Száz évvel születése és több mint harminc évvel korai halála után nem kegyeletsértô, nagyon is kézenfekvô kérdés, mi maradt fenn Sinkó Ervin életmûvébôl, mert impozáns életmûvet hagyott ránk, és a mi, sohasem eléggé értô utódoké a számvetés feladata. Korai, Adyt követô költészete, majd a felnôtt író lírája maradt ránk, elbeszélései, nagyregényei, az Optimisták és ennek a regénynek a regénye, politika- és moráltörténeti, esztétikai és irodalmi tanulmányai, az idôszerûségnek áldozó tételdrámái, naplóinak több sorozata, nevezetes Krleza-tanulmányai, a sorsdöntô levelek és nem utoljára, bár az életút végérôl, magyar irodalomtörténeti monográfiái és tanulmányai. Életmûvével párhuzamosan életrajzát is építette. Az apatini "meleg, lágy és exkluzív" családi hangulatból a szabadkai gimnáziumba kerül, de nem az iskolába, hanem a munkásotthonba jár, ahol "egész a világháború kitöréséig egyetlen boldog mámorban" él, majd a lövészárokba kerül, aztán a háború végi forradalom viharába, és itt lesz — ahogyan Bretter György írta nagyon pontosan — "érzelmi forradalmárrá", bármit is jelentsen a szó. Ezután az emigráció következik, Bécs, majd Európa más nagyvárosai, Zürich, Párizs; Moszkva a harmincas évek második felében, amikor a nagy abszurd politikai perek zajlanak, de közben néhány év Bácskában, Prigrevicán, elôször, majd másodszor Szarajevó, aztán a soron levô világháború, internálás és végül Zágráb, ahol otthonra talál Miroslav Krleza mellett, majd az életút végén az újvidéki hónapok, a Magyar Tanszék alapítása és vezetése, elôadások a magyar irodalom történetébôl. Amott az életmû, emitt a biográfia, két párhuzamos történet, amit persze csak az utókor választhat így el egymástól, a jobb áttekinthetôség kedvéért; aki írta az életmûvet és élte az életét, egyetlen történetként élte meg a kettôt, számára az életrajz a mû fedezete és a mû az életrajz dokumentuma. Hogy a mûnek alkotójától függetlenül is van életrajza, utólagos bölcsesség, holott semmiképpen sem felesleges teória. Ezt Sinkó Ervin akkor látta be, amikor magyar irodalomtörténeti dolgozatait írta Csokonairól, Kazinczyról, Batsányiról... Amott az ember esendô mindennapisága, szenvedései és árulásai, tettek és következmények, választások és alkuk sora. Emitt a mû, amely átlépte, ha átlépte az idô küszöbét, és valahonnan a múlt, a történelem, az emlékek mélyérôl szólít meg bennünket, ha megvan benne a képesség és erô a megszólításra és bennünk a fogékonyság az életmû — versek, prózák, gondolatok — szavára...

Az életrajz nem minden, de az életmû sem minden — az életrajz nélkül, gondoljuk most, száz évvel Sinkó Ervin születése után. Hangsúlyozom, hogy most, mert talán még nem jött el az ideje a biográfiától elvonatkoztatott mû szemlélésének, hiszen vagyunk még sokan, akik emlékezünk Sinkó Ervinre, függetlenül attól, hogy "másikként" tiszteltük, de hiszen ô is "másikként" tisztelt bennünket. Az emlékezet lebénítja az értelem akárhogyan is felfegyverzett mûveleteit. Az emlékezet igenlés, az értelem kételkedés. Mit is mondhatunk akkor a százéves Sinkó Ervinrôl?

Ha nagyon következetesen gondoljuk végig, akkor beláthatjuk, bármennyire fájó tapasztalat, hogy Sinkó Ervin életrajza csôdélmények sorozata. Az apatini sváb kölykök, akikkel oly szívesen vállalna közösséget, csúnyán megcsúfolják, a szabadkai szociáldemokrata munkásotthonból ijedten tuszkolják ki, mert azt kiabálta, hogy "le a háborúval", prófétikusan merész álmai omlanak össze már jóval a tanácsköztársaság bukása elôtt, krisztianizmusra épülô megváltáseszméi szenvednek vereséget napról napra a húszas, harmincas évek fasizmusainak árnyékában, a csodálatos, az élet és az eszme menhelyének remélt Moszkvából (talán) az utolsó pillanatban menekül meg, aztán a második háború után a hosszú hontalanságból mint hazaérkezô sem lel igazi hazára, pedig mindent latba vetve, eltúlozva bizonygatja másoknak, de legfôképpen magának az ellenkezôjét... Annak a nagy, világraszóló robajnak, amivel a szabadkai munkásotthontól kezdôdôen Sinkó Ervin (és mások) hitébôl és reménységeibôl, nemzedékek illúziójából felhúzott építmény, a világforradalom és a szocializmus építménye a századvégre összeomlott, Sinkó már nem lehetett tanúja, pedig a csôdök ebben az összeomlásban tetôztek.

És az irodalomban is. Az Optimisták két évtizedig tartó kálváriája, Prigrevicáról, majd Szarajevóból a Nyugatban — a magyar irodalomban — való helykeresés, a hazai — a vajdasági — publicisztikában és irodalmi életben való tájékozódási kísérletek, a német és francia nyelvû publikációk, a kolozsvári Korunkkal kialakított szoros munkatársi kapcsolat, azután a magyar irodalomtörténettel való szembenállás az ötvenes évek végén és a hatvanas években, mind sorra csôddel végzôdô erôfeszítések, még akkor is, ha idônként, óráról órára a beérkezés és megdicsôülés illúzióját keltik. Sinkó az irodalomban is mindig valamin "kívül" volt, pedig mindenre "közelrôl" figyelt. Kassákra, az avantgárdra is, folyóiratot írt és adott ki, vitát kezdeményezett és vitákba bonyolódott, de otthonra — fôként olvasóra — nem lelt, olyan értô közösségre meg végképp nem, amilyen a szabadkai munkásotthon közönsége volt, amely a tizenhat éves költôsuhanc verseit tapssal jutalmazta. Legfeljebb öregkorára a Magyar Tanszék hallgatósága figyelt rá tisztelettel és értôn.

Mondom a két párhuzamos történetet, az életmû és az életrajz történetét, és egyre követelôbben merül fel a kérdés, hogyan lehetett egy hányatott és kalandos életrajz és egy impozánsan gazdag életmû egészében megélt és megírt csôdélmény-tömeget túlélni, mégpedig úgy túlélni, hogy a sok csalódás után újabb és megint újabb hitek és remények eljövetelét várni. Két forrása lehet a túlélés és megújulás képességének Sinkó mindkét fontos történetében. Az egyik az a nagyon korai élmény, "bátorító megismerés", amirôl a Szemben a bíróval címû vallomásában beszél, hogy "objektive sose vagyok, sose voltam egyedül a problémáimmal". Mások is megküzdöttek a forradalom bukásának élményével, és "nemzetközi rangú szaktudóssá lettek" — mondja róluk Sükösd Mihály, név szerint is: "Mannheim Károly, Hauser Arnold, Tolnay Károly, Antal Frigyes. Egyetemes filozófussá: Lukács György. Magyar filozófussá: Fülep Lajos. Szépíróvá: Balázs Béla, Lengyel József. Ideológussá: a fiatalabb évjáratú Révai József." Nem említi Sükösd Koestler Arthur nevét, pedig a Sötétség délben és az Egy regény regénye különbözésük ellenére is közös gyökerû mû. Sükösd szerint Sinkó "nemcsak világlátásával" — mert nem akart "szaktudós" lenni —, "írói tehetségével is különálló". Mint Koestler. De ez a különállás annyira mélyen gyökerezik Sinkónak mind "világlátásában", mind "írói tehetségében", hogy "objektive" ellentmond Sinkó azon reményének, hogy sosem volt egyedül a problémáival. Az lehetséges, hogy "a legkülönbözôbb körülmények között, egymásról nem tudva, százan és ezren ugyanazokkal a kérdésekkel küszködnek, s mind bûnös individualizmussal vádolják magányukért magukat, s csak utóbb derül ki, hogy legnagyobb elhagyatottságukban egy láthatatlan közösségnek tagjaként egy láthatatlan egyházban élnek". Különállása — az életrajz és az életmû "történetei" ezt bizonyítják — "bûnös individualizmus", és nincs az a "láthatatlan egyház", amelyrôl Sinkó álmodik. Más szóval a csôdök utáni megújulás újabb légvárak építése csupán, semmiképpen sem a csôdért fizetett elhagyatottság felszámolása. Sinkó korai, tizenhat évesen megélt elmagányosodása sohasem oldódott fel, pedig a mû és az élet története egyaránt az oldódásért vívott keserves küzdelemrôl szól.

A Sinkó-történetekkel szimbolizált különállás — a túlélés és megújulás képessége — másik forrása az 1926-ban készült Aegidius útra kelése címû kisregényben lelhetô meg. Ezt mondja az elbeszélô Aegidiusról: "Ég a ház! — ezt kiabálja fülébe minden, és ô csak töpreng és néz. Azok közé, akik a ház pusztulására esküdtek, kik a tüzet szítják, nem állhat be, hiszen az egyházon kívül nincs élet, nincs ház, nincs levegô, nincs üdv, csak százféle hazátlanság." A töprengô Aegidius, a minduntalan "csak" nézô, azt az egyházat vállalja, amelyen "kívül nincs élet"; ugyanazt az "egyházat", amelyben Sinkó egész életén át, csôdök és bukások, a hontalanság és az elmagányosodás fojtogató légkörében, mindenek ellenére reménykedett. Rajongó alkat lett volna? Mindenképpen volt benne valami a világi, nem vallási értelemben vett "rajongásból". Holott ez nem a töprengés, nem is a "nézô" sajátossága. Sokkal inkább a prófétáé. A prófétaságra pedig nem vállalkozhatott, hiszen nem volt hozzá közege, nem kísérték tömegek, nem voltak hívei. A magányos próféta meg önellentmondás, a szomorú bohóc "története". Gondoljuk meg, Sinkó Ervin úgy volt krisztiánus, hogy közben töprengett, hívô így nem lehetett, úgy volt forradalmár, hogy a forradalmi igazságszolgáltatás helyett "nézett", nézte a kecskeméti parasztokat, a ludovikásokat, a második világháború megannyi "szerepét". Miféle "egyházat" remélhetett volna? "Kívül" maradt, és ez a kívülállás mindkét történetének — a biográfiának és az életmûnek is — megkülönböztetô vonása.

Mi maradt fenn tehát a század- és ezredvégre Sinkó Ervin életmûvébôl? Látható, nem (vagy nemcsak) ún. "esztétikai", esetleg "irodalmi" értékek után kutatok. E kutatások nyomán könnyû volna a válaszadás. Végül is kéznél vannak az esztétikai és irodalmi kritériumok, ítélni lehet versekrôl, regényekrôl, drámákról. Ám nem ezen fordul a kocka. Arról sem kell azonban megfeledkezni, azon sem fordul a kocka, hogy Sinkó Ervin reményeinek "egyháza" mostanára hogyan került a történelem lomtárába. Ha jól meggondolom, azon múlik Sinkó Ervin életmûvének (és életrajzának) megértése, hogy a mûvel való beszélgetéseink, a megértés párbeszédei során kiszabadulhat-e a mû — az Optimisták, az Áron szerelme, az Aegidius, a versek, a magyar irodalmi tanulmányok, sôt a naplók is — az idôszerûsítô életrajz szorításából. Attól mindenképpen tartani kell, hogy ha továbbra is a csôdök sorozatából épülô életrajz felôl olvassuk a mûvet, akkor magunk is, kései olvasók, töprengô és nézô olvasók, az életrajz — az "idôszerûség" — csapdájába esünk, és a mû beláthatatlan lesz számunkra. Nem a történelem fordulatai folytán, hanem az életrajznak kiszolgáltatott megértés hiányosságai miatt.

Sinkó Ervin regényes életrajza nem rántotta magával a múlt dokumentumai közé Sinkó Ervin kalandos sorsú regényeit (se elbeszéléseit, se verseit, se tanulmányait). Születésének századik évfordulóján ennek az egyszerû ténynek a megértése vezethet el mûvének igazi megértéséhez. Ami — aligha kell megismételni — nem igenlése és nem tagadása a mûnek, nem emlékezet és nem spekuláció, hanem olyan párbeszéd, amelynek a hagyományértéssel együtt az önmegértés az igazi tétje. Más szóval Sinkó Ervin életmûve nem zárkózott be sem az elveszett múltba, sem az életrajz történetébe, hanem nyitva áll az olvasás és (ön)megértés mûveletei elôtt.

A Nyugat 1928-ban közli Sinkó Ervinnek Téma és tartalom a költészetben címû hétrészes, hosszú tanulmányát, amelyben a költészet forrásait keresi az ember és a természet viszonylataiban, mert szerinte "az ember benne áll a természetben, és egyben ugyanez az ember, mint öntörvényû egész, akarhat és tud szemben állni a természettel". A tanulmány a "költészet elôtti költészet" paradoxonából indul ki, és onnan jut el a téma és tartalom kettéválásának periódusait követve a modern költészetig, melynek Sinkó gondolatmenetében Ady a letéteményese. Három és fél évtizeddel késôbb újra összefoglaló jellegû tanulmányt publikál Széljegyzetek a költészetrôl, a költészet és a történelem viszonyáról és az irodalomtörténet problematikájáról címmel. Az 1928-as tanulmány a költészet és a természet, az 1962-ben írt, majd az irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmazó 1963-ban kiadott Magyar irodalom címû kötet végére sorolt Széljegyzetek... a költészet és a történelem összefüggéseit írja le. A két tanulmány egymástól távoli idôpontokban született, és merôben más alkotói körülmények és feltételek között. Az elsôt 1926 és 1932 közé esô jugoszláviai tartózkodása alatt írja a — Sükösd Mihály szerint — "megrendelés nélküli író", minden bizonnyal nem függetlenül az 1927-ben a Korunkban zajló vitától Déry Tiborral és másokkal a "homokóra madarairól", míg a másikat az újvidéki Magyar Tanszék professzoraként, irodalomtörténeti stúdiumainak, magyar irodalmi tanulmányainak és elôadásainak mintegy összefoglalásaképpen. A két tanulmány hangnemében is eltér egymástól. Az elsôt a tudományos frazeológia majdhogynem nehézkessé teszi, míg a második oldottabb fogalmazásmódjával az esszéírás klasszikus hagyományait követi.

Mindezen szemléleti és retorikai különbségek, a két írás közötti nagy idôbeli távolság és az eltérô írói, alkotói pozíció ellenére a Téma és tartalom..., valamint a Széljegyzetek... összevetése hasonlóságaik folytán is indokolt. Mindkét tanulmány történetfilozófiai, és ezt Sinkó hangsúlyozza is. "A témához való viszony történetfilozófiai jelentôségének belátásáról" beszél Schiller esztétikájában a Téma és tartalom..., míg a Széljegyzetekben a történelem fogalmának tisztázása közben jegyzi meg, hogy a "történetfilozófia" fogalma a 18. században született, és nem tartja véletlennek, "hogy épp a Candide szerzôjének veszedelmes tolla írta le elôször a szót: «philosophie de l'histoire»". Különös azonban, hogy — bár mindkét tanulmány gondolatmenetének középpontjában a "történetfilozófia" áll — sem az egyik, sem a másik nem tekinthetô történetfilozófiai esszének vagy tanulmánynak. A fogalom jelenléte és a fogalom tartalmának mûködése csak arra hívja fel a figyelmet, hogy Sinkó korai és kései irodalmi tanulmányait mindig a történelemszemlélet, a történelem megértésének funkciójába állította, mégpedig abból a mindkét tanulmányban felismerhetô meggondolásból kiindulva, hogy a múlt (a történelem, az örökség) "megértése" egyúttal a jelen megértése, valamint a jövô feltárásának is feltétele. Így fogalmazza meg ezt a Széljegyzetekben: "S mint ahogy az élôszó mögött ott vibrál nemzedékek hosszú során ránk szállt képzettársításoknak és emócióknak óriási pozitív és negatív öröksége, minden költôi mû és minden korszak költészete, a legegyénibb és a leggyökeresebben új is, sôt épp a legegyénibb és legújszerûbb létrejöttét messzemenôen a történelmi kulturális örökség határozza meg." "Ez az örökség — Sinkó szerint — elôfeltétele minden szervesen élô kultúrának, tehát annak is, amit élô irodalomnak vagy az irodalom életének nevezünk."

A múlt "megértésének", az örökséggel való állandó párbeszédnek a gondolata a Téma és tartalom... lapjain is végigvonul, de minthogy ott nem az irodalom (a költészet) történetének kérdéseire keresi a választ, hanem az ember és a természet viszonylataiban gondolkodik, Sinkó az örökség (a tradíció) "megértését" és a vele való állandó párbeszédet magában a költészetben, a költészetnek a világban betöltött szerepében ismeri fel. Valójában abban a történetben, amelynek során a költészet elszakadt a "költészet elôtti költészettôl", mert a történelem alakulásának racionális tényezôi rákényszerítették erre az elszakadásra, és további története során csak nosztalgiával gondolhat a "költészet elôtti költészet" korára, amikor még téma és tartalom egyet jelentett, és az ember "objektum létére szubjektumként is" élt, mert az emberi szellem még nem döbbent rá "kettôs létezésébôl fakadó konfliktusaira".

Sinkó ezt így fogalmazza meg: "...a mi számunkra az alkotó költônek és külsô témájának kettôsségébôl, a két ellentét vagy objektive külön valóság szintézisébôl születik meg a költészet, a mitikus kor szemlélete szerint a témában magában benne élt a «költô», maga a téma volt a maga költôje, és az ember, maga is a nagy költeménynek csak egyik része, csak azt érezhette, hogy kilesi, leolvassa a titkos, húsból, vérbôl, fából, vízbôl, kôbôl felépített hatalmas költemény szövegét." Ezt a "hatalmas költeményt" teremtette a "költészet elôtti költészet", és minden késôbbi költészet errôl a költeményrôl álmodik mint a létezés és a költészet egybeesésének csúcsáról. Csakhogy a "mitikus kor", a "költészet elôtti költészet" kora számára a költészet késôbbi értelmében nem lehetséges, hiszen — mondja Sinkó — "az emberi beszéd éppúgy objektív mítoszként jelenik meg neki (a mitikus kornak), mint a természet minden többi jelensége". Sinkó ezt ki is fejti: "A nap nem nyelvtani értelemben fônév, szó, mellyel bizonyos égitestet jelöl meg a mítosz embere, hanem élô valakinek, Héliosznak vagy Apollónnak neve, személy a nap, mely csakugyan fölkel, s a föld, az anyaföld, Déméter, Gaia, Cérész csakugyan eleven anya: a nevük nem azért kell, hogy róluk lehessen szólni, hanem azért, mert a nevükön csakugyan szólítani lehet ôket." A "költészet elôtti költészet" korából a szó ilyen mágikus erejébe vetett hit hagyományozódott ránk. A költészet forrásai, a mûvészet eredete után kutatva és Athéné jelzôit értelmezve Martin Heidegger is a "mítosz emberének" nyelvérôl beszél. Arról a nyelvrôl, amely még nem szorul megértésre. Ha a "nap" nem "nyelvtani értelemben fônév", miként Sinkó mondja, akkor "a nap" szó nem szorul rá a megértésre, mert a mítosz embere nem a napról beszél, hanem a napot szólítja meg. A hermeneutika gadameri értelemben vett "mûvészetének" is hasonló a kiindulópontja, amikor — több interpretációban — arról szól, hogy a megértés a megértô megszólítása a szó által, vagy még pontosabban, a megértô képessége arra, hogy a szó — a költészet nem nyelvtani értelemben vett szava — megszólítsa ôt.

Amikor a "mítosz embere" — Sinkó szavával élve és Heidegger metaforikus beszédmódját idézve — "ki-kihajol" a megértés nélküli meghatározottságból: Heidegger szerint felteszi azt a gyermeki kérdést, hogy "mi ez?", akkor kezdôdik a "mítoszt termô korszak" halála, kezdôdik a grammatika, a nap fônév lesz, szó, amely megértésre szorul, és ezzel együtt mint örökség, Gadamer nyomán mondhatjuk, ápolásra is. A világ "témává válik", téma lesz a nap, amirôl szólni lehet, de az égitestet — ahogy az isteneket sem — nem lehet többé megszólítani.

Amikor a világ témává válik, különválik egymástól a téma és a tartalom. "A titok érzése villámlik be a hajdani homéroszi világba", mondja Sinkó és az elbeszélô "már nem tudhat elbeszélni az elbeszélésben való gyönyörûség kedvéért", mert "a történet már csak közegül szolgál, majdnem csak ürügynek arra, hogy rajta keresztül valami mást kifejezzen". Ez az a nagy fordulat a költészet történetében, amikor a költészet elszakadt a költészet elôtti költészettôl és a homéroszi világ "példázattá válik, hôsei szimbólumokká, történeteik allegóriává". Az ember ezáltal "a hajléktalanságnak boldogtalan szabadságát" szerzi meg, minek következtében "az olvasás szimbólumfejtést, értelmezést, a megfoghatóban a megfoghatatlan tükrözôdésének keresését" jelenti. A témává vált világ mint "allegorikus érték mint csak allegorikus érték" teljesedik be. Sinkó szerint már Arisztotelésznél is így van, a középkorban pedig hatványozottan, amikor "mindent magába szív a centrum: a Krisztus", és "a látható világ, az élet, az évszakok, az állatok, kövek, színek, szél, víz, tûz, minden csak Krisztussal vonatkozásában élô, Krisztusért élô példázat".

Az allegória és a példázatosság gondolata a Széljegyzetekben is elôjön. Már nem a homérosziból a nem homérosziba való fordulat eredményeként, hanem a tanulmány A költô és témája címû fejezetében, mint a mindenkori költészet alapkérdése. Sinkó szerint ugyanis "ahol és ahányszor költô szólal meg, a szó és vele a világ újjászületve, új jelentéssel gazdagodik. Minden, amit szóba foglal, önmagával azonos marad, és ugyanakkor valami egészen más is lesz." Majd néhány bekezdéssel késôbb ugyanezt a gondolatot másik oldaláról is kifejti: "minden költôi mû mennél nagyobb, annál inkább úgy születik, hogy nem a költô az, aki meghatározza, hogy mivé lesz keze alatt a téma. Minden adott külsô, tárgyi téma csak keret, alkalmas anyag, hogy általa, belôle kifejtse és megformálja az ô, saját személyétôl, személyes életétôl, korától elválaszthatatlan, de egyéni, szubjektív belsô problematikáját, a saját élményeit, a saját értékrendszerét, illetve a saját viszonyát az általános, érvényben levô értékrendszerekhez."

Itt kerül egymáshoz legközelebbre a két tanulmány. A téma és a tartalom véglegesen elvált egymástól, többé nincs esély a kettô egybeesésére. Innen kezdôdôen minden költôi szóhoz hozzátartozik a megértés, hiszen amit a költôi szó mond (a téma), nem azonos azzal, amit a költôi szó jelent (a tartalommal). És ha nincs meg ez az azonosság, akkor a költôi szó létezését nem a rajta kívüli világgal való azonosság, hanem a megértés biztosítja. Eddig azonban Sinkó nem jut el. Csak konstatálja a példázatosságot, az allegorikus értéket, azt, hogy a tartalom szempontjából — áll az 1928-as tanulmányban — "a téma úgyis csak látszat, a téma mindegy". Az olvasásról is csak annyit mond, hogy "jelképfejtés". És ez azért van így, mert Sinkót mindenekelôtt a költô érdekli, a költô, aki megszólal, aki "saját élményeit" közli, még akkor is, ha Sinkó, aki az örökség, az irodalmi tradíció ismerôje, azt is tudja, hogy a nagy költô kezén nemcsak a költôi individualitás folytán lesz a téma valamivé, hanem — többek között — "az érvényben lévô értékrendszerek" folytán is. Maga a tradíció folytán, a szó történetének következtében. Mindehhez valóban csak azt kellett volna hozzátennie, hogy a megértés történeteiben. Ám túlzás ezt is elvárni az 1928-ban készült tanulmány szerzôjétôl, aki az 1962-es Széljegyzetekben azért sem juthatott el a hermeneutika — az olvasás mint jelképfejtés — gondolatának kifejtéséig, mert fogva tartotta ôt a marxi történetszemlélet. A marxi történetszemléletet Sinkó minden dogmától mentesnek képzeli el, valójában demisztifikálja a tételek felmondásából álló felépítményelméleteket és a költészet meg a mûvészeti fejlôdésnek ezekre épülô sematizmusait, mondván, hogy a költészetnek is van történelme, ám az egy egészen más történet, semmiben sem azonos a "termelési-társadalmi formációk" történelmével. Sinkó — a Széljegyzetek... tanulsága szerint — "az emberi szubjektív elem" "örök varázsáról" beszél, mint — szerinte "tiszteletreméltó következetességgel" — Marx is. Ez a "szubjektív elem" meg nem más, mint "a vágy, a félelem, a csodálkozás, az izgalom, a sírás, a mámor, [az], ami minden társadalom és minden kor számára a történelmi momentumhoz kötött mûvet történelemfölöttivé, lenyûgözôen beszédessé, mindig újjá és megújhodóvá teszi". Az 1928-as tanulmány ugyanezt még keményebben fogalmazza meg, amikor arról beszél, hogy a költészet "örök költészetté" — a késôbbi szóhasználatban: "történelemfölöttivé" — "csak akkor lehet, ha egy konkrét kor öntudatát konkrétan jeleníti meg, szabadítja ki". Sôt a korai költészettanulmány, nyilván a "homokóra madarai" vita tapasztalatai alapján azt is kimondja, hogy "az a költészet, mely a mi nagyszerû korunkra váró feladat, nemcsak kötött témájú, hanem egyben épp kötött témája által összekötô erejû is". A tanulmány végén arra mutat rá, hogy "Ady A halottak élénjének szerelmes verseiben is jelen van a világháború". Ady költészete — és a költészet — éppen ezzel "kötött témájú". Enélkül — Sinkó szerint — "a költészet csak belletrisztika".

Amit a Széljegyzetek... úgy fejez ki, hogy "nem a költô az, aki meghatározza, hogy mivé lesz keze alatt a téma", a Nyugatban közölt tanulmány pedig úgy, hogy az "örök költészet" "kötött témájú", Sinkó szerint nem más, "mint a mû esztétikai kvalitása" (S.E. kiemelése). Az "esztétikai kvalitást" pedig így írja körül: "az alkotó képzeletnek, az érzékelésnek és a szubjektív emberinek és megformálásának szuggesztíven intenzív módja, vagyis a megformált, a megvalósult, vitathatatlan és közvetlen mûvészi valóság az, mely túléli ...[az] állandóan változó, mulandóságnak alávetett vallási és mitológiai, pusztán korszerû általános ideológiai elemeket." Sinkó rendhagyó fogalmazásában ez mégis a tükrözéselmélet egyik változata.

Sinkó érezhette ennek az elméletnek a hiányosságait. De se 1928-ban, se 1962-ben nem tudott ezzel az érzéssel mit kezdeni. Valószínûleg azért nem, mert figyelmét mindenkor a költôre, a költôi szubjektivitásra, a költôi szó megismételhetetlenségére és egyszeriségére összpontosította, aminek 1928-ban és 1962-ben is felszabadító hatása volt, 1962-ben, akár azt is mondhatnám, kanonizáló szerepe, de egyben a költészetértés egy korábbi állapotának stabilizálása.

Ha Sinkó költészetszemlélete nem marad meg a költôi szubjektivitás alapos és körültekintô leírásánál, hanem azt a gondolatot is kifejti, hogy a költôi szó megértésre szorul, hiszen példázattá vált, akkor elindulhatott volna a megértésnek mint költészetkonstituáló tényezônek megértése felé, más szóval a költôi szubjektivitás zártságából a megértés és a mûvel való párbeszéd nyitottsága felé. Hiszen ahogyan Sinkó gondolatai a "költészet elôtti költészet" nyelvérôl Martin Heidegger nyelvfilozófiájával rokonok, ugyanúgy a témának mint allegóriának az értelmezése Paul de Man gondolataival rokonítható, akinek számára — miként Jacques Derrida mondja — "az allegória nem pusztán a nyelvi alakzatok egyik formája". A példázatosságot Sinkó sem tekinti retorikai alakzatnak, láthattuk. Sôt Sinkó allegóriaértelmezése mindkét tanulmányában Paul de Manéhoz hasonlítható, legalábbis Derrida interpretációja szerint. Az allegória "a nyelv egyik alapvetô lehetôségét képviseli: lehetôvé teszi, hogy a másikról szóljon, és önmagáról beszéljen, miközben valami másról beszél, hogy mindig valami másról szóljon, mint ami kiolvasható belôle, beleértve magának az olvasásnak a színterét". Sinkó is hasonló módon értette az allegóriát, csakhogy ô ezt a költészet veszteségének vette, a "költészet elôtti költészet" teljessége és harmóniája elvesztésének, míg Paul de Man a nyelv "alapvetô lehetôségét" ismerte fel benne.

Talán Sinkó életmûvét is jobban értenénk, ha regényeit és elbeszéléseit, mégpedig nemcsak az Aegidius útra kelését, hanem az Áron szerelmét, sôt az Optimistákat is a nyelv eme "alapvetô lehetôségének" nyomvonalán és nem egyszerûen az "emberi szubjektív elem" leképezhetôségének eseteként olvasnánk. Lehet, hogy ezen az úton találkozhatnánk Sinkó Ervin irodalmának "örök varázsával". Költészetszemléletének e két itt ismertetett megfogalmazása ezen az úton akár irányjelzônek is vehetô.