— Miért nem beszélhetünk korlátok nélküli gondolkodásról és kulturális magatartásról? Hogyan lehetne lerombolni a különféle mentalitások és kultúrák között fennálló falakat? Létezik-e egy "recept", avagy pedig csak a kérdések, a dilemmák közösek, határok nélküliek?

— E kérdés bizonyára abból a tavaly nyáron a Tokaji Írótáborban elhangzott kijelentésembôl fakad, miszerint a politikai határokat mindaddig nem lehet felszámolni, míg léteznek a szellemiek. Mit is eredményezne a szellemi határok eltûnése? A kölcsönös, mély és autentikus megismerés utáni vágy megjelenését és következetes megnyilvánulását. Az ilyenfajta megismerés tompíthatná a kétoldalú történelmi kapcsolatok terén tapasztalható kellemetlen események élét, "a másik" elfogadhatatlan vonásainak hatását. Ezeket a negatívumokat minden alkalommal (és mindkét félnek!) a másik fél perspektíváját szem elôtt tartva kell bemutatnia. Vagyis nem tanácsos a közös passzívumot elhallgatni, csupán kettôs látószögbôl kell nézni. Így "a másik" magatartása könnyen érthetôvé — vagy éppenséggel elfogadhatóvá — válik, és alakja felszabadul a démonizálás hatása alól.

Tudom, ez a megoldás nemcsak utópisztikusnak tûnik, hanem meglepônek és ellentmondásosnak is, hiszen nem tanácsosabb-e vajon a vitás kérdéseket óvatosan kerülgetni, mintsem felszínre hozni? S ezáltal áttételesen maiakká tenni ezeket... Nem. A Kelet-Európában negyven éven át állampolitikaként gyakorolt szocialista internacionálé esete épp azt mutatja, hogy az alapvetô gondok a hivatalos nyilatkozatok és jelszavak ellenére is változatlanok maradtak, tehát a diktatúra egyáltalán nem oldotta meg, nem számolta fel sem az ellentmondásokat, sem az ellenségeskedéseket. Csupán lefagyasztotta mindezt, s ezáltal a frusztrációkat meg a gyûlölködéseket az egyéni és kollektív tudatalattiba számûzte. Az 1989 utáni szabadság elôre látható alakban — igaz, hogy elôre senki által ilyen intenzitásúnak nem képzelt formában — dobta felszínre azt, amit a franciák le retour du refoulé-nak neveznek.

Hiszem azonban, hogy nemcsak a kérdések és a dilemmák, hanem a feleletek is azonosak. Abban az esetben közösek, ha képesek vagyunk a kívülálló magatartását alkalmazni. Nem az azonos válaszok keresése a legfontosabb teendô, hanem az, hogy a megoldásokat harmonizáljuk, egymáshoz közelítsük. Mi lenne végsô soron a "recept"? Az elôzôekben éppen ezt fogalmaztam meg, de ismételten hangsúlyozom, hogy tudatában vagyok "elméletem" utópisztikus jellegének. Egy apró hipotetikus kiegészítés mindenképp idekívánkozik: meggyôzôdésem, hogy az utópisztikusság fokozatosan eltûnne, ha állandó jelleggel, kitartóan az említett modell szerint élnénk.

— Az értelmiséginek mi a szerepe a gondolkodás egységesítési (nem egyenruhába bújtatásának!) folyamatában, a kultúrák és nemzetek közötti kompatibilitások felfedezésében? E szempontból mekkora felelôsség terheli az írók, a tudósok és a mûvészek lelkét? És mi a helyzet a politikusok esetében? Ha arra gondolunk, hogyan jelentkeznek ezek a kérdések Nyugaton és nálunk, óhatatlanul töprengésre késztethet: ki vállalja a felelôsséget és ki nem... Állíthatunk-e olyasmit, hogy az értelmiségi kénytelen helyrehozni mindazt, amit a politikus elrontott?

— Nyilvánvaló, hogy az értelmiségi fontos, sôt meghatározó szerepet játszik általában az emberek és elsôsorban polgártársai gondolkodásmódjának az egységesítési folyamatában. Hogyan írható körül, miben nyilvánul meg ez a szerep? Abban az erôkifejtésben jelentkezik, amelynek végsô célját a polgári öntudat és moralitás minél szélesebb körben való terjesztése képezi. Persze ezt a magatartást nem az az egybemosási törekvés és nem az a mechanikusság jellemzi, mint a párt-elkötelezett aktivistáét, aki minden egyes gond hallattán elôregyártott megoldásokkal rukkol elô. Az értelmiségi legfontosabb feladata éppenséggel a ready-made jellegû megoldások határozott visszautásításában rejlik. Meg kell kedveltetnie az emberekkel az önálló gondolkodást, azt, hogy saját magukhoz és azon sorstársaikhoz hasonlítsák, viszonyítsák magukat, akiket az összetettség érzete megóv a nem kívánt manipulálásoktól és a közönyösségtôl.

Más szinten elemezve a dolgokat azt állíthatjuk, hogy az értelmiségi abban az értelemben is hozzájárulhat az eltérô jellegû gondolkodásmódok közös nevezôre hozásához, hogy felfedezi, megkeresi a kultúrák közötti hasonlóságokat, a látens univerzalitást. Említésre méltó egyébként, hogy a polgári moralitás univerzális jellegû célkitûzésnek nevezhetô. Ez ellentéte annak az ugyancsak egységesítô, csak más jellegû gyakorlatnak, amellyel bizonyos politikai csoportok élnek, fenntartva az etnikai szolidaritás ösztönét, sôt minduntalan rálicitálnak erre. Két csapda leselkedik tehát a vérbeli, hiteles értelmiségiekre és az igazi hazafiakra; ezt ki kell kerülniük vagy éppenséggel fel kellene venniük a harcot. Egyrészt a jelenkorban föltétlenül szükséges polgári vonulattól mentes beteges nemzeti szolidaritással, másrészt pedig azzal a szerencsétlen, éppenséggel primitív irányzattal, amely ezt az érzelmet más népek ellen kívánja bevetni.

Két fô téma körül forgolódunk. A kultúra ökumenizmusáról és az identitás kérdésérôl beszélünk. Tulajdonképp az identitásbeli vetületek mindkét szinten jelen vannak, mert etnikai-nyelvi (vagyis nemzeti) identitásról, illetve európai identitásról van szó. Lehet, hogy éppenséggel többrôl, ugyanis az egyetemesség távolról sem a nemzeti identitásról való lemondással, ennek feladásával vagy elvesztésével egyenértékû. Az értelmiségiek és a politikusok felelôssége mindenképp óriási. Jelenleg a román értelmiség feladata az (vagy az kellene legyen), hogy az európai identitás kialakításában meghatározó módon részt vállaljon. Ez viszont nem jelenti azt, hogy állandó jellegû, folyamatos nemzeti identitáskeresésébôl a disszociáló magatartás eltûnik, ott kínálva fel ezáltal szabad teret a politikusi vagy szélsôséges megnyilvánulásoknak, ahol ezek nemcsak torzító hatást gyakorolhatnak, hanem éppenséggel mérgezhetnek is. Igen, az értelmiséginek helyre kell hoznia azt, amit a politikus tönkretett. De kérdéses, hogy rendelkeznek-e azokkal az eszközökkel, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a sikerhez.

— Egy ilyenfajta eszközt, illetve reménykeltô kísérletet láthatunk az ön által vezetett kiadónál. Miért indított az Univers egy új sorozatot éppenséggel egy budapesti antológiával — miközben nap mint nap látjuk-halljuk a romániai magyarellenes, soviniszta hangadók megerôsödésének a jeleit?

— Egyáltalán nem volt véletlenszerû ennek a kötetnek (Budapesta literarã si artisticã) a megjelenése; teljes egészében beleillik az Univers Kiadó politikájába, amit 1990-tôl errefelé néhány alapelvre, elsôsorban a közvetlen szomszédságunkban élô népek irodalmának az ismeretére próbáltam ráhangolni. Ugyanebben a sorozatban (Caiete europene) fog megjelenni a közeljövôben a hasonló jellegû Bécs-, Krakkó- és Csernovic-összeállítás. Szimbolikus, ugyanakkor azonban provokatív jellegû elhatározásból döntöttünk úgy, hogy ezt a sorozatot Budapesttel kell indítanunk (de anyagi egítséget is kaptunk a Magyar Írószövetségtôl). Provokálni akartuk a romániai magyarellenes, sovén erôket, de provokálni kívántuk a magyarországi románellenes, sovén erôket is (vagy legalább azokat a kezeket, amelyek nagy nyomtatott betûket írnak az állomások falaira, gyönyörû elismerô szóösszetételeket, amilyen például a "BÜDÖS OLÁH"). Azért tartom szimbolikus tettnek ezt a könyvet, mert szerinten a románok és a magyarok a múltbeli vagy jelenlegi viszályok ellenére is békés egymás mellett élésre hivatottak, a kultúra pedig biztonságos út a közeledés számára. Habár mindannyian a különbségek miatt haragszunk, hiszem, hogy néhány vonatkozásban hasonlítunk is egymásra — ezt elsôsorban kulturális vonatkozásban állítom. Mi csupán a kulturális tettet akartuk a politikai hecckampányok legyôzése érdekében érvényre juttatni. Hidat dobtunk a túlsó part irányába, s ez csak akkor állhat ellen a szakítóerônek, ha odaát megjelenik egy olyan pillér, mint az itteni: például egy magyar nyelvû Bukarest az irodalomban és a mûvészetben.

— Ha már az elvárásokról beszélünk... Behozhatónak tartja-e Románia Nyugattal szembeni súlyos lemaradását, ahol posztnacionális korról beszélnek, miközben nálunk egyre hangsúlyosabb a nemzeti-nacionalista megnyilvánulás (mind a politikai, mind a kulturális vagy — néhány vonatkozásában — a gazdasági életben is)?

— Nehéz egy így megfogalmazott kérdésre felelni, mert úgy tûnik, felment a válaszadás kötelezettsége alól, lévén, hogy a kérdés tartalmazza a feleletet. Kísért a gondolat, hogy magam is feltegyek néhány kérdést. Elsôsorban vitatható, hogy belépett-e valójában a Nyugat a posztnacionális korba. Nyugatként értendô most már Németország azon része is, amely valamikor NDK volt? A posztnacionalitás az írek, a skótok, a katalánok és a baszkok esetében is érvényes? Nem beszélve a franciákról... (Persze nem Párizsra, hanem a mély Franciaországra gondolok.) Másrészt pedig ne feledjük, hogy e lemaradás tekintetében Románia sorsa semmiben sem tér el összes egykori komunista "testvére" sorsától. És mit is mondhatnánk az egykori Jugoszláviáról, akkori és mostani részeirôl? Mindenki tudja, hogy Kelet-Európában a nemzeti kérdés még mindig fájdalmas seb. Romániában a nacionalista vonal sikeres feltörekvése elsôsorban a nyomornak és a hatásos gazdasági megoldások hiányának "köszönhetô". A nyomor mindig kéz a kézben járkált a szélsôségekkel. Nem értek viszont egyet önnel a kultúra nacionalista jellege kapcsán. E területen a nacionalizmus nem domináns irányzat. Sôt! Az értelmiségi állásfoglalás, a racionális, európai magatartás fölényérôl beszélhetünk.

— Könnyebb helyzetben leledznek a nyugati értelmiségiek, mint a keletiek, amikor a "radikális egyetemesség" és a nemzeti út közül kell választaniuk? Nálunk fényûzésnek számít az univerzalizmus, Nyugaton viszont túlságosan költséges a nacionalista útvonal követése. Miért?

— A válasz rendkívül egyszerû: azért, mert ôk a demokrácia más korát élik. Nem tartozom azok közé, akik azt vallják, hogy Kelet-Európa nem rendelkezik demokratikus hagyománnyal, mégsem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy ennek a hagyománynak az idôtartama jóval rövidebb, ugyanakkor pedig a nyugati és a keleti mentalitás eltérô pályákon fejlôdött. Nyugat számára Európa réges-rég létezô valami — és nem álomszerû vágy. Végül pedig — last but not least — említésre méltó, hogy a Nyugat gazdasági élete lényegesen jobb alapokon nyugszik, következésképp más életszínvonalnak örvedenek polgárai, mint mi, kelet-európaiak. Habár Nyugaton sem mindenki lépett át a nacionalizmuson, másképp — életformájukkal és gondolkodásmódjukkal egybevágó magatartással kezelik ezt a kérdést —, nem úgy, mint mi. Ezért tûnik túlságosan költségesnek a nyugati szellemiség szemszögébôl a nacionalizmus, s ezért tartjuk még mindig luxusnak mi az egyetemességet.

— Kelet és Nyugat között azonban van "valami"... Közép-Európa. Mekkora lesz a mi — "keletiek!", "balkániak!" — kulturális veszteségünk, ha (politikai és gazdasági értelemben véve) ez a térség "Nyugattá", "Európa szerves részévé" válik? Számunkra Közép-Európa híd vagy nap mint nap távolódó sziget? Milyen alternatívánk lesz a "híd" lezuhanása vagy a "sziget" kontinenshez való tapadása után? Közelebb kerülünk-e vagy még inkább eltávolodunk az Európának nevezett álomtól?

— Az ön által felvázolt fenyegetô veszéllyel mindenképp számolnunk kell. Sajnos. Csupán abban reménykedhetünk, hogy Magyarország és Közép-Európa integrálódása az egyesült Európa struktúráiba nem jelenti Románia számára a magárahagyottságot a senki földjén, amely nem más, mint a purgatórium egy újabb pokol elôtt. A veszteség oly súlyos, mélységes és totális lenne, hogy azonnali kulturális vetülete nem is számítana. Idôben fejtené ki pusztító hatását, mert ezáltal eltávolodnánk egy gondolkodásmodelltôl és viselkedésformától, amely a hazai értelmiség számára még a legsötétebb kommunista diktatúra ideje alatt is eleven hagyomány volt. Hinni szeretném, hogy a nyugati politikusok lesznek oly intelligensek, és felelôsségteljesen döntenek, alaposan megfontolják a dolgokat, hosszú távra terveznek, lehetôséget nyújtva Romániának az európai közösségbe való belépéshez szükséges kellô felkészülésre. Remélem, át tudunk lépni azon a koloncon, amit Ceausescu megalomániájának köszönhetünk, és nálunk is valósággá válnak azok a reformtörekvések, amelyeket Magyarország, Lengyelország és Csehország már a múlt rendszer alatt elkezdett életbe léptetni.

— Kulturális szempontból vannak-e tartozásaink Közép-Európával szemben? (És nekik velünk szemben?) Ismerjük ugyan a nyugati jelentôs szerzôket, de vajon elégséges közép-európai irodalmat olvasunk-e? Legegyszerûbb volna azzal védekezni, hogy "ôk sem olvasnak minket", de... Ugyanakkor azt is megemlíthetnénk, hogy a vasfüggöny lebontása után elmúlt a fordítások "divatja". A pénzhiányon kívül miben látja a (kölcsönös!) érdeklôdéshiány okát? Elegünk lett a "népek barátságából" avagy pedig ostoba közönyrôl van szó?

— Sajnos mindkét oldalon óriási tartozások léteznek. A legfontosabb ok az elôítélet. Azon tûnôdöm egyébként, hogy valóban Bécset tartja Közép-Európa központnak, vagy valahol jóval nyugatabbra keresi azt. Ami a románokat illeti... Ôk mindig Párizsra, sôt távolabb, Amerika felé vetették — és vetik továbbra is — tekintetüket, nem figyelve arra, ami kulturális és politikai viszonylatban körülöttük történik. Ezért a nemtörôdömségért egykor majd drága árat kell fizetni... Máris fizetünk!

Nyilvánvaló, hogy minden általánosítás túlzás volna egy ilyen szinten, azonban éppen a hasonló jelenségek legyôzésére dolgoztuk ki az Univers kiadói programjának néhány pontját. (Amihez határozottan ragaszkodom!) Sok mindent be kell pótolnunk. És ha éppenséggel megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy a közép-európai írókat úgy-ahogy, de elolvashattuk, a filozófiai mûveket egyáltalán nem ismerjük, s teljes egészében mellôzzük a történészek, a szociológusok és az esszéírók munkásságát. Ezeket az alkotásokat le kellene fordítani, ki kellene adni, el kellene olvasni — s mindezt saját érdekünkben!

A román, de akármilyen más nemzetiségû értelmiséginek is arra kellene törekednie, hogy a piacgazdaság buktatóit minél ritkábban alkalmazza kényelmes alibiként, amikor az értékekrôl való lemondás ténye kerül terítékre.

— Térségünk (ismételten!) beleesett a kis és közepes népek csapdájába? Azt hisszük, hogy önerônkre hagyatkozva is legyôzhetjük az akadályokat, sôt sikeresebb lesz az életünk, ha magányos farkasokként viselkedünk? Állíthatjuk-e optimistán, hogy változás fog bekövetkezni kollektív magatartásunkban?

— Romániában az efféle magatartás egyrészt az euroatlanti integráció határidejének végtelenbe helyezésébôl, másrészt pedig az életszínvonal alacsony szinten tartásából eredeztethetô. Nem mondanám, hogy az ilyen magatartás a kis és közepes népek sajátossága, ez sokkal inkább a szegény, elszigetelt országokra jellemzô. Bizakodni szeretnék abban, hogy a románság a mostani komoly megpróbáltatások ellenére is hinnog az európaiság lehetôségében. Annál inkább, mert térségünkben is éreztetni kezdte hatását a globalizáció.

— Miért döntött úgy (éppen a globalizáció korában) az Univers, hogy szükséges egy közép-európai sorozat? Mi köt minket ehhez a világhoz, illetve miben különbözik Kelet-Európától az a Közép-Európa, amely az Univers "zsargonjában" a plasztikus harmadik Európa kifejezés alatt jelentkezik?

— Egymás megismerése, a fordítások és az összehasonlítások sora a teljeskörû partikularitásról való lemondást jelentené. Csökkenne a kizárólagosságra épülô elméletek száma, amelyek fôleg az elzárkózás és a tudatlanság keretei között virágoznak.

Közép-Európa esetében fô érv az is, hogy Erdély és a Bánság sokáig az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezte. Ennek a történelmi gyakorlatnak természetesen kulturális vetülete is van, de leginkább a mentalitás szintjén hagyott maradandó nyomokat. Akár tudomásul veszik tehát, akár nem, egyes románok számára Közép-Európa ismert fogalom. Igaz, hogy Közép-Európa és a levantei, balkáni világ különbözik, de felvetôdik a kérdés: az eltérések valóban olyan döntôek, élesek, amilyeneknek látszanak? Irodalmi látószögbôl szemlélve a dolgokat: töprenghetünk, valóban radikálisan más Caragialé humora, mint Haseké? S akár az adandó válasz fényében is nevezhetjük-e Caragialét balkáni írónak? Azt a Caragialét, aki megteremtette Miticã közmondásos alakját, a szimpatikus, vidám és értelmes, jóban-rosszban felületes románt... Valóban csak egyszerû életrajzi tévedés volna Caragiale sorsában, hogy Berlinbe számûzte saját magát? (És miért épp Berlinbe?!)

— Visszatérve a mához: milyen jellegû kapcsolat létezik az ön által vezetett kiadó és a temesvári A harmadik Európa nevet viselô kutatócsoport között? Megítélése szerint melyek a kutatócsoport legjelentôsebb célkitûzései? Költôi kérdés: miért épp Temesvárt választották?

— Nemcsak az Univers igazgatójaként, hanem irodalomkritikusként és egyetemi tanárként is szoros kapcsolatok fûznek a Temesvári Egyetemen tevékenykedô csoporthoz. Kutatási tervezeteiket ismerem, tudományos célkitûzéseik megvalósításában és a publikációs munkákban magam is részt vettem. E fiatal (de komoly!) kutatók és egyetemisták érdeklôdése páratlan. Közép-európai nyelvekkel és kutlúrákkal foglalkoznak, és képesek összehasonlító elemzéseket végezni. Kutatásaik eredményét a közeljövôben román irodalmi és kulturális környezetben is hasznosíthatják. Meggyôzôdésem, hogy az Adriana Babeti és Cornel Ungureanu irányítása alatt tevékenykedô kutatócsoport tagjai óriási jelentôségû interdiszciplináris és interetnikus eredményeket fognak elérni.

Miért épp Temesváron? Azért, mert Temesvár és a Bánság Közép-Európa közvetlen szomszédságában leledzik, erôteljesek a kötelékek. Románia e felében hagyományos a románok, németek, szerbek, magyarok, szlovákok közötti jó viszony. Ez képezi a kutatóközpont morális és inspirációs alapját. Ugyanakkor Temesvár Románia és éppenséggel az egész térség nagyvárosainál hangsúlyosabban összegezi a provinciális kozmopolita vonásokat, amit én Közép-Európa jellegzetességének tartok.

— Bizonyára nagyon sokan megkérdezték (öntôl is): miért a harmadik Európa? Természetesnek tartja azoknak a csodálkozását, akik elôször hallják ezt a kifejezést? Tulajdonképpen hány Európa létezik, és mi a szerepe Romániának ebben a kulturális "egyenletben"?

— Három Európát látok. Nyugat-Európa és Kelet-Európa mellett ott van az (egykor) szovjet érdekszférának számító Európa is. Ez a felosztás azért elônytelen, mert nem tudjuk, hova sorolhatnánk be az európai struktúrákban jelen levô Görögországot és Törökországot. Elônye, hogy a kelet-európai országok és az Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország stb. között létezô óriási fáziskülönbséget is kifejezi. A totalitárius rendszer pusztítása azon egyszerû oknál fogva volt hatványozottabb az orosz térségben, hogy kezdési idôpontja elôbbre esett.

A harmadik Európa meghatározás szélesebb fogalmi kört fed le, nem csupán a kemény magként funkcionáló "tényleges" Közép-Európát jelenti, s éppen ezért kellene e tablót kiegészíteni. A Baltikum, Bulgária, Jugoszlávia és Románia befogadása által.

— Gyakoriak azok a pesszimsta kijelentések, amelyek szerint Közép-Európa sorsa elôre meghatározott sors; kénytelen Kelet és Nyugat között "ingázni", vagyis két jól meghatározott Európa közül választani. Áttételesen ez azt jelenti, hogy harmadik útról álmodozni sem lehet... A közép-európai entitás politikai, közigazgatási (és gazdasági) eltûnése után nem oldódik-e föl kulturális értelemben is a harmadik Európa a globalitás hullámaiban? Van-e csapdája az egyetemességnek?

— Ha politikai és éppenséggel gazdasági perspektívából tekintünk a kérdésre, akkor nyilvánvalónak tûnik, hogy "a harmadik" Európa elveszti létjogosultságát. (Remélem, ez esetben "második" Európáról sem kell majd beszélnünk.) Egyébiránt a harmadik Európa pontosan ezt kívánja: minél közelebb kerülni Nyugat-Európához, hasonlóvá válni, beolvadni. A Kelet—Nyugat opciót egyáltalán nem tartom drámai választásnak, és polgártársaim ugyanígy vélekednek. A felmérések újra és újra a románok nyugati modell iránti elkötelezettségérôl tanúskodnak.

Ön politikai, közigazgatási és gazdasági jellegû közép-európai entitásról beszél, ami az európai strukúrákba való beépülés során el fog tûnni. Igen ám, de efféle entitás jelenleg sem létezik, elveszett az elsô világháború után. Ennek ellenére mégiscsak hat, ma is létezô tényezô a közép-európai szellemiség. A közép-európai kulturális entitás fennmaradása pedig arra utal, hogy a kulturális pecsétek sokkal tartósabbak, mint a politikaiak.

A gazdasági és az ezt követô (vagy kiegészítô) politikai integráció jó ideig eltarthat, egyelôre tehát nem kell veszélyforrásként felfognunk a kulturális beolvadást. Más miatt aggódhatnánk, az a globalizáció kellene fejfájást okozzon, amely legkevésbé sem nevezhetô kulturális jellegûnek, amely aláássa a kultúrát. Ezt semmiféle gazdasági, törvénykezési vagy politikai integráció nem elôzi meg. Nevezzük McDonald`s-civilizációnak. Ha erre a "civilizációra" gondolok, amikor ezt látom, hirtelen nosztalgikus vágyat érzek az eltérô jellegû sajátosságok, minden sajátosság iránt.