Maria igazi téli díszletbe jutott, amikor az Egyetemnél leszállt a villamosról. Fel sem lehetett ismerni a bulvárt, sem a keresztutcákat a vastag hóréteg alatt, melybôl az olyannyira ismerôs szobrok, Mihai Viteazul, Heliade, Gheorghe Lazãr és Spiru Haret szörnyûséges tengeralattjárók tornyaiként merültek fel. Az Egyetem hatalmas területen elnyújtózó, szürke épülete olyan volt, mint bazaltszirt egy befagyott tenger partján. Az egyenetlenül kivésett szirt homlokzatán az allegorikus szobrok, a Tudomány, a Mûvészet, a Földmûvelés, a Kereskedelem azzal az erôvel a természetben fellelhetô fantasztikum mintapéldányai lehettek volna, különleges sztalaktitok, melyekben villôket, manókat, más lidérceket vájt ki a szélsôséges idôjárás. Varjakkal megrakott fekete faágak verdesték az épületen az ablakszemeket. Minden ágvesszôt finom jégkéreg borított.

A városból teljességgel eltûntek a színek. Mintha fekete-fehér filmet vetítettek volna kopott szalagról. A régi tekercs, egy másolat másolatának a másolata, tele volt foltokkal, karcolásokkal, és ezek levetítve úgy leptek be mindent, akár a csurranó cseppek, esôcsíkok. Az egyetlen élô, húsból való, színes jelenlétet Maria jelentette, aki kis nyári szoknyában, magas sarkú cipôjével topogva igyekezett a mozi felé, egy macska kecsességével emelgetve ki könnyû bokáját a hóból. A járókelôk, a vastag ruhájukban, a válluk közé behúzott fejükkel olyannyira elmerültek ügyes-bajos dolgaikban, egyetlen pillantást sem vesztegettek a kirúzsozott, felcicomázott kisasszonyra (a sajnálatos módon szegényes ruházatára), aki kövérkés csípôjét ringatva haladt el mellettük, és meg sem érintette az ítéletidô. Az orosz sztyeppek felôl hömpölygô Criv㇠hol errôl, hol arról csapott le, csodaszámba ment, hogy nem borultak fel a villamosok, a ritkán elhaladó gépkocsik. Az emberek hátukat fordították a széllökéseknek, és a sáljuk mögé bújva átkozódtak.

Terepjáró fékezett mellette a járdaszegélynél. A kabinból fiatalember kiáltott rá, vattakabátot viselt, khakiszínû füles kucsmáját a szemébe húzta (katonasapka volt, csak leszedték róla a jelzést): "Maria! Maria!" A lánynak, amint Cedric meséjének gömbszerû, erôs fényében alámerülve haladt, majd kiugrott a szíve, de a fiúra ismerve elmosolyodott. "Ionel, Ionel, kisfiam, ne igyál olyan vígan..." — énekelte neki a közkeletû dalt, a kékre mázolt terepjáróhoz közeledve. "Hagyd el, hadd kacagjanak ki a lányok, csak egészség legyen. Ide hallgass! Hova mész? Találkád van? Találkám van ma este, boooldoog vagyoook tôle..." "Nem oda, te. Moziba." "Mi a mûsor?" "A címét nem tudom, de játszik benne egy kedvemre való srác, Gérard Philipe". Ionel gúnyosan elfintorodott. Honnan a francból tudja ez a Maria az összes színészek nevét? Ô, valahányszor moziba vitt egy lányt, ipariskolás bigét, találomra választotta ki a mozit, s ha szépnek találták a filmet, szóltak másoknak is, nézzék meg. Maria szomszédságában lakott, a Silistrán, mostanában viszont azon törte a fejét, hogy elköltözik, elvégre egy állami autó, a Scânteia lap söfôrjének nem sok keresnivalója van a cigányság, a külvárosi népség között. Egy idôben ô is kerülgette Mariát, akár a többi srác, de nem sok sikerrel. Egyszer felvette a kocsiba, elvitte az újonnan épült Scânteia Házhoz, s a márványpalotától elállt a lány lélegzete. Még be is vitte a tágas folyosókra, az emberfeletti méretû, hatalmas lépcsôkhöz. Az irodák, szerkesztôségek rengeteg ajtaja viszont, a kis piros táblácskával, valahogy kisszerûnek hatott, aminthogy rútak, sápadtsárga aktakukac-képûek, rosszul öltözöttek voltak a fehér kôépület lakói is. Mintha nyomorúságos pigmeus-nép ûzte volna ki az igazi, a törvényes lakókat, a nemes, olümposzi fajt. A lány hagyta, hogy meghívja egy-egy süteményre, üdítôre, de az istennek sem akart ennél tovább menni. Annyi baj legyen. Idôsecske is volt már a huszonöt esztendejével, ha nem igyekszik, fonogathatja majd az ôsz varkocsát, mint mindenik, aki túl magasan hordja az orrát, pedig semmire se vitte. Ionel ejtette Mariát, egy egyetemista lánnyal, Estera Hirschsel járt, az a tömbházi lépcsô alatt egyszeriben szájába nyomta a nyelvét, amikor megcsókolta, pedig amilyen szemüveges meg rátarti volt, s még a KISZ-feladatok is áthatották, nem hitte volna róla az ember, hogy épp ennyire tüzes. De az volt, méghozzá ugyanvalóst! Sok mindent elmesélhetett volna, ha beszélni tud, a Predoleanu utcai lányszobája ott fenn a manzárdon, a felhôk között... Valahányszor szünetet tartottak, s nem a vastámlás ágyat rengették, Estera nyugodtan felkelt, visszaült az íróasztalához, és Engels cikkeit tanulmányozta anyaszült meztelenül, a melle meg egész a bimbójáig szeplôs volt, a fanszôrzete vörös, mint Lenin összes mûvei, azokból is mindig ott állt egy halom az ágy mellett. Ôt is egyre oktatta, fel akarta emelni, s olyan tanácsokat adott, hogy iratkozzék be az esti iskolába... Ez ám a lány, ilyen támogatással ô is vihetné valamire, fejes, propagandista lehetne, saját házzal és szolgálati gépkocsival a kapu elôtt. Egy sofôrségre jutott parasztcsemetéhez képest az már lenne valami. "Rendben, Maria, szeressen valaki!" — mondta még, s elfordította az indítókulcsot.

Maria megvetôen fintorogva nézett utána, Ionel teleormani volt, az Egyesítési Háború után kaptak földet a felmenôi, s néhány éve megkutyálták magukat, nem akarták beadni a közösbe. Fivérei közül egyedül ô került városra, egy ideig utcát kövezett, sáncot ásott, egyéb közérdekû munkát végzett a Május 1. rajonban, mígnem egy szép napon betért valami családias kis kricsmibe a Lizeanun, s összeakadt egy falubelijével, alig ismerte fel a fekete bôrkabátjában, a jó szövetbôl varrott sapkájával, olyan természetes módon viselte. Zambilã bátyó volt az, az Iliasca tanyáról, a félcigány-félszerb apja egyszer felgyújtotta a falut, majd sarlóval elmetszette a torkát. Megittak kettesben egy-egy pohárka rozspálinkát, amilyent egyre ritkábban lehetett kapni, Két kék szem nevû cujkát árultak helyette, és Zambilã bátyó — most Ciocan elvtárs a rajontól — jobb állást ajánlott neki. Azok a szobrászok, akik beálltak a békéért és a szocializmusért küzdôk seregébe, és levetkôzték a burzsoá mûvészet aberrációit, a formalizmust, az öncélúságot, fôvárosszerte megrakták a parkokat a földkerekség és minden kor tudósainak, mûvészeinek mellszobraival, akik ugyan nem mindig értették helyesen az osztályok közti viszonyokat és a proletariátus harcát a jobb életért, mégis a kritikai realista szemlélet szellemében figyeltek a társadalomra, amelyben éltek és alkottak. Számtalan Gorkij, Solohov, Lermontov (hiszen mindenekelôtt az orosz nép, jelenlegi nagy keleti testvérünk harci hagyományait kellett kidomborítani), Neculu‡ã, Vlahu‡ã, Cosbuc, Eminescu — a költô, aki ha nem is értette meg... de azért megírta a Császár és proletárt, A mi ifjainkat —, Shakespeare, Voltaire, Victor Hugo szivárványlott fel a növényzettel, borostyánnal benôtt talapzatokon, a homályos sétányok mentén, és zsenialitása magasságából ostorozta az elvtelen párocskákat, akik csókolózni sétáltak ki a holdfénybe. Bãlcescu volt a szobrok legszaporábbika, mintha klónozással sokasodna: lázban égô képmása a százlejesrôl országosan elterjedt, mintha az egész fiatal köztársaság egyetlen bankjegy lett volna, melyen rovarnépség nyüzsög a kékes színû vízjegyek kacskaringós vonalai, pontjai között, a '48-as rab szakállába, szemöldökébe, beesett szeme tájékára sûrûsödve. Ôt a tôkés-földesúri rendszer ellen küzdô illegalisták követték, akik röplapokkal ragasztották tele a költôi mélabúval homályló lámpák megvilágította falakat, egy fehér blúzos, kecses fiatal lány viszont a hatok egyike volt, akik csáklyával püfölve robbantottak fel egy német aknát, és életük árán megmentettek egy lennebb fekvô folyóhidat, meg akik megszólaltatták a gyári szirénát, és sztrájkra hívták össze a munkásokat, akiket Doftanán a H cellában kínoztak, de soha nem árulták el elvtársaikat, s mind, akiket a román filmekben lehet látni: Olga Bancic, Eftimie Croitoru, Vasile Roaitã, Ilie Pintilie és mások, akikrôl nem lehetett tudni, mit is csináltak tulajdonképpen... Nem szólva a szocialista és a kommunista rendszer nagy korifeusairól, Marxról, Engelsrôl, Leninrôl és Sztálinról, akiknek hatalmas talapzatokra állították a bronz- vagy vörösmárvány szobrát (ezek viszont nem tartoztak az ô hatáskörébe). Zambilã bátyó, Ciocan-elvt.-a-rajontól akkor nem sorolta el ezeket a neveket, hanem egyszerûen kijelentette, szüksége van valakire, aki megtisztítja a parki mellszobrokat a fejükre, vállukra rakódott salaktól, füstkoromtól, portól és (már elnézést) a galambürüléktôl. Ionelnek csak annyi lesz a dolga, hogy fogja a létrát, a vödör vizet, a kemény kefét, és rendszeresen bejárja a parki sétányokat, megáll a gránit és mészkô állampolgároknál, és tesz róla, hogy tisztán, a jóléttôl csillogjanak.

A fiatalember akkor délután a sárga földig leitta magát, alig jutott el a külvárosi szobájába, falkányi kutya ugatta és harapta meg, felmártotta a tócsákat is... Reggel, miután rémálmaiban beszélô szobrokat látott, és kôkarok szorongatták, ropogtatták meg a csontjait, s miután felidézte, hogy a csehóban mindenki szeme láttára többször is kezet csókolt Zambilã bátyónak, Ionel megborotválkozott a csorba tükör elôtt, és elindult új munkahelyére. A tanácsnál mindent megkapott, amire szüksége volt, s a következô hetekben illusztris férfiak kôhaját fésülte, habkôvel nagy, dülledt vak szemek gödrét fényesítette, eldobta a cigarettavégeket, amiket léhûtôk raktak az érzéki gránitajkak közé. Összeszedte a félig zöld, félig fehér friss madárfost, mely a fejük búbját koronázta. Szétlapította tömör vállukon a keresztespókokat, melyek szemöldökükig érô sûrû hálót szôttek. Tavasz volt, a forsythiaszirmok vakító sárgája a retinájára tapadt, ott maradt akkor is, ha elfordította a tekintetét, mintha a napba nézett volna. Esténként hazament a szegénynegyedeket elárasztó ámbraszínû fényben, a kislányok karikával játszottak, a kapukban kövér asszonyok álltak, vagy néhana elkereste Esterát, vadul levetkôztette, alighogy betette maga mögött az ajtót a málladozó, régi tömbház teraszán, arccal lefelé az ágyra lökte, és hátulról hatolt belé, a lány meg kéjtôl tébolyultan, verejtékben úszó arccal a rézdrót hajgubancában, az egyre élesebb sikoltások között egyszer csak perverz módon, rekedt hangon elkezdett sipítani: "Marx egy szarevô... mondd, mondd utánam... Gheorghe Gheorghiu-Dej egy hülye... ó!...óóó!... Lenin... megbaszta az anyját... Sztálin.... óóó, óóóóó!..." Sztálin nevére mindannyiszor robbanásszerûen elélvezett, vélhetôleg az egész házat felverte, majd heverészett pár percig, tejfölfehér bôr, szeplôvel csillagzott még a hátsója, a lábfeje is, és megint nekilátott a pártdokumentumokat tanulmányozni, miközben Ionel, könnyû testtel, mint a levegô, csillogó, puha nemiszervével a hasán, feje alá tette a kezét, és lehunyta a szemét. Szemhéja mögött a valóságosnál pontosabb részletekkel csupa szobrot, egyre csak szobrokat, egész mellszobor-népséget látott, alattuk fekete betûkkel állt a nevük, egymásból nôttek ki a fejek, a vállak, elfödte, keresztezte egyik a másikát... Arcvonásaik összekeveredtek, Caragiale Eminescu fürtjeit hordta, Olga Bancic a Tolsztoj szakállát, Alecsandri alá Majakovszkij neve volt felírva... Így aludt el, hanyatt fekve, és töredékes álmaiban otthon járt, Teleormanban, fel-felnyitotta a szemét, hogy megnézze magának Esterát, aki az éjszaka közepén még mindig az íróasztalnál ült, a lámpafény kúpja kiemelte a vállcsontját, a melleit, sötétben hagyta bronzos fürtjeit, csak egy tincs lángolt a villanyégô táján.

Egy áprilisi estén, ahogy A alakú létráján állt, és a cserebogarakkal hadakozott, melyek mindenáron Puskin zuzmóval, mintegy dohányszálakkal borított halántékának akartak koppanni, Ionel szurokfekete repedésre figyelt fel a mellszobor tövénél, éppen ott, ahol az a talapzattal érintkezett. Egész délután azzal szórakozott, hogy kizárólag tapintással próbálta felismerni a kôpolgárok arcát: amint fehér csillogást pillantott meg az orgonabokrok között, teljes erôbôl igyekezett nem nézni a szoborra. Lesütötte a szemét, majd a létrára hágva le is csukta, tenyerébe vette a vésôvel kiformált arcot, végigsimogatta a magasba emelt homlokot, ujjaival követte az érdes hajhullámokat, és tévedhetetlenül kimondta: "Ó, Beethoven, te vagy az, apukám? Még mindig olyan csúnyán nézel?" Az összeset ismerte, abszolút az összeset, mostanra már a kollégái voltak, védelmezôn megpaskolta az arcukat vagy a tar fejüket, megmarkolta egy-egy illegalista harcosnô mellét, és meg kell adni, ami az övék, az övék, keményebb volt, mint az összes többi nôé... ha pedig piszkos volt, meghúzta a fülüket... Ennél a Ghica Tei park soha senkitôl nem látogatott sétányán elrejtett Puskinnál hibádzott valami. A többi mellszoborhoz képest, melyeket szilárdan rácementeztek a közönségesen bemeszelt talapzatra, ez most úgy nézett farkasszemet Ionellel, mint egykor Dantésszel a fatális párviadal alatt, és alig érzékelhetôen billegett, ahogy lecsutakolta a kedvencei számára fenntartott érdes kefével. A repedés meg remegve tágult, feketén, mint a tussal meghúzott vonal. Lesz, ami lesz, mondta magában Ionel, miután meggyôzôdött, hogy a sétány továbbra is néptelen. Összeszedte az erejét, ahogy ott állt a létra két ágán szétvetett lábbal, és durván meglökte az ifjú író rangjelzéses bal vállát, aztán nem is tudta, örömet vagy félelmet érez-e, látva, hogy a szobor elcsúszik, mintha forgócsap lenne a jobb vállában, és a talapzatban mély kút tátong, vasrudakból szerkesztett létrafokokkal az egyik oldalán. Ajkának csapódott egy cserebogár, akár egy súlyos bronzlövedék. Az orgonaillat felerôsödött, ahogy lennebb szállt az éjszaka. Az ég fele máris mélykékre vált, súlyosan csüggött rajta az újhold és néhány ragyogó csillag, miközben a másik oldalon kis véres felhôkkel tarkított édesded gyöngyházrózsaszín rajzolta körbe a díszbokrokat, minden ágat rózsás barnaságba öltöztetett. A levegô szépiaszínûvé sötétedett, akár egy régi fénykép. Ionel tétovázott egy pillanatig, a legképtelenebb feltételezések fordultak meg a fejében. Lehetett volna ez akár szennyvízcsatorna is, az egész város alatt indázó hálózat része, mely a Duna, azon át a tenger felé viszi Bukarest erjedô végtermékeit: a vízben oldott ürüléket, a budipapírnak használt újságokat — az elsô oldalon szeretett Vezéreink mosolyogtak a csillag alakban meggyûrôdött szaros papíron —, a véres vattadarabokat, a Vulcanban gyártott szürke óvszereket, melyek mindig használat közben repedtek szét és csavarodtak fájdalmas gyûrûként a kefélô férfiak erôteljes farkára, akik abban reménykedtek, nem csinálják meg a hatodik porontyot a feleségüknek, továbbá rohadt patkányok, kiontott belû macskák, gyöngéden kékes, narancsvörös színben... Lehetett volna az állambiztonság titkos raktára is, mely intézmény a kémeket fogta el, akik szemüvegkeretbe rejtett, leleményes szerkezetekkel a nemzeti objektumokat fényképezték. Az állambiztonsági tisztek, ezek a mosolygós és energikus férfiak, a forradalmi vívmányokat védelmezték, fôként kifinomult logikai következtetések alapján munkálkodtak, és mindeniknek volt otthon gyöngéd felesége, csodás háziasszony... Frunzã ôrnagy és Lucian kapitány erkölcsi példakép volt Ionel számára, falta a kalandjaikat megörökítô köteteket az egy év óta megjelenô Enigma sorozatban. Netán egy náci bunker bejárata lett volna... Akkor viszont miért nem jelezte ezt senki, amikor a szobrot felállították? A parasztfiúnak egyszeriben eszébe jutott a Csodalámpás meséje, melyben fantasztikus vagyonokat, drágaköveket és igazgyöngyökkel díszített vertarany szerszámokat nyert jutalmul, ki a barlangba merészkedett. "Kincs", suttogta elkerekedett szemmel Ionel. A falujabeliek földkunyhóik vagy kutak ásása közben nemegyszer találtak arannyal teli rozsdás fazekakat. Vagy smaragdberakásos aranycsibét... Ionel ismét szemügyre vette kétfelôl a máris homályba borult sétányt, majd leszállt, és összecsukta, egy tujabokorba rejtette a létrát. Egyetlen ugrással a talapzaton termett, megkapaszkodott az orosz költô nyakában, aki most félrenézett, mint ki nem akar a nyomorult, veszendô hús-vér-bônye-ideg ember bûntársa lenni, amint beszennyezi az ô örökkévalóságát. A fiatalember az akna kávájába kapaszkodva derékig leereszkedett a szurokfekete sötétségbe, ahol csupán a legfelsô két létrafok csillant meg homályosan a holdfényben. Óvatosan lennebb lépett egy fokkal, üggyel-bajjal visszahúzta a nyílásra Puskin mellszobrát, és a tavaszi ég illatát kizárva, egyedül maradt a teljes sötétségben.

Utóbb, mintegy héttel az után az éjszaka után, melyben mintha valami zavaros jelenés világított volna, a fiú elmesélte a sötétség hasában átélt kalandját Mariának, akivel találkozott még néhanap, ô a "zsidó rüfke" iránti viszolygás miatt, aki kéje csúcsán az emberiség tanítómestereit mocskolta, a lány a magánya miatt, és mivel moziba mehetett valakivel, elvégre azt szerette legjobban a világon. A fénnyel együtt az idô is elolvadt, így csak a félelem mérte aláereszkedését a vasfokokon. Szeme elvakult, füle bömbölt, a csatorna falából tébolyítóan peregtek a mészkôkavicsok, úgyhogy itt, a nemlét közepében a félelem nagy elemzôje lépett mûködésbe. Rég nem tudta már, lefelé vagy felfelé tart-e, netán négykézláb mászik egy véghetetlen vasúti sínen a talpfákba akaszkodva, tenyerében, ujjaiban ütemes közönként érezte a vasrudak alakját és hidegét, az egyedüli alakzatokat a térben. De vajon mindez nem szubjektív érzet volt-e megint, vajon nem ágyban fekszik, és tenyerébôl az idegek közvetítik agya érzékelô-motrikus részébe, azok építik fel a kis, hideg hengerek érzetét éppen olyan hosszúságban, hogy érzékelhesse saját tenyerének, ujjainak érzékelô szemölcseit? A sötétség mélyén teljességgel feloldódott a teste, nem lehetett volna megmondani, vajon a hasnyálmirigy még mindig a kis gyomorzsákon belül mûködik-e, vagy akasztott ember nyelveként kilóg, vajon a csontváza nem került-e kívülre, mint a rákoké, vajon az idegsejtmagok nem távolodtak-e el hirtelen az eredeti gomolyagból a koponya alatt, szétszóródva, kibomolva, akár egy obszcén csipke, el egészen az éjszaka határáig. A félelemérzékelô szervnek nem volt pontos alakja, mint az ízlelôbimbónak vagy a szemgolyónak, mindannyiszor felfalta az, amit érzékelt. A félelemérzékelô szerv pillanatonként megtébolyodott a félelemtôl, görcsbe rándult, és rángatózott a maró folyadékban, a félelem könyörtelen savaiban. A lépcsôn alálépdelô fiatalember régóta nem tudta már, kicsoda ô, sem hogy a világ melyik része felé halad, viszont látta a félelmet, látta, hogy egyre tágul, mesés tájképpé alakul, és a rettenet, a kétségbeesés, a nyugtalanság, a szorongás, a terror, a pánik árnyalatai színezik... Ott álltak a felocsúdás hegyei, a dermedtség városai, a hideg verejték fái. A borzalom emlékmûvei uralták el a tágas, ködös tereket. A foszforeszkálóan zöldes adrenalinszobrok kegyetlen erôszakot, hústépést, csonkítást, csontzúzást, belezést sejtettek...

Most már nem is lefelé haladt, hanem lebegett, akár egy felleg abban a színképbontásos világban, a hatalmasan vastag félelem, a belekként csavarodó fák, a karomtornyok felett. A zöld homály, az opálos fényû méreg egyre sûrûsödött, a megkövesedett üvöltés világméretûvé vált... Óriási, borzongó égitest fölött siklott, a reménytelenség ködként lebegô birodalmain át, melyek hol töményen, hol kiritkulva vették körül. A hatalmas tornyok tetején, a zöld alkonyban csillogó kis ablakok fölött kezükbe fogták fejüket a szobrok, a nôket elkábította a szégyen, a halált hívták az öregek... Az egyik tojásdad ablakon át kimondhatatlanul romantikus küllemû lányt lehetett látni, összekuszált hosszú szempillákkal, gyöngyfogakkal a korallpiros ajkai között, fehér csipkés ruhaderékkal, több száz szalagcsokorral díszített, kékselyem krinolinban, az alol elôbukkanó gyíkbôr topánnal ült a spinét elôtt, mely olyan hangot hallatott, mint mikor könnyedén egymáshoz érnek a kötôtûk. A szerelem varázslatos képe lehetett volna, ha teknôccsont hajtûvel összefogott, ébenfekete kontya alatt csigás fürtû tarkóján nem duzzadozik egy csecsemôfej nagyságú, fekélyes, vedlô daganat, és rózsás bôrkéi közül nem csurog sárgás folyadék... Alább, egy vastraverzes, üveges pályaudvarhoz hasonló, tágas teremben gyászmenet közeledett egy kristálysír felé a fal tövében, melyre a rettegésben feloldódott fiatalember úgy tapadt, mint a rálehelt forró pára. Egy nyitva felejtett szellôzôn át jutott be a porlepte keretek között, a fekete drótkampóval kitámasztott ablakszem alatt, és arra ocsúdott, hogy meztelenül lépdel tovább a többiekkel a sakktáblaszerû padlón, melyen vérvörös, cirádás márványlapok váltakoznak a cukorkristályos fehérekkel. A menet minden résztvevôje a nyomorékság jelét viselte: ökörnyelvet a csempe fogai között, rákbajuszszerû nyúlványokat a szeméremtestén, óriási, átlátszó vízfejében lilás folyadékot... Egyszerre egpillantotta magát a sírhely szivárványos, tiszta ékkôlapján; egyedül ô volt ép és szép, mint egy isten, és fôként... szárnya nôtt... egy trópusi lepke nagy, színes szárnyát viselte, azon villanyos fényû kék foltokat, lilás szegélyeket, kobrafej alakú csúcsokat a legmelegebb, a legbársonyosabb bíborból... Az üres sír fényezett tükrében bámulta magát, amikor érezte, hogy hat tûhegyes karom mar a testébe, és akkor már tudta, hogy az óriási szárny, ez az anatómiai különlegesség nem a lapockái közül sarjadt, hanem vele azonos méretû pillangó telepedett a hátára, derekasan megkapaszkodott a bordáiban, és kidülledt, égô szemmel nézi ôt az ezernyi hatszögletû facettában. Felrémlett elôtte az elkerülhetetlen pillanat, amikor majd a feltekeredett ormány rugóként kitekeredik, és a nyakszirtjébe döf, halkan reccsen a bôre, s a ferde metszésû, gyémántkemény hegy átfúrja a koponya csontos rétegeit, újra megreccsen a kemény és a lágy agykéregben, majd mézgával megkenve halad tovább a kisagyban egészen az agyközpontig, megállapodik a gyûrûs tekervényben, egyenlô távolságra a toboz- és az agyalapi mirigytôl és a mandulától. Légpumpaként szív ki köbcentinyi, égetett cukorszerû anyagot, és egy tojást rak a helyére... A rózsaszínbe hajló gyöngyházszínû, lágyan lüktetô héj aláereszkedik a tojócsövön, és megül az axontest hópelyhei, a szinapszusok ôrült labirintusai között. A bevérzett ormány végül ugyanolyan könnyedén visszahúzódik, a helyére tekeredik, és a pillangó cikkcakkban repül át a homályos levegôn a tetôn nyíló kis ablakig. A megtermékenyített fiatal istent elsorvadt karok viszik és helyezik vigyázva a sírüregbe, majd rácsukódik a hasáb alakú, súlyos fedél.

Amikor magához tért az ájulásszerû kábulatból, Puskin vak jobb szemét dörzsölte egy ronggyal, és nézte, ahogy a rongy egyre kormosabb lesz. A tarkóját tapogatta, a semmibe meredt, rózsaszín atomonként szívta be az alkonyt, ahogy aztán a fehér-piros kockás abrosszal borított asztalnál is a nyárikertben, ahova Mariát hívta meg egy sörre és mititéjre, miután egy héten át a Herãstrãu parkban bolyongott létrával a vállán és vödörrel a kezében, és megközelíteni se merte az orgonabokrok közt elôtûnô, kôbôl való személyiségeket. Egy-egy Osztrovszkijt vagy Solohovot megpillantva mintha valamelyik lidérccel került volna szembe, amilyennel falujában az öregek ijesztgetik a gyerekeket. Nagyot dobbant mellkasában a szíve, és kiment lábából az erô. Maria kinevette, mint ki nappal meséli az éjszakai álmát, évekkel késôbb viszont, az öreg Cãtanã temetésén, a márványkripta végtelenében tévelyegve, eszébe jutott a Ionel meséje. Különös módon hasonlított egymásra a kettô, mintha mástáji ó legendát ismételne egy másik vándorénekes, aki elfelejtette már a részleteket, és saját leleményével toldja ki a hézagokat, ezernyi efféle változatot kellett volna összevetni, egymásra helyezni, hogy kiderüljenek az egyezések és a különbségek, és megérthesse az ember, valójában mi történt valahol, valamikor, milyen, az idô dühödt tûzében elemésztôdött szilárd tárgyak, egymásba fonódott lények áttetszô füstje szállt szerte a levegôben, a véghetetlenül ágas-bogas mese miképpen kanyarodott egyszerre százfelé, és miféle csapásokon. Lehetett volna Maria akár jósnô, egyetlen szemmel a két szemöldöke között, lehetett volna áttetszô szemhéja is, ráguvadhatott volna a tarokkártya alakjaira, akkor sem bírja kitalálni, hányféleképpen szövôdik össze a családja sorsa a "madam Hirschével" és a férjeuráéval, a Ioneléval, aki parasztcsemeteként jött fel a városba, és hihetetlen karriert csinált. Egy a hetvenes évek elejérôl származó fekete-fehér, cakkos szélû fényképen együtt lehetett látni a kacagó Costelt és Ionelt valami modern házak, díszfenyôk elôtt. Costel tiszti zubbonyt, de ahhoz fekete civilnadrágot viselt, Ionel viszont, aki a felismerhetetlenségig kövér és pirospozsgás volt, zakót és egyennadrágot.

A GAZ terepjáró elindult, besorolt a hóterhes gépkocsik közé, melyek a szélvédôn kaszáló ablaktörlôvel haladtak át a zimankóban az Egyetem és a vele szemközti oszlopos épületek közötti mezôn, a tavaszias Maria pedig a Romarta gyereküzletnél átkelt az úttesten, és a Tisztek Háza mellett haladt tovább a bulváron. Tetején most hólepte madárijesztônek látszottak a gipszsasok, csak horgas csôrük meredt elôre, mint fehér macska talppárnáiból a karmok. Innen kezdve filmszínházak sorakoztak, nevük mindenkinek a népi demokráciára, a békére, a munkára, a testvériségre hívta fel a figyelmét. Az összes kirakatokból szovjet katonák acélos tekintete meredt az emberekre, sapkájukon vörös csillag ragyogott, gépfegyverüket az ártatlan járókelôkre szögezték. Mögöttük ugyanaz a csillagosra rajzolt ötszög látszott a tankok tornyán, és egy-egy tüzér hajolt ki derékból az acélkamrából. Fején, a fekete sisak alól kitüremkedett a füle, kezében fennségesen lobogott a vörös zászló. De bármennyire lobogott is a szélben a zászló, bal felsô sarkában mégis ki lehetett venni az egymást mívesen keresztezô sarlót, kalapácsot. Egy alkimista, mint Fulcanelli teszem azt (de jaj, a Katedrálisok misztériumának okkult szerzôje már huszonhárom éve halott volt az Úr 1955-ös esztendejében, amikor Maria govorafürdôi kurta idilljük után viszontlátja Costelt, nem nézhette meg tehát kövérkés ábrázatát, hatalmas kajla bajuszát az olyannyira szeretett Bukarest egyik munkásmozijának kirakatában sem), a két jelképben nyilvánvalóan kiolvashatta volna a kén és a hidrogén unio mysticáját a Pentagramma mindenható jegyében. "Szerelmes" filmet alig két-három moziban adtak, azok elôtt viszont még a délelôtti elôadásokra is hosszú sorban álltak az emberek, minthogy az ifjú esztergályos- és szövôlányok akkor jöttek ki az éjszakai váltásból, és egyenesen a nyomorúságos, patkányméregbûzös mozikba rohantak Sara Montielt vagy Vico Torrianit látni.

Maria az életben legjobban a filmeket szerette. Sokáig, még mostoha sorsú háziasszony korában is három mozi között húzta meg világának különös háromszögét Bukarest szívében, mindenik egyenlô távolságra állt a Stefan cel Mare úti tömbháztól: a Volga, a Melodia és a Floreasca. Ritkán hagyta el ezt a biztonságosnak érzett területet, és olyankor városbeli látogatásai (hacsak nem Vasilicához vagy a "nénikéhez" ment) kimerítô kalandnak számítottak veszélyekkel teli tájakon, rémálomszerû akadályok között. Olyan volt, mintha a háromszög csúcsainál elhelyezkedô filmszínházak érzékcsalódást okozó váladékkal jelölték volna ki egyetlen valóságos életterét a világegyetemben, azon belül állt a háza, a piac, az élelmiszer- és az önkiszolgáló bolt, az újságosbódé, a szomszédság, miközben ezen a világûrre nyitott bölcs szemen kívül a világ darabjaira hullt, tele volt démonokkal és füsttel...

Maria úgy lépett be a moziba, mint mások a templomba, a legerôteljesebb átélésre készen, könnyekre, a terem sötétjében patakokban csurgó könnyekre, harsány kacagásra, gyûlöletre és szerelemre alkalmasan. Gyûlölte a háborús filmeket, nem is nézett meg mást, csak amelyikben "az egész világ dalol, nevet, táncol", vagy amelyikben a kegyetlenségtôl meghasadtak az anyaszívek. Egy-egy "szép" filmet képes volt tízszer is megnézni, és egyre jobban élvezte. De bármennyire csábította a film, Maria türelmesen kivárta, amíg "közelebb hozzák hozzánk", azzal érvelt, hogy a környékbeli mozikban olcsóbb a jegy, mint a központban, valójában azonban, ahogy korosodott, egyre inkább irtózott kilépni a maga körzetébôl. Lehet, úgy vélte, nincs kellôképpen öltözve ahhoz, hogy bemenjen a városközpontba, az emberek ellenségesnek és idegennek tûntek ott, és meggátolta valami más is: valami megtiltotta, hogy azonosuljon fiatalkori alakjával, mintha egy bizonyos pillanatban elvágták, az alapokig lebontották volna az életét... Mintha baljós (vagy elragadtatott) titok gömbölyödött volna tudata méhében, akár a gyöngyszem, rendre egymásra rakódtak a gátlás gyöngyházas rétegei egy fájdalmas gondolat körül.

Most azonban, amikor ifjúsága utolsó tártalékait élte fel, Maria, az egyedüli sziporka a borús, szibériai városban, nyomát sem érezte a nyugtalanságnak, kecsesen lépdelt el a mozitermek bejáratánál perecet majszoló vagányok között, a Népek testvérisége mozgó felé, ahol Gérard Philipe filmjét vetítették. Victorita, a zsebtolvaj, már látta a mozidarabot, és úgy telebeszélte a fejét, hogy "mi mindent csinált a fiú, hogy szalasztotta el a lányt", Maria azt sem tudta már, kivel van találkája, Costellel vagy magával Philipe-pel, ugyanaz történt vele, mint mikor egy-egy film végeztével kilépett a hátsó ajtón a csillagos ég alá, miközben nappali fénybôl ment be, és úgy tûnt, ô maga is egy filmben él, olyan hosszú filmben, mint amilyen az élete, és azt valaki (mindenesetre egész tömeg) nézi egy félhomályos teremben. És azok is egy filmben élnek, és azt is nézi valaki, és így tovább.

Megpillantotta Costelt, és elnevette magát: ugyanabban a szakadt mackóruhában, ugyanazzal a patkós bakanccsal, ugyanúgy rosszul borotválva állt ott... A szeme is ugyanolyan, szép, fekete, bánáti szem, egyszer szelíd, máskor rettentôen szigorú. És a hollófekete haja vastag szálú, akár a ló farka, hátrafésülve-nyalva. Most báván nézelôdött összevissza, Mariát keresve, kezét szokás szerint zsebre vágta ("hagyd csak el, majd én leszoktatom errôl"), a feje, a válla meg fenemód havas. De nem didergett a széllökésektôl, mint körülötte mindenki, ellenkezôleg, tréningruháján félig le volt húzva a villámzár, kilátszott a tornainge, a szôrtelen, fehér mellkasa — a közszállítási vállalat ifjú lakatosa ugyanis nemesi sarj volt, bár ezt maga se tudta —, mintha csak szelíd kora ôszre járna az idô. Még az elmaradhatatlan olajfoltos svájcisapkáját sem tette fel, amellyel annyit ugratta Maria Govorán. Unalmában elôkotort mélységes nadrágzsebébôl némi aprót, és elkezdte megszámolni, közben meg a kirakatnak vetette a hátát, melyben Gérard Philipe, fodros galléros korhû öltözékben egy szakállas óriás mellének szegezte kardja hegyét. A lány szélesen mosolyogva egyenesen hozzá lépett, karon fogta, Costel meg, önmagára dühösen, amiért nem vette észre már messzirôl, gyorsan visszatömködte zsebébe az aprót, és olyan hivatalos hangon köszönt "jó napot", hogy a lány attól csak vidámabb lett. Ezek a tetentók bánátiak! Govorára Costel a lugosi szakiskola diákcsoportjával érkezett, olyan tedd-el-elô-se-vedd, olyan lassú észjárású, lagymatag fiú voltak, hogy az agyafúrt munténiai lányok, Maria és két társa, akik megfizették a szakszervezeti beutalót, egyfolytában rajtuk köszörülték a nyelvüket. Találkát adtak nekik, de nem mentek el, elküldték ôket ezért-azért, s a fiúk másodszorra, harmadszorra is felültek az ugratásnak, és közben bárgyún mosolyogtak... Szombaton bálba mentek velük (két szombatot is kifogtak ottlétük alatt), és ott aztán a többi lányhoz hasonlóan egymással táncoltak, a bánáti srácok meg szorosan álltak egymás mellett, mint valami sokfejû hidra, itták a borvizet, és alig nyögtek ki egy-egy szót a nevetséges nyelvükön. De azért Mária már az elsô báli estén — elôször viselte a flitteröves szoknyáját, sajnos azonban hozzá is ért vele a kivörösödött vaskályhához, miközben Stefaniával összefogózva keringôzött át a szegényes termen, az ebédlôjükön — szemezni kezdett Costellal. Talán mert valóban tetszett neki a srác, noha közel négy évvel fiatalabb volt nála, talán mert olyan holdfogyatkozásos idôszakot élt át, amilyen egy szeretô elveszítését követi a nôk életében. Álmában gyakran megsemmisítô magányt érzett, mint holmi szomorú, édes mérget, és hát, az unatkozó és sóvárgó emberekhez hasonlóan ürügyeket is kellett keresnie, hogy az ebéd és a vacsora között kitöltse a hatalmas ûrt. Elnyúlt a vastámlás ágyon, lehunyta a szemét, és ötezerig számolt magában, majd kinyitotta a szemét, és igyekezett felmérni, az ablakon túl mennyivel haladt elôre a téli este az elôbb szürke, majd sötétrózsaszín, barna fényével, egy ideig még nézte, amint egyenletesen és némán hull a hó a régi kénsavgyár málló épületére, aztán újra lecsukta a szemét, és ötezerig számolt, és valahányszor korábban szállt le az alkony, elsötétült tôle a szoba, és csak a hópelyhek hulltak, csillogtak tovább az oszlopokra szerelt sárga villanyégôk fényében, igyekezett elkerülni mindazt, ami végül is elkerülhetetlennek bizonyult: Pavelre, az ô Pablójára, az egyetemistára gondolt, akivel két évvel ezelôtt ismerkedett meg az IOR üzemek bálján, ahova Vasilicával ment el, aki már akkor a Stefania barátnôje volt, s végül is ô ment férjhez a fiúhoz, szülte meg neki Mariant, Maria kedvenc unokaöccsét. Maria most a falnak fordult, rátapadt a párnára, teste égett a munkásszállóba való, vékony kockás takaró alatt, jobb keze gyöngéden simogatta a melleit, a megmerevedett bimbóit, majd lecsúszott a hasára, be a bugyi gumija alá, beletúrt sûrû, drótszerû szeméremszôrzetébe. Verejtékezve, felajzva és ugyanakkor szomorúan, kétségbeesett, perverz gyönyörûséggel, a szenvedés, a meggyaláztatás, a pusztítás örömével simogatta a kis kerek hengert, majd a nedves szeméremajkakat, mutatóujjával lenyúlt a végbélnyílásáig, azaz a szerelem kínjaiban, a nemiség boldogtalanságában elmerülve ismételte meg egy kedves és gyöngéd és erôs férfikéz mozdulatait, a férfiét, aki ráfeküdt, beléhatolt, és elkábította szerelmével, és ô szorosan átölelte a nyakát, és elôször mozgott úgy, ahogyan egy szeretônek, egy asszonynak mozognia kell. Az volt addig az egyetlen kedvese, és öt hónap múlva az is tovatûnt. Akkoriban ez volt a dolgok rendje: a fiatalok találkát adtak egymásnak a városban, majd elmentek egy szállodába egy-egy asszonyhoz, aki külön a szerelmeskedésre tartott fenn szobát. Valamelyikük lakásában ez lehetetlen volt, hiszen majd mindenki albérletben lakott, ketten-hárman osztoztak egyetlen szobán. Ha az ember elszalasztott egy találkát, megeshetett, hogy soha többé nem látja viszont a párját, ez történt Pablitóval és Mariával, a szövônôvel és a filozófia szakos egyetemi hallgatóval is, egy júniusi estén nem sikerült összetalálkozniuk, egy ostoba félreértés miatt (így hitte a lány) ô az egyik helyen várt rá, három órán át sétált egyre szeppentebben a fôúton, a villanyégôk fényében átlátszóan csillogó leveles, virágos gesztenyefák alatt, és közben a fiú ki tudja melyik köztéri óra alatt álldogált az ilyenkor elmaradhatatlan virágcsokrával. Jóval késôbb tudta meg Maria, hogy Pablito "hozzá illôbb partit" talált magának, hogy szégyellte a külvárosi lányt, akivel sivár helyeken találkozott és szeretkezett, majd átsétálva vele az éjszakát a néptelen sétányokon, az összerogyott részegeket kerülgette, és cigarettával kínálta a szunyókáló rendôröket.

Bementek a közpisilde bûzét árasztó, a tökmaghéjjal és a csokoládétöltetû keksz papírjaival teleszórt, gázolajjal beeresztett padlójú, koszos terembe. A még használható székeken ülô fiataloknak mintha ugyanaz lett volna az anyjuk, apjuk, borotválatlanok, alacsony homlokúak voltak, hátrafésülték, cukorral ragasztották le, dióolajjal kenték be a hajukat, és nagy orrú, sütôvassal bodorított, gyér hajú lányok vállát ölelték. A híradó alatt mindvégig hangoskodtak, röfögtek, a széksorok fölött barátaikat szólongatták a vagányok, ügyet sem vetettek a Párt és a Népköztársaság bölcs vezetôire, hiába mutogatták magukat sárgán, a rossz minôségû filmszalagról a vászonra terítkezve. A komoly személyek mindegyre egymás kezét szorongatták, vagy fel-alá járkáltak a vetésben, acélmûben, érthetetlen ténykedésüket pedig lelkes férfihang kommentálta, de olyan rekedten, mintha bádogtölcséren át kiabálna az illetô. Mindig ugyanannak a félig népi, félig szimfonikus zenének a hangjaira vonultak fel a szövônôk, másztak magasfeszültségû villanyoszlopokra a szerelôk, jöttek ki a tárnából és villogtatták négermosolyukat a tetôtôl talpig széntôl koszos bányászok, tapsoltak meg holmi városiasan öltözött embereket (bár falusias viseletûek is akadtak közöttük) valami moziteremben. Costel vette végre magának a bátorságot, és megfogta Maria kezét, de nem nézett rá, a lány pedig türelmesen várta, hogy véget érjen az a hülye híradó, és elkezdôdjön a film. Hellyel-közzel ráismert Gheorghiu-Dej nagybácsis alakjára, és mintha még Ion Gheorghe Maurerre is, de a többiek teljességgel ismeretlenek voltak számára. Nevek és arcok özöne. A feltünedezô kínaiak elég mulatságosak voltak. Azok is a szocializmust építették a ferde szemükkel, a kötelezô széles mosolyukkal. Az oroszok ellenben mindig komorak és elszántak voltak. Minden szovjet film egy szoborral kezdôdött: egy bronznô sarlót, egy bronzférfi kalapácsot emelt a magasba. Hova igyekeztek ezek? És a nô miért olyan kicsi a férfi oldalán? Hiszen az orosz nôk daliásak, vállvetve dolgoznak a férfiakkal. A bronz orosz nô kecses volt, akár egy balerina.

A vetítôvászon erôszakos villódzásába belefáradt a szeme. Ázott báránybundaszag érzôdött, ugyanis mindenki levetette, térdén tartotta a subáját, nagykabáját. A vásznon most hadseregek vonultak fel. Tankok iramodtak át havas térségeken. Egy repülôbôl filmezték, ahogy a kinyitott tolóajtón át lehullanak a bombák. Gombafelhôk bontakoztak ki a sárgás szépiaszínû mélységben. Costel az ujjait kezdte simogatni, de még mindig nem nézett rá. Amint átsiklott az ujjízületein és a körmeinél, a pillangós gyûrûjénél, Mioara Mironescu gyûrûjénél halkan sercegô hangot hallatott, a lány érezte a lakatos tenyerén a megfeketedett hegeket. A félhomályban kibontotta természetesnél természetesebb szépségét a Kirilian-effektus: kezüket apró kék csillagok, lángnyelvek, hópelyhek, kígyózó villámok, zöldes kisülések csipkézete ölelte át. A gyûrûn a pillangó halvány narancsvörösre színezôdött. Gyöngéden egymáshoz érintett kezük volt az egyetlen szín a teremben, ahol a piszkos, szomorú homály küzdött a piszkos és szomorú fénnyel.

Csiki László fordítása