetését.

A második világháború alatt ismét szükség van az akkor már hetvenéves író-politikus tapasztalatára, politikai bölcsességére: Kállay Miklós miniszterelnök ôt bízza meg azzal, hogy Bukarestbe utazva a Nemzeti Parasztpárt vezérével, Iuliu Maniuval a háborúból való közös kilépés lehetôségérôl tárgyaljon. Tudjuk — eredmény nélkül. Csak egy másik, szerényebb közvetítése sikerül: annak elhárítása, hogy Kolozsvár hadszíntérré váljék. Ezért fizetnek meg neki a visszavonuló németek Bonchida elpusztításával.

A háború után a körülmények arra kényszerítették, hogy visszainduljon azon az úton, amelyen két évtizeddel azelôtt Erdélybe hazatért. Részt akart vállalni az eleinte reményteljesen kibontakozó új irodalmi életbôl: munkatársa lett az Utunknak, tagja a Romániai Magyar Írók Szövetségének, miközben a szívének oly kedves Bonchida romokban hevert, de hiába húzódott meg Király utcai háza egyetlen kislakásában, nem csak ellene indultak alávaló támadások, hanem az írásainak helyet adó folyóirat ellen is. 1949-ben távozott Budapestre — meghalni.

A második hazatérésére 1977-ben, halála után több mint negyedszázaddal került sor, s a házsongárdi földbe, a családi kriptába megtérô hamvak elôtt tisztelgôkben egyúttal az a remény is éledezett, hogy ez a hazatérés talán az író itthoni feltámadását is jelenti.

Nem így történt.

Bánffy Miklósnak még az írói mûvét sem tûrte meg a Hatalom. Évekig tartó huzavona után egyetlen kötettel torzóban maradt a kiadói szándék, s a pártközpontban, a sajtóigazgatóságon, tehát a nyilvánosság kizárásával folytatott ádáz harcban alul maradtak azok, akik Horthy külügyminiszterét, a dilettáns író-grófot rehabilitálni megpróbálták.

Most, harmadjára, születésének 125. évfordulóján, hazatérése jelképes: emlékünnepségek idézik, emléktábla kerül annak a bonchidai református templomnak a falára, amelyben ma is ott áll a család patrónusi padja, s amelytôl alig száz méterre rohamosan pusztuló — sôt módszeresen pusztított — kastélyának romjai vívják egyre reménytelenebb harcukat az idôvel. S megjelenik egy szerény válogatás a novellaíró életmûvébôl, talán elsô fecskéjeként az életmû hazai újrakiadásának.

Mert ma nemcsak Bánffy Miklós élete példájára, hanem mûve tanúságára is szükségünk van: arra az íróra, aki oly mélyen látott bele kora társadalmának ellentmondásaiba, megszámláltatott, híjával találtatott és darabokra szaggattatott világának bûneibe, aki oly fölényes biztonsággal fogalmazta meg diagnózisait az emberrôl, akiben oly mélységes alázat élt az igazi mûvészet iránt. És arra a politikusra, akit nem ejtett kétségbe az ország Trianon utáni eménytelen helyzete, hanem ha kellett, eréllyel, ha kellett, diplomáciai ravaszsággal, de mindig a nemzet jövôje iránti felelôsséggel tudott cselekedni, tudatában annak, hogy nincs olyan helyzet, amelyben a hasznos cselekvés valamely formájára ne adódna mód és lehetôség.

Ha ezt a példát sikerül meglátnunk, akkor ez a harmadik hazatérése nem lesz egy az elmúló ünnepek közül, hanem végleges és megtermékenyítô hazatérés.